A zérómorféma titka – a magyartanításnak van célja, csak épp szem elől tévesztették

·2022.08.29

A döntéshozók által kijelölt út nem csak azért vakvágány, mert a pedagógust (és a diákot!) biodíszletként kezeli, hanem azért is, mert a kijelölt cél és kijelölt út feszültségét nem oldja fel, mindeközben pedig elvész a cél – véli Bakonyi Gergely. A középiskolai tanár irodalomtörténész azért csatlakozik a Válasz Online-on folyó, tanításról szóló párbeszédhez, mert meglátása szerint van olyan minimum, amely a közös gondolkodás alapja lehet.

Olvas.

Mennyi rejtély lakozik ebben az egyszerűnek tűnő igealakban! Miközben teljesen világos mindannyiunk számára, hogy a cselekvés jelen idejű, kijelentő módú, a cselekvő egyes szám harmadik személyű, bizony tisztában vagyunk azzal is, hogy a cselekvés tárgya általános. Vagyis valaki valamit olvas, nem konkrét, határozott szöveget, hiszen az olvassa lenne. Ezt a rengeteg tudást a szóvégi toldalékból rakhatjuk össze, és rakjuk is össze teljesen automatikus módon, a hétköznapi nyelvhasználat során mindenféle reflexió nélkül. Micsoda összetett nyelvi tudással rendelkezik mindenki tehát, aki a nyelv segítségével akár csak ilyen egyszerű közlést hoz létre vagy értelmez. Igen ám, de a figyelmesen olvasóknak feltűnik, hogy példaszavunk végén nincs is toldalék! Bizony nincs, és itt lebben fel a fátyol: mivel minden más toldalék testes, tehát valamilyen hangsorral jelöljük (pl. olvas-od, olvas-ták), itt a semmi a szemünk láttára, fülünk hallatára valamivé lesz. Mivel ez a toldalék nincs, a többihez viszonyítva, a többi kontextusában válik valóvá. Éppen az, hogy nincs, jelenti a sok mindent, amit a fentiekben felsoroltunk. A semmihez jelentést kapcsolunk, és így létezővé válik. Végső soron a teremtés csodájából kapunk ízelítőt. Onnan tudjuk tehát hogy van, hogy nincs. Nincs a szótő végén semmi. Pillanatnyi szünet, csend, amely teli és teli van tartalommal. Úgy hiszem, maga az olvasás is erre épül: ilyen csendek láncolatára, amikor a semmi valamivé válik.

Olykor ez a csend kibírhatatlan. Valami miatt ki kell tölteni. Ha a többi toldaléknak teste van, akkor ennek is testet kell adni, hát nem így logikus? Korrigálunk ott, ahol semmi szükség nem volna rá, csak csendben kellene maradni. Keresünk tehát valamit, ami kitölti az űrt, általában a legközelebbi jelenséget, analógiát. Így jön létre mondjuk az olvasik igealak, hiszen az ikes igék kivételesen testes toldalékkal rendelkeznek a példánkat adó módban, időben, számban, ragozási paradigmában. A hiperkorrekciónak számos oka lehet, e helyt csak azt emelem ki, hogy a közlő valahogy nem érzi helyesnek a csendet, a semmit nem tartja elfogadhatónak, muszáj azt kitöltenie, kontroll alatt kívánja tartani, hiszen ha hallgat, a befogadónak kell lépnie, a dekódolást a semmi alapján kell végrehajtania. A zérómorféma így végsősoron bizalmi kérdéssé válik. A közlő elhallgat, a fogadó fél mégis érti, megvalósul a kommunikáció, a közössé tétel. Ha a közlő nem hallgat el, nem tartja a csendet, muszáj beszuszakolnia valamit, a hiperkorrekció miatt zavar, zaj támad a folyamatban.

A magyar nyelv és irodalom tanítását érintő változások a fenti példa alapján hiperkorrekciók. A kánonformálást és a tételes tanulást helyezik középpontba oly’ korban, amikor e két területen egészen más szelek fújnak. A változtatások tételes kritikája több alkalommal elhangzott (ajánlom Keisz Ágoston írását), az „általános műveltség” fogalmával kapcsolatos feszültségről, annak lehetséges következményeiről pedig legutóbb Nényei Pál írt. Nem csoda, hogy sokan a szakmánkban szerepkeresésben vannak és örömteli, hogy a közös gondolkodásnak a Válasz Online ismét teret ad.

Fontosnak tartom, hogy a szabályozók alapelvként fogalmazzák meg: a tantárgy tanításának egyik célja, hogy a tanuló önálló szövegértelmezésre és szövegalkotásra legyen képes. A Válasz Online-on folyó párbeszédhez azért csatlakozom, mert e szempontot szeretném megjeleníteni, hangsúlyosabbá tenni, hiszen van olyan minimum, amely a közös gondolkodás alapja lehet, még ha elsőre ez a szaktanári oldalról triviálisnak is hathat.

A döntéshozók által kijelölt út azonban nem csak azért vakvágány, mert a pedagógust (és a diákot!) biodíszletként kezeli, hanem azért is, mert a kijelölt cél és kijelölt út feszültségét nem oldja fel.

(Az a lehetőség, hogy a jogszabályokban megfogalmazott cél patyomkinfalu díszlete, és nincs valós akarat önállóan gondolkodó állampolgárokra, nyilvánvaló képtelenség lehet csupán.) Az önálló szövegértelmezés, szövegalkotás egyik mérőpontja az, ahogyan a diák a megfogalmazott álláspontját kifejtett érvekkel alátámasztja, ami nem egyenlő a tankönyvből vagy a tanári előadásból, ne adj isten valamely ellenőrizetlen internetes forrásból származó bemagolt állítás-érv sorozat elkántálásával. Meggyőződésem tehát, hogy a tételesen számon kérhető tudás – főképp az irodalom tekintetében – rendkívül csekély. Az önálló szövegértelmezés és szövegalkotás elsajátítása pedig figyelmet, energiát felemésztő gyötrelmes folyamat, amely időt és teret igényel. A tér és idő feltételeiről, azt hiszem, sok szó esett: valóban szükségünk van pénzre, paripára, fegyverre. És valóban tarthatatlan állapot, ha a pedagógus, amikor nem tanít, pénzt keres, ha bürokratikus papírokkal bíbelődik készülés helyett, ha a tartalmi szabályozóknak kell megfelelnie a tantermi jelenlét helyett. Főképp tarthatatlan, ha mindeközben elvész a cél.

Az eddig vázoltakhoz képest újabb képet ajánlok: Erich Fromm szerint az ember feladata, hogy megszülje önmagát. Meggyőződésem, hogy ebben az egyszerre keserves, mégis csodálatos folyamatban a magyar nyelv és irodalom órának rendkívüli szerepe van. Az önálló szövegértelmezés és szövegalkotás a hasznosságon, társadalmi értékességen túlmutató egzisztenciális értelmet nyer, amikor megélhetjük nyelvbe zártságunkat, megtapasztaljuk a nyelv korlátait, és ugyanakkor kutathatjuk a lehetőségek tárházát. Ez a tapasztalat olyan általános emberi szükségletre reagál, amely zárójelbe teszi a hasznosság kérdését, hiszen az agysebésznek éppúgy át kell vergődnie magát a szülőcsatornán, mint az autószerelőnek. Vagy éppen a magyartanárnak. A folyamat olyan közeget érdemel, amely tekintettel van a hasznosságon, eredményességen túl az apró rezzenésekre, érzékenységekre is. Ezért a jogalkotónak meg kell hallania a folyamatban résztvevők igényeit és szükségleteit, arra érdemben reagálnia kell, nem söpörheti azokat félre egyszerű vagy épp kifacsart frázisokkal (ld. június-július-augusztus). A mi felelősségünk is nagy: a magyartanári szerepkeresés közben visszakanyarodhatnánk a gyökerekhez: rajtunk múlik, hogy az adott (nehezített) környezetben tudunk-e adekvát kísérőkké, megújult paidagogosszá válni. Nagyot sóhajtva, a szabályozókon túl.

hirdetés

A fentiek alapján meggyőződésem, az érettségi barbár beavatási szertartás szerepéről nem szabad lemondanunk, akkor sem, ha a felvételi pontversenye elvárásokat támaszt felénk, és akkor sem, ha a keretek a tételes tudást preferálják, sarokba szorítanak, a tankönyvi ismereteket megkerülhetetlenné teszik, ezzel nagymértékben bonyolítják az önállóságra jutást. Ahelyett, hogy segítenék azt, azzal, hogy a tételes tudást, a tankönyvi anyagot egyfajta háttérnek, megtartó hálóként kínálnák. Az új érettségire való felkészülés folyamatát jól érzékelteti: amíg az utolsó régi rendszerben vizsgázó osztályokban többek között gyakorlati írásbeliségre készítjük a tanulókat (pl.: hivatalos levél, vitaindító, hozzászólás – ezek kikerülnek az új szabályozás szerint), addig az újban a négy tankönyv anyagát egészében fejben tartva igyekszünk az irodalmi feladatlaphoz támpontot nyújtani. Ha a cél felől közelítünk, az arányok nyilvánvalóan felborultak.

Amíg szaktanárként szót kapunk az érettségi értékelésében, visszajelzést adhatunk: gyermekem, a szülőcsatornán ettől eddig jutottál. Minden ellenszél ellenére feladatunk, hogy a célt fókuszban tartsuk, valahogy annak analógiájára, ahogy Szókratész az állam erkölcsét a polgárok erkölcseinek függvényeként vezeti le. Kétségtelen, hogy a tanulmányok végeztével nem sok, amit útravalóként adhatunk: kissé szikkadt hamuba sült pogácsa az olvasás, amit és ahogy mi azt tovább tudjuk adni. De biztosak lehetünk abban, hogy a későbbiekben egykori tanítványunk megéhezik, és olykor – ha nem is olyanformán, nem is azt, amit mi gondolnánk helyesnek – de a maga elakadásai, félelmei, kérdései és talán örömei kapcsán mégiscsak olvas.

Vagy, hát, izé … olvasik?


Nyitókép: MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

Kategória: vélemény