Nem a kispadon a helyük – Török Sophie és alkotó nőtársai jelentőségéről
Török Sophie költőnő, Babits Mihály felesége idén ünnepelné a 130. születésnapját, alakja pedig máig rezonáló irodalmi kérdésekre vet fényt. Hogyan látjuk a nagy alkotók társaként számon tartott nőket, akik sok esetben maguk is alkottak? Mit köszönhetünk nekik? Rendszeres vendégszerzőnk, Bodor Emese írása.
2025 irodalmi évfordulókban gazdag év, az ilyesmi pedig általában jó hatással van a közművelődésre. Kiállítások nyílnak, lezárt borítékban őrzött levelezések és hagyatékok kerülnek napvilágra, könyvek és filmek népszerűsítik a kánon nagyjait, és sok esetben a jól ismert életművek újraolvasására és átértelmezésére szólítanak fel. Utóbbiak közé tartozik Rózsa Gábor idén áprilisban bemutatott, a József Attila-emlékévre időzített filmje is. A Reménytelenül a költő életének utolsó időszakát, a Szabad-ötletek jegyzékének keletkezési idejét dolgozza fel – csakhogy a pszichoanalízist végző Gyömrői Edit szemszögéből.
Ez az írás nem a filmről fog szólni: az sok újdonságot nem mutat fel. A témaválasztása az, ami viszont mindenképpen gondolkodásra sarkall: lehetséges-e, hogy bizonyos értelemben elfogult nézőpontból látjuk a magyar irodalom történetében fontos szerepet játszó nőalakokat? Vajon mennyiben változna meg a történetük, ha ők maguk mondhatnák azt el? Milyen szereplehetőségeket kínált például a Nyugat generációja a közöttük szocializálódott nőknek, íróknak és írófeleségeknek a 20. században?
Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket megválaszoljuk, a magyar irodalom egy olyan nőalakjához érdemes fordulnunk, aki maga is alkotott, így módjában állt elmesélni a saját történetét: Babitsné Tanner Ilonához, költői nevén Török Sophie-hoz, aki idén lenne 130 éves.
„Asszonyok még eddig nem szerepelnek a világirodalomban, legalábbis nincsenek női Homéroszok, Danték, Balzacok, Jókaiak; Szapphó a gazdag és dús görög irodalomban a kivétel a szabály alól”, jelentette ki Móricz Zsigmond Kaffka Margit Színek és évek című regényéről írt kritikájában 1912-ben. Ez a bekezdés szemléletes példája annak az attitűdnek, amellyel minden pályakezdő írónőnek szembe kellett néznie a 20. század elején. Ugyan Kaffka mellett már több női alkotó is jelentős ismertségre tett szert ebben az időszakban – például Erdős Renée és Lesznai Anna, vagy korábban a szimbolizmus előfutáraként emlegetett Czóbel Minka – helyzetük korántsem volt könnyű a kor irodalmi közegében. Pályatársaik a nők szerepét
elsősorban vágyaik tárgyaként és verseik alanyaként, a múzsai lét kitüntetett és kiszolgáltatott pozíciójában látták.
Egy olyan nő képe, aki saját maga kezd versírásba, egzotikus és kivételes eseményként tűnt fel a Nyugat költői és irodalomkritikusai előtt. Ha valaki mégis lenyűgözte őket tehetségével, csodálkozva jegyezték meg: „akadhat egy-egy asszony is, aki a maga szűk határain belül képes arra, amire millió férfi: a költésre”.
Ez volt tehát a közhangulat, amelyben Tanner Ilona először közölte verseit. 1920-tól már publikál az Új Időkben és a Vasárnapi Újságban, de a kor legjelentősebb irodalmi folyóirata, a Nyugat szerkesztője válaszra sem méltatja leveleit. Bizonyos értelemben a sértettség motiválja abban, hogy személyesen keresse fel Babits Mihályt; ekkor még nem tudja, hogy élete talán legmeghatározóbb döntését hozza meg. Naplójegyzeteiben így ír a rajongásról, ami a személyes találkozók mentén kialakul benne a befutott költő iránt: „fiatal, kezdő költő voltam, s a költők fejedelmének bizalmasa lehettem – ez szédített meg.”
Eleinte Szabó Lőrinccel, Babits akkori lakótársával járnak jegyben (nota bene, két hét ismeretség után); ez a tény felettébb izgatja a bulvárra érzékeny irodalomtörténészeket, de Tanner Ilona valójában Babitshoz szeretne ekként közel kerülni: azt reméli, ha egy fedél alatt élnek majd, akkor észreveszi őt. Hogy a nász mégsem valósul meg, háttéralku eredménye: Szabó Lőrinc gyakorlatilag átengedte Babitsnak a menyasszonyát, amikor megsejtette, hogy barátja gyengéd érzelmeket táplál iránta. Ez a tény persze sok szorongást kelt a lányban:
úgy érzi, csak egy hiányt és szükségletet tölt be Babits életében, lángoló szerelem helyett intimitást, otthont és biztonságot adva neki.
„Nem érdemeim tettek Babits Mihály kedvesévé, hanem mert épp kéznél voltam” – írja erről később. Ugyanakkor Babits személye és szerepe kapóra is jön költői ambíciói beteljesítéséhez: „alkalmazkodnia kell, hogy azután autonóm lehessen, (…) bekerülni a domináns, meghatározó irodalmi szubkultúrába, és ennek segítségével független alkotónak lenni. Más szóval Babitsnénak lenni, hogy azután Török Sophie lehessen” – fogalmaz Borgos Anna pszichológus a Nyugat közegében aktív nők életrajzát vizsgáló Portrék a Másikról című könyvében.
Tanner Ilona 1921-től publikál a Nyugatban, Török Sophie néven. Az írói álnevet maga Babits adja neki, Kazinczyné Török Sophie nyomán, egyszerre szilárdítva meg saját szerepét a korszak legjelentősebb irodalomszervezőjeként és irányítva a dicsfény egy részét Ilonára, akit a Nyugat teljes társasága előtt kér feleségül a Centrál Kávéházban. Fontos momentuma ez a házasságnak, hiszen előrevetíti, hogy viszonyuk sok esetben nyilvános térben, az irodalmi közeg vigyázó szeme előtt zajlik, ami meghatározza kettejük kapcsolatát. Hiszen hiába vannak minden házasságnak buktatói és konfliktusai, ezeket folyamatosan óvniuk kell a kíváncsi és tolakodó tekintetektől, felbonthatatlan egységként prezentálva szövetségüket.
A színfalak mögött ugyanakkor Török Sophie sokszor visszatartó erőként élte meg a háztartásvezetés kötelességét: „álarcot álarc után illesztek magamra”, írja Önarckép című versében, hiszen egyszerre érezte magát adminisztrátornak, titkárnőnek „s mindennek, amire egy praktikus életet nem értő embernek szüksége van”.
Bár a fiatal költőnő elismertsége és népszerűsége sosem közelítette meg a férjéét, legjelentősebb verseit mégis a Nyugatban publikálta, köztük első kötete címadó versét is, az Asszony a karosszékbent: „Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet / gyönyörű izgalmas játékaiból. De nyugodt / bőröm alatt indulatok remegnek, sistergő / indulatok! s helyüket keresik tolakodva” – írja. Ezek a sorok akár értelmezhetőek ars poeticaként is. Török Sophie költészete vágyközpontú, azt a feszültséget keresi és tárja elénk, amivel nőként, feleségként és íróként szembe kellett néznie: hogy hiába fűti éppen olyan erős kíváncsiság és tettvágy, mint a pályatársait,
bizonyos értelemben mégis lebilincselik a kötelezettségek és elvárások, amelyek körülveszik.
Ez a motívum rendre visszatér a verseiben, például az 1927-ben közölt Hiába éltcíműben: Éjszaka van s én testem, lelkem fölött / tartok részvétlen itéletet. (…) Valamikor kincset és pompát éreztem fiatal / testembe zárva. Szavakat és vágyakat éreztem / testembe zárva. Türhetetlen vágyaimat – / én át nem éltem! Égető szavaimat én / ki nem mondtam! hová lettek, hogy már semmise / sürget? hová lettem e rokkant testből?”
„Ő költőnő, nem pedig költőné szeretett volna lenni” – mondja Kovács-Újszászy Péter, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakának doktorandusza. „Ahogy Babits írja Engesztelő ajándék című versében: »Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége.« Bár a költő nem mondja ki expliciten, az olvasó számára egyértelművé válik, hogy a vers megszólítottja a hitves. Török Sophie és Babits egymás életének pórázát tartották.”
Török Sophie életében négy verseskötetet és egy regényt írt Hintz tanársegéd úr címen. Kortársai és kritikusai ígéretes feltörekvő alkotónak tartották ugyan, mégis
nehezen tudták őt elválasztani Babitstól, aki ekkortájt szinte egyeduralmi tekintélyszemély volt a magyar irodalmi élet palettáján.
A legtöbben ráadásul személyesen is ismerték a házaspárt, így a kötetek pártatlan értékelése helyett rendszerint kedves és semmitmondó recenziók kísérték Török Sophie verseit a Nyugat hasábjain. Ez érzékenyen érintette a költőnőt, aki 1923-ban, mindössze két évvel a házasságkötés után, ezt jegyzi fel a naplójába: „hiába készültem írónak, ma – mint a legnagyobb élő magyar író felesége – távolabb vagyok ettől, mint valaha. (…) Soha senkitől őszinte kritikát vagy jóakaratú biztatást többé nem kapok, írásaim csak egy szempontból érdekesek: hogy Babits Mihály életének intimitásait árulom bennük.” Beteljesületlen vágyát az önkifejezésre, az elismertségre és az értő olvasóközönség megtalálására érzékeny metaforával jelzi egy 1928-ban közölt verse: „Tudtam, hogy mindenki éhes / és mindenki legjobban magát szereti. (…) Ezért én gyengéden félreálltam / a vályuhoz rohanók ökle és szive előtt. / Bennem kevés az étvágy és türelmes / a sziv. Gondoltam: hogyha jóllaktak (…) észrevesznek – s engem is megkinálnak. / De a jóllakott ember / finom és fölényes. S tele gyomorral / undorodik ételről beszélni.”
Fordulópontot jelent ebben a tekintetben Babits betegsége. Török Sophie közel tíz évig ápolja férjét, ebben az időszakban írja imádságos nyelvezetű, monologikus Értem és helyetted című kötetét. Férje halála után végleg elveszettnek érzi magát mind az irodalomban, mind magánéletében. Ahogy Borgos Anna fogalmaz: „Babits halála megszünteti az ambivalenciát Török Sophie hozzá való kapcsolatában, és egyértelművé, szinte életprogrammá teszi a kötődést.” Utolsó kötete, a Sirató teljes egészében Babitsnak állít emléket, s innentől kezdve Török Sophie kötelességének érzi, hogy gondoskodjon férje méltó emlékezetéről, összegyűjtsön minden fényképet, hangfelvételt és emléknyomot közös életükről. A névadás mindig felelősséggel jár, Török Sophie pedig végül magára vette Kazinczyné sorsát: kivételes precizitással haláláig gondozta Babits hagyatékát,
végső soron beteljesítve azt a szerepet, ami elől egész addigi életében menekülőutakat keresett.
Ugyanakkor, ha azt vizsgáljuk, milyen előképek és életpályák álltak egy nő előtt a 20. század irodalmi közéletében, nem mehetünk el szó nélkül Török Sophie korábban már említett női pályatársai mellett, akikkel – ha nem is ápolt szoros barátságot – élénken olvasták egymást. Lesznai Anna például, aki 1966-ban publikálta főművét, egy monumentális családregényt Kezdetben volt a kert címen, gyakori olvasója és szigorú kritikusa volt Török Sophie verseinek. Utóbbi pedig részletes tanulmányt közölt a Nyugatban 1932-ben, Nők az irodalomban címen: ebben többek között jelentős alkotóként emeli ki Erdős Renée-t – aki A nagy sikoly című könyvével kavart jókora botrányt 1923-ban – és Kaffka Margitot, a Színek és évek szerzőjét, akinek életművéhez különösen gyengéd szálak fűzték: „fáklya voltál minden / asszonyok előtt”, szólítja meg a csodált példaképet tíz évvel halála után.
A Nyugat társaságában szocializálódott nők tehát nem magányos szigetként álltak az elvárások kereszttüzében: folyamatos párbeszédben álltak egymással, közösen gondolkozva és vitatkozva sajátos helyzetükről, szerepükről és jövőképükről a magyar irodalomban. Részben ez a közösségvállalás tette lehetővé, hogy a századfordulóra
a női szerzők száma jelentősen megnövekedett, hiszen bizonyos értelemben kitaposott útra léphettek a későbbi pályakezdők.
Az első nők, akik jelentős irodalmi népszerűségre tettek szert Magyarországon – amellett, hogy sokszínű és kérdésfelvetésekben gazdag életműveket hagytak hátra – az asztalfióknak írás helyett láthatóan meg is vetették lábukat a Nyugat írói, költői és kritikusai között. Érdekközösséget, műhelyeket, közösen vállalt irányzatokat talán nem köthetünk a nevükhöz, ám lépéshátrányból is bátran felvették a versenyt magabiztos és elismert pályatársaikkal, akik sokszor értetlenül vagy lekicsinylően fogadták törekvéseiket. Ahogy Török Sophie írja Kaffka Margit halálának 18. évfordulóján: „az irodalomban a férfi rajzolta meg a nő képét is, s a nők elfogadva a férfiszempontokat, többnyire nem magukról vallottak, hanem az előírt irodalmi-nőt másolták tovább”. Ők ezt a szemléletet igyekeztek meghaladni életműveikkel, amelyeket máig érdemes felvenni az irodalom kispadjáról.
Forrás: Borgos Anna: Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn. Noran, Budapest, 2007.
Nyitókép: Babits Mihály és Török Sophie (forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
