Miféle néplélek?! Orbán hozta létre, amit annak vélünk – válasz Lányi Andrásnak

Petőcz György
| 2023.01.09. | vélemény

A „néplélek” az ellenzéki gondolkodást bezáró paradigma leggyengébb pontja. Fogalom, amely megbénít és fogva tart – véli Petőcz György. Alábbi cikkében, amelyet reakcióként küldött Lányi András lapunkban megjelent esszéjére, ezzel a látásmóddal igyekszik szakítani, egyúttal leírását adni az orbáni nyelvezet működésének. Noha a mi konzervatívabb nézőpontunkból több ponton is vitatható, kiegészíthető lenne a liberális szerző vendégírása, mindenképpen eredeti gondolatmenet következik.

hirdetes

Lányi András remek esszét írt a Válasz Online-ra Az Orbán korszaknak vége. Vagy nekünk? címmel. Kiváló írás, amelyhez a közös érdeklődés vagy cél ügyében érdemes értékelőn viszonyulni. A közös ügy esetünkben a NER országpusztítása, halálos szorítása, és a kérdés, hogyan lehetne ettől szabadulni.

Lányi szerint Orbán korszakának tulajdonképp vége, mert politikája minden téren csődöt mondott. Az írottak alapján a „korszakot” a jövőkép, dinamizmus és hitelesség hármasával definiálhatnánk. A mostani mélyrepülés ebben az értelemben már nem korszak, hanem tengődés, és a hatalmat csak az ellenzéki alternatíva hiánya élteti. Ez valószínűleg így is van. De valahogy…

*

A helyzetünket elemző NER-kritikus megszólalások okossága – Lányié is – három állításon alapszik. Sőt: három állításban merül ki. Egyrészt, a „néplélek” tételezésében, amit Orbán állítólag ismer és kihasznál. A második az ellenzéki „jövőkép” hiánya. A harmadik pedig a „civil társadalom”-ra hivatkozó értéktételezés és remény mint a változás egyetlen útja és iránya. Ez a három megállapítás feszíti ki és egyben meríti ki az Orbán-hatalom végét áhító elemző gondolkodás horizontját.

Az eredmény ma már nem újabb és újabb felismerések, érdekes adalékok, erőgyűjtés, harci kedv és fantázia, hanem helyben toporgás, wishful thinking és lelombozás. Könnyen belátható, hogy a három állítás egymással ütközik folyamatos ellentmondásban. Hiszen, ha feltételezzük a néplelki meghatározottságot, akkor mi jót vagy mást várunk a kicsiktől, a helyiektől, a civil szférától? Mi újat ajánlhat az ellenzék, ha maga is a népből jön? Vagy ellenkező esetben, ki hallgat arra az ellenzékre, amelyik nem a népből jön, hanem felülről vagy kívülről diktál? A változást kívánó beszéd, a legjobb is, megragad e három állítás lehúzó hangulatában. Hiába mondjuk, mint Lányi is, hogy jövőkép kell, szabadságot kell adni a civilségnek, fel kell ismerni a jövő kihívásait, ha a sok kellést eleve meghiúsítja a „néplélek” és az azt mozgósító orbáni ügyesség.

*

A „néplélek” az ellenzéki gondolkodást bezáró paradigmatikus kör leggyengébb pontja. Fogalom, amely megbénít és fogva tart.

Megnyugtatóan definiálni még senki nem tudta, miközben az, aki használja, tipikusan soha nem tartja magát a képviselőjének. Akikhez beszél, és akik olvassák, ugyancsak másoknál feltételezik ezt a lelket. A választópolgárok legalább fele, de annál valószínűleg sokkal nagyobb része is értetlenül állna egy ilyen neki tulajdonított homályos meghatározottság előtt. Ráadásul, liberális gondolkodásunk – legalábbis az enyém – eleve elutasítja a monolit nép és közösség feltételezését. Folyamatosan pluralitásról beszélünk. Miért tesszük valóságlátásunk és paradigmánk központi fogalmává azt, amit magunkra nézve gyakorlatilag, és egyébként elvileg is elutasítunk? Csakugyan azt gondoljuk, hogy létezik magyar lelki sajátosság, különlegesség? Ha körülnézünk, akkor más sokaságok és népek nem hasonló reflexekkel, óvatosságokkal, hiszékenységekkel, félrevezethetőséggel, opportunizmussal, kussolással vagy aktív korlátoltsággal működtek és működnek nagyon gyakran? Megragadható racionálisan ez a fogalom? Ha nem, akkor miért dolgozunk vele?

Ráadásul, miért állítjuk olyan magától értetődéssel, hogy Orbán Viktor megismerte és opportunista zsenialitással mobilizálja saját céljaira a magyar nép mélyen eltemetett tapasztalatait, félelmeit, reflexeit? Miért ne dolgozhatnánk más feltételezéssel? Például azzal, hogy Orbán nem felismerte és kihasználja, hanem létrehozta, megteremtette azt, amit Lányi és mások is „népléleknek” neveznek? A kezdetektől mindmáig saját tapasztalatait és világlátását fogalmazta nyelvezetté és váltotta politikai gyakorlattá: saját világképét, a volt vagány, focista és idegen környezetbe betörni vágyó szakkollégista társadalmi tapasztalatát és tudását. Nem az ösztönökön vagy valamiféle „néplélekhez” udvarolva ragadta magával hallgatóságát, hanem a tudatokhoz szólt. Önmagát ajánlotta, és fogadtatta el, két évtized kitartó, fordulatokban – sikerekben és bukásokban gazdag – munkájával. Ebben a kitartásban és kételyeket félresöprő következetességben mutatkozott meg politikai tehetsége.

*

Fogalmaink csapdájába kerültünk. Megtorpanásunknak és tehetetlenségünknek csak akkor vethetünk véget, ha új néző- vagy ugrópontot keresünk. S mivel a hatalom alapja – különösen a demokráciákban – a vélemény, a vélemény forrása a tudás, a tudást pedig a nyelv hozza létre, ezért vessünk egy pillantást a hatalom nyelvezetére.

Orbán nem kihasználta a közélet állapotát, hanem sikerrel belediktált és belekényszerített egy nyelvezetet – világértelmezést – a közéletbe.

Ez a nyelvezet három axiómán alapszik: Mi vagyunk, a világ veszélyes, az élet harc. Ezek igazi axiómák, mert egymástól függetlenek, tovább nem bontottak és nem levezetettek, és – tessék kipróbálni! – belőlük Orbán minden beszéde és állítása levezethető, illetve velük semmilyen állítása soha nem kerül ellentmondásba. Narratívája ezekre épít, ezekhez nyúl vissza, ezeket terebélyesíti a világról alkotott argumentált értelmezéssé.

Az orbáni nyelvezet egyik axiomatikus kijelentése tehát a Mi vagyunk. Ez egyrészt félénk önmegerősítés (mintegy „Ne félj, Nemecsek!”) és konok kiáltás a világ felé: számoljatok velünk! Másrészt egynemű közösség feltételezése, amelynek tagjait nem egyéniségük, hanem az odatartozás és a befogadottság definiálja. Ez a Mi sajátosan jellemző az Orbán által használt nyelvezetre, mert a tágabb politikai környezetben senki másnál – sem a szocialistáknál, sem a liberálisoknál, sem a konzervatívoknál – nem jelenik meg mindent megalapozó, tovább nem bontandó és elemzendő kiindulópontként. Nem is igen tudnának vele mit kezdeni. A Mi körülzárt objektum, környezettől elkülönülő, körüljárható tartály, befelé forduló homogenitás, amit már nem elemzünk tovább, nem vezetünk le, hanem adottságként leszögezünk. Orbánt sokszor nacionalizmussal vádolják. Pedig a Mi nem „nemzet”. A kérdés nem a nemzet vagy az ország sikere, hanem mindig az egységes kollektív alany léte vagy nemléte. Nem a sokszínű és sok-történetű nemzet definiálja a Mi-t, hanem megfordítva: az utóbbi a nemzetet. Azok a nemzet tagjai, akik a Mi-be befogadtatnak és beleférnek (az ellenzékiség nem tartozik ezek közé). 

A második axióma: a világ veszélyes és kiszámíthatatlan. „Bármi megtörténhet, és a bármit elég nehéz definiálni”: nincs előzetes tudás, nincs kitől tanulni, példákat átvenni. A Nyugat elveszítette pionírszerepét: válságban van.  „Európa, a nyugati ember, benne és vele Magyarország, mi, magyar emberek a veszélyek korába léptünk”; „Ez az évtized a veszélyek, a bizonytalanság és a háborúk korszaka lesz”; csak „az életösztön, a túlélés és a megmaradás művészi szintre emelt képessége” jelenthet mentőövet. Nincsenek örök elvek, hanem pillanat van, az önfenntartás érdekében gyakorolt rögtönzés: a hatalom „költészete”.

Amit az ellenzék elvtelenségnek, köpönyegforgatásnak, pávatáncnak nevez, az épphogy képesség, erő, a váratlan és változó körülményekhez való alkalmazkodás. 

Ezt egészíti ki, hogy az élet harc. Orbán szövegeiben a kezdetektől fogva nagy szerepet kapnak a harcias és kifejezetten katonai vagy háborús hasonlatok, kifejezések, metaforák. Mindig jelen van az erő magasztalása és kultusza. Beszédeiben, kiállásában és tetteiben is uralkodik a „mégis!”: a ’kicsik vagyunk, de mégis megmutatjuk, hogy velünk nem lehet akárhogy bánni’ kiállása. S persze a féktelen önbiztatás és a ’magunkért csak mi magunk tehetünk valamit’ akaratossága: „Magyarországnak egyszerűen hinnie kell saját erejében.”

*

Véleményem szerint tehát Orbán nem a „néplelket” tanulmányozva és kihasználva stabilizálta hatalmát (nem tagadom a kommunikációs politika valóságát, sem a médiatúlsúlyt, de ezek a jelenleg tárgyalthoz képest más típusú kérdések, ráadásul a kommunikáció és a média is az adott alapfogalmakkal operál). Ha titkát és módszerét keressük, akkor nem egy fensőbbséges pozícióból a népet megtévesztő kommunikációt, hanem ennél valamivel magasztosabb szempontot, a népnek felajánlott tudástartalmakat kell vizsgálnunk. Orbán axiómákra épülő narratívája nem az érzelmeket vagy a korlátoltságot, hanem a felfogást szólítja meg: értelmezést ad a világról, szelektál, súlyoz, összeszedi a széteső darabokat, lényeget mutat, levezet, indokol és a teendők kérdésében eligazít. „Kik vagyunk mi, és miről akarunk beszélni?”, kérdezi hallgatóságát. Ezekre az alapvető kérdésekre ad a nyelvezeten belül maradó, a nyelvezet premisszáiból logikusan következő választ, miszerint

mi Mi vagyunk, és feladatunk egy kiismerhetetlen, veszélyes és alapvetően ellenséges világban a megmaradás és önfenntartás.

S ezekből az axiómákból következik sok minden: valamiféle magyar lényeg és különlegesség bizonygatása, a múltba tekintés és kulturális maradiság, a nemzeti giccs és a szimbolikus politika, a viharos tengerről a múlt biztonságos kikötőjébe navigáló kapitány metaforája, a világgal szembeni „mégis” dacos különutassága, a harcias nyelvezet, az ellenségkeresés, a konfliktusok és próbára tévő válságok kultusza, az elvtelenség, az írott szabályok és kötelezettségek opportunista kezelése, a pillanathoz igazodó többes beszéd és pávatánc, a „másfajta” (értsd: kizárólag az önérdek által diktált) moralitás, a más népek sorsa iránti érdektelenség, a migrációs politika, a kerítés, a nemzeti tőkésosztály megteremtéseként értelmezett és ezzel indokolt korrupció, a parlament és a bonyodalmas eljárások mellőzése, a kontrollintézmények korlátozása, a közélet egyhangúvá tétele, az ellenzékiség hazaárulásként – a Mi megtagadásaként – való tételezése… Vagyis mindaz az attitűd, reflex és ambíció, amit rendszerbe foglalva orbánizmusnak nevezhetünk.

*

Az ellenzéki értelmiséginek és politikusnak tehát nem a „néplélekkel” kell foglalkoznia, mert az olyan, amilyen, és leginkább nem létezik. Fontosabb kérdés, amit George Lakoff tett fel 2004-ben írott híres esszéjében: How to take back public discourse? (Hogyan vehetjük vissza a közbeszédet?) A fentiekben a kormányzó jobboldal mára kialakult nyelvezetét tudásparadigmának tekintettük. Úgy véltük, hogy kialakult, szerkezetében megszilárdult és sok mindenre választ adó axiomatikus rendszerrel van dolgunk. Ez a nyelvezet mára válságba került, hiszen bizonyos kérdéseket kezelni tudott, de sok előtérbe tolakodó problémát már nem lát, vagy többé nem ad hiteles válaszokat. Lányi az európai rendszerben betöltött mind lehetetlenebb helyzetünket, a nemzetközi elmagányosodást és az oktatás körül kialakult feszültségeket nevezte meg nyilvánvaló válságtünetként. Úgy tűnik, a tankönyvi szabályoknak fittyet hányó, büszke gazdasági különutasság is csődöt mondott. Az ország relatív pozíciói folyamatosan romlanak, a belső lojalitást is mindinkább a párhuzamos nyelvi valóság élteti csupán. 

Egy domináns, de már botladozó nyelvezetet és egyben világnézeti paradigmát csak egy másik nyelvezet és paradigma válthat fel: amely felismeri és befogadja az addig uralkodó paradigma által mellőzött vagy kezelhetetlen problémákat.

Ha a nyelvezet axiomatikus rendszer, akkor az alternatív nyelvezet az addig uralkodó axiómákat kérdőjelezi meg és helyettesíti újakkal.

Játsszunk kicsit! Az orbánista nyelvezet axiómái: Mi vagyunk, a világ veszélyes, az élet harc. Elég, ha a három közül akár egyet megkérdőjelezünk és lecserélünk. Például, az élet harc helyébe gondoljuk azt, hogy az élet együttműködés. Ekkor, még a másik kettőt megtartva is egészen más szemléletet kapunk. Hiszen lehetünk mi egyöntetűek, a világ pedig kiismerhetetlen, de a nehézségeket nem harccal, ellenségkereséssel, folyamatos virtuális háborúzással és harci készültséggel, hanem nemzetközi együttműködéssel és belső szolidaritással kívánjuk majd legyűrni. Ugyanígy, ha csak a világ veszélyest cseréljük fel, mondjuk a világ gazdagság optimizmusával, akkor a nehézségek nem védekezésre és bezárulásra ösztökélnek, hanem a folyamatos problémamegoldás és jobbítás ugródeszkáiként fogjuk őket kihasználni. Vagy, a legproblematikusabb, a Mi vagyunk: a közösséget zárt tartály helyett értelmezzük mondjuk vendégeket elszállásoló, hívogató, kulturált és otthonos vendégfogadóként. Ugye, hogy azonnal más nyelvezetet, más paradigmát, más metaforákat, problémavilágot és világértelmezést kapunk (eszünkbe jut esetleg Észtország vagy Finnország)?!

*

Új nyelvezetünk viszont nem lesz addig, amíg az ellenzék a Fidesz fogalmait és axiómáit próbálja átvenni, elrabolni, kisajátítani. Nem lesz addig, amíg az ellenzéki értelmiség rabja marad a „néplélek” mítoszának. Nem lesz addig, amíg a közvélemény-kutatások determinálják a témákat és a mondandók kialakítását. Nem lesz addig, amíg a nem létező „Mari néni” a képzeletbeli fókuszcsoport. Nem tudjuk kialakítani saját nyelvi ajánlatunkat mindaddig, amíg nem hozzuk létre a belső beszélgetés alkalmait és fórumait. S nem lesz addig, amíg ezeken a remélhetőleg létrejövő belső beszélgetéseken és fórumokon a „néplelket” számításba vevő szavakon és kompromisszumokon gondolkodunk ahelyett, hogy a saját vágyainkat és céljainkat öntenénk mondatokba. A tanárokat támogató tüntetések valóban jó példát mutatnak. Valami elindult. A diákok már kicsit más nyelvet beszéltek. Írásommal erre szerettem volna felhívni a figyelmet: a nyelvezetre, mint önállósuló dologra, tudásra. Ennél fogva pedig döntő – talán mindennél alapvetőbb – hatalmi tényezőre.


Nyitókép: Orbán Viktor Facebook oldala

Ez az írás nem jelenhetett volna meg olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#néplélek#NER