Az Alföld sivatagosodása megállítható – vízügyes és geofizikus vitája földjeink és folyóink jövőjéről

·2022.09.05

Meg kell építeni a Csongrádnál régóta tervezett tiszai keresztgátat, az így felduzzasztott vízből lehet mérsékelni a leginkább sivatagosodó alföldi területek szárazságát – mondja Mészáros Csaba vízépítő mérnök. Újra előidézhetők a nyári alföldi zivatarok, de ehhez vissza kell vadítani másfél megyényi területet – vallja Timár Gábor geofizikus. Pusztító aszályt hozott a nyár, sokak szerint a szárazság kezelése lehet a következő 50 év egyik legfontosabb ügye Magyarországon, a megoldási lehetőségekről még sincs érdemi párbeszéd. A Válasz Online a nagy vízügyi vitával ezen szeretne változtatni. Páros interjúnkból kiderül: a „gátpárti” és a „fokgazdálkodás-párti” szakértők között több egyetértési pont lehet, mint hinnénk.

Mészáros Csaba vízépítő mérnök, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem címzetes docense. Kutatási területe a vízgazdálkodás és -hasznosítás, valamint vízkészletgazdálkodás. Mérnökök generációit tanította öntözőtelepek és tógazdaságok tervezésére.

Timár Gábor geofizikus, az ELTE TTK tanszékvezető egyetemi tanára (Geofizikai és Űrtudományi Tanszék). Kutatási területei: felsőgeodézia, térképészet és térinformatika, folyódinamika. Az Arcanumról elérhető MAPIRE projekt tudományos vezetője. Rendszeresen publikál a KARD blogon.

1. RÉSZ: DIAGNÓZIS

– Hőhullámok egymás után, kiszáradó Alföld, irtózatos aszálykár – kemény nyár van mögöttünk. Mekkora a baj? Kivételes események ezek, vagy trend részei, amihez a lehető leghamarabb alkalmazkodnunk kell?

Timár Gábor: A sokéves csapadék- és hőmérsékletátlag alapján nehéz nem észrevenni, mi felé megyünk. Ez a nyár viszont még így is rendkívüli volt. Arra számítok – persze kristálygömb nélkül –, hogy az aszály és a forróság ilyen tragikus elegye jövőre nem ismétlődik meg. A globális légkörzésben 3-5 éves ciklusok futnak, idén még a La Niña-hatás érvényesül: ez a Csendes-óceán fölötti áramlási rendszer, amely az óceán vízhőmérsékletében lehűlést, az egész északi féltekén pedig szárazságot okoz. De ha jövőre jobb is lesz a helyzet, minden klímamodell azt mutatja, hogy melegszünk, és az ideihez hasonló szélsőségek is valószínűbbek lesznek. Ez a diagnózis, ezzel kell kezdeni valamit.

Mészáros Csaba: „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja” – írta Arany János a Toldiban, 176 évvel ezelőtt. Ez értesít minket, hogy nagyon meleg időszakok akkor is voltak. Idősebb vagyok Gábornál 23 esztendővel: emlékszem az ’50-es évek rendkívül meleg nyaraira…

Timár Gábor: Ne haragudj, Csaba, de a személyes emlékezet csal! Én meg a ’70-es években eszméltem, amikor apám uszodába vitt az általános iskolás nyarakon, és „tikkadtunk” a kánikulától – na, de az maximum 34-35 fok volt! 36 fok már rendkívülinek számított, amiből újságcikk lett, meg Cseh Tamás-dalszöveg. Most már a 40 fok is befigyel, ami 20 éve elképzelhetetlen volt. Melegedő trendet látunk, ez kétségtelen.

Mészáros Csaba (szemben): „Lehet, hogy voltak a magyar vízszabályozásban túlkapások” (fotó: Hölvényi Kristóf)

Mészáros Csaba: Rendben, ez a te szakterületedhez közelebb áll, nem vitatom. Már az 1984-es vízgazdálkodási kerettervben is rögzítve volt, hogy a 21. század közepére komoly vízhiány várható. Pedig akkor még nem is voltak fejlett előrejelzési módszerek. Vagy utalhatok az 1971-ben megjelent Dégen Imre-féle vízkészletgazdálkodás jegyzetre: ő az éghajlat szárazságának kifejezésére az úgynevezett ariditási tényezőt használta, ami a lehetséges párolgás és a csapadék hányadosa.

Az a terület, ahol az ariditás értéke 1-nél nagyobb, ott több víz párologhat el, mint amennyi csapadék hullik. Nos, az országos átlag már a hetvenes években is 1,1 felett volt. Az Alföld egyes részein az ariditási értéke elérte az 1,5-öt.

Timár Gábor: És a helyzet nem lett jobb.

Mészáros Csaba: Rosszabb lett.

Timár Gábor: Az ariditás is igazolja, hogy az alföldi vízhiány már 50-60 éve adatolható volt. De legyünk őszinték: csak a ’90-es évek, illetve a kétezres évek eleje óta egyértelmű, hogy baj van. Addig azért nem volt ordító a dolog.

– Összefoglalva: a 2022-es nyár kiugró és talán rendkívüli lehetett, de mind a hőmérsékleti-, mind a csapadéktrend arra mutat, hogy a klíma melegszik, az aszály velünk marad?

Timár Gábor: Van itt még egy tényező, aminek a megértéséhez visszább kell menni, mint az ’50-es vagy a ’70-es évek. Hogyan nézett ki, hogyan működött az Alföld 1820 körül? Nézzük meg az akkori katonai térképeket: rá van írva a legelőkre, hogy „nyár közepén száraz”. Vagyis azon kívül nem. Mert egy gyalogsági katonának tudnia kellett, ha egy terület az év nagy részében sáros-mocsaras. Akkoriban ez úgy működött, hogy minden év márciusában elolvadt 5-10 köbkilométernyi hóban tárolt víz a folyóink vízgyűjtő területein, majd szétterült az Alföldön. A szintkülönbségek miatt nyilván nem a teljes területén, de hozzávetőleg három megyényi területen.

Mészáros Csaba: Ez látszik a „pocsolyatérképen” is, amit manapság gyakran idéznek. Ezt a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete 1938-ban adta ki; a Kárpát-medence vízzel borított és árvíz-járta területeit mutatja be, de még az óriási léptékű folyószabályozó, ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt.

A pocsolyatérkép (forrás: map.mbfsz.gov.hu)

Timár Gábor: Pontosan ez a kulcs: hogy a nagy vízszabályozás előtt. Mely kétségtelenül szükséges volt, de történt két nagy baj is. Az első, hogy elveszett az Alföld víztárolási képessége. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a víz legnagyobb részét nem a tavak és folyók tárolják, hanem a talaj és a növényzet. A 19. század embere azon volt, hogy minél kevesebb víz maradjon az Alföldön. A másik baj pedig akkor jött, amikor mindenhol elkezdtünk nagyüzemi mezőgazdaságot csinálni, és ezzel átalakítottuk a talajt. A művelés következtében kialakult egy mesterséges vízzáró réteg, ami alá alig szivárog valami. Korábban az Alföld talaja tárolni tudott 2-300 milliméternyi csapadékot, most alig bír el 30-at. Ez nagyon gyorsan kiszárad.

Mészáros Csaba: Manapság már szerencsétlen Széchenyi Istvánt és Vásárhelyi Pált is – akiknek a nevéhez a vízszabályozást kötjük – bűnösnek kiáltják ki ezek miatt…

Timár Gábor: Ilyet nem mondtam!

Mészáros Csaba: Tudom, nem rád gondolok. A pocsolyatérképen is látszik, hogy mennyi művelésre alkalmatlan terület volt az Alföldön a túl sok víz miatt. Nem történt más a 19. században, csak megpróbáltak a helyzethez alkalmazkodni, és a környezetet a saját javukra fordítani. Az ember mindig is ilyen volt, akárcsak az állatvilágnak az erre alkalmas része, gondoljunk a hódokra. A népességnövekedés, a technológiai fejlődés elképzelhetetlen lett volna újabb területek mezőgazdasági művelés alá vonása nélkül. Hogy a magyar vízszabályozásban voltak-e túlkapások, azon lehet vitatkozni. Lehet, hogy voltak.

Timár Gábor: A túlkapás szót nem használnám. Más volt a cél, mások voltak a körülmények. Amiért ezt az egészet felhoztam, az Barna kérdése:

nemcsak a megváltozó klíma az oka annak, hogy 2022-ben ilyen súlyos az aszálykár, hanem az emberi tényező is. Enélkül nincs teljes diagnózis, és nem lehet majd megérteni a megoldási javaslatokat sem.

– A bevezető blokkot lezárva: egyetértenek abban, hogy a légköri folyamatok és az ember évszázados természetalakító tevékenysége miatt elkerülhetetlen valamilyen beavatkozás az aszállyal leginkább megvert területeken, mindenekelőtt az Alföldön?

Mészáros Csaba: Igen.

Timár Gábor: Igen.

2. RÉSZ: MÓDSZEREK

– A következő kérdés: hogyan? Az utóbbi időszakban ismét vita bontakozott ki az alföldi vízmegtartás lehetőségeiről. Legkézenfekvőbbnek a folyóduzzasztás tűnik, melynek Mészáros Csaba a szakértője.

Mészáros Csaba: Folyóduzzasztásból lehet biztosítani a csapadékhiányos területek vízellátását. Mint a Tiszán a kiskörei és a tiszalöki vízlépcső: visszatartjuk az érkező vizet, és Tiszalök fölött medertározással, Kiskörénél hullámtéri tározással kialakítjuk a megemelt vízszintet, amiből már gravitációsan lehet kivezetni vizet. (A hullámtér a folyók partélei és az árvízvédelmi töltések közötti terület. – a szerk.) A Tiszát a Berettyóval összekötő Keleti-főcsatornán keresztül tudunk vizet juttatni a Tiszántúlra és a Körös-völgybe is. Tiszavasvárinál ágazik ki a Nyugati-főcsatorna, amivel biztosítani lehet a Hortobágy nyugati felének vízellátását. Mindez jelenthet mezőgazdasági, ipari és gyakorlatilag bármilyen más típusú felhasználást is. Ne feledjük: Debrecen vízellátását lényegében a Keleti-főcsatorna biztosítja! A Hajdú-hátságon már a statikus – vagyis felszín alatti, meg nem újuló – vízkészlethez is hozzá kellett nyúlni a nagy szárazság miatt. Ezen a példán is látható, hogy a folyóduzzasztás ma az Alföld vízellátásához elengedhetetlen.

Timár Gábor: „El kell érni, hogy több alföldi zivatar legyen” (fotó: Hölvényi Kristóf)

– Timár Gábor a minap közölt terjedelmes duzzasztó-szkeptikus írást a KARD blogon. Az ő természetes vízmegtartásra és élőhelyrestaurációra koncentráló módszerét szokás fokgazdálkodásnak nevezni. Mi ez pontosan?

Timár Gábor: Nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb kifejezés. A fok vízföldrajzi fogalom, a folyómeder és az ártér közti csatornát jelöli, melyen a víz az ártérre távozik, a fokgazdálkodás pedig a természettel harmonizáló beavatkozási formákat, például azt, hogy a Tiszánál szélesebb hullámtérre lenne szükség, ennek érdekében az ártér peremén még az árvízvédelmi töltéseket is vissza lehetne bontani. Az én gondolkodásom lényege azonban nem ez, hanem a fedett talaj, a láposítás és a párásítás.

– „Láposítás”?

Timár Gábor: Kezdem messzebbről. Miből van hiánycikk évek óta az Alföldön? Kiadós nyári zivatarból. Régen sok volt, ma tragikusan kevés van. Mitől lesz zivatar? 1) Kell hozzá hőmérséklet, tehát energia, ami megemeli a légkört. 2) Kell hozzá az, hogy a szél máshogy fújjon fönt, és máshogyan lent. 3) Kell hozzá valamennyi légköri páratartalom a talaj közelében. Az első két feltétel ma is adott – a harmadik nincs meg, mert száraz a talaj, szárazak a növények, nincs párolgás. El kell érni, hogy legyen. És mint fentebb mondtam: a legjobb vízmegtartó maga a talaj és a növényzet.

– Nem a tározó? Ami ráadásul nagy, párolgó felület, vagyis pont az, ami az ön modellje szerint kéne.

Timár Gábor: A direktben napsütötte, vagyis nagyon gyorsan párolgó vízfelület egyrészt luxus, másrészt nem elég. Csak hogy a méreteket érzékeljük: az átlagos éves magyarországi csapadékmennyiség 58 milliárd köbméter, amiből 6 milliárd köbméter az, ami „lefolyik” az országból. Ezt kéne megtartani. A Balatonban 2 milliárd köbméter víz van, tehát

itt a kérdés az, hogy el tudunk-e tenni valahova jó esetben 2-3 balatonnyi vizet tavasszal, hogy az szép lassan elpárologjon augusztusig, és ezzel zivatarokat indukáljon.

– Hová tudnánk „eltenni” ennyi vizet?

Timár Gábor: Úgy számolok, hogy az Alföldön összesen nagyjából másfél megyényi területet kellene – fogalmazzunk így – visszaadni a természetnek: elárasztani, láposítani, talajt fedő mocsári növényzettel borítani. Ez megfelelően párásítaná a talajközeli légréteget, vagyis pótolható lenne a zivatarok fentebb említett harmadik feltétele. Ha ezt nem tesszük meg, akkor az egész megy a levesbe. Amikor az egész Alföld félsivatag lesz, méghozzá nagyon-nagyon gyorsan. (A sivatagosodás konkrét jeleiről szóló riportunk itt olvasható, podcastunk itt hallgatható– a szerk.)

„Az Alföldön összesen nagyjából másfél megyényi területet kellene – fogalmazzunk így – visszaadni a természetnek” (fotó: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre)

– Mészáros Csabának vízügyes szempontból mi a véleménye erről?

Mészáros Csaba: Egy csomó dologgal egyetértek. Félreismeri a magyar vízügyet, aki azt gondolja, hogy itt mindenki agyatlanul a „duzzasszunk, aztán kész!” elvre van beállítva. Gábornak a vízmegtartással kapcsolatban alapvetően igaza van, azokon az alföldi területeken, ahol kevésbé értékes a föld, vagyis az aranykorona-értéke alacsony, ott fölösleges kínlódni a mezőgazdasági termeléssel. Volt egy öreg barátom, aki az egyik könyvében kiszámolta, hogy van legalább egymillió hektárnyi termőföld Magyarországon, amit ki kellene vonni a mezőgazdasági termelésből. Ennek nagy részét erdősíteni lehetne.

Timár Gábor: Húha, egymillió hektár az sok! Másfél megyéről beszéltem, az kevesebb.

Mészáros Csaba: A konkrét szám most mindegy is, csak az elvről beszéltem. Azzal viszont vitatkoznék, hogy a nagy vízfelület párolgása miatt luxus a víztározó. Még ebben az óriási melegben is napi 10-12 milliméternél több nem párolgott a nyílt vizekből. Nem hiszem, hogy ez ellenérv a tározókkal szemben. És végezetül egy példa arról, hogyan kell hozzányúlni egy folyóhoz. Nézzük a Dunát a Szigetköznél: azzal, hogy elterelték a folyót 1992-ben a dunacsúnyi vízlépcső megépítése miatt, hirtelen tragikussá vált a helyzet, mert ’92 október végén kiszaladt a víz a szigetközi holtágakból. De az elmúlt harminc évben komoly munkával, a vízügy és a helyben élők egyetértésével, elérték, hogy a Szigetköz holtágrendszere most már majdhogynem tökéletes. A Felső Szigetközé mindenféleképpen, Alsóval még van munka, fenékküszöb-gátakkal meg kellene emelni kissé a vízszintet, és akkor nagyon jó lesz.

Timár Gábor: Egyetértek, a Szigetköz tényleg jó példa a mostani állapotában. Ahogy a Tisza-tó északi felén – melyhez, ugye, a kiskörei duzzasztó kellett – is látunk olyan, mocsári növényzettel védett párologtatót, amely ideálisnak nevezhető. Hogy érthetőbb legyen az én álláspontom: az Alföldön nem lehet teljesen visszatérni ahhoz az állapothoz, ami a folyószabályozás korában volt. Él már a Tiszántúlon két és fél millió ember, ilyen belakottság nem volt soha a történelemben. De azt el kell ismernünk, hogy kissé túltoltuk a biciklit a szabályozással, a mesterséges víztelenítéssel.

3. RÉSZ: MIT TEGYÜNK?

– A megoldási irányokat látjuk, elérkeztünk az utolsó, de talán legfontosabb résztémához. Mit kellene most tenni, nyilván elsősorban az Alföldön, hogy megállítsuk a sivatagosodást? Módszerekkel, helyszínekkel, konkrétan. Egy példa: Bányai Gábor, a hivatalosan is elsivatagosodóként jegyzett Duna–Tisza közi térség egyik választókerületének fideszes képviselője a HVG-nek megerősítette, hogy Szolnoknál és/vagy Csongrádnál jöhet a következő tiszai keresztgát. Ha tényleg jön, az jó megoldás?

Mészáros Csaba: A csongrádi duzzasztó terve ősrégi történet. Ha nem lett volna a Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer körüli hercehurca, már rég meg is épült volna. Miért van rá szükség? Mert ez megoldaná a Csongrád és a Kisköre közötti terület vízhiányát. A kiszáradással kiemelten sújtott Homokhátság tetejére valahogyan vizet kellene juttatni, és azt nem nagyon tudjuk máshogy megoldani, mint ezzel, illetve a már évszázadok óta tervezgetett Duna–Tisza-csatornával. A környékbeliek között egyébként a csongrádi duzzasztó ügyében 100 százalékos egyetértés van, politikától függetlenül. Ha ez megépülne, a szolnoki duzzasztóra szerintem már nem lenne szükség.

Timár Gábor: Van ezzel egy nem kicsi probléma: a Duna–Tisza-közi-hátságra nem lehet gravitációsan vizet vezetni egyik nagy folyónkból se. A Dunához képest 20, a Tiszához képest 30-40 méterrel magasabban van.

A Homokhátság (zölddel) forrás: terport.hu

Mészáros Csaba: Így igaz. Volt egyszer egy bajai származású diplomatervezőm, aki kidolgozta, hogy a lokális vízpótlást szivattyúkkal lehetne megoldani a Homokhátságban. Felnyomni a vizet azokba a szikes tavakba, amelyek kiszáradtak. Ez kétségtelenül járható út lenne.

– A Homokhátságra felszivattyúzni a vizet: van annyi pénz és energia a világon, amennyibe ez kerülne?

Mészáros Csaba: Ne feledjük, hogy ezeknél a duzzasztóműveknél a megtermelt energiát is nézni kell! Akkor már egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy összejön, amennyi a víz fölemelésére kell.

Timár Gábor: Abban egyetértünk, hogy a fölemelés megoldható, például Paks segítségével. Az erőmű úgyis éjjel-nappal jár, kikalkulálható, hogy amikor nincs csúcstermelés, akkor fordíthatná vízemelésre az energiát.

Mészáros Csaba: Nem példa nélküli ez! A rendkívül speciális fekvésű Hollandiában járja a mondás: a Földet a Jóisten teremtette, Hollandiát a hollandok. Ők annak idején szélmalmok segítségével emelték fel a vizet. Miért ne lehetne nálunk is – például – szélkerekekkel megtermelni azt az energiát, ami a magasabban fekvő Homokhátság vízellátásához szükséges?

Timár Gábor: Nincs köztünk vita: ezt a vízellátást valahogy meg kell oldani, akár a csongrádi tározó megépítésével. De van itt még valami, amit nem lehet megspórolni: a Homokhátságban és az Alföld más részein is, a vízpótláson túl minden egyes négyzetkilométert helyben, „nagyítóval” kell megvizsgálni. Milyen adottságai vannak? Miért hiányzik ott a víz? Vagy épp: miért viseli jobban a szárazságot? Ezt a társadalmi összefogásból megszülető, elképesztő helyi ismeretanyagot kell használni, hogy amikor majd odajön másodpercenként két-három köbméter víz valamilyen szivattyú végén, hogy akkor az a legjobban hasznosuljon. Van ennek divatos neve a tudományban: szabályozott víztartó feltöltés. Ezt nem szabad megspórolni. Még akkor sem, ha sokkal nagyobb munka, mint egy duzzasztó megépítése.

Timár Gábor: „Túltoltuk a biciklit a szabályozással, a mesterséges víztelenítéssel” (fotó: Hölvényi Kristóf)

– Tehát nem veti el teljesen a gátépítést, csak kiegészítené más módszerekkel?

Timár Gábor: Erről van szó. Bár van olyan terület, ahol szerintem hozzá kellene nyúlni a vízügyi „műtárgyakhoz”:

A Tiszánál meg a Körösnél én simán hátrébb tolnám a gátakat, előidézve így egy tiszatónyi szélességű hullámteret. És ahol lehet, a kanyarokba is visszaengedném a folyót.

– Vissza a kanyargós Tiszát? Ez technikailag megoldható?

Timár Gábor: Persze. A mai csatornát is meg kell tartani, például árvíz idejére, vagy ha Nagybányán valaki véletlenül elkezdene ciánozni, akkor azért legyen hely leengedni a vizet.

– Az előző blokkban levezette, hogyan lehetne több zivatart előidézni az Alföldön. Az elméletet látjuk, de a gyakorlatban ez hogy néz ki?

Timár Gábor: A duzzasztóművek fölött képzett tavakból gravitációsan kell levezetni a tavaszi csapadéktöbbletet, és elirányítani az arra kiszemelt, „rekonstrukció” alá vont területekre. Kell hozzá egy csatornarendszer, ami odavezeti, és ott egyszerűen szétteríti a vizet. Engedni kell, hogy a sás, a nád és a többi, a talajt árnyékban tartó növény elborítsa ezt a területet, mert ez garantálja a lassú párologtatást. Ismétlem magam: a talaj és a növényzet együtt a legjobb vízmegtartó.

– Ha nincs elég növény, akkor ültetni is kellene?

Timár Gábor: Igen, az élőhely-rekonstrukció ezt jelenti. Ha van elég víz, akkor nem nagyon kell vele dolgozni. Szeretnek ezek a növények ott lenni, hiszen voltak ott már korábban is. Ha egyszer „elengedjük” őket, tíz év múlva rendben lesz magától.

A Tisza-tó, más néven a Kiskörei víztározó látképe 2020 őszén. Timár Gábor szerint a Poroszló és Tiszafüred közötti lápos rész a vízhasznosítás jó példája (fotó: MTVA/Molnár-Bernáth László)

Mészáros Csaba: Ez nagyon szép elképzelés, de van egy óriási buktatója: a tulajdonviszonyok. A potenciálisan „visszavadítható” területek több ezer magánszemély tulajdonában lehetnek, akikkel egyenként kellene megegyezni. Egy szűk, de hangos kisebbség megfúrhatja az egészet.

Timár Gábor: Abszolút jogos felvetés. De ha ez nem csináljuk meg, akkor 15-20 év, és lehetetlenné válik a mai értelemben vett mezőgazdasági termelés majdnem az Alföld egész területén.

– Mi a helyzet az öntözéssel? Ma Magyarországon nagyrészt szárazgazdálkodás zajlik, mert a termésnek korábban nem nagyon hiányzott az öntözés. De például az USA legfontosabb mezőgazdasági államaiban, mint Kansas és Iowa, öntözéses alapú gazdálkodást folytatnak, a terméshozam pedig a világon az egyik legnagyobb. Magyarországon miért nem lehet így csinálni?

Timár Gábor: A kérdés, hogy miből öntözzünk. A gazdálkodó fúrhat magának kutat. Az tart két-három évig, aztán vége, lejjebb kell fúrni, kimerül.

Mészáros Csaba: Tudomásom szerint évente 50 köbméter vehető ki így szabadon, ehhez képest a Duna–Tisza-közi-hátságról már évtizedekkel ezelőtt hallottam olyan híreket, hogy eladtak tízezer szivattyút, de csak egyre kértek vízjogi engedélyt. Magyarán illegálisan nyúltak hozzá a statikus vízkészlethez. Ezt pótolni kellene.

Timár Gábor: Én nem látom azt a vízmennyiséget, ami elég lenne az egész Alföld öntözéséhez.

– Az előbb említette, hogy másfél megyét lehetne elárasztani két-három balatonnyi vízzel. Abból öntözni nem lehet?

Timár Gábor: De itt nem másfél megye, hanem egész Hajdú, Szolnok, Szabolcs, Békés megyéket kellene öntözni – nincs az a víz, ami erre elég lenne.

Mészáros Csaba: „A rövidtávú politikai érdekek akadályt jelentenek” (fotó: Hölvényi Kristóf)

Mészáros Csaba: Magyarország mezőgazdaságilag művelt területének 10-15 százalékát, vagyis 800 ezer–1,2 millió hektárt tervezték öntözni az 1984-es vízgazdálkodási keretterv szerint. Ebből 450 ezer hektár már az 1990-es évek elején öntözhető volt. De ez nem azt jelenti, hogy ennyit öntöztek is! Jelenleg ez maximum 100 ezer hektáron lehetséges. Számoljunk:

mennyi öntözővíz kell a teljes tenyészidőszakban 100 hektárra? Ha az akkori tervezési előírásokat vesszük figyelembe – 3×60 mm –, akkor nagyjából 180 millió liter. Ez természetesen a nagyobb vízigényű növények esetére vonatkozik.

Timár Gábor: 180 millió liter tehát 100 hektárra elég, 4500-zal kell szorozni, hogy lásd, mennyi kellene a potenciálisan öntözhető 450 ezer hektárra… Hát, ennyi víz nem lesz, az biztos.

– Vagyis az a konklúzió, hogy nem állítható elő annyi öntözővíz, amennyire szükség lenne, mindenképp el kell érni, hogy a csapadék újra lokális zivatarokban érkezzen?

Timár Gábor: Igen. Ezt látom az egyetlen lehetőségnek.

Mészáros Csaba: Öntözésre mindig szükség volt, és mindig szükség lesz, főleg, ha nagyüzemi méretben gondolkodunk. Ami a 450 ezer hektár öntözésére elegendő vizet illeti: 1990 táján még ekkora terület volt öntözésre berendezve, vagyis a főművek – duzzasztók, szabályozó műtárgyak, fő- és mellékcsatornák – révén az öntözéshez szükséges víz rendelkezésre állt. Azóta a helyzet sokat romlott: a rendszerváltás idején végrehajtott „kártalanítás” a nagy öntözőtelepek addigi egységét szétszabdalta. Ami az Egyesült Államokban most is működik, az nálunk megszűnt, illetve minimálisra zsugorodott. Ami az Alföldet illeti: az eredeti tervek szerint maga a Tisza-tó tette volna lehetővé 300 ezer hektár öntözését. Ha befejeződött volna a „harmadik ütem” építése, akkor nem a mai 100-120 millió köbméter, hanem 405 millió köbméter lenne a tóban lévő vízmennyiség. Összefoglalva: a jelenlegi helyzetben Gábornak igaza lehet a Tiszavölgyet illetően, bár az országban az Alföldön kívül is öntöztek és öntöznek. Az elképzelések, stratégiák megvannak, de a rövidtávú politikai érdekek, valamint a változó időjárási körülmények további akadályt jelentenek. Ha jövőre, majd utána esetleg több csapadék lesz, akkor hamar elfelejtik az öntözés szükségességét. Ilyen világban élünk.

*

Nyitókép: Timár Gábor és Mészáros Csaba (fotó: Hölvényi Kristóf)

Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

Kategória: Interjú