Stroboszkóp epilepsziásnak és más őrültségek – így fut épp zátonyra a Lázár Ervin Program
Kifulladóban a kormány egyetlen olyan kulturális-oktatási programja, amely rengeteg gyereket juttatott élményekhez az elmúlt években. Igaz, csak úgy „magyarosan”, tehát nem mindenkit, és nem feltétlenül korosztálynak megfelelően, inkább ahogy a tankerületek éppen jónak látták. És persze jól jártak vele a kormány kedvenc kulturális intézményei is. A Lázár Ervin Programmal viszont legalább úgy pakolta át az állam az egyik zsebéből a másikba az adófizetők pénzét, hogy közben nagyon sok gyerek (is) jól járt. Mostanáig.
A Lázár Ervin Program (LEP) négy évvel ezelőtt, 2019 szeptemberében indult el és a kormányzati retorikába illeszkedve formális célkitűzései között szerepelt a fiatal generációk nemzeti identitástudatának erősítése, mégpedig azzal a vállalással, hogy egy évben egyszer minden magyar diákot ingyenesen minőségi kulturális élményhez juttat. A terveket az Emberi Erőforrások Minisztériuma fogalmazta meg, amely a Klebelsberg Intézetet bízta meg a lebonyolítással. A tényleges szervezés a tankerületekre hárult, a programokat kínáló kulturális szervezetekkel való kapcsolattartással és a kész tervek iskolák felé való közvetítésével (mikor, melyik osztály melyik előadást fogja megnézni) együtt. Az ő feladatuk lett az utazás megszervezése is, olyannyira, hogy a gyerekeknek és az őket kísérő tanároknak sokáig csak annyi dolguk volt, hogy a megadott időben felszálljanak az értük küldött buszra, amely az előadás helyszínére vitte, majd haza is hozta őket.
A program, amelyet annak idején Kásler Miklós mutatott be Fekete Péter kultúráért és Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkárral, valamint a LEP-et lebonyolító Klebelsberg Központ elnökével, Hajnal Gabriellával az oldalán, az eredeti tervek szerint az ország minden általános iskolását érintette volna. Ez a hazai oktatásügy jelenlegi állapotában már-már utópisztikus elképzelés áldásként hullt a közoktatásban tanuló több mint 700 ezer kisiskolásra, nem csoda, hogy a valaha élt egyik legnagyobb magyar meseíró, Lázár Ervin leszármazottai is rábólintottak a névhasználatra, amikor megismerték a program koncepcióját. Minderre a kormány 2019-ben 6 milliárd, 2020-tól pedig beépülő jelleggel évente 5,5 milliárd forintot tervezett költeni.
Az elvet, hogy ezeket a gyerekeket évente kulturális élményhez juttassa az állam, általában a tanárok is díjazták, jóllehet, nekik ez sok esetben munkaidőn túli feladatot és nagy felelősségvállalást jelentett. Belátták: a gyerekek jó része enélkül valószínűleg soha nem juthat el színházba, cirkuszba, koncertre, nemzeti parkokba, a kultúrafogyasztóvá neveléshez pedig remek kiindulási pontnak ígérkeztek az ingyenesen hozzáférhető programok. Pataki András, a Kulturális és Innovációs Minisztérium művészetért és közösségi művelődésért felelős helyettes államtitkára tavaly odáig ment, hogy úgy fogalmazott:
„A program elindítása olyan kultúrstratégiai döntése volt a kulturális kormányzatnak, amelynek színvonala, volumene a klebelsbergi magasságokat idézi.”
Azt, hogy az ötlet beleillett volna Klebelsberg koncepciójába, még el is tudjuk képzelni, de a kivitelezés színvonaláról ugyanez már a legjobb szándékkal sem mondható el. Mára nemcsak a kezdeti lendület tűnt el, de a források is elapadtak; ahogy az oktatásra általában, erre sem kíván költeni az állam. „Idén reménytelen felhozni Budapestre az iskolai osztályokat, mert nincs pénz az utaztatásukra, így csak olyan előadásokat tudnak leszerződtetni, amelyeket a helyi művházba el tudnak vinni a társulatok. Ugyanakkor tankerületi alkalmazottaktól tudom, hogy a kultúrstratégiai intézményekbe ennek ellenére kötelező elhozni a 8. osztályosokat” – mondta egy neve elhallgatását kérő programszervező, aki hosszas keresgélés után mindössze egyetlen olyan tankerületet talált, ahonnan fel tudják utaztatni a gyerekeket a fővárosba az intézményük által kínált műsorokra.
A Lázár Ervin Programban részt vevő kultúrstratégiai intézmények (Magyar Állami Operaház, Budapesti Operettszínház, Nemzeti Színház, Honvéd Együttes Művészeti Nonprofit Kft., Nemzeti Artista Előadó- és Cirkuszművészeti Központ Közhasznú Nonprofit Kft., Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Néprajzi Múzeum, Petőfi Irodalmi Múzeum) látogatását valóban előirányozza a program a nyolcadikosok számára. A hírek szerint ráadásul ezektől az egyébként is kiemelt kormányzati támogatással működő intézményektől a LEP-ben megszabottnál magasabb áron vásárolja meg a jegyeket az állam a gyerekek részére. Utánanéztünk, mi igaz mindebből, mi történik a Lázár Ervin Program körül, honnan indult és mi lett belőle az elmúlt négy év leforgása alatt.
Elsőként a Klebelsberg Központot kerestük meg, hogy adatokat kérjünk a program finanszírozásáról. Már a válasz megfogalmazásából is sok mindenre következtethettünk, hiszen, bár éves bontást kértünk, csak egy összesítést kaptunk az elmúlt évek költségvetéséről. Ha az eredeti tervek szerint érkezett volna a kezdetekkor beígért kormányzati finanszírozás,
2019 óta 28 milliárdot kellett volna, hogy költsön a gyerekek élményhez juttatására az állam, ehhez képest ez idő alatt mindössze 11 milliárdos költségvetési keretből gazdálkodhatott a program, amelyre 2023-ban már csak 3 milliárd jutott.
Ez lehet tehát az egyik oka annak, hogy a kormányzat „klebelsbergi magasságokat idéző” kultúrstratégiai döntésének leáldozóban van. Ám más is utal arra, hogy komoly gondok vannak a LEP-pel. A pályázatot, amelyre a kulturális intézmények jelentkezhettek, tavaly csak októberben írták ki és csupán decemberre bírálták el, de a Klebelsberg Intézet még áprilisban is várt a megvalósításra fordítható pénzre, így a szerződéseket csupán májusra sikerült megkötni, jóllehet, a 2022-23-as évad normálisan június 30-ig tart. Hogy ne csak másfél hónap álljon rendelkezésre a program lebonyolítására, végül kitolták a határidőt november 30-ig, tehát az előző évad programjai még most is zajlanak.
A LEP-re kiírt pályázatot az elmúlt években rendszerint szeptemberben hirdették meg, idén azonban mindeddig elmaradt a nagy bejelentés. A tavalyi sajtótájékoztatón elhangzottakból már következtethettünk arra, hogy gondok lesznek a finanszírozással, hiszen Pataki András már akkor arra kérte a tankerületeket: lehetőségeik szerint részesítsék előnyben a helyi vagy megyén belüli kulturális programokat. „Így egyrészt nő a tanulók tájékozottsága a környezetükben fellelhető kulturális lehetőségekkel, programokkal, intézményekkel és helyszínekkel kapcsolatban, másrészt csökkenthetőek az utazásokra fordítandó költségek” – érvelt akkor a helyettes államtitkár.
hirdetés
Kíváncsiak voltunk, valóban előfordul-e, hogy a program megvalósulása az utazási költségek hiánya miatt bukik meg. Mivel a tankerületek illetékes alkalmazottai nem voltak hajlandók nekünk információt adni, kénytelenek voltunk azt vizsgálni, elér-e ez a probléma a program gyakorlati megvalósítását koordináló személyekig, azaz a tanárokig. Kisebb közvéleménykutatást indítottunk tehát körükben. Nem kellett sokáig várnunk, míg beleütköztük az első esetbe. „Nálunk eddig kétszer volt különbusz, idén azt mondta a tankerület, hogy nem lesz” – mondta el kérdésünkre egy pedagógus, egy másik pedig szintén arról számolt be: bár korábban kaptak ingyenes különbuszt a gyerekek szállításához, idén csak falubuszokkal és a szülők, kollégák szívességből nyújtott segítségével tudták elvinni a gyerekeket a 15 kilométerre lévő helyszínre. Más visszajelzésekből megtudtuk, hogy Budapesten belül nem biztosítják az utazást a tankerületek, mondván, a gyerekeknek ingyenes a tömegközlekedés, miközben egy peremkerületi iskolából BKK-járatokkal bevergődni egy belvárosi színházba több, mint problémás. Volt, aki azt írta: egyenesen kinevették az igazgatóhelyettest a tankerületnél, amikor rákérdezett, hogy kap-e a csoport különbuszt.
„Maradt már fent gyereked a buszon, mert hamarabb csukták az ajtót? Maradtál már fent buszon, mert rád csukták az ajtót, miközben az osztályod rémülten állt a megállóban? Három osztálynyi alsóssal (85 gyerek) busszal, metróval, trolival cirka másfél-két óra utazás nem kockázat nélküli”
– vázolta a körülményeket egy tanárnő. Volt, akinek tetszett a kulturális élmény, de hozzátette, 5-6 órát utazni egy 60 perces programért kissé túlzás. Szóba került, hogy ha már ennyit utazik a csoport egyetlen múzeumpedagógiai foglalkozásért, esetleg mást is megnézhetnének velük a nagyvárosban, de ezt az ötletet az általunk megkérdezettek elmondása szerint határozottan visszautasította a tankerület. A buszt, ha kapnak, nem használhatják extra utakra és annak egyébként is postafordultával vissza kell vinnie őket, közvetlenül a program után. „A legolcsóbb utazási formát támogatják” – fogalmazott egy tanár. Az ő szavaira rímel egy másikuk vallomása is, amely szerint a tankerület által előírt útvonalon, hegyen-völgyön át, kanyargós, szűk utakon kellett a program helyszínére vinnie a busznak a csoportot. „A fél osztály hányt oda-vissza, emlékezetes volt.” Ez a pedagógus arról számolt be, a tavalyi évben már nem ajánlottak fel egyetlen programot sem az általa tanított gyerekeknek és ilyen tapasztalatról más is beszámolt.
„Számunkra egy 52 fős buszt biztosított a tankerület, de a két osztályba összesen 58 gyerek járt. Nyolc gyereket itthon kellett volna hagynunk ahhoz, hogy mind felférjünk a buszra. A tankerülettől azt mondták, oldjuk meg a szülők, kollégák segítségével.
Mivel nem jelentkezett kolléga, aki szívesen felautózott volna Budapestre, az osztályfőnökök pedig azt mondták, nem kérik meg erre a szülőket, visszahárítottuk a problémát a tankerületre: oldják meg ők, hiszen nem a mi dolgunk, hogy a programhoz buszt szerezzünk. És csodák csodája, lett megoldás! A csoport megkapta a tankerület kisbuszát, így minden gyereket el tudtunk vinni” – meséli egy tanárnő, aki egyébként jó kezdeményezésnek tartja a LEP-et, de sok tanártársával együtt jobban örülne, ha ő választhatna a programok közül, mivel így célzottabban összekapcsolhatná a keresletet a kínálattal.
A program megítélése a tanárok között finoman szólva felemás. Annak ellenére, hogy az ötletet szinte mindenki szépnek, jónak, hasznosnak érzi, sokan sérelmezik, hogy gyakran nem a gyerekek életkorának megfelelő műsorra küldi őket a tankerület. A Magyar Állami Operaház például tavasszal Donizetti A csengő című vígoperáját kínálta a gyerekeknek. Ennek cselekménye dióhéjban egy nászéjszaka, amelynek meghiúsításán a frissen sült menyasszony szeretője dolgozik a darab teljes hosszában. Egy tanár arról számolt be nekünk, ötödikes gyerekekkel kellett, hogy megnézze a Valahol Európában-t. „Egy vaskos káromkodás az első mondat. Hiába mondtuk el, hogy miről szól, fogalmuk sem volt a kicsiknek, nem vették az adást. Abszolút nem ennek a korosztálynak való darab. Nekem nagyon tetszett. A gyerekeknek is, de csak mert lőttek, zajos, mozgalmas volt és szép volt a színház épülete… Három nap múlva nem tudták megmondani, miről szólt” – idézi fel az élményt. „Nem tartom fair dolognak, hogy a szerencsén múlik, kik jutnak el minőségi előadásra, neves színjátszó helyekre, míg mások egy essünk túl rajta produkciót kapnak” – fogalmazott egy másik tanárnő. „Mi 2×200 km-t utaztunk egy egyórás múzeumpedagógiai foglalkozásért. Se füle se farka nem volt az egésznek.” A LEP a tanárok számára tehát jórészt azt jelenti: „Gyakran a munkaidődön túl, kötelezően programozol a gyerekekkel”.
Sok nehézséget okoz az is, hogy a tanároknak nem csak a programválasztásba, de a legtöbb helyen még az időpont kiválasztásába sem hagynak beleszólást. Sokszor egy vagy két nappal az esemény előtt, ultimátumszerűen kapják meg – a fent vázolt utazási viszontagságokat is figyelembe véve – az elég nagy felelősséggel járó feladatot, amelynek megvalósítása nem ritkán túl is nyúlik a munkaidejükön. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, ha a programba bekapcsolódó, élményeket kínáló intézményekben a csoportokat fogadó vendéglátók teljesen kiborult tanárokkal találkoznak, mint ahogy arról egyikük beszámolt nekünk. A központosított oktatási rendszer bürokratikus hozzáállása nem véletlenül kelt feszültségeket a pedagógusokban, akiknek a művelet gyakorlati megvalósítása jut osztályrészül. A következő történet jól modellezi a rendszer vakságát. Előtte azonban ejtsünk még néhány szót arról, milyen áthághatatlan szabályok vonatkoznak a kedvezményezettekre.
A LEP-nek hála minden általános iskolásnak el kell jutnia évente egy kulturális programra, függetlenül attól, hogy állami iskolába jár-e vagy máshová. A valóságban azonban az elmúlt években csak azok részesültek ezekből a kalandokból, akiknek az iskolája a KRÉTA rendszert használta, vannak tehát gyerekek az érintett korosztályban, akik soha nem is hallottak az ingyenes programokról. Azt, hogy a LEP-be jelentkező kulturális intézmények kínálatából melyekre kapnak végül ingyen jegyet a diákok, egy szakmai bizottság javaslata alapján a kultúráért felelős államtitkár dönti el. A műsorokkal eleve korosztály szerint lehet pályázni és a tankerület osztja be a gyerekeket rájuk. A programnak ezután meg kell jelennie a KRÉTA-rendszerben, ahol a szülő felmentést kérhet a gyereke számára. Több szülő számolt be arról, hogy nem kapott értesítést a KRÉTÁN keresztül, úgy tűnik, vannak tankerületek, ahol nem bonyolítják az életüket efféle formasággal. A gyerekek számára kötelező a megjelenés, aki nem tud ott lenni egy eseményen, annak ezt később pótolni kell. (Hogy hogyan oldja ezt meg belső Borsodból egy általános iskolai kisdiák, kérdés, de a szabály az szabály.) Aki azonban senkitől sem kaphat felmentést a feladat alól, az a pedagógus, akit kijelölnek a célra, és akinek beleszólást a folyamat egyetlen pontján sem engednek.
A Lázár Ervin Program által kínált eseményeken való megjelenést kötelezővé tették a kisegítő iskolásoknál is, így történhetett meg, hogy egy alkalommal az osztályában négy epilepsziás gyerekkel érkezett meg a Fővárosi Nagycirkuszba egy tanár, aki felhívta a szervezők figyelmét: ha beindítják a stroboszkópot, ezek a gyerekek rohamot fognak kapni, neki viszont kötelező volt őket elhozni. Hogy nem lett roham, csak annak köszönhető, hogy a cirkuszpedagógus észnél volt: nem engedte be a gyerekeket, leigazolta nekik a programot inkább. Hasonlóképp előfordult, hogy három mozgáskorlátozott diákot hoztak, miközben csak egyikük számára volt kialakított hely. Kérdés, az ilyen oktatási intézményekbe miért nem küldenek inkább helyben megvalósítható színházi produkciót, amelyből szintén akad bőven a LEP kínálatában? Az ilyen esetek kizárólag az adott tankerület közömbösségének számlájára írhatók.
És akkor térjünk rá a második kérdésre: igaz-e, hogy vannak olyan, más megítélés alá eső, kivételezett kulturális intézmények, amelyeket előnyben kell részesíteniük a tankerületeknek a programok beosztásakor? A hozzánk érkező visszajelzésekből viszonylag hamar kirajzolódott, hogy messze a legtöbben a Fővárosi Nagycirkusz programján vettek részt a diákcsoportokkal, de kaptunk visszajelzést az Eiffel Műhelyház és a Pesti Magyar Színház produkcióiról is. Ezt a nem hivatalos statisztikát szépen megerősítette a Klebelsberg Központtól kapott rangsor, amelyet a LEP résztvevői által legsűrűbben látogatott intézményekről kértünk. Ebben ugyanis a fenti három intézmény az első négy között van. A LEP-ben meglátogatott intézmények belépőjegyeit elvileg a program költségvetéséből a tankerületek fedezik, az előadóművészeti programok megvalósulására fejenként maximum 3000 forint, a múzeumok látogatására 1000 forint, a Nemzeti Parkok látogatására 500 forint adható.
A Lázár Ervin Programban való részvétel tehát – bár a nyomott árak miatt hasznot nem feltétlenül hoz –, fix forgalmat jelent a színházaknak, múzeumoknak, nemzeti parkoknak azokban az időszakokban is, amikor amúgy nem lenne túl nagy a látogatószám. A LEP-ben így többnyire az az intézmény vesz részt, amelynek vezetője ilyen áron is fontosnak tartja, hogy eljuttassa az általa kínált élményt a gyerekekhez. Vagy az, amelyben enélkül olyannyira alacsony lenne a látogatók száma, hogy az már a fenntartást veszélyeztetné.
Innentől pedig nem nehéz összerakni már, miért a cirkusz a legfrekventáltabb helyszíne a LEP-es programoknak, ahogy azt sem, miért ült ott a programot bemutató sajtótájékoztatón 2019-ben Fekete Péter előadóművész, cirkuszművész, rendező, akkor még államtitkár, azelőtt és azóta a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója. Köztudott, hogy a cirkusz folyamatos anyagi gondokkal küzd, hiszen bár állami intézmény, megújítását mégis évtizedek óta halogatja minden kormányzat. Az ország – és a régió – egyetlen kőcirkuszát azonban valahogy életben kell tartani. A LEP konstrukciója zseniális mentőöv lehetett az intézménynek, a programban részt vállaló előadások innentől telt házzal mentek, a gyerekek visongtak a boldogságtól, az ő örömük pedig a fellépő művészekre is visszahatott, hiszen, ahogy az ott dolgozó artisták mesélik, semmihez nem fogható élmény, amikor 1500 gyerek sikít a produkció hatása alatt.
Az állam a jegyek megvásárlásával tulajdonképpen egyik zsebéből átpakolta a pénzt a másikba, de úgy, hogy közben jót tett saját intézményével és rengeteg gyerekkel.
Fekete Péter államtitkári posztról való leköszönésével azonban gazdátlanul maradt a program. A remek ötletből „magyaros” megvalósítás lett: a gyerekeknek biztosított programokból nem lehet válogatni, a tankerületek gyártósoron osztják be rájuk a diákokat, az egyre apadó források kipótlását olykor az iskolára, a tanárokra, sőt, a szülőkre hárítva. (Bár költségek egyáltalán nem kéne terheljék az iskolát, beszéltünk olyan volt igazgatóval, aki arról számolt be: a LEP-ben való részvétel számukra komoly anyagi terhet jelentett, amelyet a szakmai beszerzések rovására kellett kifizetnie az oktatási intézménynek.)
Vannak azonban, akik még így sem sajnálják levenni a sápot az állami pénzekről. Ahogy a kiírásban előre jelezte, a Kulturális és Innovációs Minisztérium fenntartja a lehetőséget arra, hogy „amennyiben szakmai szempontból indokolt” a fentiektől eltérő árat határozzon meg egy-egy előadás esetében. És mit tesz Isten – a programra fordított összeg drasztikus csökkenése ellenére – a minisztérium él is ezzel a jogával. Eljutott hozzánk egy tankerület és egy színház között kötendő szolgáltatási szerződés egyik oldala, amelynek alján, apró betűvel ez áll: „A Budapesti Operettszínházzal kötendő szerződés esetén bruttó 4000 forintra szükséges módosítani a táblázatban szereplő összeget.”
Jó okunk van feltételezni tehát, hogy azok az egyébként is kiemelt állami támogatásban részesülő kultúrstratégiai intézmények, amelyek részt vesznek a LEP-ben, más megítélés alá esnek. Így pedig érthető, miért nem marad pénz a gyerekek más programokra való utaztatására. Mostanra eljutott oda a Lázár Ervin Program, hogy az 5,5 milliárdos éves költségvetés helyett 3 milliárdból gazdálkodik, és ha abból is inkább emelt árú jegyekre költenek az állam által egyébként is bőkezűen dotált kultúrstratégiai intézményekbe, ahová kötelező elvinni a nyolcadikosokat – ha kell, a tanárok autóin, falubuszokkal vagy szülői ráfordítással. A többi, LEP-ben résztvevő színház, múzeum és nemzeti park könnyen hoppon maradhat, mert a zsákból hamar kifogy a pénz.
A kiváltságosoknak „szakmai szempontból” odaítélt extra haszon, amelyet a gyerekekre szánt egyre apadó támogatásból húzhattak le így – tekintve, hogy a programban az elmúlt négy évben több mint 2,2 millió gyerek vett részt – minden bizonnyal nem aprópénz lehetett. A múlt idő nem véletlen: idén szeptemberben „elfelejtették” meghirdetni a program folytatását, értesüléseink szerint pedig a Klebelsberg Intézetnek még hírei sincsenek arról, lesz-e Lázár Ervin Program a 2023-24-es évadban. Az intézethez eljuttatott kérdéseinkre cikkünk megjelenéséig nem érkezett válasz.
Nyitókép: Pálóczi Bence (b) Ifiklész és Csata Zsolt Periklész szerepében Mikó Csaba Herkules című mesejátékának próbáján a hajdúböszörményi Sillye Gábor Művelődési Központ színháztermében 2021. november 16-án. A darab ősbemutatóját a Lázár Ervin program részeként ezen a napon tartották Madák Zsuzsanna rendezésében (fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
