„A fagyhalál szép halál” – interjú a Don-kanyart az utolsók közt elhagyó Hetyey Tiborral

Laky Zoltán
| 2023.01.12. | Interjú

Pontosan nyolcvan évvel ezelőtt, 1943. január 12-én a Vörös Hadsereg támadást indított a tengelyhatalmak Don-kanyarban felsorakozott egységei ellen. A sikeres szovjet áttörés nyomán a 2. magyar hadsereg összeomlott, és több tízezres veszteséget szenvedett el az összecsapás, majd a hideg orosz télben való rendezetlen visszavonulás során. A legtovább kitartó magyar hadosztálynál szolgált fiatal tüzértisztként Hetyey Tibor, akivel a doni katasztrófa 70. évfordulóján, 2013-ban a Heti Válasz hasábjain közöltünk interjút. Az akkor 95 éves veterán túlélte a hideget, az éhséget és a német „bajtársiasságot”, majd hazatérve fejmosást kapott felettesétől, mert kimondta: a háború elveszett. Hetyey Tibor 2018-ban hunyt el, az interjút pedig most, az összeomlás 80. évfordulóján újraközöljük.

hirdetes

A legenda szerint 1942 tavaszán a halálba küldtek kétszázezer magyar katonát. Ön is így érezte?

– Nem, sőt én kértem, hogy helyezzenek át a szombathelyi gépvontatású tüzérosztályhoz, mivel egy olyan tábori, azaz lovas tüzérosztálynál szolgáltam, amit nem mozgósítottak. 1939 januárjában avattak hadnaggyá a Ludovikán. 25 éves tüzér főhadnagy voltam, és éppen vőlegény lettem, szerettem volna letudni a frontszolgálatot, mely előny lett volna a későbbi előmenetelnél is. Arra számítottunk, hogy a németek, akik az előző években lerohanták egész Nyugat-Európát, hamarosan döntő győzelmet aratnak, és az oroszok is leteszik a fegyvert.

Mikor értette meg, hogy nem így fog történni?

– Ahogy teltek a hónapok, egyértelművé vált, hogy egy orosz támadást nem fogunk tudni kivédeni. A rosszul felszerelt magyar hadsereg fel volt kenve egy 200 kilométeres védvonalra. Éjszakánként a BBC-t hallgattuk, tudtuk, hogy Sztálingrádban vesztésre állnak a németek, és a Kaukázusból is kiszorultak. Decemberben világos volt, hogy elveszítik a háborút.

Milyen volt az élet a fronton a szovjet áttörés előtt?

Azt nem mondhatom, hogy nem volt élelmiszer, bár a vidéki magyar katona a német konzervet nem ette meg. Néha kaptak egy kis hazait, és az oroszokkal lehetett csencselni, szerezni egy-két tojást vagy egy kis krumplit. A téli felszerelést sem osztották ki, a felváltó csapatoknak szánták, akik viszont fegyvertelenül jöttek. Nekem szerencsém volt, mert valahol találtam egy szőrcsizmát, így menekült meg a lábam a fagyástól. Később, a visszavonulás során a fagy követelte a legtöbb életet.

Mekkora ellenállást tudtak kifejteni a Vörös Hadsereg ellen?

A 3,8 centiméteres harckocsi-elhárító ágyúink a korszerű tankok páncélzatát nem tudták áttörni. A németek ígértek páncéltörő fegyvereket, de nem adtak. A gépvontatású tüzérség felszerelése, így az enyém, teljesen korszerű volt, viszont a lovas tüzérség első világháborús löveganyaggal volt ellátva. Működni működött, de kárt tenni nem tudott az ellenségben. Az olasz vontatóink a nagy hidegben be sem indultak, ezért mindent hátrahagytunk.

Visszavonulás a befagyott Dnyeperen át (MTI Fotó: Reprodukció)

– A magyar csapatok közül a III. hadtest maradt a legtovább Donnál, és tüzérségi tűzzel komoly veszteségeket okozott a szovjet gyalogság körében. Ön is ebben a seregrészben szolgált?

– Igen, a kanizsai 9. hadosztályban, amely január 26-ig kitartott. A parancsnokunk, Oszlányi Kornél ezredes ezért megkapta a Mária Terézia Rendet, egyedül a 2. magyar hadseregből.

– Ez a kitartás fedezte a 2. német hadsereg rendezett visszavonulását Voronyezsből. Nem érezték úgy, hogy idegen érdek oltárán áldozzák fel magukat?

– Mindannyiunkat foglalkoztatott, hogy mégis hogy védhetjük a hazát 2000 kilométerre a hazától, és hogy itt fogunk elpusztulni. De nem volt más választás, mint maradni és kitartani.

– Hogy tudott megmenekülni?

– Annak köszönhetem, hogy élek, hogy jól beszélek németül, ezért a parancsnokom a visszavonuló németekhez küldött összekötőnek, és két-három kilométerrel előbb meneteltem, mint az egységem. Két jelentő huszárlovasomat útközben elvesztettem, az összeköttetésem megszakadt, így a németek pár nap után azt mondták, nincs rám szükség. A németek előírták, hogy a gépkocsik által járható utakat szabadon kell hagynunk, ezeket az utakat a magyarok nem használhatták. Esténként minden szállást elfoglaltak, ha a magyarok előbb voltak ott, a németek kizavarták őket. A legtöbb éjszakát állva, a házfalakhoz húzódva töltöttük. Egyszer egy kilőtt harckocsinak támaszkodva töltöttem el 24 órát. De ezt is kibírtuk.

– Hány fokban meneteltek hazafelé?

– Amikor az áttörés történt, emlékeim szerint nem volt nagyon hideg, csak mínusz 8-10 fok. De aztán egyre hidegebb lett, előbb 30 fok, majd 40. Ezt már higanyhőmérőkkel nem lehetett mérni, csak a németeknek borszeszhőmérőjével. Az embernek mindenét burkolnia kellett, különben letörhetett a füle. Aki leült a hóba, sokszor nem kelt fel már. A fagyhalál szép halál, nem fáj, elalszik az ember. Igen sokan leültek, és ott is maradtak sajnos.

– Milyen volt a viszonyuk az orosz lakossággal?

– Az én tapasztalataim szerint nagyon jó. Ahol maradt orosz lakosság, ott a magyarokhoz barátságosak voltak. A visszavonulás alatt egyszer meghívtak egy családhoz, és máklevest kaptam. Életemben sohasem ettem máklevest, de szegényeknek nem volt másból levest főzni. Máskor egy kis fagyott krumplit kikapartunk, az volt az élelmezésünk.

– Hogy fogadták itthon a hazatérő csapatokat?

– Három hétig karanténba tettek azon a címen, hogy betegségeket hurcolhatunk be. A valóság az volt, hogy láttuk a német összeomlást, és nem akarták, hogy elterjedjen. Amikor be voltam zárva a laktanyába, a békealakulatom parancsnoka odajött, hogy most jöttem vissza a harctérről, mondjam meg őszintén a véleményem, mi a helyzet. Mondom neki, hogy a németek elvesztették a háborút. Kérdőre vont, hogy egy magyar hivatásos tiszt hogy beszélhet így? Mondom, ezredes úr, az őszinte véleményemet kérte. A háború után azt mondták ránk, hogy a németek utolsó csatlósai voltunk. Minden illetménytől megfosztottak bennünket, a hadseregből leszereltek, a rendfokozatainkat elvették – ez volt az osztályrészünk.


Eddig tartott az interjú. De mi történt később? A hazatérés után Hetyey Tibor tovább szolgált a Honvédségben. Amikor a Vörös Hadsereg Magyarországra ért, tüzér-ütegparancsnokként ismét a frontra került. A háború után katonai pályafutását nem folytathatta, és bár anyanyelvi szinten beszélt németül és magas színvonalon franciául, Magyarországon maradt. Osztályidegenként a nulláról kellett újra felépítenie életét. Malomipari munkásként, majd idegennyelvű levelezőként dolgozott, így nevelte fel feleségével – akivel 2011-ben bekövetkezett haláláig, 68 évig élt együtt – négy gyermeket. Tíz unokájuk, huszonegy dédunokájuk született.

Katolikus hitét élete végéig megtartotta, 2018. október 21-én, a betegek szentségét magához véve hunyt el. Mint arról a Vitézi Tájékoztató 2018. évi 1. száma beszámol, vitéz makkoshetyei Hetyey Tibor ny. őrnagyot, a Vitézi Rend tagját 2018. november 16-án Sümegen, a Hetyey család temetkezési helyén, Barsi Balázs gyászmiséjét követően, a Honvéd Fúvószenekar kíséretében, díszsortűz mellett helyezték örök nyugalomra.


Nyitókép: Hetyey Tibor otthonában, 2013-ban. Fotó: Sebestyén László

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#hadtörténet#Magyar Honvédség#második#Szovjetunió