„A puha diktatúra legkeményebb ökle” – itt az első életrajz Biszku Béláról

·2022.06.27

Az 1956-os forradalmat követő megtorlások egyik kulcsembere volt az egykori belügyminiszter, aki a kivégzések csúcspontján is kevesellte a „fizikai megsemmisítések számát”. Az utolsó életben lévő magasrangú kommunista funkcionárius a 2010-es években az elmaradt igazságtétel jelképe lett, mégsem készült róla tudományos igényű életrajz. Egészen mostanáig. Krahulcsán Zsolt történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa a Jaffa Kiadó gondozásában frissen megjelent Biszku-életrajzában az életút eddig ismeretlen állomásait is feltárja. Miért szánta az ateista diktatúra egyik vezetőjét családja katolikus papnak? Tényleg feljelentette Moszkvában a korrupt MSZMP-elitet? Igaz-e a legenda, hogy Biszku Béla a „munkásellenzék” vezetőjeként megpuccsolta volna Kádár Jánost? Nagyinterjú.

Ön is a jó marketingérzékkel megáldott történészek táborát gyarapítja?

– Miért tartoznék közéjük?

Biszku Béla nemcsak a Kádár-rendszer fontos politikusa, hanem a Skrabski Fruzsina-Novák Tamás alkotópáros 2010-ben bemutatott, Bűn és büntetlenség című filmje óta az elmaradt igazságtétel jelképe is volt. Nevét még a történelem iránt kevésbé érdeklődők is ismerik, tehát a célközönség viszonylag jelentős. Ezért írta meg az életrajzot?

Témaválasztásomban mindkét szempont szerepet játszott. Biszku a Kádár-kori politikatörténet megkerülhetetlen figurája, döntéshozóként, fontos pozíciók birtokosaként a történésznek foglalkoznia kell vele. És persze szeretném azt is, hogy minél többen olvassák a munkámat. Ehhez nem hátrány, hogy Biszku a 2000-es években elindult büntetőeljárások, majd 2015-ben háborús bűnökért való elítélése miatt közismert volt.

Az említett film erős jelenete, amikor az 1956 utáni megtorlás egyik fő felelőse és az ateista diktatúra egyik irányítója a márokpapi katolikus templomba belépve benyúl a szenteltvíztartóba, majd keresztet vet. Könyve egyik első meglepetése a jelenet háttere: a család ugyanis katolikus papnak szánta a kis Biszku Bélát.

A későbbi politikus mélyszegénységből, faluról jött, ahonnan aztán Budapestre került, középiskolába járhatott. Viszonylag jól tanult, ment neki a latin, s így szinte természetesen született meg a papi hivatás gondolata hívő édesanyjában. Könyvemben idézem Biszku iskolás fogalmazásait, amelyeken átsugárzik a Horthy-korszak valláserkölcsi nevelése, talán ez is motiváció lehetett a papság mellett. Biszku végül egy iparitanonc-iskolában tanult tovább, ahol elég jó szakmákat szerzett. Miután a harmincas-negyvenes években megismerkedett a munkásmozgalommal, már nem merült fel többet az egyházi pálya.

A könyv borítója

Lehetséges-e egyáltalán megírni egy szabad sajtó és nyilvánosság nélküli kor politikusának teljes életrajzát? A legfontosabb döntések ugyanis zárt ajtók mögött, vagy éppen Moszkvában születtek, a történész meg csak azzal főzhet, ami a levéltárakban fennmaradt.    

Ez fontos kérdés. A korszakkal foglalkozó kutató gyakran szembesül azzal, hogy az iratok 99 százaléka az MSZMP-nél, az állami szerveknél, az állambiztonságnál készült. A visszaemlékezők pedig jellemzően szintén egykori hatalomgyakorlók, akik saját szerepüket akarták igazolni. Azaz a történésznek még a szokásosnál is nagyobb óvatosságra van szüksége. Folyamatosan össze kell vetnie a forrásokat és ki kell fejlesztenie a sorok között olvasás képességét, amivel a Kádár-korszakban felnőtt emberek amúgy rendelkeznek.

Az életrajzban idézett, Biszkuval kapcsolatos visszaemlékezések szinte kivétel nélkül egy korlátolt, sőt buta embert írnak le. Ugyanakkor a hetvenes évek közepéig ő a rendszer egyik legbefolyásosabb vezetője, pozícióihoz bizonyos képességekre mindenképpen szükség volt. Mivel magyarázza ezt az ellentmondást?  

A politikai karrier a Kádár-korszakban sem pusztán az egyéni tehetségtől függött. Sok múlott a szerencsén. Biszku a forradalom leverése után, amikor Kádár belügyminiszterré tette, jó időben volt jó helyen. A rendszer éppen a szürkeséget díjazta, nem volt szükség egyéniségekre, kiemelkedő koponyákra. Biszku már az ötvenes évek elején munkásmozgalmi szempontból fontos kerületek, Angyalföld és Kőbánya párttitkára volt, s karrierjét mindig az aktuális irányvonalnak való száz százalékos megfelelésnek köszönhette.

Fogaskerék vagy valódi döntéshozó volt a forradalmat követő megtorlások során? Amikor 1990 után felmerült a felelősségre vonása, mindig azzal védekezett, hogy akkoriban testületi döntések születtek, neki ezért nem lehet semmit felróni.

Biszku Béla a megtorlás legfontosabb fogaskereke volt. Felelősségét lehet történeti, erkölcsi, jogi összefüggésben vizsgálni. Rengeteg dokumentum átolvasása után történészként úgy gondolom, hogy kétségbevonhatatlan felelősséget visel a kivégzettekért, az elhurcoltakért és bántalmazottakért. Részese volt a döntéseket meghozó testületeknek, megszavazta a leszámolásokról szóló párthatározatokat.

Sőt, még több halálos ítéletet követelt, amikor kimondta: „kevés a fizikai megsemmisítések száma”, azaz fokozni kell a terrort. Ő vitte ki a Nagy Imre és társai ellen készített vádiratot 1958-ban Moszkvába jóváhagyásra.

A kommunizmus bukása, illetve főleg 2010 után azért kerülhetett a figyelem középpontjába, mert addigra ő maradt egyedül életben a megtorlásokat elrendelő politikusok közül.

Most összefoglalta azt a dilemmát, amellyel a kommunizmus bukása után az összes közép-európai állam küszködött. Hiába tárták fel történészek a rendszer működését, hiába szerette volna a közvélemény egy része a felelősségre vonást, a morális ítéletet sokszor igen nehéz volt jogi nyelvre lefordítani.

Pontosan. Itt megint muszáj visszatérni a rendszer működésére. Aki mondjuk 1957-ben ügyészként vagy bíróként politikai ügyekben szerepet vállalt, annak nem kellett tollba mondani, mit csináljon; tudta, mi a dolga. Nem azért nem találtam olyan iratokat, amelyekben Biszku Béla előírja, hogy kit kell kivégezni, mert ezeket megsemmisítették, hanem mert ilyen dokumentumok nem léteztek. Az általános pártirányvonal meghatározása után mindenki tette a dolgát, s a politikai beavatkozáshoz tényleg elég volt egy telefon, amit negyven-ötven év távlatából bizonyítani szinte lehetetlen. Ezzel együtt 1990 után, ha lett volna politikai akarat, alighanem lehetett volna eljárásokat indítani. Húsz évvel később – a legfontosabb elkövetők és tanúk halálával – erre már jóval kevesebb esély volt. Ráadásul a rendszer arra is vigyázott, hogy a megtorlásban résztvevőktől idővel megszabaduljon. Kádár Jánosnak nem állt érdekében, hogy a félig legalizált belügyes-pufajkás terror sokáig fennmaradjon, mert ez akadályozta a konszolidációt. S ebben a manőverben Biszku fontos szerepet játszott: része volt a megtorlásban, majd a piszkos munkát elvégzőktől való megszabadulásban is. Azaz kérdés nélkül végrehajtotta azt, amire éppen aktuálisan szüksége volt a párt első emberének. Joggal mondták róla később, hogy ő „a puha diktatúra legkeményebb ökle”.

Krahulcsán Zsolt történész, a könyv szerzője (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Szegényparaszti háttér, budapesti proletárlét és munkásmozgalmi szerepvállalás a háború előtt, majd emelkedés a háború után, egészen a hatalom csúcsaiig: mennyire tekinthető Biszku pályája tipikusnak?  

Biszku nagyon hasonló utat járt be, mint sok ezer fiatal, akiknek a második világháború után a kommunista párt a társadalmi mobilizáció eszköze is volt. Előbb kerületi, majd a budapesti pártbizottságban, később az MDP országos központjának káderosztályán dolgozott, ahol a lojalitáson túl a szerencsére is szüksége volt. Főnökét, Szőnyi Tibort a Rajk-perben kivégezték, s a koncepciós eljárások eléggé megrostálták a feltörekvő ifjúkommunistákat. Biszku azonban nem esett bele a szórásba, nem köteleződött el a dogmatikus Rákosi-vonal mellett sem. Később mentorán, Mező Imrén keresztül voltak kapcsolatai a Nagy Imre-körhöz, de nem lett reformer. Ez szintén jól jött, amikor 1955-ben Nagyot lemondatták a miniszterelnökségről.

Miért bízta Kádár az addig ismeretlen középkárderre a rendteremtést 1957 májusában, amikor belügyminiszterré tette?  

Biszku a párthoz, pontosabban Kádárhoz ekkor végtelenül lojális volt, aki nem ingott meg a forradalom idején sem, 1956 novembere és 1957 májusa között az MSZMP testületeiben mindig őt támogatta. Ráadásul nem tartozott a szektás rákosisták táborába – Kádár számára nagyon fontos volt, hogy elhatárolja magát a korábbi időszaktól. Valamennyire ismerte Biszkut még az angyalföldi és a budapesti pártéletből, ez is segíthetett. És még valami: 1957 elején alig van embere Kádár Jánosnak, panaszkodik is a szovjeteknek, hogy sorra utasítják őt vissza a korábban megbízhatónak tartott elvtársak.

Ha ennyire lojális volt Biszku Béla 1957-ben, később miért követett el felségsértést? Ön azt írja, hogy habár máig nem világosak az okok, amiért felmentették a Központi Bizottsági titkári tisztségéből 1978-ban, Biszku politikai aknamezőre tévedt. Állítólag készített egy összegzést, amelyben magasrangú pártvezetők korrupciós ügyeit sorolta fel, és a visszaéléseket az 1968-ban elindított új gazdasági mechanizmus következményeként állította be. A feljegyzésben még Kádárt is bírálta és a dokumentumot kiküldte Moszkvába. Brezsnyev azonban visszajuttatta a feljelentést Budapestre, s Kádár azonnal kitette harcostársa szűrét. Biszku volt a puritán bolsi?

– A rendszer és Biszku szempontjából is kulcskérdés, hogy mi történt pontosan. Határozott választ források híján nehéz adni, de az biztos, hogy hetvenes évek közepére a keményvonalasok által sokat ostorozott „kispolgári erkölcsiség”, a habzsolás, a korrupció nemcsak a magyar társadalomban, hanem az MSZMP-ben is teret nyert, s ez biztosan szúrta Biszku szemét. Noha ő is élt a rendszer vezetőinek járó kényelemmel, sofőrös autóval, villával, drága nyaralóval, korrupciós ügye tudtunkkal nem volt.

Biszku sajátos lázadása egybeesik a kádári hatalomgyakorlás megváltozásával. A KB-titkár sérelmezte, hogy az első ember környezetében kizárólag hiperlojális káderek maradtak, akik úgymond elszigetelik őt a valóságtól – Kádár velük vadászott, velük kártyázott, rájuk hallgatott.

Az első titkár legszűkebb köréből a hetvenes évek végére Biszku valóban kimaradt, ezért lehetett benne talán féltékenység is. Ráadásul a gazdaságban zajló folyamatok sem tetszettek neki: az a nagyipari lobbi, amelyet ő ideológiai alapon – a rendszer önképe szerint mégiscsak munkáshatalom volt –  támogatott, visszaszorult az egyre sikeresebb agrárvilággal szemben. Nagy kérdés persze, hogy a korrupciós lista valóban létezett-e, Biszku ugyanis mindig tagadta a létét. Az viszont kétségtelen, hogy lemondatása előtt megjelentetett egy Társadalmi Szemle-cikket és egy, a munkásőrök előtt mondott beszédében – állítólag – voltak kritikaként is értelmezhető részek.

Mielőtt meghatódnánk tisztakezűségén, jegyezzük meg: amikor Biszku két versenyszerűen röplabdázó ikerlányából csak az egyik került be az 1976-os montréali olimpiára utazó keretbe, hamarosan valamiért a másikat is alkalmasnak találta a szövetségi kapitány…

Sportkörökben közismert a történet. Forrásokkal nem tudtam megerősíteni, hogy Biszkunak szerepe volt másik lánya kiutaztatásában; nagy valószínűséggel igen. Ezzel együtt más hasonló történetről nem tudunk az ő karrierjéből.

Létezett az a „munkásellenzék”, amely az 1968-as gazdasági reformok leállítására, sőt Kádár félreállítására szövetkezett? Egyes értelmezések szerint a csoport vezetője Biszku Béla volt, ezért kellett végül mennie.

Ezek utólagos narratívák. Ha „munkásellenzéken” egy szervezett, hierarchikus frakciót értünk, amely forgatókönyvvel rendelkezett a hatalom megragadására, akkor szerintem ilyesmi nem alakult ki, s értelemszerűen Biszku sem lehetett a vezetője. Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy létezett-e egy inkább a nehézipar, a munkásság befolyását erősíteni igyekvő lobbi a hetvenes években fénykorát élő agrárium ellenében, akkor ilyesmi valóban működött. Biszku mellett idesorolhatjuk a külügyi titkár Komócsin Zoltánt vagy Gáspár Sándor szakszervezeti vezetőt. De ők sem akarták „megpuccsolni” Kádárt – azzal mindenki tisztában volt, hogy az MSZMP hatalmának legfontosabb záloga az első titkár, s ha ő megy, a rendszer is megroppan. Az persze más kérdés, ha Moszkvából jött volna utasítás Kádár elmozdítására, Biszku alighanem el tudta volna képzelni magát első emberként.

hirdetés

Gondolt arra, hogy az anyaggyűjtés során megkeresi a családot? Hátha akadnak náluk még érdekes dokumentumok…

Eljátszottam a gondolattal, aztán mégsem kerestem meg őket. Minden bizonnyal sok érdekes információjuk lett volna, de azokat nem állt volna módomban ellenőrizni, ez pedig félrevihette volna a könyvet. Így nyugodt szívvel mondhatom, hogy minden állításomnak utána lehet nézni, mindegyiket alá tudom támasztani levéltári vagy egyéb forrással.  

Hol van Biszku Béla helye a 20. századi magyar történelemben?

Ha valaki szerepet vállal politikusként egy diktatúra működtetésében – tehát nem meg- és túlélni próbál egyszerű állampolgárként –, az szerintem már elítélendő. De még ilyen pozícióban sem tapadt feltétlenül vér az ember kezéhez vagy vett részt közvetlenül egy megtorlógépezet működtetésében.

Ez Biszkura biztosan nem igaz.

Így van. Ő 1957-ben és 2010-ben is mindenfajta önreflexió nélkül megmagyarázta magának, miért helyes az, amit tett. Amikor a kivégzettekről kérdezték, mindig arra hivatkozott, hogy a Köztársaság téren meg ávós kiskatonákat lincseltek. Biszku személyében testesíti meg az elnyomást, cinikusságában talán csak Péter Gáborhoz vagy Rákosi Mátyáshoz hasonlítható.

Miként lehet tárgyilagos könyvet írni, ha a történész egyértelműen elítéli alanya politikai tevékenységét?

Nem lenne igaz, ha azt mondanám, prekoncepció nélkül vágtam bele a könyv megírásába. Nem a Holdról jöttem, a Kádár-rendszerben nőttem fel, a korszakot kutatom, pontosan tudtam, ki volt Biszku Béla. Történészként ugyanakkor a feladatom a lehető legpontosabb arcképvázlat megrajzolása. Jeleznem kell, ha valamire nincs bizonyíték, s nem elhallgatni, ha az adott kontextusban valami kedvezőt találok az életrajz főszereplőjéről. Tehát azon voltam, hogy a személyes véleményem ne akadályozza a történelmi igazság feltárását. Az olvasók majd eldöntik, sikerült-e.


Nyitókép: Biszku Béla belügyminiszter, a Politikai Bizottság tagja gratulál az újdonsült fiatalasszonyoknak, Pálkuti Gizellának és Kádár Verának az angyalföldi Kender és Jutagyár kultúrtermében rendezett kettős esküvő után 1958. december 6-án (fotó: MTI/Lónyai Mária)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Interjú