„Nem könnyű ezekről beszélni. Ez az első ilyen alkalom” – megrázó történetek a ferencvárosi ukrán „napköziben”
Harkivi anyuka, orosz megszállást átélt gimnazista és karizmatikus keresztény matektanár. Hárman a háború miatt másfél éve Budapesten élő többezer fős ukrán közösségből. Történetük apró, de fontos csepp a menekülttengerben, amit a Válasz Online pipettája gyűjtött össze. Hogyan élték meg a háború kitörését? Miért pont Magyarország? Mennének vagy maradnának? Tanulják-e a magyart? Hova járatják a gyereket? Lapunk bebocsátást kért és kapott a Magyarországi Terre des hommes Alapítvány által működtetett 9. kerületi Ott Thaly központba, ahol hármójuk vallomását rögzítettük. A foglalkozásokra érkező gyerekek mosolya után nehéz történetek jönnek.
Gyerekzsivajtól hangos a ferencvárosi közösségi helyiség. Érkezés után a nagyjából húsz gyerek azonnal birtokba veszi, amit ér: csocsóasztalt, legót, rajztermet. Barkácshelyiség is van, azt csak felügyelővel lehet. A szülők az előtérben várakoznak, vagy, a párórás szusszanást kihasználva, mennek a dolgukra. A Thaly Kálmán utcai Ott Thaly úgynevezett nem formális tanulási központban járunk. Ukrajnából Magyarországra menekült családok többnyire már magyar iskolában tanuló gyerekei jönnek ide délutánonként – afféle kiscsoportos napközire.
A 2022 decembere óta működő Ott Thalyt a svájci központú, Magyarországon regionális irodát működtető Terre des hommes gyermekvédelmi szervezet működteti – szeptember 30-ig az UNICEF-fel partnerségben, októbertől pedig más donorok segítségével. A központ korábban másik helyszínen működött, 2022 áprilisa óta eddig 694 szülő és gyerek fordult meg benne. „Különböző társadalmi hátterű gyerekek találkozhatnak, szocializálódhatnak, interakcióba léphetnek, problémákat azonosíthatnak, közös projekteken dolgozhatnak, hogy megoldásokat találjanak, és amennyire csak lehetséges, beilleszkedjenek az oktatási központ különböző tanulási programjaiba és tevékenységeibe. Mindezt olyan szellemben, amely figyelembe veszi a gyermekek eltérő kulturális és társadalmi-gazdasági hátterét” – szól az Ott Thaly-krédó. A ferencvárosi helyiség számos kreatív foglalkozásnak, korrepetálásnak, szülőknek és gyerekeknek szóló magyar nyelvóráknak ad otthont, de a családok pszichológiai és szociális segítséget is igényelhetnek. Legfontosabb küldetése azonban „olyan biztonságos közeget teremteni, ahol a traumákat megélt gyerekek azokat a pillanatokat élhetik át, amik a legboldogabbá teszik őket”.
Szépen hangzik, de minket az emberek érdekelnek. Olyanok, akik – ide járóként vagy itt dolgozóként – kapcsolódnak a központhoz. Azaz: bő egy éve Magyarországon élnek menekültként, és az Ott Thaly itteni életük egyik metszete. Hogyan emlékeznek a háború első napjaira, és mennyit engednek be az otthoni hírekből? Mi okoz nekik nehézséget Budapesten? Mennek vagy maradnak, ha elhalkulnak a fegyverek Ukrajnában? Súlyos egzisztenciális kérdések. Van, aki nekünk beszélt róluk először.
Harkivi anyuka, orosz megszállást átélt, filmrendezésről álmodó gimnazista és karizmatikus keresztény matektanár. Monológba szerkesztett vallomásaik összesen majd’ hatórányi beszélgetés tisztázatai. És ez még így is csak három ember története. A 6,2 millióból.
***
Anna (35)
„Nem könnyű ezekről beszélni. Ez az első ilyen alkalom. Nem szeretem a figyelmet, de lehet, hogy segít másokon, ha elolvassák.
Harkivi vagyok. Február 24-én hagytuk el a várost, amikor a rakétatámadások előtt hallottuk a szirénákat. Először Poltava megyébe mentünk rokonokhoz, aztán júniustól Poltava városába. Budapestre tavaly novemberben jöttünk, amikor a téli nehézségek kezdődtek Ukrajnában. Előtte elgondolkodtunk, visszamenjünk-e Harkivba – a barátaink tortával vártak volna –, de megint lőni kezdték a várost.
Nehéz összerakni az eseményeket, kása van a fejemben. Válthatok oroszra? Azt használom, ha valamit nem tudok ukránul kifejezni.
Lakberendezőként végeztem, de soha nem dolgoztam a szakmában. Háztartásbeli voltam, a férjem vállalkozó, ő tartotta el a családot. Itt van ő is; az egészsége miatt nem lehet katona.
Hogy miért Magyarország? Nem tudom. Ezt tűnt logikusnak. Még amikor béke volt, jártunk itt, nagyon tetszett Budapest.
Pár hónapba telt, mire megnyugodtam itt és elkezdtem felfedezni a dolgokat. Addig más kötötte le a figyelmemet. Azt viszont, és ezen ne bántódjon meg senki, soha nem fogom érezni, hogy ez az otthonom.
Nem beszélem a nyelvet, és még békeidőben sem vagyok az a barátkozós fajta – nincsenek magyar barátaim. Működik viszont a Deák tér mellett a Budapest Helps, pár hónap után elkezdtem járni az ottani pszichológiai foglalkozásokra. Sokat segített. Megismerkedtem más ukránokkal, azóta is hetente járok. Nemcsak a segítség miatt, hanem egyszerűen dumálni, pletykálni.
„Elgondolkodtunk, visszamenjünk-e Harkivba, de megint lőni kezdték a várost”
A nyelv mellett eleinte nehéz volt megtalálni a dolgokat. Latin ábécé, sok betű, ékezetek… Ha nem számoltam, hány megállót kell menni, nem mindig értettem, amikor bemondták az enyémet. De a közlekedés gyönyörűen össze van rakva, a metrómegállók közt sokkal kisebb a távolság. Biztonságosak a zebrák, a sofőrök sokkal előzékenyebbek a mieinknél. Hajléktalanszag mondjuk nincs Harkivban. A másik, ami szokatlan volt, az édességválaszték. Nálunk az sokkal nagyobb. Még úgy is, hogy a Tibi csokit a Roshen gyártja. Úgyhogy otthon kezdtem el csinálni, ami hiányzott.
Nyilván soha nem leszek magyar állampolgár, de nem volt még problémám abból, hogy menekültként jöttem ide. Ha meghallják, hogy ukránul beszélek, az emberek békét kívánnak a buszon. Egyébként pedig szerencsés vagyok – másoknak sokkal rosszabb sors jutott a háború miatt. Nincs okom panaszkodni. Az otthon maradtak – akik már megszokták a rakétázást, és úgy tűnik, jobban aggódom értük, mint ők magukért – néha rákérdeznek, miket mond Orbán, de fontosabb nekik, hogy én biztonságban vagyok.
A fiam? Kilencéves. Online ukrán oktatásban vesz részt, nem jár magyar iskolába, bár egész nyáron ezen gondolkoztunk. Hogy miért nem? Nagyon hálásak vagyunk Magyarországnak, de haza szeretnénk menni. Nem tudjuk elengedni az ukrán oktatást – mások a tárgyak meg a tanmenet, nem akarom duplán terhelni őt. A szünetekben, még ha csak online is, tud beszélgetni a barátaival. Délután is van már jó társasága a játszótéren.
A magyar iskola tudat alatti beismerése lenne annak, hogy nem jutunk egyhamar haza. Én pedig hiszek abban, hogy a háború véget ér. Ha egy év múlva is itt leszünk, átgondolom újra.
Feliratkoztam egy csomó hírcsatornára. Ha azokon jön valami rossz hír, az nagyon kiborító. Főleg ha gyerekek is meghalnak. Nyilván nem kellene mindent követnem, de az is nagyon stresszel, ha nem tudom, mi folyik otthon. A kettő közti egyensúlyt kellene megtalálni.
Hogy mi hiányzik Harkivból? Az otthon, a barátok… Szaltivka kerület mellett van a lakásunk, legutóbb még állt. Tudom, hogy bombázták a környéket, és amúgy sem egy építészeti csoda, hanem szürke panelépületek – mégis hiányzik. Múltkor láttam egy képet: egy halott ember feküdt azon az utcán, amin minden nap jártunk. Elnézést…
Sokat gondolkodom azon, mi fogad majd. Talán idealizálom a hazatérés pillanatát. Próbálok felkészülni arra, hogy minden megváltozott: a város, az emberek – de én is. Először biztosan örülni fogok, aztán lehet, hogy sokk következik.”
Danilo Bjelikov (17)
„Kezdhetem magyarul?
»Én vagyok Budapesten 24. március, 2022. Kis város, 30 ezer ember, élek. Mellett Krím, az Zaporizzsje region. Mi város okupácjot. Tokmak. Én néztem orosz hadsereg egy hónap, után Zaporizzsje, az nagy város, és vonat Csop, és Magyarországon autóbusz.«
Február 23-a nálunk [a 2014-es Euromajdan után eltörölt] honvédnap. A fiúk a fegyverekkel, a lányok az ápolással ismerkednek. Volt egy tanárunk, úgy kezdte az órát: »Ne adja Isten, hogy nektek ilyesmit át kelljen élni!« Belém égett ez a mondat, mert pár nappal később átéltük. Tokmakot – emlékeim szerint – február 26-án szállták meg az oroszok.
A lövéseket viszont az első naptól hallottuk; nem működtek a szirénák, a templom harangjait húzták meg helyettük. A rendes vasárnapi harangozástól is megijedtünk.
A polgármester feladta a várost, csak hogy megússzuk nagyobb károk nélkül. Később meghalt, azt pletykálják, valakinek kellett a vagyona és megölték. A megszállás után egyből elkezdték a rendcsinálást. Fosztogattak, erőszakoltak. Szeptembertől bevezették az orosz tantervet, nyáron a rubelt. Ha ki kellett menni az utcára, mindig anyukámmal párban mentünk, a húgomat nem engedtük ki. Volt, hogy harci jármű tornyából fegyvert fogtak ránk. Egyszer apukám terepszínű kabátjában mentek ki tűzifáért. Anyukámban megállt az ütő. Egész nap a híreket olvastuk a kandalló mellett. Ott is aludtunk, magunk elé tolva a kanapét, ami a kitörő üvegszilánkok ellen védett volna. Két hétig éltünk víz és villany nélkül. Esővizet gyűjtöttünk, volt, hogy 7 fokban aludtunk, szárított ételeket fogyasztottunk, mert nem tudtuk, meddig tart ez. A város szélén laktunk, a közeli benzinkútnál ukrán tankok készültek a harcra. Fölöttünk lőtték egymást, néha az ajtónk ki-be vágódott, olyan erővel.
Azért indultunk el, mert nem maradt pénzünk. Hiába utalt apukám, egyszerre 5 ezer forintnyi hrivnyát lehetett levenni, és azért is órákat kellett sorban állni a hidegben. Anyukám manikűrös, már csak műkörmöt leszedetni jártak hozzá. Elfogyott az élelem is, a boltban csak chips meg zacskós szósz maradt.
Apukámmal, aki akkor épp Budapesten dolgozott, megbeszéltük, hogy elindulunk. Fejenként 15 ezer forintnyit fizettünk kisbuszos sofőröknek, akik több hullámban menekítették az embereket. A második vagy a harmadik hullámban jöttünk ki. Akik az elsőben jöttek – nők, gyerekek –, azokat szétlőtték.
Éjjel kaptuk az üzenetet, hogy reggel indulunk, két óránk volt összecsomagolni. Normál körülmények között Tokmakból 1 óra Zaporizzsja. Akkor 5 órába telt. Több ellenőrzőponton mentünk át – tankok, kiégett épületek mindenfelé –, mindenhol katonakorú férfiakat kerestek.
A mi házunkba is beköltöztek. Öt hálószobás, gyönyörű épület. Apukám azért dolgozott külföldön – azért láttuk ritkán –, hogy felépülhessen. Nehezen hagytuk ott, de megnyugvást is éreztünk. A legrosszabb a kutyánk arcát volt látni: megértette, hogy ott hagyjuk. A szomszédokra bíztuk. Már a zaporizzsjai buszon ülve éreztem, hogy el kell raktároznom ezt a képet az otthonról – többet már úgysem fogom látni.
A Csapra tartó evakuációs járat volt az első vonatutam. Zaporizzsjában önkéntelenül is átvettem a családfő szerepét, mert tudtam, hogy nem éjszakázhatunk ott. Felfértünk az egyik vonatra, öten utaztunk a kupéban, két női útitársunk Melitopolból érkezett. A mai napig tarjuk a kapcsolatot. Tokmakból összesen két nap volt Budapestre érni.
Először, nem tudom megmagyarázni, miért, nem volt itt komfortos. Az első, amit megláttam Budapestből, a Hősök tere volt. Nagyon tetszett. De vegyes érzelmeim voltak: fájdalom és megkönnyebbülés.
Második éve járok magyar iskolába, a Than Károlyba. A nulladik évben több nemzetiséget kevertek egy osztályba, idén pedig már magyar többségű osztályokba járunk. Minden óra magyarul van. Ökológia a specializáció. Harmincan vagyunk, jó a közösség. Nem cikiznek az ukránságom miatt. A húgomat az általánosban szokták, de más meg szülinapi ünnepségre hívja. Kilencedikes vagyok, ami azért furcsa, mert 17 évesen Ukrajnában végezni szoktak. Elkezdett érdekelni a pszichológia, de a filmrendezés a szenvedélyem.
„Már a zaporizzsjai buszon ülve éreztem, hogy el kell raktároznom ezt a képet az otthonról – többet már úgysem fogom látni”
A legnehezebb a magyarban? Elnézést, de nincs benne logika. Először az alapszavakat tanultuk meg, aztán jött a nyelvtan meg a párbeszédek. Jól megy már az olvasás, sőt, diktálás után már írni is tudok valamennyit. A beszéd még bizonytalan. Sok mindent megértek és kikövetkeztetek, meg az osztálytársak is sokat segítenek. Egyszer elutaztunk Bécsbe. Csak két napot voltunk ott, de amikor visszaérkeztünk, a magyart olyan volt hallani, mint az anyanyelvemet!
Nincs hova és kihez visszatérni Ukrajnában. Még akkor sem, ha Tokmak felszabadul. Nagyon szeretem Budapestet, megszoktam.
Ha itt hagynánk, annak legfeljebb anyagi okai lennének, de akkor sem Ukrajnába mennénk. Nyilván véget ér előbb-utóbb ez a háború is, de most már a velem egykorúakat is nyilvántartásba veszik. Nem szeretnék harcolni. Mióta háború van, sokkal jobban értékelem – és próbálom megélni – az életet. Magyar állampolgárságot szeretnék, mindent meg fogok tenni érte!
A hazám? Ukrajna. Most még.”
Szvitlana Dzjalovszka (23)
„Egyszerű ember vagyok Vinnicjából. Szeretek másoknak segíteni, gyerekekkel foglalkozni. Matematika–informatika szakos tanár és szervezőpedagógus vagyok, a mesterképzést most végzem online az umani egyetemen. Ezek a legfontosabbak. Hogy menekült vagyok Ukrajnából? Az annyira nem – már annyira budapestinek érzem magam.
2022. március 26-a óta vagyok itt. Amikor kitört a háború, két napig Kijevben voltam, de aztán a bátyám szólt, hogy menjek haza Vinnicjába, ott biztonságosabb. Gondoltam, hamar vége lesz, és egy hét múlva mehetek vissza. Aztán teltek a hetek, én meg nem tudtam egy helyben ülni. Egy Budapesten tanuló barátnőm megkérdezte, nem jövök-e ide. Két hétig gondolkodtam, aztán elindultam egy bőrönddel.
»Talán egy hónap múlva hazajöhetek« – gondoltam, de legbelül éreztem, több lesz az.
Érkezés után pár nap depresszió következett: nem tudtam, mit tudnék itt csinálni. Aztán elkezdtem önkénteskedni. Matekot tanítottam a Turbinában, ahová eleinte ukrán anyukák hozták iskolába a gyerekeiket. Hasznosnak akartam érezni magamat. Amikor tanítani kezdtem, el tudtam felejteni az otthonról olvasott híreket.
Budapesten megfordult velem a világ. Fél év volt, amíg feltaláltam magam, addig féltem egyedül. Sokat dolgoztam, közben fotózni kezdtem, és akkor döntöttem a mesterképzés mellett is. Így akartam elfelejteni, ami Ukrajnában történik. Menekültem önmagamtól meg a szembenézéstől. Az önkénteskedés közben megkeresett az Ott Thaly vezetője: először a Szentkirályi utcai evangélikus központban működött iskolában tanítottam, utána pedig itt. Ebből élek.
Nyelv és ügyintézés: ezek itt a legnagyobb nehézségek. A TAJ-kártya külön csavar. Magyart nem tanulok, angolt igen – azt mondják, már középszinten beszélek!
Tavaly volt egy periódus, amikor azt gondoltam, »nem érdekel, hazamegyek«. De a barátnőim megállítottak. Könnyek között mondtam, hogy maradok. Utána hullámzott bennem a hazamenetel gondolata, de végül
idén márciusban eldöntöttem: itt maradok, mert otthon nem látom a jövőt. Itt jobban érzem, hogy fejlődök, több a lehetőségem. Még akár európai egyetemekre is elmehetek diploma után!
Hogy ki építi újra Ukrajnát? Akiknek ott kell lenniük, azok ott vannak. Nem érzem, hogy ne lennék hazafi, csak mert eljöttem onnan. Minden nap követem mi történik ott, minden nap fáj érte a szívem. És lehet, hogy itt, ukrán menekülteket tanítva többet tudok tenni Ukrajnáért. Nyilván én is hazalátogatok majd a családomhoz. De mindent újraépíteni? 10-20 évig is eltart majd.
Eleinte sokat beszélgettünk a háborúról a gyerekekkel, most már csak ritkán. Elkezdtek integrálódni a magyar társadalomba, más irányt vett a szocializációjuk. Számukra már azok az ügyek fontosak, amik az osztálytársaiknak is azok. Nem bírálom azokat a szülőket, akik hazamentek a gyerekeikkel. Előfordulhat, hogy itt nem érezték jól magukat, és inkább otthon vannak, mert ott legalább együtt van a család. Az a fontos, hogy biztonságban érezzék magukat.
„Nem érzem, hogy ne lennék hazafi, csak mert eljöttem onnan. Lehet, hogy itt, ukrán menekülteket tanítva többet tudok tenni Ukrajnáért”
Hogy mit okoztak az oroszok? ’14-től elválasztottak minket a murmanszki rokonoktól. Nem tudtuk őket többet meglátogatni, nem tudtunk velük beszélgetni. Február 24-e után fel sem mertük velük venni a kapcsolatot, de apukám már néha beszél velük. Nem a háborúról, az tabutéma. A család többi fele is szétszóródott: Oroszországba, Nyugat-Európába. A bátyám 25 éves, bármikor elvihetik katonának.
Tervek? Egyetemet befejezni, folytatni a munkát a Thalyban, új ötleteken gondolkodni. Aztán matek–info PhD, meg érdekel a pszichológia és a szociológia is. Közben pedig tovább énekelni és szolgálni a Vörösmarty utcai ukrán evangéliumi gyülekezetben. Otthon pravoszláv alkalmakra jártam; hittem akkor is – meg a háború ellenére most is –, itt viszont szabad is vagyok. Hosszabb időre tervezni viszont nem szeretnék – legfeljebb három hónapra. Ezt lehet, hogy Kijevből hozom, ahol egy tavaly februári napon úgy keltem fel, hogy minden megváltozott.”
***
Kép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
hirdetés
