Tangó és cash: argentin tempó a jegybankban
Valójában nem száz-, hanem ezermilliárdok égtek el a Matolcsy-korszak alatt a jegybankban – írja Deme Zoltán beszerzési és közbeszerzési szakértő. Vendégszerzőnk 2009-től 2013-ig a Magyar Nemzeti Bankban, ezt követően az Európai Központi Bankban dolgozott, részben tehát saját tapasztalatai alapján vázolja a Nemzeti Bank fosztogatásának eddig nem, vagy nem eléggé ismert részleteit. Lebilincselő olvasmány – noha a bilincs jó eséllyel elkerüli majd a felelősök csuklóját.
„A szobor a megújulást, útmutatást, a bőség és boldogság keresését szimbolizálja, a Pénzmúzeum missziójának, a pénzügyi tudatosság fejlesztésének jelképe.”
Így szól a Magyar Nemzeti Bank (MNB) regéje a Krisztina körút fölé ágaskodó Csodaszarvas-szoborról, amely ezek szerint a pénzügyi tudatosság fejlesztésének fontosságára hivatott emlékeztetni az előtte elhaladókat. De inkább emlékeztet arra, hogy mi történik, ha égig ágaskodó önképépítő ambíciók teljes függetlenséggel és végtelen pénzforrással találkoznak. A hasonló esztétikai élményt azok sem ússzák meg, akik gyalog kelnek át a Széll Kálmán téren: a Sándy Gyula köz gyalogos alagútján oldalra pillantva mindenki láthatja, hogy ott szendereg a Robogás. Ez a címe a 13 méter hosszú, imitált aranytömbökből álló Aranyvonat-szobornak. A kortárs szobrászat e két integetős macskáját Szőke Gábor Miklós követte el, egyike a Matolcsy-korszak számos haszonélvezőjének.
A Benczúr Gyula festményét életműrekord áron értékesítő zürichi galériától, a GTC ingatlancégben lévő részesedésüket 30 százalékos felárral eladó részvényeseken át a jegybankelnök pénzesőben részesített fiáig szinte összeszámlálhatatlanul sokan vannak azok, akik részben csalárd módon, részben talán csak kihasználva a jegybankban és környékén sertepertélők ostobaságát, szépen kerestek az elmúlt tizenkét évben az MNB-n és csatolt részein. A szakmai hübrisz, a gátlástalan lenyúlás, az intézményes önfényezés és a parvenü pénzszórás egészen egyedülálló, tragikomikus kombinációja bontakozott ki, miután Matolcsy György 2013 márciusában a jegybankelnöki székbe ült.
A történet szerteágazó tanulságai közül néhány olyanra szeretnék rávilágítani, amelyekről még nem vagy csak alig esett szó azóta, hogy az Állami Számvevőszék (ÁSZ) 2025. március 19-én kiadta jelentéseit az MNB és a belőle növesztett alapítványi birodalom működéséről.
***
„Nem alkalmazták teljes körűen a Gazdálkodási Kézikönyvben előírt folyamatot a […] december 30-án aktivált eszközöknél. 45 db eszköz esetében nem számoltak el 9 E Ft értékcsökkenést.”
Tudniillik a kilencezer forint a 45 darab eszköz december 31-re eső értékcsökkenése, melynek elszámolása így a következő évre csúszott át.
Ezek a súlyos megállapítások az MNB működéséről szóló ÁSZ-jelentésből valók. Bizonyára hosszan bogarászták a revizorok a tárgyi eszköz analitikát, mire ezeket a veretes megállapításokat végre papírra vethették, de
nem volt mit tenni, Orbán Viktor kiadta az ukázt: uszuljanak rá Simor Andrásra, a jegybankelnökre.
Ja, igen, persze, ez a fenti részlet nem a mostani, elhíresült jelentésből való, hanem még abból, amit az ÁSZ 2013 elején, a 2007-2013-as jegybankelnöki ciklus végén, Matolcsy érkezése előtt néhány héttel adott ki.
Most könnyebb dolguk volt az ellenőröknek, amikor Orbán Matolcsyra csibészeltette a számvevőszékét: a százmilliárdos bukók, pazarlások és intézményesített bugázások egészen nyilvánvalóak, a kompromatok Csodaszarvasként ágaskodnak, nem kellett ártalmatlan adminisztrációs hibák után kutakodni, így is elég ütős lett a jelentés.
Orbán a 2010-es választási győzelmét követően az MNB-ről szót ejtve azt mondta, hogy „büszkék szeretnénk lenni arra az intézményre, beleértve a vezetőit is”, és még hozzátette: „az nem az offshore lovagok szálláshelye”.
Azt ugyan nem tudjuk, hogy a miniszterelnök szerint a Matolcsy-korszak végén mennyire lehetünk büszkék az MNB-re, illetve azt sem, hogy szerinte manapság merre húzódik az offshore lovagok szálláshelye, de 2010-től 2013-ig hajtóvadászatot folytatott a jegybank és annak akkori elnöke ellen, ezért is kellett a számvevőknek mindenáron találniuk valamit.
Ebben az írásban a kormányfő felvetései közül csak az előbbivel foglalkozunk: azzal, hogy miféle hatalom fölött diszponálnak az MNB mindenkori vezetői, és miképpen érhetjük el, hogy azzal ne éljenek vissza. (Az offshore lovagok szálláshelyeinek felderítésében a fáradhatatlanul az arany WC-kefe nyomában járó független újságírók oknyomozó tevékenysége segít mindannyiunkat, beleértve Orbán Viktor számvevőszékét is.)
Én 2009-től 2013-ig dolgoztam az MNB-nél, beszerzési területen, majd Matolcsy érkezése után nem sokkal pályafutásomat az Európai Központi Banknál folytattam; tapasztalataim ebből a körből és időszakból származnak.
Teljes függetlenség és végtelen pénz
A jegybank fő feladata az infláció alacsonyan tartása, a nemzeti valuta elértéktelenedésének megelőzése. Ahhoz, hogy a jegybank ténylegesen be tudja tölteni ezt a hivatást, függetlennek kell lennie a külső – elsősorban a politikai – erőktől. E függetlenség biztosítása érdekében a jegybank működésébe, döntéseibe, gazdálkodásába senki – különösen a kormány – nem szólhat bele.
Egy saját devizát kibocsátó jegybanknak sosincs gondja azzal, hogy szűkös lenne a büdzséje, hiszen a pénzt maga teremti és annyit teremt belőle, amennyit szükségesnek lát. Ha hitelt nyújt egy kereskedelmi banknak, azzal pénzt teremt, de azzal is, ha kifizeti a villanyszámláját.
Ez azt jelenti, hogy lehet a központi bank éves költségvetése mondjuk 12 milliárd, ha annyit hagy jóvá az igazgatóság, de lehet akár 120 milliárd is, ha arra van szükség. Elméleti akadálya még az 1200 milliárdnak sincs, legfeljebb gyakorlati következménye: az eszetlen pénzszórás minden fillérje pénzteremtést jelent, ami inflációt okoz, ha nem áll vele szemben a gazdaságban előállított arányos többlettermelés.
Jegybanki gazdálkodás
Simor András nagy hangsúlyt fektetett a működési hatékonyság javítására, az intézkedések a legnagyobb tételektől a legapróbbakig mindenre kiterjedtek és nem volt kivétel: a későbbi alelnök, ma már nemzetgazdasági miniszter Nagy Mártonnak is az S-Bahnra kellett ülnie taxi helyett a frankfurti repülőtér és az Európai Központi Bank székháza közötti útra.
A hatékonyságjavító intézkedések következtében ebben az időszakban évről évre csökkentek a jegybank működési költségei: a 2008-as 14,9 milliárd forintról 2012-re 11,6 milliárdra. Ebben az összegben az ingatlanokkal kapcsolatos ráfordítások is benne voltak.
Mindez persze nem csak a takarékos működés és hatékony beszerzés eredménye volt: a kilencvenes évek végétől 2013-ig folyamatos volt a létszámcsökkentés, és a korábbi számos épületét is fokozatosan átadta – ellenszolgáltatás nélkül – az MNB az államnak. A Matolcsy érkezése előtti pillanatban már csak mintegy 600 munkatársa és csupán két épülete volt a jegybanknak: a Szabadság téri székház és a soroksári logisztikai központ.
A takarékosság és a hatékonysági törekvések az akkori MNB-s kollégák egy részéből értetlenséget váltottak ki. Nem értették, hogy az elnök miért akarta egyáltalán olyan nagyon hatékonyan működtetni az intézményt: miért nem mindegy neki, hogy 12 vagy 15 milliárd a működési költség?
Orbán 2010-es hatalomra kerülése után indított hajtóvadászat két fő fegyvere az ÁSZ és az MNB – akkor Járai Zsigmond korábbi jegybankelnök vezette – felügyelőbizottsága voltak: vizsgálataik hatalmas erőfeszítésekkel jelentéktelen hibákat tártak fel, és ezekből igyekeztek olyan narratívát felépíteni, miszerint az MNB pazarló gazdálkodást folytat. Matolcsy elnökségének legelején, 2013. március 7-én erre a narratívaépítésre ráerősítve közleményt adatott ki „Hatékonyabb lesz a Magyar Nemzeti Bank” címmel. Ebben többek között 20 százalékos költségmegtakarítást ígértek.
Az ezt követő 12 év során folyamatosan nőttek a működési költségek: 2023-ban már 82,5 milliárdra rúgtak azok a kiadások, amiket a jegybankban számoltak el. Ehhez kell még hozzáadni az egyre gyarapodó ingatlanállománnyal kapcsolatos, százmilliárdokra rúgó ráfordításokat, amelyeket külön cégekben számoltak el.
A jegybanki létszám ma már 1500 fő fölött jár, az MNB ingatlanállománya pedig tiborczi dimenziókba emelkedett. Mindebből a gyarapodásból valamennyi azért indokolt: 2013-ban beolvasztották a korábban önálló szervként működött pénzügyi felügyeleti hatóságot a jegybankba, ez pedig plusz 500 főt és egy épületet jelentett.
Az oknyomozó írásokat és az ÁSZ-jelentéseket olvasva eszembe jutnak a kollégák, akik nem értették, miért kell azon görcsölni, hogy 12 vagy 15 milliárd a működési költség: a Simor-korszakban verítékkel megtakarított milliárdok emléke ma már papírhajóként hánykolódik a Matolcsy által eldurrantott százmilliárdok óceánján. Csak a székház felesleges felújítására és elcsúfítására többet fizettek ki Somlai Bálint cégének, mint a Simor-korszak hat évének teljes működési költsége.
Jegybanki személyzeti politika
A világ jegybankjaira általánosan jellemző, hogy dolgozóik – amint közösségükre utalni szokás: a stáb tagjai – hosszan, nem ritkán évtizedekig, gyakran akár nyugdíjba vonulásukig az intézményben maradnak. A legfelső vezetés (elnök és alelnökök), valamint a monetáris tanács további tagjai kinevezettek, tipikusan az intézményen kívülről érkeznek, mandátumuk pedig határozott időre szól. Epizodisták: egy darabig meghatározzák az intézmény működését és a monetáris politika irányát, majd átadják a helyüket utódaiknak.
A stábban ülő felkészült szakemberállomány és a működő rendszerek jelentik azt a kontinuitást, amely szükséges egyfelől a fejre állás elkerüléséhez, másfelől a szüntelen szakmai fejlődés alapját biztosítja. Szükség van persze néha személyi változásokra, a kilépők pótlására, belülről ki nem termelhető új szakértelem becsatornázására, de ezek a változások jellemzően egy-egy új ember alkalmi belépését jelentik, nem teljes sorcseréket.
Matolcsy érkezéséig ilyen viszonyok jellemezték az MNB-t is. 2013 márciusában azonban hamar világossá vált mindenki számára, hogy itt nem pusztán egy új vezető érkezését látjuk. Hanem egy megszállást.
Olyan volt, mint amikor egy rablótámadást a telefonzsinór elvágásával kezdenek, majd közlik, hogy mindenki a földre: Matolcsy és kísérete azzal kezdte első napját, hogy lekapcsolták a jegybank elektronikus ügykezelési rendszereit és mindenkitől minden intézkedési jogosultságot azonnal megvontak.
Hamarosan számos kollégám társaságában én is Nagy Róza, az új elnökkel érkezett főigazgató irodája előtt álltam sorba. Mindannyian kinyomtatott előterjesztéseket szorongattunk a kezünkben, amelyekben csíkos hátú kismalacként engedélyt kértünk meghunyászkodni, egyszersmind az intézmény működtetéséhez szükséges napi feladatokat elvégezni.
Tömeges kirúgások kezdődtek, és közben sorban érkeztek az új vezetés csinovnyikjai – leginkább az előzőleg Matolcsy által vezetett Nemzetgazdasági Minisztériumból. Némelyikük bámulatosan magas fokon sűrítette magában a szolgalelkűséget és a rosszindulatot. Érkezésükkel
a kölcsönös tiszteleten, kollegialitáson, a másik szakmai elismerésén alapuló kapcsolatokat hamarosan patrónus–kliens viszonyok váltották fel.
Az újonnan érkezettek mindegyikéről pontosan lehetett tudni, ki hozta oda, kihez volt bekötve: egy patronális rendszerben ez a kulcsattribútum, amely meghatározza az illető sorsát, rendeltetését, előmeneteli lehetőségeit.
A régi kollégák közül a legtöbben igyekeztek alkalmazkodni és kiszolgálni az új vezetést – bár némelyek csak Švejk, a derék katona látszólag alázatos és együttműködő módján tették ezt. Az elvszerűen gondolkodó emberek előbb-utóbb leléptek. A kolléganők egy része számára pedig különösen termékenynek bizonyult ez az időszak: a teherbeesés – a gyermekáldáson túl – a kirúgástól való védelmet és egyben a bolondokházából való kivonulás lehetőségét is jelentette.
Mások cinikusnak bizonyultak: megkeresték és meg is találták a módját, hogy kapcsolatot építsenek az új gazdákkal és kiszolgálják azok elvárásait.
A cinikus mindennek tudja az árát, de semminek az értékét: közreműködése bármilyen vezetői programhoz megvásárolható, ha cserébe pénzt és hatalmat kaphat. Ha a régi főnök abban hitt, hogy a magas kamat féken tartja az inflációt, akkor azt támogatta. Ha pedig az új főnök abban hisz, hogy a magas nyomású gazdaságban kilinccsel előre előzünk a kanyarban, akkor meg azt támogatja. A tudása megvan ahhoz, hogy bármelyik változat mellett remekül érveljen.
A stáb összetétele és habitusa hónapok alatt teljesen megváltozott. A légkör megfagyott, az intrika és a fortélyos félelem kesernyés szaga terjengett a Szabadság téri épület folyosóin. A behódoltak félelméből alkalmazkodás sarjadt és hamarosan már azt kutatták, hol lehetnének altisztek az új rendszerben.
Ebben a környezetben már meg lehetett tenni mindazt, ami teljesen elképzelhetetlen lett volna akár csak néhány hónappal korábban is.
Feladatok és nem-feladatok
Bár a törvény tételesen rögzíti az MNB feladatait – azok a monetáris politikára, a pénzkibocsátásra, a pénzügyi piacok és közvetítőrendszer felügyeletére korlátozódnak –, nincs tételesen megtiltva, hogy a jegybank más dolgokkal is foglalkozzon. Továbbá teljes gazdálkodási szabadságot élvez: bármit megvehet vagy eladhat.
A Matolcsy-féle jegybank ténykedéséről olvasva felmerül, hogy egyáltalán feladata-e, szabad-e, lehet-e a nemzeti banknak műkincseket vásárolni, ingatlanbirodalmat építeni, pénzt kihelyezni kezelésre, oktatási tevékenységet folytatni, vagy rekreációs központot létrehozni. Mindegyikre van példa a nemzetközi jegybanki gyakorlatban és mindegyikkel kapcsolatban lehet érvelni, de a lehetséges érvek és a máshol fellelhető gyakorlatok a legkevésbé sem igazolják azt a módot, mértéket, szándékot és attitűdöt, amivel az elmúlt időszakban ezeket az ügyeket intézték.
A központi bankok szerte Európában szép épületeket birtokolnak, melyek egy része műemlék, másik része modern, funkcionális épület. Ezek a jegybanki működést szolgálják, pénztermelő és presztízsingatlanok nincsenek köztük.
A Szabadság téri székház kitűnő állapotban volt a teljes körű rekonstrukciója előtt is: az elmúlt évtizedekben sosem hagyták leromlani, folyamatosan végeztek rajta karbantartást és felújítást.
Az épület átfogó renoválása célozhatta volna a szocializmus időszakában elrontott részek rekonstrukcióját, az eredeti állapot visszaállítását, valamint a szükséges korszerűsítő felújítások elvégzését. Mindennek nem kellett volna több mint 80 milliárdba kerülnie.
Az pedig bűn, hogy a székházon a Duna Plázát és a kalocsai női börtönt egyszerre megidéző, sajátosan eklektikus kiegészítéseket végeztek, amelyekkel Alpár Ignác Mona Lisáját Moncsicsivé torzították – teljesen feleslegesen.
Számos európai ország központi bankja tart fenn egy-egy rekreációs létesítményt, amelyben a jegybanki dolgozók sport, kulturális és pihenési célú tevékenységeket végezhetnek. Régen az MNB-nek is voltak ilyen funkciójú ingatlanai, ezeket már a Matolcsy-korszak előtt leépítették. Nem feltétlenül ördögtől való egy rekreációs létesítmény, de kastélyt vásárolni, meg önrész fizettetése nélkül ezerszámra üdültetni az embereket már a ló másik oldala.
Az sem elképzelhetetlen, hogy egy jegybank vagy más szuverén vagyonkezelő a pénzéből egy részt elkülönítsen és azt külső vagyonkezelésre átadja. Csinál ilyet a Norvég Alap, de volt ilyen az MNB gyakorlatában is: a pénzt átadják egy befektetési alapkezelőnek, amely leszerződött feltételek szerint kezeli, befekteti azt. Ezt a szakmában mandátumnak hívják, melynek feltételei kiterjednek arra, hogy milyen típusú befektetésekbe, milyen arányokban és milyen kockázati szintet megcélozva helyezik el a pénzt.
Ha az MNB alapítványokba rakott 266 milliárdját egy jóképű alapkezelő 12 évig, tizedszázaléknyi éves kezelési költség mellett, viszonylag szerény kockázatot vállalva, évi átlag 6 százalékkal gyarapítani tudta volna, akkor a 12 év alatt a pénz éppen megduplázódott volna. Egy ilyen mandátumhoz persze nem szükséges a Csodaszarvas agancsának komplexitását lepipáló alapítványi cégstruktúra, sőt még a vagyonnak a jegybank mérlegéből történő kikebeleztetése sem.
Műkincsek is akadnak a jegybankokban, nem csak az MNB-ben. Az osztrák jegybank gyűjteményéhez tartozik például egy régi Stradivari hegedű, amelyet évente egyszer, a híres bécsi újévi koncerten szólaltatnak csak meg. Ezek a tárgyak jellemzően a múlt és jelen között hidat építő örökség részei, bár egyes jegybankok szoktak vásárolni kortárs műveket is. A luxemburgi központi bank művészeti gyűjteménye megvásárolta például a Čermák-művészpár csiszolt és tűzpolírozott olvasztott üvegből készült kék és piros üveghasábokból álló kortárs kompozícióját (azért nem ennyire durván néz ki a becses darab, de valami hasonló).
A nagyszabású műkincsvásárlás azonban biztosan nem a jegybank feladata. Az állam maga belefoghat ilyenbe, felvállalva a dolog költségeit és politikai árát is, hiszen egy ilyen program mindenképpen az adófizetők pénzéből működik. Az pedig végképp nem indokolható, hogy az MNB szakmányban vásárolja a képeket, mondjuk Kreinbacher József Csernus Tibor-kollekcióját 880 ezer euróért.
hirdetés
Oktatási tevékenységet is végezhet, támogathat a jegybank. El lehet költeni pár tízmilliót évente szakkollégiumok, könyvkiadás és konferenciák támogatására, nyilvánosan pályázható ösztöndíjakra, a felnőtt polgárok és a diákok pénzügyi tudatosságának fejlesztésére.
De a Matolcsy-idők oktatási igyekezete jelentős részben az elméleti és alkalmazott matolcsyzmus tanainak terjesztésére, a Pallas Athéné Kiadó tevékenysége pedig részben ideologikus világmagyarázatokat szolgáltató okkult írások és Matolcsy György könyveinek kiadására, na meg persze a Matolcsy György titkárnője által írt, Matolcsy Györgyről szóló könyv újrakiadására koncentrált.
Mindez nyilván nem közérdek.
A központi bank a végtelen pénzével megvehetne, finanszírozhatna bármit, mondjuk felújíthatná az összes kórházat akár.
De a nemzeti bank ehhez sem szakértelemmel, sem megfelelő adminisztrációval nem rendelkezik, és ami a legfontosabb: nem bír arra vonatkozó politikai felhatalmazással, hogy eldöntse, mi felel(ne) meg a közérdeknek. S mivel a jegybank pénze közpénz, így bármely költekezése az adófizetők zsebére megy, a fedezetlen pénzteremtés miatt elszenvedett infláció és a nemzeti valutában tartott vagyon értékcsökkenése formájában.
A közpénzfelhasználás mércéje pedig semmi más nem lehet, mint a közérdek. Az MNB pedig csak a törvényben reá testált feladatai körében bír felhatalmazással arra, hogy megítélje, mi felel meg a társadalmi érdeknek.
A központi banknak tehát nem ildomos szórnia a közpénzt, ami azonban elvárható tőle, legyen szó gazdálkodásról, beszerzésről, műemlékvédelemről vagy oktatásról: a mértéktartás és a példamutatás.
Hülyeség és csalás
„Ez nem hülyeség, ez csalás!” – mondja a dühös idealista Mark Baum A nagy dobás című filmben, mire a sima modorú, pragmatikus Jared Venett így kontrázik: „Mondd meg, mi a különbség a hülye és a törvénytelen között, és lecsukatom a sógoromat!”
Ezzel a dilemmával nézünk most szembe, a jegybank viselt dolgai után kutakodva: a fedésben maradó ismeretlen jogászok és pénzügyi szakemberek által jól megkonstruált pénzelvezető mechanizmusok és a penetráns ostobaság jártak kéz a kézben, amint arra a G7 remek írása is rámutatott.
Mire gondoljunk, amikor arról olvasunk az ÁSZ jelentésében, hogy közvetlenül a székház rekonstrukciója előtt építettek be milliárdos értékben olyan biztonságtechnikai eszközöket, amiket a felújítás miatt szinte azonnal le kellett selejtezni?
Lehet, hogy csak nem figyeltek oda, mert nem számított és amúgy sem érdekelt senkit, mire mennyit költenek. De azért ezeket a berendezéseket valakik leszállították és beépítették. És az biztosan nem volt ráfizetéses buli.
A latin-amerikai tempó a működés jegybankszakmai oldalára is kiterjedt: a strukturált – úgynevezett báltermi – tangó helyett olykor a monetáris politikában is az argentin változatot táncolták.
Miután Matolcsy György 2022. szeptember 27-én közölte, hogy nem tervezi az akkor bejelentett 13 százalék fölé emelni az irányadó kamatlábat, a forint durva gyengülésbe kezdett az euróval szemben. Nem volt más lehetőség: mintegy két hét elteltével mégiscsak kamatot kellett emelni. Erre 2022. október 14-én került sor, meglehetősen szokatlan körülmények között. Matolcsy helyett Virág Barnabás alelnök jelentkezett be, Washingtonból. Élő YouTube-videóban próbálta közölni reggel 8.30-kor az ország népével és a világ közvéleményével, hogy tragikus hirtelenséggel – aznap 8.45-től – a már amúgy is kissé argentin 13 százalékról brutális mértékben, 18 százalékra kénytelenek emelni az effektív irányadó kamatszintet.
Erre a monetáris politikai kézifékes driftelésre azért volt szükség, mert az euró forintárfolyama már a 435-öt kóstolgatta.
A magasra emelt kamatszint, jóllehet szükséges volt, de gigantikus veszteséget okozott: az MNB még korábban összesen mintegy 8000 milliárd (!) forintnyi pénzt adott kölcsön bankoknak és cégeknek a növekedési hitelprogram és a növekedési kötvényprogram keretében, 0 (nem elírás: nulla) és 5 százalék közötti kamatokra. Így a kamatemelés után az MNB által fizetett 18 százalék állt szemben a 0 és 5 százalék közötti kamatbevételekkel, ebből pedig gigantikus, ezermilliárdos (!) nagyságrendű veszteségek eredtek (és erednek még ma is, noha már szerényebb mértékben).
Számos haszonélvezője volt a növekedési programoknak: csókos cégek, amelyek ingyen hitelt kaptak. A hülyeség és a csalás itt is minden bizonnyal kéz a kézben járt.
Az a pár száz milliárd, amit a Matolcsy-gang a székházbuliban meg az alapítványos mókában megdurrantott, alig látszik annak a több mint 2000 milliárdnak a tengerében, ami az MNB 2022-2023-as veszteségeinek összege.
Az MNB a Matolcsy-korszak kezdetén nyereséges volt, amely abból keletkezett, hogy a forint gyengült és az MNB devizatartaléka – egy nagy kazal euró – ettől forintban számítva értékesebb lett. Ezt a nyereséget vitték ki az alapítványokba. Mint az ember, aki már évekkel ezelőtt euróra váltotta minden pénzét és megörül, amikor reggel meglátja, hogy 400-ról 420-ra gyengült a forint, így a százezer eurója értéke egy csapásra 40 millióról 42 millió forintra nő, és az így „megkeresett” kétmillióból üstöllést befizet egy luxusnyaralásra.
Ezt a nyereséget egyébként be kellett volna fizetni a költségvetésbe és abból az államadósságot csökkenteni. Mármint az uniós elszámolási rendszer szerint.
Most pedig az MNB veszteségét a költségvetésnek kellene kipótolnia. Mármint akkor, ha nem fog 500-ig gyengülni a forint. Mert ugye azon megint szépen keresne a jegybank.
De egyre megy, hogy a költségvetés pótolja vissza a pénzt, vagy csak ott marad a mínusz a jegybank mérlegében: az MNB által teremtett, megnyert, vagy elveszített pénz mind az adófizetők pénze. És az MNB veszteségét nyugodtan hozzá lehet adni a költségvetési hiányhoz, illetve az államadóssághoz.
Na és a felelősök?
Az MNB-ben történtekért természetesen senki sem fogja vállalni a felelősséget.
Matolcsy visszakézből hárít, ahogy valahai alelnökei is: Nagy Márton azt mondja, el sem olvasta az ÁSZ jelentéseit és Windisch László sem fogad el a felelősségből egy szemernyit sem. Mondaná tán ő is, hogy ő sem olvasta, de azt azért mégsem lehet: mégiscsak az ő aláírása van a papírokon, lévén, őt a NER báltermi forgataga éppen a jelentéseket kibocsátó ÁSZ elnöki székébe sodorta.
A jelenleg még hivatali idejüket töltő alelnökök (Kandrács Csaba, Patai Mihály és Virág Barnabás), akik az elnök mellett az MNB gazdálkodásáért felelős igazgatóság tagjai, egyelőre hallgatnak. Különösen szomorú Patai Mihály esete: ő a 2019-es jegybanki kinevezése előtt 26 évig volt magánszektorbeli bankok és biztosítók vezetője. Ezekben a pozíciókban, úgy hírlik, „kikacsintás nélkül” képviselte a tulajdonosok érdekét. Nagyon derék! Csak sajnos úgy tűnik, hogy
Patainak a jegybankban a tulajdonosok – ez esetben tehát az adófizetők – érdekét nemhogy képviselnie nem sikerült, de bizony még egy kikacsintás sem jutott ebbe az irányba.
Talán mondta ő mindig a másik háromnak az igazgatóságban, hogy „kollégák, hát orrán-száján dől ki a pénz a jegybankból!” Csak biztos mindig leszavazták szegényt.
Varga Mihály – aki most éppen az MNB-elnöki székre huppant le, amikor megállt a zene – tiszta kezét mutogatja és új korszakot hirdet. Ám az előző korszak ügyében sem mondhatja, hogy nem ér a neve: az igazgatóság határozatairól a pénzügyminiszter (mint tulajdonosi joggyakorló) folyamatos tájékoztatást kap, úgyhogy Varga első kézből értesült eddig is mindenről.
Most meg már hivatali utódja, Nagy Márton értesül mindenről. Immár ő gyakorolja az adófizetők nevében a tulajdonosi jogokat.
S amikor Nagy Mártont miniszteri szolgálata végén Orbán átülteti az MNB-elnöki székbe, akkor Windisch végre pénzügyminiszter lehet. Varga pedig majd ÁSZ-elnökként jól kivizsgálja a dolgokat.
Na és a büntetőjog?
A büntetőjog a bűncselekménnyel okozott károk körében megkülönbözteti a kisebb, a nagyobb, a jelentős, a különösen nagy és a különösen jelentős vagyoni károkozást.
A legmagasabb kategória, a „különösen jelentős” alsó határa ötszázmillió forint. Afölött kvázi egyre megy.
Ezekben az ügyekben akkora összegekről van szó, hogy az ötszázmillió forint nem tétel: milliárdra vagy tízmilliárdra kerekítünk. Ezért is mérjük a jegybankból ilyen-olyan módon kikebelezett közpénzeket a nemzetgazdaság mércéjével. És mivel az átszármaztatott összegek nagyságrendje a különösen jelentős mértéket is különösen jelentős mértékben meghaladja, így dimenziót tévesztene, aki lopást mondana:
itt megaméretű fosztogatás történt inkább.
Egyes felelősöket megtalál majd talán az állam büntetőigénye. De a büntetőjog arra nem jó ellenszer, amikor egy társadalom a saját kirablását évtizedekig elnézi és alig tiltakozik ellene. Ha egyáltalán.
Matolcsy fia és barátai jachtokon, loftokban és sportkocsikban utaztak, Matolcsy György maga azonban elvontabb módon gondolkodott: ő meg akarta mutatni a világnak.
A szobroktól kezdve, az épületeken át mindenre kiterjedő grandiózus léptékek erős önreprezentációs, önképépítési és önmitizálási igényre vallanak. Egy olyan emberre, aki szeretett volna maradandó nyomot hagyni, méghozzá látványos módon. Erre az önfelmagasztalásra utalnak a saját magáról szóló könyvek is. Aki ilyeneket hoz létre, az arra vágyik, hogy az utókor ne csupán viharos idők kormányosaként, hanem kultuszépítőként is emlékezzen rá.
Görcsös igyekezete azonban giccsbe, aránytévesztésbe és – a pénzügyi és szakmai mellett – esztétikai csődbe is torkollott.
Szimbolikus, hogy a székház tetejére épített üvegkalitka – a csillogó karácsonyfa csúcsdísze – épp akkorra készült el, amikor távoznia kellett a székéből.
Tanulságok
Az MNB Simor és Matolcsy korszakában történtek összevetése arra mutat rá, hogy az intézmény – legyen a stáb bármilyen felkészült és csodálatos is – nem fogja felemelni a vezetőt, hanem a vezető fogja felemelni vagy lerántani az intézményt a maga szakmai és erkölcsi szintjére.
Ha egy bohóc költözik a királyi palotába, nem válik belőle király, de a palota könnyen cirkusszá alakulhat. És ha ez a palota történetesen egy jegybank épülete, akkor ez egy igen drága cirkusz lehet.
Visszatérve a miniszterelnök felvetésére: hogy mennyire lehetünk büszkék az MNB-re, főleg attól függ, az aktuális vezetők miként élnek (vissza) azzal a felelősséggel és bizalommal, amelyet a teljes függetlenség és a végtelen pénzteremtő képesség kombinációja jelent.
Sokan azt hiszik, a parlament nevezi ki a jegybankelnököt. Ez nem így van, és 2010 előtt sem így volt. Az MNB elnökének személyére a miniszterelnök tesz javaslatot a köztársasági elnök számára, tehát végül is ő nevezi ki. Az alelnököket az elnök javaslatára nevezik ki ugyanezek.
Ez több szempontból sem szerencsés. A tapasztalat egyrészt azt mutatja, hogy a miniszterelnökök kinevezési gyakorlatában olyan szempontok is szerepet játszanak, amelyeknek nincs közük a jegybank feladataihoz. Másfelől a jegybankelnökökre rendszerint ráég a kinevezőjük, ami teljesen indokolatlanul befolyásolja később – egész életükben, a mandátumuk lejártát követően is – a társadalmi megítélésüket.
Úgy gondolom, egy talán egyszer eljövendő negyedik magyar köztársaságban
a parlamentnek kellene megválasztania a jegybank elnökét, alelnökeit és a monetáris tanács tagjait is.
A jelöléshez elő lehetne írni mondjuk minimum 40 képviselő támogatását, a szavazáshoz pedig a köztársasági elnök megválasztásához hasonló szabályokat.
Így a legfőbb kinevező, a népszuverenitás letéteményese kezébe kerülne a vezetők megválasztása, ami összhangban lenne azzal, hogy a jegybank működésének ellenőrzése is a parlament kezében van, sőt még a jegybankot ellenőrző ÁSZ is az Országgyűlésnek számol be.
***
Hogy Varga Mihály érkezésével elmúltak-e az argentin idők a jegybankban, azt még nem tudni. Egyelőre úgy tűnik, véget ért a robogás. Bár lehet, csak szendereg kicsit.
Az ezermilliárdok, amelyek összesen elégtek a tizenkét Matolcsy-évben, csak cseppek azoknak a tízezermilliárdoknak a tengerében, amibe az Orbán-rendszer került a magyaroknak.
Eddig. És hol van még a vége.
***
Az események felelevenítése során a korabeli sajtó cikkein túl Király Júlia: A tornádó oldalszele. Szubjektív válságtörténet 2007-2013. (Park Könyvkiadó, Budapest, 2019) és Várhegyi Éva: A bankrendszer elfoglalása. Hogyan állítja szolgálatába a bankokat a politikai hatalom? (Magyar Narancs Könyvek, Budapest, 2023) című könyvére támaszkodtam.
Nyitókép: a Magyar Nemzeti Bank megújult Szabadság téri székháza az épületben tartott sajtóbejárás napján, 2025. február 17-én (fotó: MTI/Hegedüs Róbert)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
