Zsoldosok alkonya: a „korai Prigozsin” példáján tanulta meg Európa, miért nem jó a privatizált hatalom
Térségünkben a harmincéves háború és egy túl nagy hatalomhoz jutott zsoldosvezér keserű tapasztalata egyenesen a modern államépítés egyik talpkövévé vált – írja a Válasz Online-nak küldött történelmi esszéjében B. Szabó János. A történész a Wagner-csoport június végi ámokfutása nyomán elemzi a 16-17. századi hadvezér, Wallenstein tevékenységét, mely hozzájárult az európai mentális struktúrák átalakulásához: hogy a hús-vér vezetőhöz való személyes hűség helyett egy elvont fogalom szervezze a társadalom életét, s értelmet nyerjenek olyan testetlen fogalmak, mint a közjó és közszolgálat.
2023. június 23-án és 24-én a Jevgenyij Viktorovics Prigozsin által vezettett Wagner-csoport oroszországi lázadása bőséges témát adott a politikai és katonai elemzőknek, s azóta már szép számmal születtek értekezések arról is, hogy miként is illeszkednek a történtek az orosz „hagyományba”. Az elmúlt évtizedekben az efféle, állami pénzekkel bőségesen megtámogatott magánhadseregek virágkorát láthattuk – és messze nem csak Oroszországban. Úgy tűnik, világunk politikai és katonai vezetői a tankönyvek bújása helyett jobb szeretik inkább a saját bőrükön tapasztalni a történelmi leckéket. Prigozsin akciója ugyanis több száz évre repített vissza bennünket, és világos példáját adta, hogy miért is nincsenek már jó ideje efféle magán zsoldosvállalkozók a modern európai államokban. (Ha pedig netán valahol mégis vannak, ezeket miért nem a saját országuk határain belül alkalmazzák.)
Hála a technika és mérnöki tudás fejlődésének, a középkor végén számos remek új fegyverrel gazdagodott az európai uralkodók arzenálja, ám nem kis részben ezeknek az ágyúknak, puskáknak, no meg az ellenük kifejlesztett erődítéseknek köszönhetően a háborúk roppant költségessé – és gyakorta egyre hosszabbá is – váltak. Itt a középkorban szokásos „kézműves” módszerekkel, a néhány hétre, hónapra hadba hívott, legfeljebb „másodállású” katonáknak tekinthető milicistákkal már nem igazán lehetett állni a sarat.
Az első megoldást a fejlett itáliai államok dolgozták ki, ahol a városi polgárok (hála a roppant fejlett kereskedelemnek és pénzgazdálkodásnak) az elsők között testálták át a hadakozás nyűgét egy-egy zsoldosvezérre,
illetve a köré szerveződő, professzionális zsoldoscsapatokra. (Mint amilyet az áldott emlékű Toldi Miklós is parancsnokolt arrafelé az 1300-as években.) A rendszer hátulütői azonban gyorsan megmutatkoztak: a zsoldosok hűsége illékony volt, bugyellárisuk azonban feneketlenül mély, így időnként nagyobb veszélyt jelentettek megbízóikra, mint az ellenségeikre: nem egy csapatparancsok tudott az idő múlásával kisebb-nagyobb hercegségekre szert tenni a félszigeten.
Nem véletlenül nőtt hát oly nagyra a svájci kantonok államilag kikölcsönzött zsoldosainak ázsiója az 1400 években: amellett, hogy sokáig gyakorlatilag verhetetlennek tűntek a harcmezőn, amíg tartott a megbízó pénze, hűségük is megkérdőjelezhetetlen volt. (S ha valaki netán engedett volna közülük az ellenség anyagi csábításának, azt az őt szolgálatba küldő kanton otthon kegyetlenül megbüntette – ugyanis a svájci zsoldosüzlet jó hírét minden körülmények között meg kellett védeni.) A rettenthetetlen svájciakból így ideális testőrök lettek szerte Nyugat-Európában, ahol az 1500-as évektől egyébként is egyre nagyobb szerep jutott a különféle zsoldoscsapatoknak.
A nagy keresztény királyságokban, mint Franciaország vagy Spanyolország a régimódi, de jelentős hazai fegyveres erő mellett a gyakorta idegenekből rekrutálódó zsoldosok már nem jelentettek olyan komoly fenyegetést megbízóikra, mint Itáliában. Bár az újra és újra bekövetkező fizetési nehézségek nyomán menetrend szerint kitörő zsoldoslázadások így is rengeteg kényelmetlenséget, sőt akár kisebb-nagyobb politikai és katonai katasztrófát is okoztak. A korabeli Európa vezető hatalmának számító Habsburgok különösen sokat szenvedtek a rendszer káros „mellékhatásaitól”: ha II. Fülöp spanyol király rendesen tudta volna fizetni katonáit Németalföldön, valószínűleg nem születik meg az önálló Hollandia, s ha nem omlik össze a Habsburg seregek finanszírozása, a mi Bocskai Istvánunk felkelése sem valószínű, hogy gyors és könnyű sikerrel jár 1604–1605-ben. A következő nagy európai erőpróba, a Csehországban 1618-ban kitörő harmincéves háború azután a sír szélére lökte a nagy múltú dunai Habsburg Monarchiát.
A fülig eladósodott birodalmat öröklő II. Ferdinánd császár még lázongó cseh alattvalóival sem tudott volna leszámolni, ha a Német-római Birodalom katolikus fejedelemségeinek szövetsége nem vonultatja fel csapatait az oldalán, spanyol rokonai pedig nem nyúlnak a hóna alá, s nem „kölcsönzik ki” számára olasz és németalföldi alakulataikat. A császár győzelme így teljes volt (csak a csehekkel szövetségre lépő erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor úszta meg a pusztulást), de aztán minden támogató benyújtotta a maga számláját, a háború pedig nem akart véget érni; protestáns hitsorsainak „védelmére” megjelent a Birodalomban előbb a vállalkozó kedvű dán, majd a svéd király is.
Ekkor bukkant fel a színen a lojális katolikus morva nemes, Albrecht Wenzel Eusebius von Wallenstein, aki jókora szeletet tudott kihasítani a lázadó cseh nemesek birtokaiból, ügyesen is házasodott, s ezek után hajlandó volt nem mindennapi vagyonát, szervezőképességét és nem csekély katonai talentumát a császár rendelkezésére bocsátani – némi ellenszolgáltatás fejében. Az állandósult pénzhiány miatt akadozva működő, a korrupciótól régóta sújtott dunai Habsburg Monarchián belül így megjelent egy igazán nagyformátumú katonai vállalkozó, aki már nem csupán egy-egy regiment felállítására kapott engedélyt – és pénzt – az uralkodótól, hanem egy komplett hadseregére. S ennek az üzemeltetését is sokkal professzionálisabban meg tudta oldani a saját birtokira támaszkodva, mint az állami apparátus. Hogy a helyzet a hagyományos birodalmi elit számára még sokkal bosszantóbb legyen, Wallenstein katonailag is rendkívül sikeresnek bizonyult: a dán háborúnak köszönhetően a császári lobogó évszázadok óta először ismét valós hatalmat jelzett az Északi-tenger partvidékén.
Négy sikeres év után aztán egyre számosabb hazai és külföldi ellenlábasának sikerült elérnie Bécsben, hogy „szerződést bontsanak” vele – épp akkor, amikor megjött a svéd király, Gusztáv Adolf a hadseregével, aki a katolikus Liga hadát igen rövid idő alatt Bajorországig kergette. A császár ismét katonák nélkül volt kénytelen szembenézni az ellenséggel, így jobb híján visszahívta Wallensteint, aki már egyenlőbb esélyekkel mérkőzött a svédekkel. A döntő győzelem azonban ezúttal elmaradt: Gusztáv Adolf ugyan elesett az 1632. évi lützeni csatában, de a svéd háború folytatódott. És a császár generalisszimuszáról azt rebesgették, hogy lepaktált az ellenséggel és saját politikai ambíciókat dédelget; szívesen tetszelegne a béketeremtő szerepében, sőt a birodalmi fejedelemség uraként is el tudná képzelni magát. Ha mindez nem is volt teljesen igaz, a katolikus ügy azon „bajnokainak” megsegítéséért – akik korábban az ő személyes bukásán munkálkodtak – valóban nem tett semmit. Az udvari intrikusok a bajor és a spanyol diplomatákkal karöltve végül rávették a császárt, hogy fokozza le a hadvezért, akit 1634. február 24-én saját (skót és angol) tisztjei még meg is gyilkoltak a csehországi Éger városában.
A Habsburg-dinasztia azonban megtanulta a leckét: soha többé nem kívánt teljesen kiszolgáltatott lenni sem a szövetségeseinek, sem a saját alattvalóinak, legfőképpen nem egy zsoldosvezérnek. Talán nem hangzik túl fennkölten, de térségünkben
ez a tapasztalat vált a modern államépítés egyik talpkövévé: a harmincéves háború után létrehozták és fokról fokra továbbfejlesztették az állam állandó hadseregét, ami a 18. századra Európa új nagyhatalmává emelte a dunai Habsburg Monarchiát.
(A hasonló történetek más európai országokban is hasonló következményekhez vezettek.)
A hadsereg fejlesztése során pedig egyre inkább kiiktatták azokat a hagyományos aktorokat (hadi vállalkozók, ezredtulajdonsok stb.), akik az uralkodó – azaz az általa megtestesített állam – és a katonák közé ékelődtek. A hűség és lojalitás újfajta kötelékét szimbolizálta, hogy az uralkodók hétköznapi viseletként egyszerűen saját hadseregük egyenruháját viselték, tisztjeik pedig, akik a „császár kabátját” viselték, származásuktól függetlenül udvarképesek voltak, azaz elvileg bármikor megjelenhettek a palotájában, ami nem sok földi halandónak adatott meg akkoriban.
Ezt a hadsereget azonban immár az államnak kellett felfegyverezni, ruházni, etetni és szállásolni, ami szükségessé tette az állami bürokrácia kiépítését. Ez még nem a mai értelemben vett „gondoskodó állam” volt, mert csak a hadseregéről kívánt „gondoskodni”. De mivel a szomszédban Poroszország – szintén a harmincéves háború példáján okulva – még jobban csinálta mindezt, óriási kihívást jelentett a Habsburgoknak. Szép gondolatokat hozott ugyan a 18. századi francia felvilágosodás, de amit itt a Duna mentén Mária Terézia vagy II. József tett modernizáció címén, az végső soron mind-mind a hadsereg és az állam erősítését, azaz előbb a porosz, majd a francia fenyegetés elhárítását szolgálta.
Szerte Európában hosszú évszázadok kellettek ahhoz, hogy ennek a folyamatnak köszönhetően átformálódjon a társadalom mentális struktúrája, hogy a hús-vér vezetőhöz való személyes hűség helyett egy elvont fogalom szervezze a társadalom életét, s értelmet nyerjenek olyan testetlen fogalmak, mint a közjó és közszolgálat.
Az európai polgárok, hála a közegészségügynek és a közoktatásnak, tömegesen élvezhették ennek gyümölcseit a 20. század végére.
És persze az árnyoldalait is megtapasztalhatták, amikor ugyanezek az államok addig soha nem látott tömegekben küldték harcba és halálba állampolgáraikat két világháborúban is.
Az újkorban született állami struktúrák látszólag örök életűnek tűnnek: nemcsak nyugdíjat, de tartós mentális kereteket is kínálnak azoknak, akik beléjük születnek. Így aztán nagyon könnyű elfeledni, hogy milyen lassan születtek meg és valójában mennyire sérülékenyek, hiszen létezésük csupán a közös értékek és minták alapján történő gondolkodáson múlik. Erről a politikusok persze rendre el szoktak feledkezni, amikor igen hasznosnak tűnő „privatizációkat” hajtanak vége, vagy épp különféle „államépítési” projektbe fognak olyan helyeken, ahol az „államról” egészen más van az emberek fejében, mint az európaiaknak.
Rövidtávon tehát akár nagy hasznot hozó ügyletnek is tűnhet bármilyen állami feladat magánosítása, még a háborúskodásé is – amire igazán remek példa a Wagner-csoport mostanában sokat tárgyalt karrierje –, a történtek mentálisan káros hatása felbecsülhetetlen. Mintha marokkó játékot játszanánk, és mindenki addig huzigálgathatná ki a neki tetsző pálcikákat, ameddig neki tetszik, az építmény pedig biztosan össze fog omlani. Június végén egy pillanatra megláthattuk, hogy mi minden történhet még Európában, ha egy háború kellős közepén egy magán erőszakszervezet a saját útjára lép. Ha valami megszűnik, amiről eddig mindenki azt gondolta, hogy örök, megszűnése pedig elképzelhetetlen…
Nyitókép: Csata a Károly-hídon, Prágában, 1648-ban, mely ütközet véget vetett a harmincéves háborúnak. Az 1891-es prágai kiállításra készült kép és installáció (forrás: Ann Ronan Picture Library / Photo12 via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
