„Ha levágatja a farkát, akkor sem lesz nő!” – Lakatos Márk drag queenekről és első regényéről
„Zöldfülű kis hülye buzi voltam még a médiában, sok mindennek nem éreztem a súlyát” – mondja Lakatos Márk, amikor azzal szembesítjük: a ma az elfogadás bajnokaként szereplő sztájliszt testszégyenítő műsorokkal indította médiapályafutását. Most másik pályán próbál szerencsét: a szépíróin. Első regényét, az egyébként rendkívül olvasmányos Mimit viszont mintha csak Dúró Dóra rendelte volna: saját dragqueen-tapasztalataival, sikamlós homoszexuális sztorikkal fűszerezett könyvről van szó. Beszélgetésünkből azonban kiderül: még az ország vélhetőleg legexcentrikusabb, olykor női ruhákban megjelenő, dzsenderügyben nagyon haladó figurája sem támogatja, hogy bemondásra alakítsák át gyerekek nemét – ami ráadásul biológiailag szerinte sem lehetséges. Ha pedig azt is eláruljuk, hogy a cancel culture Lakatos Márk szerint is káros, egyértelmű lesz: igen érdekes válaszok következnek. Interjú.
– A karácsonyi könyvdömpingre megjelent első regénye kinek a legnagyobb ajándék?
– Elsősorban magamnak. Ha fikció is a Mimi, az önéletrajzi szál elég erős benne – szóval nekem igazi főnyeremény, hogy az írás által évtizedekre visszamenően összegezhettem a gondolataimat, érzéseimet… Ez így jó fotószempontból? Vagy inkább üljek így?
– Teljesen jó. Akinek viszont szintén főnyeremény lehet ez a könyv: Dúró Dóra.
– Furcsa is, hogy egyelőre hallgat. Esetleg miután a mesekönyvnek és a Nemzeti Múzeumnak óriási reklámot csinált, nem akar beszállni a könyvem píározásába is – amit, ha így van, mélyen fájlalok.
– Regényében a melegek drogozó drag queenek, szadomazo-bulikban nőnek öltözve közösülő buliarcok. Pont olyanok tényleg, akiktől Dúró és a kormány félti a gyerekeket.
– Ebben a regényben egyetlen drag queen sem akar bemenni az óvodába meg az iskolába, azért ezt tisztázzuk. Amúgy irodalmi élményeimben vannak ennél meredekebb sztorik, megnyugtatom. A gyerekek mindenesetre nem tárgyai ennek a közegnek, amelyben a főhősnek, Miksának-Miminek még a saját gyerekvállalásával kapcsolatban is hatalmas kérdőjelek vannak csak a fejében.
– Hogyne kerülnének elő a gyerekek! Egy dzsenderügyi tévévita is van a regényben a főhős és az egyébként titkon meleg kormányember között…
– Valóban, abban a vitában előkerül az érv, hogy vajon az óvodai matinén mindenféle kifestett maskarákban megjelenő bohóc miért lenne kevésbé félelmetes, mint mondjuk egy drag queen.
– A drag queen tehát bohóc? Szabad rajta nevetni?
– Hogyne lenne szabad?! Persze, hogy bohóc. A nagy drag queen-figurák a sztereotip női jegyeket viszik túlzásba. A humor ősidők óta épít arra, hogy jellemző, archetipikus jegyeket túloz vagy torzít el. A drag queen pontosan ezt teszi. Ha úgy tetszik, a lehető leghagyományosabb humorforrásból merít.
– Mondjuk a bohóc nem akarja meggyőzni a gyerekeket arról, hogy nem is fiúk, nem is lányok, majd eldöntik ők maguk.
– A drag queen sem akarja, hiszen – ellentétben a bohóccal – nincs jelen az óvodákban, iskolákban.
– Sajnálja, hogy nincs jelen?
– Nem, de drag queenből is sokféle van, a szerepük pedig alapvetően a szórakoztatás. A szexuálisan túlfűtött típus nyilvánvalóan nem való gyerekek közelébe. Vannak viszont olyanok is, akiknél a szexualitás meg sem jelenik. Ilyen volt mondjuk az angolszáz világban híres Dame Edna Everage, az idén elhunyt Barry Humphries által megformált figura. Ő is a patriarchális társadalom által kötelezővé tett női jellegzetességeket vitte túlzásba. Olyan volt, mint egy cuki nagymama, akinek a szőkítő por lilára festette a haját.
– Patriarchálisozás épp az ön szájából, aki sztájlisztként annyit tett ezeknek a sztereotípiáknak a kialakításáért?
– A Szexi vagy nem? című egykori műsorral jön majd most, ugye?
– Azzal bizony. Fiatalokat pontozott zsűritagként, hogy elég szexi-e a testük, vagy csak 6-os…
– Nem fogom megvédeni azt a műsort, sem azt a szereplésemet. Ma már semmiképp sem vennék részt ilyesmiben. Húsz éve messze nem voltam még azon a tudatossági szinten, ahol ma vagyok. Tizenöt éve szőrmebundát is viseltem. Ma már azt sem tenném.
Konvencionális szépségverseny zsűrijében sem vennék már részt. Az ember fejlődik. Hozzá kell tennem: a Szexi vagy nem? a televíziós karrierem kezdetén volt. Zöldfülű kis hülye buzi voltam még a médiában, sok mindennek nem éreztem a súlyát.
– Ez a zöldfülű időszak és a szakmai rész kimaradt a regényből – nemcsak a médiát, de a sztájlisztságot illetően is. Miért?
– Szándékosan. A szakmai előmenetel húsz éve remek témája lehet majd egy második regénynek. Annyi azért kiderül ebből is, hogy egészen kicsi gyerekkorom óta ruhákkal kommunikáltam. Háromévesen menyasszonynak öltöztem farsangkor, s ez nem az a viccelődés volt, amit sok kisfiú el szokott sütni a női ruhákkal egyszer-egyszer. Én a következő évben sem cowboy akartam lenni, hanem Agnetha az ABBA-ból, majd Csepregi Éva… Azt tehát, hogy én hogyan képzelem el magamat, sokszor női ruhákkal mutattam meg. Közben folyton embereket öltöztettem képzeletben. Már az óvónéniket is. A szigorú Erzsi néninek sötétkék kosztümöt terveztem, a romantikus hajlamú Vera néninek virágmintás muszlinruhát. Ösztönösen éreztem mindig, hogy az öltözködés kommunikáció. A karakterazonosság fontosabb számomra, mint a széles körben hangoztatott csinosság. Fejben mindig ezzel foglalkoztam, de madridi drag queenkedésem idején, a kilencvenes évek végén kezdtem el kibontani ezt – a szocializmusba született magyar fiatalként ott ismerkedtem meg testközelből a high fashion márkákkal és kezdtem kísérletezni a ruhákkal saját magamon is – szabadon keverve a férfi és a női darabokat.
– Ez a rész benne van a Mimiben is. De ki és miért kezdett el fizetni a tanácsaiért, ha egyszer nem ezt tanulta sosem?
– Nagy Ervinnel még azelőtt együtt játszottunk az Egyetemi Színpadon, hogy Madridba mentem volna. Csak aztán engem nem vettek fel a színművészetire. Amikor hazajöttem, neki pedig a vizsgadarabjában kokaindílert kellett alakítania, megkeresett. Megérezte, hogy karaktereket tudok teremteni ruhákkal. Fel is öltöztettem, nagyon elégedett volt, bemutatott a rendezőnek, aki pedig megbízott azzal, hogy akkor már Gryllus Dorkát is öltöztessem. Óriási találkozás volt, a barátságok kettejükkel máig tartanak: Dorka rendezte a Sex Machine című előadást, amelyben játszom, Ervin pedig a könyvbemutatómon is felolvasott most. A felkérések tehát egymást hozták annak idején, pillanatok alatt Zoób Kati szalonjában találtam magam, aki azon nyomban felkért a divatháza állandó sztájlisztjának. Egymás után háromszor nyertem el aztán az év sztájlisztja díjat.
– Ha a jelszó a szabadságot mindenkinek, férfiak hordjanak akár női ruhát is, mégis mi szükség van sztájlisztra, aki megmondja, mit kellene hordani?
– Éppen azért van szükség rá, mert sok embernél az öltözködés abból a mély szorongásból indul, hogy mit illik, mit szabad és mit nem. A sztájliszt éppen arra kell, hogy megmutassa, hol mit várnak el tőlünk egy adott helyzetben, hiszen ismeri a stílusokat, tudja, hol melyik szabályrendszer érvényes, hogy azon belül az adott textildarab mit fog jelenteni. Tehát magabiztosságot ad, oldja a szorongást, jó esetben megismerteti kliensét egy kreatív önkifejezési eszköztárral is. Fontos, hogy legyen érzékenysége a világ aktuális rezgéseire, s a kulturális kódokat képes legyen a ruhán keresztül kifejezésre juttatni. Hiszen, ahogy Karl Lagerfeld mondta: a divat a kor hangulata.
– Ezért van, hogy ön folyton a korhangulatnak megfelelő elveket követ? Húsz éve húspiac és Szexi vagy nem?, most meg a leghaladóbb transzdzsenderelmélet?
– Ne csúsztasson! A Szexi vagy nem? mögött, ahogy az imént említettem, nem elvek voltak, hanem zöldfülű meggondolatlanság! És igen, tudom, tizenöt éve még alakformáló bugyit is adtam a nőkre, akik csinosnak akarták érezni magukat. A testpozitivitás gondolatának elterjedése után már nem feltétlenül adok – ami értékes gondolat számomra, azt beépítem, az a fejlődésem része lesz.
– Testpozitivitás, fogadd el önmagad – közben meg támogatja a plasztikai műtéteket. Ez mégis hogy áll össze?
– Úgy, hogy nem prédikálok kéretlenül testpozitivitásról senkinek. Senkire sem erőltetem rá, hogy fogadja el önmagát olyannak, amilyen, bármennyire is ezt tartom üdvösnek. Ha elviselhetetlenül érzi magát és változtatni akar, ugyan miért ne tegye, ha lehetősége van rá? Miért szólnánk bele felnőtt embereknek a saját testükkel kapcsolatos döntéseibe?
– Azt nem tennénk. Ha viszont a kisfiú kitalálja, hogy lánynak érzi magát, nyugatabbra olykor a szülő tudta nélkül, pszichológusi vizsgálat nélkül, bemondásra elindíthatja a „tranzíciós folyamatot”. Ez normális?
– Nem véletlen, hogy ezekben a kérdésekben nem szívesen foglalok állást. Valóban hallottam ilyenről. Meg olyanról is, hogy később az illető megbánja és próbálja visszaalakíttatni magát. Én nem tudom, mi a helyes, hiszen nem vagyok gyerekpszichológus.
– De haladó nyugati körökben már az is fasizmusnak minősül, ha azt mondjuk, hogy vizsgálják már meg legalább a gyereket szakemberek, ne induljanak el hormonkezelések szimplán bemondásra.
– Ez baj. A cancel culture, az eltörlés kultúrája nagyon kártékony. Voltam célpontja magam is. Nem csupán az Origón, amely naponta el akar törölni, de akkor is, amikor Wahorn András nagyon szerencsétlen dolgokat mondott egy műsoromban a pedofíliával kapcsolatban – utána őt is, engem is el akartak törölni a föld színéről, haladó körökben is. Holott
nem eltörölni kell véleményeket és embereket, hanem megbeszélni ügyeket. Vélemény lehet vállalhatatlan, amiért megfogalmazóját érheti kemény kritika, de a gondolatok kiirtására tett kísérleteket mindig félelemmel nézem.
Ezért nem szeretem a szobordöntős Black Lives Matter-megközelítést sem, meg azt sem, ha nem lehet annyit mondani, hogy még mielőtt hormoninjekciókat adnának, talán vizsgálja meg pszichológus, pszichiáter a gyereket, amennyiben van ilyen orvosi gyakorlat.
– Ha ebben közös nevezőre tudunk jutni, már nem rossz.
– Miért ne tudnánk? A vakbeledet sem úgy veszik ki, hogy bemész a kórházba és azt mondod, szerinted azzal van baj, aztán már nyesnek is. Kikérdeznek a panaszaidról, megvizsgálnak, aztán ha tényleg arra mutatnak a jelek, hogy a vakbéllel van gond, akkor jöhet csak a szike. Kell egy szakmai anamnézis, egy terápiaterv. Még akkor is lehet gikszer bőven: kaphatsz fertőzést és meghalhatsz, a tranzíciódról meg még úgy is kiderülhet, hogy nem volt jó ötlet – de vizsgálat nélkül, bemondásra orvosi kérdéseket nem szokás eldönteni.
– Ha gyerekkora óta lányruhákba bújik, drag queen-karrierje is volt, miért nem feküdt mégsem kés alá, hogy nőszerű teste legyen?
– Nem éreztem szükségét sosem. Sokféleképpen éljük meg azt a társadalmi konstrukciót, amit dzsendernek nevezünk. Engem ebből a szempontból nem a biológia érdekel, hanem a nemi szerepek megélésének lehetősége. Hiszen ebben a megvilágításban a társadalmi nemünk inkább az érzelmeinkről szól. Csak a politika szereti összekeverni ezeket a kategóriákat.
– Nem csak a politika, a transzmozgalom is. Amikor a szélesvállú férfi bemehet a női úszók közé versenyezni csak azért, mert ő nőnek érzi magát, az már arról szól, hogy létezik-e valóság és azt leíró kifejezések, vagy kizárólag egyéni interpretációk vannak és azok egyformán értékesek.
– A sport bonyolult kérdés, nem vagyok szakembere. Lelkes feministaként teszem hozzá: elég szemforgató, amikor kőkonzervatívok, akik a „hagyományos” női szerepet erőltetnék mindenáron, meg „női princípiumról” papolnak a nők megkérdezése nélkül, hirtelen annyira érzékenyek lesznek a nők problémái iránt, hogy meg akarják óvni őket a magukat nőnek mondó férfiaktól, nehogy azok az öltözőben, női börtönben megerőszakolják őket. Álszent érvelés, hiszen maga a probléma is azért értelmezhető csupán, mert a férfierőszaktól hagyományosan meg kell védeni a nőket. Ezért kell biztonságos zóna. Csak mert néhány csaló kihasználja a helyzetet, nem az amúgy is megbélyegzett transzokba kellene megint belerúgni.
– J. K. Rowling nem konzervatív és nem férfi, hanem feminista, liberális nő, de ő sem akarja elfogadni, hogy bemondásra nőnek kelljen tekinteni valakit, akinek pénisze van.
– Bocsánat, ha az illető levágatja a farkát, akkor sem lesz nő!
– De nem ám! Köszönjük, hogy ön mondta ki.
– Biológiailag természetesen nem lesz az. Az, hogy minek érzi és mondja magát, más kérdés. Az is, mennyire tiszteljük az érzéseit. Számomra azonban a dzsenderkérdés tényleg társadalmiszerep-kérdés. A begyöpösödött férfiszerepet kell megbombázni néhány oldalról, hogy valami egyenlőségféle férfi és nő között kialakulhasson. Ez a transz kultúrára is nagy hatással lenne.
– Tényleg a gonosz patriarchátus lenne a gond? Még a könyvében is megjelenik egy mondat erejéig a gondolat, hogy a felszabadított nők kasztrálták a férfiakat…
– A jelenség létezik, ám ha a férfi társadalmi szerephez nem társulna egy csomó macsó sztereotípia, alfahímség, nem éreznék magukat kasztráltnak egy erős nő mellett. Remélem, a harmadik évezred a nők évezrede lesz. Meg azt is, hogy azt megéri még az emberiség.
– A nőuralom lenne jó a férfiuralom helyett? Ez ugyanúgy szexizmus, csak éppen a férfiakat nyomná el.
– Csupán patriarchális nézőpontból gondoljuk, hogy a nőuralom férfielnyomást jelentene. Szakadjunk el a disztópiáktól! Lehet, hogy egyáltalán nem ez lenne a modell. Hogy nem efféle hierarchikus, dominanciára épülő rendszert hozna létre a női irányítás.
– Nincs olyan, hogy „női társadalmi rendszer”. A rendszereket az emberi agy hozza létre, a kognitív képességek, abban pedig épphogy nem számít az agytulajdonos neme.
– Ennek sem vagyok szakértője, de amikor Kövér László azt magyarázza, hogy mi a női princípium, meg a nő szerepe, akkor azért nem erre megyünk. Amikor asszonyságnak nevezve sorolja be maga alá a miniszterelnök az egyébként Nobel-díjas Karikó Katalint, akkor sem. Afelé kellene menni, amit mond, ebben egyetértünk, csak nem ez történik.
– Kövér Lászlónak talán nincs joga a véleményéhez?
– Hogyne lenne. Csak ne az Országgyűlés elnökeként, közjogi méltóságként fogalmazza meg.
– Mondja otthon, a négy fal között? Nem ismerős?
– Jó, rendben, mondja felőlem, ahol akarja. Csak ne legyen közjogi következménye a hiedelmeinek, ha kérhetem.
– Egyébként éppen Ursula von der Leyen az Európai Bizottság elnöke. Egy nő. Eközben férfielnyomásról beszélni…
– Sok minden történt az elmúlt évtizedekben, de a társadalmi vívmányok mindig előrébb járnak, mint a társadalom maga. A jogok megvannak, ahogy egyébként nagyjából a melegjogok is, a valóság, a kultúra azonban még nagyon máshol tart. Tegnap szaunázás közben például végighallgattam apa és fia párbeszédét. A fiú mesélte, hogy próbál segíteni a feleségének a kisbabával, amikor éjjel fel kell kelni hozzá, mire az apa csípőből vetette oda, hogy „de hát az nem a te dolgod”.
Az egész transz- és melegkérdés is erről szól nekem: a férfiassághoz tapadó képzetekről, amelyek arra jók csak, hogy elhitessenek valamiféle kivételezettséget, felsőbbrendűséget.
A nőnek öltözött férfi ezt a rendszert kezdi ki, ennek mutat fricskát – nem véletlen, hogy gyilkos reakciókat szül. Mondjuk az iszlám világban, ahol persze titkon szintén lefekszenek egymással férfiak.
– Tapasztalatból beszél?
– Abszolút.
– Akkor is, amikor könyvében a kormánypárti politikussal fekszik le, aki titkolja homoerotikus vonzalmait?
– Mindennek valóságalapja van a könyvben. A Szájer-ügy után mondjuk annyira nem hírértékű, hogy Fidesz-politikusoknak is lehet titkos homoszexuális élete.
– Más Fidesz-politikusoknak is?
– Ezekben a körökben, amelyekben mozgok, vannak abszolút hiteles források…
– Mi tartja vissza akkor, hogy efféle hitelességi deficitekre rámutasson?
– Nem dolgom. Ahogy a Fideszhez, úgy az ellenzékhez sincs semmi közöm.
– A könyve kiadójának viszont mindenfelé vannak csápjai: Böjte Csaba és Csák János könyve is az OpenBooks-nál jelent meg. Nem zavarja az egyházias, patriarchális társaság?
– Dehogy! A kultúra pluralitása fontos. Nagyon jó, ha egy kiadó nem szegregátumként viselkedik és kiad ilyet is, olyat is. Ez az egészséges helyzet. A Libri-sztori is azért érdekes csak, mert az államról ma már nem feltételezhetjük, hogy egészségesen és plurálisan gondolkodik a kultúráról. Ha úgy gondolkodna, különösebb baj nem lenne azzal, hogy az MCC-hez kerül a Libri. Csakhogy ma azt látjuk, hogy Dúró Dóra szellent egyet, aztán annak orkánereje van, múzeumigazgatókat sodor el azonnal, meg elindul az öncenzúra és képeket kerítenek körbe.
– Ebben a helyzetben tényleg drag queenes könyvvel érdemes kijönni?
– Mikor máskor érdemes, ha nem most?
– Aláhúzva, hogy a melegek tényleg ilyen drogozó, magukat női ruhában kellető torz figurák? Nem annak lenne ideje, hogy a klasszikusokat fordító Nádasdy Ádámra mutasson rá az ember, hogy lám, tőle akarják védeni a társadalmat?
– Akit Bayer Zsolt ugyanúgy lekaraktergyilkol? Nagy cikket szentelt neki, abban elképzelte „Ádám bácsit mint feleséget”, ami szerinte „egyszerre végtelenül groteszk és nevetséges, valamint enyhén undorító is”. Amúgy szereti Kafkát, Beckettet? Boscht, Picassót, Salvador Dalít? Esetleg a Sex Pistolst vagy John Waterst, Fellini vagy Wes Anderson filmjeit?
– Van, amit igen.
– Na, ugye! A művészet görbe tükrén át a torzók is rendkívül szórakoztatók lehetnek. Egyébként pedig: még csak érdekből sem éri meg „jól viselkedni”.
Tudom, hogy vannak homoszexuálisok is itthon, akik szerint az én harsányságom árt a megítélésüknek, de mint az előbbi példa is mutatja: tök mindegy, mit csinálsz.
Ha kiállsz és véleményed van, rögtön támadnak. Akik asszimilálódni szeretnének, behúzott füllel és farokkal a többségi társadalom kegyeiért ácsingóznak…
– Nem lehet, hogy ők egyszerűen visszafogott emberek, akik szeretnek zakót húzni és affektálás nélkül beszélni?
– De, lehet. Én viszont nem prédikálok nekik arról, szerintem hogyan kellene élniük. Elfogadom az útjukat. Nem mondom, hogy mindenki öltözzön nőnek. Nem is minősítem azokat, akik inkább asszimilálódnának, csak azt nem szeretem, amikor az én utamra azt mondja valaki, hogy káros, nem érvényes. Fogadja el ő is, legyen akár meleg vagy heteró, hogy én meg ilyen vagyok, így érzem helyesnek. Nincs ugyanis olyan, hogy egységes „melegtársadalom”.
– Csakhogy ön magára Magyarország elsőszámú melegeként hivatkozott. Az meg akkor talán felelősséggel is jár.
– Nem kivagyiskodásból mondtam, hanem arra reflektálva, hogy bármit teszek vagy mondok, rögtön úgy írnak róla a lapok, hogy „a meleg sztájliszt” ezt meg azt mondta. Sosem hagyják ki a jelzőt, és ez talán csak az esetemben van így. A kiemelt szerep és felelősség persze jogos felvetés és tisztában is vagyok vele, csak én éppen így szeretnék példát mutatni: azzal, hogy úgy élem az életem, ahogy én szeretném. Nem légből kapott, kilúgozott értékrendek szerint, vagy másokénak megfelelve – az ilyen „felelősségteljes” megközelítések oka ráadásul a legtöbb esetben nem is valamiféle mély erkölcsiség, hanem egyszerű piaci logika: ha beleolvadsz a tömegbe és nem sértesz meg senkit, ha elég cuki vagy, jó eséllyel ácsingózhatsz a nagy cégek szponzor- és reklámpénzeire.
– Azért amikor azt ecseteli a könyvben, vagy mondjuk Hajdú Péternél, hogy heteró pasikra bukik, megint csak azt húzza alá: ezek tényleg meg akarják változtatni a heterókat.
– Megint csúsztat! Én az emberek szabadságát tartom fontosnak – a szexuális szabadságukat is. Én aztán senkinek sem mondtam soha, hogy legyen meleg. Ahogy arra sem kértem senkit, hogy a szexuális orientációmat értékelje vagy bármire átneveljen. Ha viszont egyszer találkoznék egy nővel, aki lázba hozna, kinek mi köze hozzá, hogy lefekszem-e vele? Számomra totálisan érdektelenek ezek a címkék, hogy heteró, buzi, biszexuális. Annyi a kérdés, hogy felnőtt emberek szabad akaratukból jól érzik-e magukat egymással vagy sem. Mit kell azon görcsölni, hogy ha egy addig csak nőkkel lévő férfi lefeküdt velem is, akkor onnantól nevezhető-e heterónak? Vagy hogy én melegnek lennék-e még nevezhető, ha lefeküdnék egy nővel? Kit érdekel? Ezek a címkék is a férfiszerep görcsös megtartásának vágya miatt fontosak csak. Igen, vannak férfiak, akik szeretik a nőket, de alkalom adtán kipróbálnak mást is. Kinek ártanak ezzel? Kinek mi köze van ehhez a döntésükhöz?
– Alapból semmi, a politikai diskurzusban viszont éppen a kormánypárt és Dúró igazát támasztja alá: tényleg át akarják nevelni az embereket, nagyon is van tehát mitől megvédeni a gyerekeinket.
– A gyűlölködéstől és a politikai abúzustól kell megvédeni a gyerekeket! És természetesen a tényleges bántalmazástól. Attól pedig, hogy olykor egyenesen gonosz és mindig általánosító következtetéseket vonnak le a valóságból, én még nem fogom eltagadni a saját valóságomat. Nem fogok lefeküdni nekik és eljátszani a jó buzit, aki aranyos, cuki, vicces és nem ugat be. Erről szól a regényem is.
Azt írtam meg, ami volt és van, ami és aki vagyok, nem kozmetikáztam azért, hogy ne köthessen bele Dúró Dóra. A jó társadalmi együttélés az én szememben nem az, hogy az amúgy is a legfelsőbb szintekről homofóbiára kondicionált társadalomnak megfelelve öncenzúrát gyakorlunk és finoman piruettezünk a tojáshéjakon.
Én ilyen vagyok: párkapcsolatokkal gondban lévő, cseppet sem konzervatív magánéletű egykori drag queen. De vannak konzervatív, párkapcsolatban élő, gyereket példásan nevelő melegek is. Szívük joga. Ahogy a heteróknál is van mindenféle: hűséges, jó családapa, meg olyan is, aki orrba-szájba csalja a feleségét. Ha utóbbi kiderül, mégsem kiált fel egy ország, hogy lám, a heterók ilyenek, csalfák és hazugok. Ugyanígy hülyeség az én példámból, történetemből és vágyaimból általános következtetéseket levonni „a buzikra” nézve. Aki politikai érdekből így tesz mégis, az jár el erkölcstelenül, nem én, aki egyszerűen őszinte vagyok magamat illetően. Egy regényben ráadásul mi más lenne érdekes, mint hogy megismerjen az olvasó olyan világokat is, amelyek létezéséről addig alig tudott valamit? Az is viszonylag ritka, hogy az ember paranoid diákból házinénit ölő gyilkossá válik, mégis élvezettel olvassuk a Bűn és bűnhődést. S ha elolvassuk, attól még nem fogjuk legyilkolni a házinénit. Persze tudni kell olvasni úgy, hogy ne csak a saját világod visszaigazolását várd egy kulturális terméktől. Ha viszont így veszi kézbe a Mimit az olvasó, megismerhet egy világot, amelyhez csodák csodája tud is kapcsolódni, hiszen gyakran kiderül, hogy a mélyrétegekben az annyira mégsem különbözik az övétől: melegek és heterók szorongásai, transzgenerációs problémái, emberi viszonyai nagyon hasonlók tudnak ám lenni.
– És ezek a problémák jóval kisebbek itthon mindenféle homofóbtörvény ellenére is, mint mondjuk az iszlám világban – már ami a melegeket vagy a nőket illeti. Amikor az izraeli terrortámadás után LMBTQ-csoportok tüntettek a Hamászért, ahhoz mit szólt?
– Melegként a Hamászt éltetni, annak kommunikációját nyomni… Azért az elég durva. Elég megnézni, hogy Katar például hogyan nyilatkozott a melegekről a focivébé kapcsán is… Vagy mondjuk nyugati nőként éltetni a Hamászt. Az is meredek számomra. Értem persze, hogy sok muszlim nő számára érték a kendőviselés és boldogan hordják azt, ezért a kendőviselés betiltására vonatkozó francia kezdeményezések is elég neccesek, de ne felejtsük el, hogy akik meg szabad akaratukból levették, azokra Iránban ma is halál várhat. Azért, mert kilátszik a hajuk. Ameddig ez megtörténik, addig akármennyire is hagyomány, meg kultúra, én személy szerint emberek szabadságának, testi autonómiájának nagyon erős és kegyetlen tagadását látom ebben. Megdöbbenve láttam az izraeli terrortámadás utáni tüntetések képeit is. Különösen egy kanadai tudósítás ütött meg, ahogy az ott lakó, vérben forgó szemű muszlim ember üvöltötte a riporter arcába, hogy még néhány év és mecsetekben fogtok imádkozni. Persze a szélsőség mindig nagyon hangos, Dúró Dóra sem a magyarok általános gondolkodását tükrözi, de látja, mennyire mérgező a jelenléte. Madridban is, amely város a melegek egyik központja volt, a jobbos vezetés igyekszik most visszavágni ezeket a jogokat, hiszen a jobbos családkép és a kereszténységre való hivatkozás ezt ideológiailag megköveteli. Ami persze furcsa 2023-ban, az évben, amikor Ferenc pápa a Vatikánban ebédelni hívott meg transzokat, sőt úgy döntött, hogy meg is lehet őket keresztelni. Még keresztszülők is lehetnek! Váratlan fordulat.
– Nem mindegy önnek, mit csinál a pápa? Nem is hívő.
– Hívő nem, a keresztény kultúra szülötte viszont vagyok. Művészetekre érzékeny emberként a keresztény szimbolika már hogyne hatna rám! Az a csoda, ahogy a katolikus egyház a tridenti zsinat óta összművészeti alkotássá formálta a vallást. Meg aztán: az erős apakép is hat. Akkor is, ha megkérdőjelezed, akkor is, ha lázadsz ellene, meg akkor is, ha éppen megérint és könnyekig meghat.
– Volt ilyen is?
– Hogyne. Misére is el szoktam menni. Ha Rómában vagyok, mindig megyek templomba. Ebbe a kultúrába nőttem bele, ha akarnám, sem tudnám levetkőzni.
– Regényében azért a Vatikán is mint titkos homoszexuális művészeti központ jelenik meg, Michelangelóról is melegként ír… Móricka mindenhol ugyanazt látja?
– Nem, de én most speciel a melegművészetre tértem ki a könyvben. Michelangelóról pedig elég sok történelmi adat van. Egyrészt tobzódó meztelen pasikat festett, amit persze önmagában a reneszánsszal is magyarázhatnánk. Azt már kevésbé, hogy egy Tommaso dei Cavalieri nevű ifjúhoz írt fülledt szerelmes szonetteket. Az akkor divatos neoplatonista filozófiával egyébként össze is fért mindez, hiszen az is férfiközpontú volt, a férfiak közötti szerelmet magasabb rendűnek is tételezte. Egyszerre volt tehát divat a testkultusz, ennek minden következményével, ugyanakkor egyházi szempontból üldözendő is volt a homoszexualitás. Michelangelo halála után nem győzték eltüntetni a Sixtus-kápolna faláról a formás farkakat.
– Szonettek miatt évszázadok távolából buzizni valakit, akinek a szexuális életéről amúgy semmit sem tudunk… Nem meredek kicsit?
– Egyáltalán nem.
– Ugyanaz a leegyszerűsítés, amit Kölcsey esetében láttunk néhány, férfiakhoz írt levele miatt.
– Komoly kutatómunka előzte meg az állítást, nem nevezném leegyszerűsítésnek. Olyan időkben ráadásul, amikor nemzetidegen és keresztényellenes dologként igyekeznek beállítani a homoszexualitást legfelsőbb szinteken, kifejezetten helyes megemlíteni, hogy a nagy nemzeti költőnek voltak buzi érzelmei. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy volt-e beteljesült homoszexuális kapcsolata – fogalmunk nincs ugyanis, miért nem volt. Bőven lehet, hogy csak azért nem, mert a 19. századi vármegyés, főispános kultúrában nem is remélhette, hogy ilyesmit megélhet megvetés és kiközösítés nélkül.
– Ezek csak feltételezések.
– Persze, ezek csak azok, vármegye és főispán viszont megint van. Az tény. A kultúránkat viszont talán mégsem kellene visszatolnunk odáig. És bocsánat: az emberek nem csak azokat buzizzák le teli szájjal, akiknek létező homoszexuális kapcsolatuk van. Ha Szoboszlai Dominik, ez a félisten nemzeti hős sportoló közölné mondjuk, hogy neki egyébként vannak érzelmei férfiak iránt, meg még homoerotikus fantáziái is, azt úgy foglalná össze a lelátók népe igen tömören, hogy „mocskos buzi”. Az márpedig nem járja, hogy „lebuzizni” valakit ér csupán az érzelmei alapján, „felbuzizni” viszont nem, mert ahhoz feltétlenül megélt szexualitás is kell. Nem kell. Úgyhogy Kölcseyt bizony nyugodt szívvel lehet buzizni, ha egyszer férfiak iránt érzett szerelmet. Aki ezen megütközik, az mégiscsak úgy gondolja, hogy melegnek lenni alantas, megvetendő dolog. Márpedig Kölcsey ettől nem lesz rosszabb ember, sem rosszabb magyar, de még a Himnusz sem lesz tőle rosszabb vers. Ezt viszont sokan nem így gondolják – nem véletlenül hozták vissza az ispános világot és építettek rá stabil rendszert.
– Mucsaizik! Lenézi a magyarokat!
– Ady Endre lenézte a magyarokat, csak mert nem tetszett neki, amit lát? Én aztán rengeteget szerepelek a bulvárban, rendesen megmártózom benne, de amikor Kis Grófóval meg Győzikével lehet választást nyerni Pumped Gabó ellen… Ha az ember kénytelen ilyen közéleti sártengerben dagonyázni, azért engedtessék már meg, hogy legalább hangos röhögésben törjön ki néha, jó?
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
