Kitelepítés – vicces levelekből bomlik ki az ötvenes évek borzalma
Jó humorú, vidám hangú levelekből nyerhetünk képet a kitelepítés embertelen mindennapjairól a Tények és tanúk sorozat frissen megjelent kötetéből. Kollai István történész „Az evező fogva vagyon…” címmel a saját nagyszülei kitelepítésből írt leveleit rendezte könyvbe. Kritika.
Kati fehér ingben, sötét szoknyában állt a Verpeléti úti lakásban. A ládákra rogyott, úgy rázta a zokogás. Az összepakolt kofferekben benne volt egész, frissen kezdett közös életük. Két éve se volt még, hogy Péterrel örök hűséget esküdtek egymásnak a Krisztina téri templomban. Az apósa kis lakásában húzták meg magukat azóta, ahol nem várt rájuk sok öröm. A három szobából egy a társbérlőé, az övék pedig átjáró volt az öreg Mikecz Károlyé felé. Gyerekről nem is álmodhattak. Pedig álmodoztak róla. Ezen a fülledt, júniusi napon azonban az életükre vonatkozó minden addig dédelgetett tervük füstbe ment. Huszonnégy órát kaptak arra, hogy átadják a lakást, őket pedig Károly bácsival, a Magyar Országos Központi Takarékpénztár egykori vezérigazgató-helyettesével együtt Kamutpusztára telepítették ki. Ismerős történet. Számukra is az volt: Péter anyja is Körösladányban kijelölt kényszerlakhelyre kell, hogy költözzön második férjével, Stromszky Dénessel, az IBUSZ volt vezérigazgatójával.
A huszonhárom éves fiatalasszonynál valószínűleg csak a családja rémülhetett meg jobban azon a júniusi napon. Kövér Katalin ugyanis nem az úri középosztályhoz tartozott. Apja tehetős kisbirtokos, sikeres agrárszakember volt, így szemben a dzsentri Mikeczek szerteágazó családjával, amelyből sokan csináltak államigazgatási karriert (Mikecz Ödön igazságügy-miniszteri posztig jutott 1938-ban), őt saját jogán soha nem érte volna utol a társadalmi megbélyegzés ilyen formája. Meleg, bensőséges légkörű családból szakadt ki, amellyel sűrű levelezés útján a kitelepítés évei alatt mindvégig szoros kapcsolatot tartott.
Azzal, hogy az általa írt leveleket az édesanyja hiánytalanul megőrizte, csak annak halála után szembesült.
Megpróbálta legépelni a szövegeket, de annyira felkavarták az abban olvasottak nyomán feltörő emlékek, hogy ezt a feladatot végül az utókorra hagyta. A lánya által feldolgozott leveleket most unokája, Kollai István történész rendezte kötetbe.

A sodró lendületű írásokból sűrű életkedv és csak fiatal emberekre jellemző, gátszaggató energia árad. A hazaküldött levelek sokáig kitartó vidám hangneme amellett, hogy nyilvánvalóan elsősorban a szülők megnyugtatásának szól („Hiszen tudnék én komoly leveleket is írni, de hallom, hogy a vicces levelek miatt zokogtok!”), kitűnő humorérzékről is tanúskodik. A hórihorgas Mikecz Péter és Kövér Katalin nagy vehemenciával veti bele magát az otthonteremtésbe Kamuton, egy emberlakta vidéktől 7 kilométerre található kulák birtokon, ahol immár egyetlen szobán osztoznak az öreg Mikecz Károllyal.
A levelek által nem csak a (fő)várositól jó száz évvel elmaradt paraszti társadalom mindennapjaiba nyerünk bepillantást, de az ötvenes évek mérhetetlen szegénységéről is fogalmat alkothatunk: dekák, fillérek, beszolgáltatás, fejadagok…
A paraszti létformába kezdetben lírai kedvvel belehelyezkedő fiatal lány talpraesetten veszi fel a munka fonalát Kamuton. („Kis csirkéink is gyönyörűen fejlődnek. Módfelett szemtelenek. Reggeli közben az egész társaság az asztalon nyüzsög, szinte kiszedik kezünkből a kenyeret.”) Az 1951-es nyár bőséges termése kínál annyi munkát, amivel –terménycserékkel kiegészítve – bebiztosíthatják magukat télre. Kati hamarosan már a jó gazda szemével vigyáz a jószágra, ülteti a tyúkokat, Péter a tehenet, a disznókat neveli, a két városi fiatal őszre rátermett parasztgazdává válik. A szarkasztikus humorral megírt levelek a szájszegletben keserű mosollyal számolnak be az e téren elért eredményekről.
„Remekül néz ki, amikor Péter ládikájával, gereblyével, kapával kivonul a birtokára. Közvetlen mögötte tipeg Quasimodo, kicsit távolabb Cila és Mila, az öt kacsa és Buksi zárja be a menetet. Cila és Mila óriási izgalommal kergeti a különböző rovarokat, Buksi őrzi a vagyont, a magos ládikát, a kacsák pedig Puszi után kullognak és szépen megeszik a frisset elvetett kukoricát.”
A megpróbáltatások azonban, amelyeket jó ideig képesek kihívásnak tekinteni, nem akarnak véget érni. 1952 nyarán a tanyáról egy mintagazdaságba kerülnek, ahol éhbérért végiglejsztolják a nyarat – Kati várandósan –, majd a szerződés lejárta előtt két hónappal a helyi pártszervezet nyomására lapátra teszik őket. Épp azelőtt, hogy megkapnák fejadagjaikat (liszt, olaj, stb.), amiből a telet kihúzhatnák. Tizenöt nap munkaviszony hiányzik ahhoz, hogy Kati megkapja a születési támogatást és a táppénzt, munkára pedig esélyük sincs a tanyán, ahová késő ősszel visszatoloncolják őket. Az őszi munkálatok már lezajlottak,
Kati ott áll üres kézzel, üres kamrával, nagy hassal és hatalmasan tornyosul felette a fenyegető pusztai tél.
A várandósság nyári hónapjai is kemény munkával telnek és esténként holtfáradtan rogy ágyba a két fiatal, de a kétségbeesés itt vesz erőt Katin először. Amikor már nem csak a saját létükért, hanem egy harmadikért is felelősséget éreznek, akkor válik komollyá mindaz, amit addig játékként igyekeztek felfogni. Közben kiderül: Kamutról menniük kell, viszont minden áttelepedésre irányuló kérvényüket elutasítják. Novemberre a nyomás a végletekig fokozódik, már az egyetlen disznó is egész nap üvölt, mert nincs mit enni adni neki. Levágni mégsem lehet: meg kell várni az újszülött érkezését, mert akkor kettő helyett három fejadagnyit tarthatnak meg a húsából a beszolgáltatáskor.
A baba végül megérkezik, de a disznóvágás közben már költözniük is kell, méghozzá Körösladányba, ahol Péter édesanyjáék élnek. Az anyává válás új korszakot nyit Kati életében és a levelek hangvételében is. Az anyagi gondok hatványozódnak, a kiadások nőnek, bevétel semmi, a táppénz nem érkezik, egyre sűrűbbek a segélykérő levelek, de a család Pesten is gondban van, így hol egyikük küld pénzt, lisztet, miegymást a másiknak, hol a másik. A kitelepítéskor biztonságba helyezett tárgyak lassan mind vevőt keresnek vagy a zaciba vándorolnak. Először még csak a rádió, a gramofon, aztán már szőnyeg, karóra, törülköző is. 20 deka pamutot 2 kiló zsírért és 2 kiló szalonnáért sikerül elcserélni, de végül eladóvá válik Péter íróasztala, Kati kék esküvői kosztümje és a nászajándékba kapott Vaszary-kép is.

Lassan elfogy apró vagyonkájuk, sarokba szorítottan, egyik napról a másikra élnek és a nyomor olyan mély sebeket ejt a családon, amelyeket már az amnesztia sem tud majd begyógyítani. Sikerül lelkileg megroppantani őket, a fiatalos hév fokról fokra eltűnik és szabadulásuk után sem tér már vissza.
A könyv a személyes történet mellett, mintegy mellékesen, pontos képet ad az ötvenes évek elejének nyomoráról. „Itt a kenyéren kívül ritkán szerezhető be ételféle. Roppant nagy a szegénység. Esetleg gyümölcs van csak. Semmi egyéb. Itt kereskedésféle van egy népbolt, ahol ma tudtam szappant venni, de ezt nem eszem meg. Néha száraz zsemle kapható. Ritkábban paprika, uborka, paradicsom” – írja egy válaszlevélben Kati apja, aki Naszályon kapott állást, miután földjeit elvették. Kati a mindennapos kiadásaikat, bevételeiket is papírra veti, így fogalmat alkothatunk arról, hogy miközben pesti rokonok 1400 forintos nyugdíjból „tengődnek”, ők hogyan tudják hárman kigazdálkodni az életet havi 480 forintból. Sehogy. A menü a végén már minden nap rántott leves, igényeiket kimeríti a kis Andrea hiánytalan ellátása.
„Szörnyen feldúlva írok nektek. Reggel héttől állok sorba cukorért (két hete most van először), de még mielőtt rám került volna a sor, a pestieket elküldték, mondván, hogy csak akkor kapnak, ha marad. Persze biztos nem marad, hiszen több százan állnak sorba. De nekem nem is a cukor a lényeg, hanem a határtalan pimaszság. Mi lesz Andreával, ha így „megkülönböztetve” kell felnőnie. Már saját sorsunk nem érdekel, annak lőttek, akármit hoz a jövő. Elveszti az ember a lelkét ebben az örömtelen, eredménytelen robotban. (…)
Andrea azért nem kap cukrot, mert egy kitelepített öt hónapos gyereke. Amikor a zsidókkal ilyet csináltak, az egész világ felzúdult, most meg még a Pesten élő rokonok és barátok is nyavalygásnak tartják az ember panaszait.”
A panaszos kifakadás annak fényében igazán megrendítő, hogy Kati mindvégig igyekszik megőrizni a humorát és még a legsötétebb időkben is tud örülni, ha másnak nem, a kis Andrea testi-lelki fejlődésének, öntudatra ébredésének. A gondtalan, fiatal nőt, aki azelőtt volt, keményen megcibálja az élet. Csak Körösladányban ébred rá, hogyan röppent el két év az életéből: közben epeköve, strúmája, reumája lett és a fogai is tönkrementek.
“Ha maradna pénz, szeretnék egy normális selyemharisnyát, ha nem túl drága. Szégyellem, de szeretnék néha kicsit rendesebben felöltözni. Itt mégis meg lehet tenni: „nagyváros”! Áprilisban már 25 éves leszek és két éve nem öltöztem fel rendesen, pedig még nem halt ki belőlem minden hiúság.
A spirál, amin a kitelepítéssel megindulnak, többé nem fordul vissza. Hála a visszaemlékezők személyének, a könyvből első kézből értesülünk a fiatal pár későbbi sorsáról. A fővárosból kitiltott, állandó lakhatási nehézséggel és anyagi gondokkal küzdő, megbélyegzett család először a leányfalui Vámossy-Mikecz villa kertjében álló vályogházban, majd albérletekben húzza meg magát.
Azzal együtt, hogy kevés ilyen jó stílusban, szívderítően jó humorral megírt könyvet olvashatunk a kitelepítés témájában, összességében ez a kötet sem tud más lenni, mint látlelet az ötvenes évek embertelenségéről, nyomoráról. A jóvátehetetlenül tönkretett emberi életekről, amelyek minden erőfeszítés dacára kártyavárként omlottak össze a rendszer nyomása alatt. „Az evező fogva vagyon…” olvasmányos ismeretterjesztő irodalom lehetne minden pályáját kezdő fiatal számára. Nagy teljesítményekre ösztönözhetné őket.
Nyitókép: a levelezés két főszereplője, Kövér Katalin és Mikecz Péter esküvője 1949-ben Budapesten
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>