A híd, amely a múlthoz kötötte a világunkat, leszakadt

·2022.09.09

Hosszú évtizedek óta ő volt a biztos pont egy gyorsan változó világban a britek és egy kicsit mindenki más számára is. II. Erzsébet halálával a második világháború idején fiatal nemzedék utolsó prominens képviselője távozott, és ezzel valóban lezárult egy korszak: a 20. század meghatározó alakjai közül szinte senki nincs már életben. A megrendültség, amit világszerte sokan éreznek, az idő kérlelhetetlen múlásának szól. De az intézmény, amit rendkívüli kötelességtudatával hetven éven át fenntartott, és csendesen modernizált, személyétől függetlenül is őrzi a misztikus kapcsolatot Európa régmúltjával, amíg csak létezik.

2017-ben a Guardian terjedelmes cikkben számolt be arról, hogy a királynő halála esetén az államigazgatás és a királyi udvar milyen lépéseket tervez, hogyan értesítik a kormányfőt és a médiát, hogy szervezik meg a megemlékezéseket, a temetést és az új uralkodó hivatalba lépését. A London Bridge hadműveletnek nevezett terv első változata még az 1960-as években készült, és az ezredfordulótól kezdve évente felülvizsgálták. A cikk szerint közvetlenül a királynő halála után a miniszterelnök a hírt ebben a formában kapta volna meg: „A London Bridge leszakadt”.

Nem tudjuk, hogy végül elhangzott-e ez a mondat a tegnapi nap folyamán, de semmi nem fejezi ki jobban, hogy Nagy-Britannia számára milyen súlyú esemény a királynő halála. „A London Bridge leszakadt” – van ebben valami apokaliptikus, mintha csak azt közölnék, hogy valami felfoghatatlan, fundamentális, mélyen rendellenes változás történt. A Hold nincs az égen. A Temze felfelé folyik.

Nem csoda, ha a britek számára ez nem is egyszerűen a nemzeti gyász ideje, hanem valami még súlyosabb dolog, amitől egy egész nemzet identitása megremeg. Le kell cserélni a bélyegeket és a bankjegyeket, megváltozik számtalan dolog neve, eltűnnek a mindenhol jelenlévő hivatalos portrék a falakról. Megváltozik a himnusz szövege: este a Buckingham-palota előtt a gyászoló tömeg spontán módon énekelni kezdte a nemzeti himnuszt; „Isten óvja a királyt” énekelték az emberek kissé még botladozó nyelvvel a szokatlan szavakat. Miféle királyt? VI. György király idején szólt így utoljára a himnusz szövege, de ki emlékszik már VI. Györgyre, erre a távoli, fekete-fehér, történelmi alakra, akit a mai britek leginkább A király beszéde című Oscar-díjas filmből ismernek.

Liz Truss, az alig két napja hivatalban lévő konzervatív miniszterelnök a Downing Street 10. előtt elmondott beszédében azt mondta, „a királynő volt a szikla, amin a modern Nagy-Britannia felépült”. Honfitársai nagy többségéhez hasonlóan Truss sem ismert soha más uralkodót, mint II. Erzsébet, 1975-ben született, a királynő már akkor több mint húsz éve államfő volt, amikor az őt most búcsúztató kormányfő először felsírt. Csak a királynő kortársai emlékezhetnek a II. Erzsébet előtti világra, de rendkívül hosszú élete miatt Erzsébet az utolsók között ment el saját nemzedékéből. Abból a nemzedékből, amelyik fiatalon átélte a 20. század meghatározó történelmi traumáját, a második világháborút, és sokan közülük ténylegesen harcoltak is benne, mint a királynő férje, Fülöp herceg, aki a Királyi Haditengerészet tisztje volt. Erzsébet tizenkilenc éves korában a Területi Kisegítő Haderő egyenruhás tagjaként látott el szolgálatot 1944-45-ben. A harminc alatti, férjezetlen nők számára kötelező volt a hátországban végzett munkával segíteni a háborús erőfeszítést, és a hercegnő ragaszkodott hozzá, hogy az előírás rá is vonatkozik. 1945 márciusában kezdett sofőrnek és autószerelőnek tanulni a seregben, áprilisban le is tette a vizsgáját. A megszerzett tudás később is hasznos volt számára, ha elakadt a kocsija a balmorali királyi birtok sáros útjain.

Erzsébet trónörökösként a Kisegítő Területi Haderő egyenruhájában 1945-ben (forrás: Imperial War Museum)

A történetben már minden benne van, ami a későbbiekben Erzsébet uralkodói karakterét meghatározta: rendkívüli kötelességtudata, vonzódása a gyakorlatias megoldásokhoz, csendes elszántsága. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek tagjaira még valóban igaz volt a külföldiek által ma is feltételezett, de már rég nem annyira jellemző hűvös angol szenvtelenség, a privát érzelmek elrejtése. „Maradj nyugodt, és csináld a dolgod!” – hirdette a népszerű háborús szlogen, amit azóta is előszeretettel mondogatnak, és a bögréktől a konyharuhákig mindenhol olvasható. Erzsébet azonban még valóban ennek a jegyében élt, hosszú uralkodása minden krízisét így vészelte át. Példát mutatott vele, még uralkodása utolsó éveiben, a koronavírus-járvány alatt is, és ez a magatartás biztonságot sugárzott, és megnyugtatólag hatott minden közéleti és egyéb háborgás közepette.

A szlogennek az a változata, amit saját uralkodói szerepére vonatkoztatott, így hangzik: „Sose magyarázkodj, és sose panaszkodj!” Az iránymutatást a királyi család tagjai számára még az anyakirályné, VI. György felesége fogalmazta meg, és Erzsébet egy életen át tartotta magát hozzá, ellentétben a következő generációkkal. Senki nem hallhatta őt semmiért magyarázkodni, és semmiért panaszkodni, és ez is üdítő volt egy olyan korszakban, amikor az érzelmek kiteregetése vált egyre inkább a normává. Ahogy az idő múlásával lassanként utolsó képviselőjévé vált egy távolódó korszaknak, úgy tűnt egyre nagyobb kincsnek, ahogy továbbvitte és megjelenítette annak a világnak a magatartásformáit és értékeit.

Mindez nincs többé: amikor a királynőtől búcsúzik a világ, ettől a második világháborús nemzedéktől is búcsúzik. És búcsúzik a 20. századtól, aminek talán az utolsó igazán nagy formátumú, velünk élő alakja volt. Noha uralkodása bőven belenyúlt a következő évszázadba, ízig-vérig az előzőhöz tartozott, és élő kötelékként kötötte össze a jelent a múlttal.

Vörös postaláda a királynő monogrammjával a Máltához tartozó Gozo szigetén (forrás: Flickr)

Valamikor az 1990-es évek végén Máltában járva észrevettem a jellegzetes, brit vörös postaládákat a járdákon, többségükön a királynő monogrammjával: EIIR (a ládák egy része még régebbi volt, és VI. György monogrammját viselte, másokon viszont pont a királyi szimbólum hiányzott, mert levésték). Régi, poros történelmi relikviának tűntek, egy elmúlt korszak ottfelejtett maradékainak. Régiek is voltak: Málta 1964-ben lett független, és a monarchiát tíz évvel később törölték el – már akkor megdöbbentett a gondolat, hogy ezeknek a régi királyi monogrammoknak a birtokosa nagyon is élő személy, és Nagy-Britanniában a jelenléte hozzátartozik a mindennapokhoz.

A királynő pusztán a személye állandóságával a messzi múltba nyúló kontinuitást teremtett. Közismert, hogy tizenöt miniszterelnöke közül az első Winston Churchill volt, és az is, hogy egy kivételével minden amerikai elnökkel találkozott Harry Trumantól Joe Bidenig. És még rajtuk kívül is mindenkivel, aki a 20. században számított, pápákkal és szovjet pártfőtitkárokkal, Indira Gandhival és Nelson Mandelával, Charles De Gaulle-lal és Teréz anyával, a Beatles-szel és a Spice Girls-zel, a felsorolás végtelen. Ez a kontinuitás szédítő időtávlatokat volt képes megnyitni: 2022-ben Nagy-Britannia államfője egy olyan nő volt, akinek első miniszterelnöke 1874-ben (!) született, és aki 1947-es dél-afrikai látogatásán még a búr háború veteránjaival találkozhatott. A Dél-afrikai Uniónak nevezett ország, ahova a háború után VI. György feleségével és lányaival ellátogatott, akkoriban a Brit Birodalom önigazgatással rendelkező része volt, a hírhedt apartheid rendszer bevezetése csak egy évvel később történt meg.

A huszonegy éves Erzsébet hercegnő ezen az utazáson, Fokvárosban elmondott rádióbeszédében tette a híres fogadalmat, amely egész életét meghatározta: „Kinyilvánítom mindnyájatok előtt, hogy egész életemet, legyen hosszú vagy rövid, a ti szolgálatotoknak szentelem.” Olyan lány volt, aki végtelenül komolyan gondolta, amit ünnepélyes alkalmakkor mond, és ezt a fogadalmat 96 éves koráig betartotta. Szimbolikus, hogy súlyos betegen, legyengült állapotban is mindenáron teljesíteni akarta államfői kötelességét, hogy az új kormányfőt, Liz Trusst felkérje a kormányalakításra. A világ talán legtöbbet fotózott nőjének utolsó fényképe ezen a találkozón készült a balmorali kastély Zöld szalonjában: kicsi, törékeny, nagyon idős, de szélesen mosolygó néni álldogál botra támaszkodva a kandalló előtt, és fogadja a vendéget. Két nappal később meghalt, miután az utolsó kötelességét is teljesítette.

Az utolsó fénykép: a királynő kormányalakítási megbízást ad Liz Trussnak 2022. szeptember 6-án a balmorali kastélyban (fotó: Jane Barlow / POOL / AFP)

Amikor több mint hetven évvel ezelőtt, 1952 februárjában Erzsébet kenyai hivatalos látogatásán értesült édesapja haláláról és saját trónralépéséről, még létezett a Brit Birodalom. Már bőven túl volt hatalma delelőjén, nem uralkodott többé a világ negyede fölött, és India függetlenné válásával elindult a felbomlás útján, de még mindig hatalmas területek tartoztak hozzá minden földrészen. Kenyában, ahol Erzsébet és Fülöp herceg a számukra néhány évvel korábban eljegyzési ajándékként épült Sagana Lodge villában megpihentek egy szafaritúra után, még nem sokat lehetett érezni a közelgő változás szeleiből. Az ország brit gyarmat volt szomszédai többségéhez hasonlóan, és a fekete többségi lakosság teljes alárendeltségben élt, politikai jogokkal gyakorlatilag nem rendelkezett. Alig néhány hónappal később fegyveres felkelés tört ki a brit uralom ellen, de a birodalom a Mau Mau lázadást keményen leverte, egyáltalán nem állt szándékában kapitulálni.

Ez a világ felfoghatatlanul messze van tőlünk, jóval messzebb, mint amit akárcsak a hetven éves távolság indokolna. Elképesztő statisztikai adat, hogy a világ jelenlegi országainak fele nem létezett mai formájában, amikor Erzsébet trónra lépett. A következő évtizedekben a birodalom fokozatosan megszűnt létezni, nagyrészt harc nélkül, Erzsébet pedig igyekezett ezt a folyamatot méltósággal felügyelni, és szimbolikus gesztusaival zökkenőmentesebbé tenni. Sosem panaszkodott, ha egy függetlenné vált ország évekkel vagy évtizedekkel később úgy döntött, hogy megválik tőle mint államfőtől. Legutoljára a karib-tengeri Barbados hozta meg ezt a döntést tavaly, de Erzsébet a halálakor még mindig tizennégy ország királynője volt Nagy-Britannia mellett. Nagyon valószínű, hogy a következő egy-két évben ezek többsége elvágja majd a szálat, ami a brit koronához köti, könnyen lehet, hogy még Ausztrália is.

Erzsébet hercegnő megérkezése Nairobiba, a gyarmati Kenya fővárosába 1952 februárjában

Erzsébet egész életében hangsúlyozta a Nemzetközösség fontosságát, amire nem a birodalom kiüresedett utódszervezeteként tekintett, hanem mint eleven közösségre, amely hasonló értékrendű, angol nyelvű országokból áll, és képes lehet a világot stabilabbá tenni. Mindez jelentős részben fikció: a progresszív Kanada és a homoszexualitást életfogytiglani börtönnel büntető Uganda között valójában nincs túl sok értékrendbeli közösség, és történelmük is gyökeresen eltérő annak ellenére, hogy valaha mindkettő a Brit Birodalom része volt. Erzsébet mégis bízott abban, a maga csendes módján, hogy ez a fikció hasznos lehet egy jobb, humánusabb, egyenlőbb világ megteremtésében, és elősegítheti azt is, hogy a volt gyarmatokról érkezők otthon érezzék magukat Nagy-Britanniában.

Mert nemcsak a világ volt nagyon más Erzsébet fiatal korában, hanem Nagy-Britannia is. Az 1953-as koronázást a televíziónak köszönhetően több mint 20 millióan láthattak, a történelem során először egy képernyőn, az otthoni fotelből nézve – sok brit család ebből az alkalomból vette meg az első készülékét. Mindez hallatlanul modern volt, de a szertartás ősi pompáját és rítusait a barokk kor embere is ismerősnek találta volna, és a Westminster-apátság falain kívüli világ is egészen más volt, mint manapság. Az 1950-es évek Nagy-Britanniája még mindig az az ország volt, amit a külföldiek főként Agatha Christie regényeiből ismernek: a nyugalmazott indiai ezredesek, klasszikus műveltségű lelkészek és öntudatos vénkisasszonyok régimódi Angliája meg persze a végtelen sorházaké, a nagy gyáraké és kikötőké, a szénbányáké és a gőzmozdonyoké, a hagyományos munkásosztályé és cselédséget tartó arisztokratáké. A mai brit időutazó úgy érezné, egy másik kultúrába csöppent, ha visszamehetne ebbe a múltba. Nagy-Britannia fokozatosan alakult át Erzsébet hosszú uralkodása alatt sokszínű, sokvallású, multikulturális országgá. Megváltoztak a társadalmi osztályok, a városok, a nyelvhasználat, megváltozott a munka jellege, a gasztronómia, kiürültek a templomok, felépültek a lakótelepek, bezártak a bányák, felemelkedtek a pénztőke csillogó irodatornyai – a változásokat a végtelenségig sorolhatnánk.

A királynő és Fülöp herceg gyermekeikkel, Károllyal és Annával az 1950-es évek elején

Mindez az átalakulás persze a nyugati világ összes országában végbement, és tempójával, mértékével mindenhol szédületet, bizonytalanságérzést keltett. A britek kivételes szerencséje volt, hogy Erzsébet robosztus egészségének és szilárd kedélyének köszönhetően hetven éven át az állandóságot képviselhette számukra ebben a mindent lebontó és mindent újraformáló örvényben. Ameddig ő volt – és látszólag mindig ugyanolyan volt – Nagy-Britannia mégis kétségbevonhatatlanul önazonos maradt. Ez a monarchiák nagy titka és különös ereje a modern világban, és ez az, amire derék, egymást négy-öt évente váltó köztársasági elnökök még akkor sem képesek, ha egyébként körülveszik őket a monarchikus pompa kellékeivel (mint például Olaszországban és Ausztriában). És végképp nem képesek rá a hamar lejáró szavatossági idejű pártpolitikusok.

A királynő soha nem adott interjút, beszédeinek többsége mindig a protokoll által szigorúan meghatározott, közhelyes keretek közt maradt. Hetven év alatt nem derült ki, melyik pártot tartja a rokonszenvesebbnek, és csak találgatni lehetett, hogy mit gondol a brit társadalmat megosztó nagyobb és kisebb kérdésekről a brexittől az atomenergiáig. Elképesztő teljesítmény évtizedeken át nem mondani soha semmit, ami a társadalmat megoszthatná, mindig megtalálni azt a közös nevezőt, amivel majdnem mindenki azonosulni tud. Minden korosztályra, rétegre és etnikumra kiterjedő, általános népszerűségének ez volt a titka. Ahogy a britek mondták róla: „soha nem volt egyetlen rossz lépése sem”. Tudta, hogy a megváltozott körülmények között a monarchia csak így maradhat fenn, és csak így lehet hasznos a társadalom számára.

A királynő a járvány alatt zoomra váltott, mint mindenki más. Élete végéig lelkesen fogadta a technológiai újításokat.

Közben megtartotta azt a tradícionális pompát, amit más túlélő monarchikus rendszerek (a skandináv, a spanyol és a Benelux királyságok) csökkenteni, áramvonalasítani próbálnak. Nem dobta ki a hintókat, de behozta a modern technológiát, amire nagyon is nyitott volt. Ebben is jellemzően a 20. század gyermekei voltak Fülöp herceggel: a technikai újdonságokhoz bizalommal és csodálattal közelítettek, a hétköznapok jobbítását várták minden találmánytól. Ezzel magyarázható, hogy bőven kilencven fölött, lenyűgöző rugalmassággal állt át a járvány éveiben a zoom használatára, és látta el képernyőn keresztül azokat a protokolláris feladatokat, például az új nagykövetek fogadását, amiket a járvány és később az egészségi állapota személyesen már nem engedett meg. És találkozott videóhívásban az állampolgárokkal, széles mosollyal ülve a képernyő előtt. Két évtizeddel korábban ugyanilyen nyitott volt az internet csodái iránt, a személyzet tagjai gyakran hallhatták, amint odaszól férjének valamivel kapcsolatban: „Ezt guglizd meg, Fülöp!”

Erzsébet hitt a monarchia csendes modernizációjában, de nem hitt a varázstalanításában. 1968-ban addig példátlan közelségbe engedte a médiát a királyi családhoz: a BBC lehetőséget kapott, hogy hónapokon keresztül nyomon kövesse a hétköznapjaikat, és összesen 43 órányi nyersanyagot vegyen fel, amiből 90 perces dokumentumfilm készült. A Royal Family című filmet a következő év júniusában mutatták be, és mélyrehatóan megváltoztatta a királyi család és az átlagemberek viszonyát: távoli, homályos, tiszteletreméltó alakokból szinte közeli családtagok lettek, már-már szomszédok, akiknek az átlagember beleshetett az életébe. Ez rendkívül kockázatos lépés volt – hogy mennyire, azt a következő évtizedek bulvárbotrányai mutatták meg, amikor a királynő gyermekeinek házasságai sorra felbomlottak, és az intenzív médiahisztéria egyáltalán nem könnyítette meg a helyzet kezelését –, de mégis csak szükséges. A monarchia a 20. század utolsó harmadában nem maradhatott távoli és láthatatlan intézmény, közel kellett hozni az emberekhez, de úgy, hogy mégse váljon banálissá. Erzsébet egész életében meg tudta őrizni ezt a kényes egyensúlyt.

Ikon a popkultúra különböző korszakaiban: Jamie Reid 1977-ben készült alkotása a Sex Pistols együttes számára egy belfasti kiállításon a 2012-es jubileumon (fotó: Peter Muhly / AFP)

A brit hagyományban az uralkodókról korszakokat szokás elnevezni, és ennek alapján definiálják egy-egy időszak kultúráját. Amikor Jakab-kori színházról, viktoriánus erkölcsökről, György-kori építészetről beszélünk, mind egy-egy uralkodóhoz kötődik a korszak elnevezése. Az elmúlt évtizedekben sokszor próbálkoztak az Erzsébet-kor fogalmának bevezetésével, de pont a királynő uralkodásának rendkívüli hosszúsága teszi értelmetlenné ezt a meghatározást. Már hogy lehetne egy korszak például az építészetben az, aminek kezdetén száraz, vöröstéglás, klasszicizáló házakat építettek, a végén pedig különös formájú felhőkarcolókat (a kettő között meg ott volt a kései modern ezernyi árnyalata)?

Erzsébet uralkodása legalább három kultúrtörténeti időszakot átfogott: kezdete egybeesik a repülést forradalmasító jet korszakkal, az 1960-as évek végétől az űrkorszaknak nevezett késői modernizmus nagy életmódváltásával folytatódott, és bőven beleért a jelenleg is tartó digitális érába. Erzsébet-kor tehát nem volt, a távozásával mégis a történelem egy nagy korszaka ért véget, nemcsak a britek, hanem kicsit mindenki más számára is. Az idő kereke hatalmasat fordult, és maga mögött hagyta a 20. századot. De a monarchia intézménye nemcsak az állandóságot feltételezi, hanem az örök változást is a személyekben: abban a pillanatban, amikor a királynő meghalt, Nagy-Britanniának új királya lett. Ez a vérségi öröklésen alapuló rendszer ősi, misztikus csodája, a változásban megnyilvánuló állandóság. Még szokni kell a gondolatot és a szavakat, de Isten óvja a királyt.

(fotó: Toby Melville / Pool / AFP)

Nyitókép: Ben Stansall / AFP

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: nekrológ