„Alig vártam, hogy letegyem azokat a rohadt műlábakat” − Illés Fanni építő kudarcokról, anyaságról
Lábak nélkül, sérült kezekkel, halva született, édesanyjának azt javasolták a kórházban, mondjon le róla. Ő mégis harcolt érte, hogy hazavihesse. Illés Fanni ma már paralimpikon úszónő és fiatal anya. „A kudarcaim miatt lettem paralimpiai bajnok” − mondja, de beszél a fogyatékkal élők helyzetéről, a sport hatásáról az életükben, meg persze az anyaságról is. Jenei Gyöngyvér A Szív jezsuita magazin számára készített interjúját lapjaink immár hagyományos együttműködésének köszönhetően kizárólag nálunk olvashatják az online térben.
− Milyen felkészülésben vagy most?
− Július közepén kezdődik a világbajnokság, ami kvalifikációs bajnokság is a jövő évi párizsi paralimpiára, úgyhogy nagyon fontos verseny. És mivel én szülés után vagyok, nagyon nehéz dolgom van.
− Mire vágysz ezzel kapcsolatban?
− Szerettem volna látványosabb visszatérést, mondjuk egy dobogós helyezéssel. Nem zárom ki, hogy ez lehetséges, de egyre távolibbnak tűnik. Inkább csak szeretném biztosítani a helyemet a válogatottban és a csapatban. Nem azt mondom, hogy el vagyok keseredve vagy nem vagyok motivált, egyszerűen csak látom, hogy ez a visszatérés most sokkal nehezebb, mint bármelyik, amit eddig végigcsináltam. Főleg érzelmileg nehéz, hiszen otthon hagyom a kilenc hónapos kisfiamat. Szerintem nagyon menő dolog lenne, ha támogatnák az élsportoló anyukákat abban, hogy magukkal vihessék a gyereküket az edzésre, ha lenne egy erre kialakított rész például itt, az uszodában. Mert nekem ez a munkám, és nem hagyhatok ki két évet, mert akkor jóformán befejeztem a pályafutásomat.
− Milyen érdekes, hogy amilyen élethelyzetekben találod magad, azoknak mintha azonnal az élére állnál. A mozgáskorlátozottak lehetőségeiért ugyanúgy felemelted a szavad, mint most az élsportoló anyukákért.
− Igazából én nem választottam ezt, nem toltam magam soha. Egyszerűen csak arra figyeltem fel egy idő után, hogy az emberek kíváncsiak voltak a véleményemre, meghallották, amit mondtam, és jó esetben meg is fogadták. Ez nagyon jólesik, de sokszor nehéz is. Szívesen csinálom, csak ezzel sokkal jobban kiteszem magam a konfliktushelyzeteknek, mert nem mindenki gondolkodik úgy, mint én.
Nem biztos, hogy maradéktalanul igazam van, de ha valaminek az élére állok, azt nem én tűzöm ki magam elé, hanem az ügy választ engem. Viszont az mindenképp pozitív, ha akár egy embernek is erőt ad, amit képviselek.
Kaptam olyan levelet például, hogy valaki miattam nézett szembe a depressziójával. Szóval én csak élem az életem, és örülök, ha ez motiválja az embereket. Engem is nagyon sok ember motivál. Szerintem ennek így kell működnie, hogy azt keressük, mi a jó a másikban, miben tehetséges, miért tudjuk szeretni, és nem azt, hogy miért fogalmazzunk meg kritikát vele kapcsolatban, és miért ne törődjünk vele.
− Sokat meséltél arról, hogy milyen erős, megtartó családi közegből jössz. Mi a legfontosabb, amit magaddal viszel a szüleidtől?
− Amit apukámtól kaptam, az a humor. Hogy bármi történik is, azt lehet humorral kezelni − még a legnehezebb dolgokat is. Anyukámtól pedig olyan emberi tartást kaptam, ami szerintem egész életem során velem marad. Mindig is azt tanította, hogy ha elestél, akkor koronát megigazítani, és menni tovább. Én így élem az életemet. Sosem sajnáltattam magam, hogy én így születtem, hanem mindenből megpróbáltam kihozni a maximumot. Jól érzem magam így, ahogy vagyok, azt a hitet nevelték belém, hogy semmiben sem különbözöm az ép emberektől. És hát azért is vagyok szerintem sokszor nagyszájú és vehemens egy-egy ügy élén, mert nem tűröm az igazságtalanságot.
− Említetted, hogy most ez az időszak nagyon nehéz neked. Volt egy másik nagy küzdelem a karrieredben, amikor hosszú ideig nem abba a paraúszó kategóriába soroltak, amelyikbe valójában tartozol.
− Nehéz volt, mert én mindig is tudtam, hogy igazam van. Az igazságtalanság mindig fáj, nyilván mindenkinek. Amikor látod, hogy a válogatott társaid a legszebb eredményeiket érik el, és tudod jól, hogy ők a helyükön vannak, te meg egy elrontott vizsgálat miatt, mert valakinek éppen rossz napja volt, tizenkét éven át vergődsz. Nagyon sokszor gondolkodtam azon, hogy abbahagyom, mi értelme így, de az úszás szeretete itt tartott. Meg hát sosem tartottam magam tehetségesnek. Nem tartottam magam erősnek se, jó úszónak se. Tényleg nem.
Nekem az lett a tehetségem, hogy kitartó vagyok és szorgalmas. Én ezt kaptam, és ebből kihoztam a maximumot, de mindig tudtam a helyemet a világban, a mai napig is tudom hova tenni magam egy-egy adott polcon.
− Sokunknak vannak olyan sérülései, amelyek kívülről nem láthatók, ezért talán nehezebb eljutni odáig, hogy szembenézzünk velük és azzal a fájdalmas érzéssel, hogy lesznek dolgok, amiket már sosem fogunk elérni a hiányosságaink, nehézségeink miatt. Neked mi segít, hogy ezt az érzést újra meg újra felülírd magadban?
− Hát, ezen én így nem szoktam gondolkodni, de azt tudom magamról, hogy óriási löketet tud adni, ha valaki lemondóan beszél rólam. Vagy egy-egy beszólás. Mivel én így születtem, gyerekkoromtól kezdve ki voltam téve az ilyeneknek, ez a mai napig így van. Amikor rossz kategóriában voltam, és mondták, hogy hagyjam abba az úszást, nem lesz belőlem semmi, az nekem pluszenergiát adott. Lehet, hogy belül engem is kétségek gyötörtek, de úgy voltam vele, hogy ha ők ezt mondják, akkor nehogy már nekik legyen igazuk. Ez végigkíséri az életemet. Sokkal nagyobb erőt mozdít meg bennem, hogy a negatívumból kijöjjek, mint egy-egy sikerélmény. Én a kudarcaim miatt lettem paralimpiai bajnok. A kudarcaim miatt vagyok most édesanya. Az egész pályafutásom inkább a kudarcról szól, mint a sikerről. Van egy-egy siker, egy-egy aranyérem, de azt, hogy én napi szinten hogy szenvedek itt, vagy hogy mennyi kudarc ér egy edzés során, senki nem látja, csak az edzőm és én. És ezek tesznek azzá a végén, aki vagyok. Szokták mondani, hogy az út a fontos, nem a cél. Én a paralimpián aranyat nyertem, de nem éreztem utána motivációt. Azt éreztem, hogy akkor kész, végeztem, pipa. Szerencse, hogy terhes lettem, és most újra érzem a motivációt magamban, szeretnék újra jó úszó lenni, amíg fiatal vagyok, és szeretnék újra érmeket nyerni. Most is a mínuszból kezdtem újra az egészet.
− Az a hit, amivel téged neveltek, kimondott, definiált hit volt? Istenhitnek is nevezhetjük?
− Mindennek nevezhetjük. Vallásos családból származom, olyan iskolába is jártam. Apukám mondta kiskoromban, amikor megkérdeztem tőle, miért születtem így, hogy „mert Istennek dolga van veled”. Istenfélő család vagyunk, járunk rendszeresen misére, a kisfiam is meg van keresztelve, de nekem nem abból áll a hitem, hogy minden vasárnap ott vagyok a templomban, vagy ilyesmi. Az én hitem teljesen egyedi. Isten mindenhol ott van, nem csak a templomban, és azt hiszem, ezt a családom is így gondolja. Azt gondolom, hogy ha nem hinnénk Istenben, akkor magunkban sem tudnánk annyira. Valahol összefügg a kettő. Nagyon erős jellemre vall, ha valaki tud hinni egy olyan dologban, amit nem látunk, nem tudunk megfogni, amire nincs bizonyíték. Ha a tükörbe nézek, ott a bizonyíték, hogy én élő ember vagyok, lélegzem, dobog a szívem – ha Istenben hiszek, akkor abban, amit látok, még könnyebb hinni, nem?
− Egészen új szerep az életedben, hogy édesanya vagy. Hogyan éled meg?
− Hivatalosan csak a hatodik hónapban jelentettem be, hogy terhes vagyok, mert szerettem volna megtartani magamnak. Ha tehettem volna, nem is jelentettem volna be, de élsportolóként, válogatott sportolóként ezt nyilván nem tehettem meg. Az embereknek, illetve a szövetségeknek joguk volt tudni, hogy miért nem indulok az adott évi világversenyen. Azért is jelentettem be később, mert tudtam jól, hogy mit fogok kapni, amiért lábak nélkül kisbabát mertem vállalni. A tágabb környezetem, a rokonaim, az ismerőseim is kétkedve fogadták, ők is inkább azt mondták, hogy „Jaj, milyen bátor vagy!” − ezt más kismamáknak nem mondják. Mielőtt megszületett a babám, én sebezhetetlen voltam. Az ő születésével aztán kaptam hideget-meleget, na, ott azok célba találtak. De most már ebből is tanultam, és azt gondolom, hogy erősödtem.
Ha tudom, mondjuk tíz évvel ezelőtt, hogy nekem ilyen kisfiam lesz, akkor már lenne öt gyerekem. Nagyon-nagyon szeretek anyuka lenni.
Teljesen felspannol az, ha éjszaka fel kell kelni, és minél nehezebb az adott szituáció, annál inkább. Egyébként haláli jó fej a kisfiam, nagyon könnyű dolgom van vele, legfeljebb kétszer keltett éjszakánként, mostanában pedig már csak egyszer. Egy pillanatig nem zavart, hogy nekem ez nehéz. Élsportolóként ahhoz vagyok hozzászokva, hogy a testem ki van zsigerelve teljesen. Aki ismeri az olimpiai felkészülést, aki csak beleszagol a paralimpia előtt, hogy min megy keresztül az a test, az az elme, az a lélek, hát ahhoz képest nekem egy kisbabát vállalni nem volt akkora feladat. Nyilván nehéz, nyilván vannak nagyon kritikus részek is, de elvagyok vele és imádom. Ebben magabiztos vagyok. Ki merem mondani, hogy én neki jó anyukája vagyok. Hogy amit csinálok vele, és ahogyan gondolkodom, amilyen következetes vagyok vele, és ahogyan az apjával nevelgetjük, etetgetjük, itatgatjuk, az úgy jó. Mert látom rajta, hogy kiegyensúlyozott baba, és folyamatosan mosolyog.
− Az alapítványodon keresztül a felnövekvő paraúszó nemzedéket is segíted. Mit szeretnél megvalósítani ezen a téren?
− Nagyon jó lenne, ha minden fogyatékossággal élő kisgyerek megtanulna úszni, és az úszásban is maradna. Nem egyszerű ez, hiszen azt gondolom, hogy a szakember a kulcs. Ha nincs olyan szakember, aki szívvel-lélekkel akarja ezt csinálni, ahogy az én edzőm és párom, Szabó Álmos csinálja, aki otthagyta az épeket, és minket, parasportolókat választott, úgy nagyon nehéz; és most szakemberhiány van. Ezért a paraúszás nagyon nehezen integrálható. Én is hiába úsztam épekkel Zalaegerszegen öt évig, egyedül úsztam, nekem külön edzésem volt. Nem tudtam velük versenyezni edzés közben. Csak amikor Budapestre költöztem, kerültem be egy csapatba, és attól kezdve napi szinten együtt edzettem olyanokkal, akik hasonló sérülésűek voltak, mint én. Akkor már lehetett egymást legyőzni az edzésen. Ez is nagyon fontos része a sportnak. Ezért is alakult a Vasason belül a paraúszó-szakosztály, ahol mindenkit szívesen látunk. Jönnek egyébként új tagok, de nyilván nem olyan népszerű, mint az épeknél, sose lesz az. Ez kétoldalú dolog, mert egyik oldalról nagyon jó, hogy van utánpótlás, de másik oldalról nem, mert azt jelenti, hogy nagyon sok fogyatékossággal élő gyerek van. És ugyanez fordítva: ha nincs utánpótlás, akkor az jó, mert nem születnek így emberek.
− És miért pont az úszás?
− A gerincferdülésem miatt kezdtem el úszni. Régen műlábakkal és mankó segítségével jártam, ami adott egy olyan vázat (azzal együtt, hogy pici korom óta a kezeimet használom mindenre), ami a gerincemnek nem tett jót. Addig nagyon jól elvoltam a kis világomban, de az úszás belekényszerített egy olyan szituációba, hogy ott aztán a víz átlátszó, fürdőruhára kell vetkőznöd, és nincs semmi, ami eltakarjon. Nagyon sokat köszönhetek az úszásnak, mert ha nincs, akkor én valószínűleg most is zárkózott ember lennék, és valahol egyedül élném az életemet, mert félnék nyitni a társadalom felé. Hiába olyan a családom, amilyen, én elvagyok a kis mikrokörnyezetemben, és nem nagyon szeretek ismerkedni. A mai napig bennem van, hogy ritkán tudok megnyílni. Tudok nyíltan beszélni, de az más.
− Fontos fordulat volt az életedben, amikor letetted a műlábakat.
− Valójában a média ragadta ki, hogy ez milyen fontos pillanat volt az életemben. Hiszen én mindig lábak nélkül éltem az életemet otthon. Alig vártam, hogy letegyem azokat a rohadt műlábakat. Nyomtak, nem tudtam teljes életet élni velük, a mankók miatt nem tudtam a kezembe fogni a telefonomat, szóval az nem volt olyan aktív élet, mint így, kerekesszékkel. Az előtte lévő életemben segítettek, de Budapesten már csak akadályoztak. Mert vidéken nyilván nem volt akadálymentes semmi, és így legalább fel tudtam menni a lépcsőn. Pesten szerencsére egyre több minden akadálymentes. Most bevásárolok, a kisfiamat tudom vinni akár babakocsiban is, ha mondjuk egy plázán belül vagyunk, és egyenes a talaj, vagy magamra kötve kenguruban, bármiben. Szóval
nekem ez nem volt olyan nagy dolog, inkább attól féltem, hogy ha leveszem a műlábaimat, akkor az emberek majd megállnak, hogy Úristen, nincs lába, hát ez ilyen szörnyszülött vagy micsoda. De aztán azt vettem észre, hogy ugyanannyira bámultak meg, mint amikor műlábbal ültem a kerekesszékben.
Így ez elég simán ment szerencsére, de nem mondom, hogy évekig nem éreztem azt, hogy meztelen vagyok, mert azért huszonkét éven keresztül hordtam a műlábakat, és hiányoztak. Be is tudtam bújni mögéjük egyébként. Ha nem olyan napom volt, ha nem akartam arról beszélni, hogy nekem mi a problémám, akkor csak ott voltak a műlábaim. Nem voltam mindig ilyen közvetlen és bátor, hogy ilyen könnyen beszélek arról, hogy én így születtem. Persze el tudtam mondani, de zavart, hogy mindig ez a téma. Nekem is fel kellett nőnöm ehhez. Az, hogy levettem a műlábakat, bizalmat és erőt adott, hogy igen, én vállalom, ez vagyok én, és nem bújok műlábak mögé, amik egyébként csak akadályozzák az életemet.
− Az utánpótlás nevelésében is részt vennél?
− Edzőként nem nagyon tudom elképzelni magam, mert vannak nehéz tapasztalataim is a saját gyerekkori edzőimtől. Olyanfajta szigor alatt dolgoztam sokáig, ami megterhelő volt, és attól tartok, én is hasonlóan működnék. Abban inkább el tudom képzelni magam, hogy ha kell segítség, támogatás, azt meg tudnám szerezni, illetve megtalálni a megfelelő embereket. A fogyatékossággal élő gyerekeket is, és integrálni őket az úszásba. A szülők sokszor el sem tudják képzelni, hogy a sport mennyit tud adni egy gyereknek. Mert a sportban nem egy lábatlan lány vagyok, hanem egy kiváló úszó. És az épek is ezt nézik, nem azt, hogy nekem nincsen lábam. Milák Kristóftól Hosszú Katinkán át mindenki azt nézi, hogy igen, ő ugyanannyit edz, mint mi. És ez a különbség, a sport ezt adja. Megtapasztalod, hogy itt ember vagy. Mert a társadalom számára egy fogyatékossággal élő sokszor teherként jelenik meg.
− El tudod képzelni, hogy lesz egy olyan pont, amikor tudatosan megállsz, vagy akár egész más felé fordulsz?
− Nagyon érdekel, hogy motivációs előadó legyek, több ilyen felkérést is kapok cégektől, iskoláktól, amit szoktam vállalni. Ez is úgy talált meg engem, és most is alakul, lesz, ahogy lesz, nem erőltetem. Az élettörténetemen keresztül próbálok motivációt adni, és úgy veszem észre, nagy sikere van szerencsére. De most elég kevés időm van erre, mert inkább úszok. Nem tudom még elképzelni magam úszás nélkül, szerintem életem végéig úszni fogok. A versenyszerű úszás a konkurenciától is függ, de amikor megszületett a kisbabám, akkor az első hat hétben, amikor minden hormon a feje tetejére állt, úgy éreztem, nem tudok visszajönni. Nagyon meg kellett küzdenem azért, hogy ma is itt legyek és eddzek. És minden nap el kell mondanom magamnak, hogy nem csak magamért úszok. Hanem azért, mert a kisfiamnak szeretném azt a színvonalat megadni, amit eddig is megkapott, és ehhez értek a legjobban, és nem gondolom, hogy ezt az életritmust vagy rendszert, amiben élek, el tudom engedni. Ha eljön az idő, amikor azt mondom, vége, akkor pozitív élménnyel, boldogan szeretném abbahagyni. Olyan versenyt, pillanatot vagy évet kiválasztva, amely méltó ennek a pályafutásnak a lezárására. De ez még messze van. Van még itt dolgom.
Az írás eredetileg A SZÍV jezsuita magazin 2023. júniusi számában jelent meg.
Nyitókép: Illés Fanni a 100 méteres – SB4 kategóriájú – mellúszásban elért győzelmét ünnepli a tokiói paralimpián 2021. augusztus 29-én (fotó: The Yomiuri Shimbun/Shohei Izumi)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
