„Szükségünk van a jobbik énjükre!” – nyílt levél három ismerős miniszternek
Szürreális szöveg következik. Semennyire nem passzol az újságírói-tényfeltárói szerepfelfogáshoz. Nonszensz, hogy így szólongatunk magas hivatalt viselő embereket. Nem is lesz belőle rendszer. A hazánkban rohamléptekkel épülő putyini világ viszont szükségessé teszi, hogy személyesen is megszólítsunk három, általunk jól ismert minisztert. Azaz: a jobbik énjüket. Hármójuk közül kettő esetében ugyanis meg vagyunk győződve róla, hogy az ma is létezik, de a reményt nem adtuk fel a harmadik esetében sem. Nyílt levél Lantos Csabának, Navracsics Tibornak és Szalay-Bobrovniczky Kristófnak.
Tisztelt Lantos Csaba, Navracsics Tibor és Szalay-Bobrovniczky Kristóf!
Soha nem írtam ilyet. Soha többé nem akarok ilyet írni. Most is csak azért, mert remélem, hogy önöknek van még jobbik énjük. Hármuk közül legalább kettőnek még biztosan van. És hát a helyzet az, hogy most szükségünk lenne arra a bizonyos jobbik énjükre.
Képzeljék, majdnem biztos voltam abban, hogy miután a héten a volt SZDSZ-es, jelenleg havi 3,4 millió forintos parlamenti béren tartott Halász János beterjesztette a nagytakarításos törvényjavaslatot, önök azonnal lemondanak miniszteri tisztségükről. Vagy ha azt nem is, hát hangosan követelik a terv azonnali visszavonását. Legalább kettejük esetében ez igenis valószínűnek tűnt. Aztán mára péntek lett, és még mindig semmi.
Miért számoltunk a bátorságukkal? Talán azért, mert a mi közösségünk ismeri önöket – nem mindenki mindenkit, de majdnem. Egyikük húsz éve még elődlapunk, a Heti Válasz kiadóigazgatójaként működött, másikuk 17-18 éve tulajdonosként volt jelen akkori újságunk életében, a harmadik személy pedig Válasz Online-korunkban is reagált hívásainkra, eljött a klubestjeinkre, nyitott volt minden vitára a hasábjainkon is. Nincs szándékomban a GDPR-szabályokat felrúgni, úgyhogy maradjunk annyiban: az önök rokonai, barátai, pályatársai ott szoktak ülni támogatói rendezvényeink 500-600 fős vendégseregében. Önök tehát pontosan tudják, ha még hisznek a szemüknek és az ismerőseiknek, hogy például a mi újságunkat kik tartják el. Úgynevezett magyar emberek. Polgárok. Van, aki csak olvasással és podcasthallgatással segít, mások az adó 1%-aikat adják, vagy havi 1700 forintot küldenek, akadnak 2900 forintos ezüsttámogatók, illetve 5000-res „aranyosak”. Meg olyanok, akik ennél is eltökéltebbek tudnak lenni. Vannak köztük kolozsvári meg londoni magyarok is. Hogy kettős állampolgárok vannak-e, azt nem tudom, nincs ilyen vizsgálat nálunk.
A nagytakarítás-törvénytervezettel kipécézett médiumok többsége 60-70-80-90 százalékban ilyen modellben működik. A Válasz Online egyebek mellett azért nem pályázott soha külföldi kormányzati vagy alapítványi pénzekre, mert úgy voltunk vele: addig csináljuk, amíg kellünk az olvasóinknak. Ráadásul jobban szeretünk cikkeket írni, mint pályázati rubrikákat töltögetni. Bizony, külső forrásokhoz jutni roppant időigényes és bürokratikus játék; egészen biztosan bonyolultabb, mint a Marine Le Pennek biztosított MBH-hitel „kieszközölése” – azaz a francia belpolitikába való beavatkozás – lehetett. Alaptalanul sugallja tehát a Fidesz-irányítóközpont, hogy úgy özönlenek az idegen bankók a hazai nyilvánosságba, mint a magyar állam pénzei a miniszterelnök vejéhez, bel- és külföldi barátaihoz (vagy akárkihez ott a felvilágban). Körülményes pályázatokról volt szó laptársaink esetében, néha lehetetlen feltételekkel, viszont Magyarország szuverenitásának csökkentéséért sosem járt pluszpont. Meg semmilyen pont. Egyszerűen nem létezik az a jelenség, amelyet az önök kormánya épp – választási, táborhergelési célból – üldözni igyekszik. Ezért vagyunk szolidárisak az összes érintett médiummal. Illetve azért, mert a független sajtót ma tízezrek, százezrek tartják el, viszik a hátukon. Nem elég, hogy sokszor a magánegészségügybe kényszerülnek, miközben járna nekik a közegészségügy, még a polgári nyilvánosságra is áldoznak, mert az adóforintjaikból olyan minőségű médiatermékek sokaságát kénytelenek eltartani, amelyek fogyasztásához érthető módon nem fűlik a foguk. A „magabíró” magyar emberek színe-javáról beszélünk – hogy egy másik volt Heti Válasz-tulajdonost idézzek, aki nemrég még szintén tagja volt az önök kormányának.
Azt még valahogy el lehet viselni, hogy mi vagy más újságok, újságírók a hatalom célkeresztjébe kerülnek. Rengeteg sajtóper van mögöttünk, ezeket főszabályként megnyerjük, de – megsúgom – kín és gyomorgörcs az összes ilyen eljárás. Simán ki lehet készíteni így is elkötelezett riportereket, oknyomozókat, ha ez a cél. Arra viszont, hogy egy konzervatív (nem szakad le az ég!) kormány „magabíró” magyar emberek közösségeit kriminalizálja, illetve veretné szét ezeket Lánczi Tamás brigádjával… arra nincs bocsánat. Arra sincs, ha valaki ennek lehetőségét törvényileg megteremti. Ahogy arra sincs, hogy veszélyes külföldiekként bélyegeznek meg kettős állampolgárságú, az anyaországgal való kapcsolatukat részben épp a lapjainknak küldött mikroadományok révén megélő magyarokat.
Miniszter urak, önök járnak még emberek közé? Tisztában vannak azzal, hogy ha Orbán Viktor újra választást nyer, s tovább távolítja Magyarországot az EU-tól, ha egy percig is realitásnak tűnik majd a szabad mozgás korlátozása, akkor itt exodus lesz. Eddig jól el lehetett röhögcsélni azon, hogy XY már csomagol, illetve bepakolva tartja a bőröndöt, de most tényleg exodus lehet.
A „magabíró” magyar emberek színe-java azt fogja érezni, hogy kivándorolt belőle a haza.
Ha ez bekövetkezne, miniszter urak, önöknek szerintem nagyon fog fájni, hogy nem mondtak le, amikor el kellett volna határolniuk magukat az oroszkompatibilissé vált hatalomgyártól. Hármuk közül legalább kettőnek nagyon fog fájni.
Engedjenek meg még néhány költői kérdést! A nagytakarítós Orbán-beszéd és a Halász János-féle törvénytervezet után is úgy gondolják, hogy önök csak jóhiszeműen viszik úgymond a szakmai vonalat a kormányban – „a nemzet érdekében” –, azaz nem felelősek semmiért? Vagy vállalnak mindent, amit Orbán Viktor, Rogán Antal és társaik a hatalom megtartása érdekében megtesznek? Ha önöknek belefér, hogy ebben az országban a Halász-szöveg elfogadása után bármely magyar lapot vagy civil véleményformálót, illetve az őket támogató közösségeket tönkre lehet tenni, akkor mi az a lépés, ami már sok?
Ha a Tiszát nem hagyják indulni a választáson, az még oké?
Ha véletlenül lesz egy ukrán hátterűnek álcázott merénylet – melyet a titkosszolgálatok szuperbiztos közlése szerint nyilván Magyar Péter rendelt meg –, az mehet? Legyenek oly’ jók, és mondják meg, mi tartja önöket ebben a közpénzjelleg-elvesztésre, illetve Győzikékre optimalizált szektában! Zsarolják önöket? Vagy ebből egyszerűen nem lehet kiszállni? Tényleg olyan ez már, mint a maffia? Vagy komolyan azt gondolják, hogy a woke és az LMBTQ elleni küzdelemre hivatkozva minden eszköz megengedhető? Az is, hogy korlátozzák kipécézettek gyülekezési jogát? Még az is, hogy hoznak egy törvényt, amely a Lánczi Tamás néven eljáró karhatalomra bízza létező magyar közösségek jövőjét? Módosult tudatállapotban jönnek ki a kormányülésekről, annyira elvarázsolja önöket a Mester zsenialitása?
Akármelyik legyen is a helyes válasz fentiek közül, innen nézve – és az önök szellemi képességeit, eredeti bölcsességét ismerve – ez egyszerűen felfoghatatlan. Legalább kettejükről képtelen vagyok elhinni, hogy meghalt a jobbik énjük. A tisztelhető, a vitapartnereiket is tisztelő, az önökkel békében egyet nem értőket is elfogadó énjük.
Most pedig, nyilván a drámai fokozás érdekében, idézetek következnek A magyar sajtó története a szovjet típusú diktatúra idején című kötetből:
– A később irodalmi-kulturális életünk jeles folyóiratává váló Kortársat Kassák Lajos szerkesztette, amíg be nem tiltották. Kiadták még a Nőmunkást, a vidéki lakosság ügyeivel foglalkozó Községet és a Föld és Szabadságot. A Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom lapjaként jelent meg az Ifjúság. Emellett a párt közel negyven vidéki lapot is kiadott, amelyeket a helyi pártszervezetek irányítottak. Ezek közül 10–12 volt napilap. A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülése előtt a szociáldemokrata lapokat megszüntették, és a politikailag megbízhatatlannak talált újságírókat „a sajtóvonalról eltávolítandónak ítélték”.
– Az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon a csak 16,9%-ot elért Kommunista Párt az összes párt közül messze a legjobb anyagi lehetőségekkel rendelkezett, és maga mögött tudhatta a megszálló szovjet csapatok támogatását is. 1947-ig a SZEB segítségével, ezután már a saját hatalmi pozíciója révén, korlátozta az ellenzéki napilapok papírellátását. Rákosi 1945. májusában kijelentette: „Meg kell szerezni a sajtó irányítását. A harc most a sajtó területére tevődik át. Jó fegyver van a kezünkben: a papírkiutalás. A reakciós lapokat ki kell éheztetni.”
– Marx a tudományosnak mondott vitákban nevezte először az ellenfelét „csőcseléknek, emberi trágyának, szemétnek, szánalmas söpredéknek”, a legjelentősebb német munkásvezetőt, Lasalle-t pedig félkretén, zsidó niggernek”. Egész népeket (például lengyeleket, oroszokat, zsidókat) sértett meg és gyalázott a legalávalóbb módon. Egyes mondatai később Lenin, Sztálin írásaiban köszöntek vissza. Lenin és az őt követő szovjet újságírás is a felsőbbrendűség, az egyedüli igazság birtokában levők öntudatával oktatták ki a más véleményen levőket. Eközben a legalpáribb, szinte csak a rosszhírű kocsmákban használt jelzőket és nyelvezetet használták.
– A politikai eseményeket minden lapban azonosan kellett közölni, mivel a szöveg a Magyar Távirati Irodától érkezett, nemritkán azzal a direkt utasítással, hogy a hír változtatás nélkül kerüljön az újságba. A korabeli forgatókönyv szerint minden témáról, amit a politikai vezetés felvetett (pl. munkaverseny, békeharc, nemzetközi összeesküvés a szocializmus ellen, harc a belső ellenséggel, termelési riport) először az állampárt lapjában, a Szabad Népben jelent meg egy cikk, s ezt követte a többi szerkesztőség a saját profiljának megfelelően.
– A lenini agitáció és propaganda révén Magyarország is olyanná vált, mint egy hatalmas átnevelő tábor. A pártvezetés kisajátított minden információforrást a külvilág felé, és a véleménynyilvánítást is monopolizálta. Egy fiktív világképet építettek fel, amellyel az embereknek azonosulniuk kellett, vagy úgy kellett tenniük, mintha egyetértenének. A cél az emberek átnevelése, ezért az egész lakosságot (még a felnőtteket is) különböző iskolákba, tanfolyamokra küldték, hogy megtanulják az új eszmerendszert. A totális propaganda eszközei rendkívül széles körűek voltak. Az élet minden területén jelentkeztek: a névadó ünnepségtől az óvodán, az iskolán, a munkahelyen át, egészen a nyugdíjas otthonig. Minden eszközt ennek a célnak rendeltek alá: sajtó, rádió, televízió, film, kultúra, oktatás, sport, könyvkiadás stb. Az embereket olyan mesterséges környezettel vették körül, amely még a képzeletvilágukat, vágyaikat, értékítéleteiket is befolyásolta.
– A politikai napilapokban előre gyártott sablonok alapján készültek a vezércikkek: 1) Idézet vagy hivatkozás valamelyik párt- és állami vezetőtől, vagy a marxizmus klasszikusaitól, amely a vezető állítását igazolja. Leginkább Lenint, Sztálint és Rákosi Mátyást idézték. 2) Az idézet megvizsgálása, jelentőségének taglalása. 3) A bizonyítást helyettesítő eszmefuttatás, amely sokszorosan idézett, valóságos, vagy elképzelt jelenségek, ellenőrizhetetlen számadatok, a többség által nem ismert műszaki-tudományos szakkifejezések halmozásából állt. 4) A visszahúzó erők emlegetése. Ezek a külső és belső ellenség aknamunkájából, lusta, értetlen emberek hibás magatartásából vagy bizonyos objektív nehézségekből keletkeztek. Természetesen a tévedhetetlen vezetők egyik problémáért sem okolhatók. 5) Optimista útmutatás, hogy a nehézségeket hogyan lehet leküzdeni. Ebben az időben nyert a sajtóban polgárjogot az ún. boldogság-agitáció, vagyis annak taglalása, hogy az emberek a szocialista társadalomban milyen jól élnek és mennyire meg vannak elégedve a sorsukkal. 6) Lelkesítő befejezés: a magyar nép a vezetők segítségével úrrá lesz minden bajon és felépíti a szocializmust. A gazdaság és a jólét így fog bekövetkezni.
Tisztelt Lantos Csaba, Navracsics Tibor, Szalay-Bobrovniczky Kristóf, vagy legalább ketten önök közül!
Mint látták, szépen megvastagítottuk a kulcsmondatokat, hogy gyorsabban hasson a múlt. Tiszta szívemből remélem, hogy nem akarnak szerepelni egy olyan tanulmányban, amelynek valamikor ez lehet a címe: A magyar sajtó története a putyini-orbáni típusú önkényuralom idején.
Alighanem itt az utolsó pillanat, amikor még ki lehet maradni belőle.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
