„A puha diktatúra legkeményebb ökle” – itt az első életrajz Biszku Béláról
Az 1956-os forradalmat követő megtorlások egyik kulcsembere volt az egykori belügyminiszter, aki a kivégzések csúcspontján is kevesellte a „fizikai megsemmisítések számát”. Az utolsó életben lévő magasrangú kommunista funkcionárius a 2010-es években az elmaradt igazságtétel jelképe lett, mégsem készült róla tudományos igényű életrajz. Egészen mostanáig. Krahulcsán Zsolt történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa a Jaffa Kiadó gondozásában frissen megjelent Biszku-életrajzában az életút eddig ismeretlen állomásait is feltárja. Miért szánta az ateista diktatúra egyik vezetőjét családja katolikus papnak? Tényleg feljelentette Moszkvában a korrupt MSZMP-elitet? Igaz-e a legenda, hogy Biszku Béla a „munkásellenzék” vezetőjeként megpuccsolta volna Kádár Jánost? Nagyinterjú.
– Ön is a jó marketingérzékkel megáldott történészek táborát gyarapítja?
– Miért tartoznék közéjük?
– Biszku Béla nemcsak a Kádár-rendszer fontos politikusa, hanem a Skrabski Fruzsina-Novák Tamás alkotópáros 2010-ben bemutatott, Bűn és büntetlenség című filmje óta az elmaradt igazságtétel jelképe is volt. Nevét még a történelem iránt kevésbé érdeklődők is ismerik, tehát a célközönség viszonylag jelentős. Ezért írta meg az életrajzot?
– Témaválasztásomban mindkét szempont szerepet játszott. Biszku a Kádár-kori politikatörténet megkerülhetetlen figurája, döntéshozóként, fontos pozíciók birtokosaként a történésznek foglalkoznia kell vele. És persze szeretném azt is, hogy minél többen olvassák a munkámat. Ehhez nem hátrány, hogy Biszku a 2000-es években elindult büntetőeljárások, majd 2015-ben háborús bűnökért való elítélése miatt közismert volt.
– Az említett film erős jelenete, amikor az 1956 utáni megtorlás egyik fő felelőse és az ateista diktatúra egyik irányítója a márokpapi katolikus templomba belépve benyúl a szenteltvíztartóba, majd keresztet vet. Könyve egyik első meglepetése a jelenet háttere: a család ugyanis katolikus papnak szánta a kis Biszku Bélát.
– A későbbi politikus mélyszegénységből, faluról jött, ahonnan aztán Budapestre került, középiskolába járhatott. Viszonylag jól tanult, ment neki a latin, s így szinte természetesen született meg a papi hivatás gondolata hívő édesanyjában. Könyvemben idézem Biszku iskolás fogalmazásait, amelyeken átsugárzik a Horthy-korszak valláserkölcsi nevelése, talán ez is motiváció lehetett a papság mellett. Biszku végül egy iparitanonc-iskolában tanult tovább, ahol elég jó szakmákat szerzett. Miután a harmincas-negyvenes években megismerkedett a munkásmozgalommal, már nem merült fel többet az egyházi pálya.
– Lehetséges-e egyáltalán megírni egy szabad sajtó és nyilvánosság nélküli kor politikusának teljes életrajzát? A legfontosabb döntések ugyanis zárt ajtók mögött, vagy éppen Moszkvában születtek, a történész meg csak azzal főzhet, ami a levéltárakban fennmaradt.
– Ez fontos kérdés. A korszakkal foglalkozó kutató gyakran szembesül azzal, hogy az iratok 99 százaléka az MSZMP-nél, az állami szerveknél, az állambiztonságnál készült. A visszaemlékezők pedig jellemzően szintén egykori hatalomgyakorlók, akik saját szerepüket akarták igazolni. Azaz a történésznek még a szokásosnál is nagyobb óvatosságra van szüksége. Folyamatosan össze kell vetnie a forrásokat és ki kell fejlesztenie a sorok között olvasás képességét, amivel a Kádár-korszakban felnőtt emberek amúgy rendelkeznek.
– Az életrajzban idézett, Biszkuval kapcsolatos visszaemlékezések szinte kivétel nélkül egy korlátolt, sőt buta embert írnak le. Ugyanakkor a hetvenes évek közepéig ő a rendszer egyik legbefolyásosabb vezetője, pozícióihoz bizonyos képességekre mindenképpen szükség volt. Mivel magyarázza ezt az ellentmondást?
– A politikai karrier a Kádár-korszakban sem pusztán az egyéni tehetségtől függött. Sok múlott a szerencsén. Biszku a forradalom leverése után, amikor Kádár belügyminiszterré tette, jó időben volt jó helyen. A rendszer éppen a szürkeséget díjazta, nem volt szükség egyéniségekre, kiemelkedő koponyákra. Biszku már az ötvenes évek elején munkásmozgalmi szempontból fontos kerületek, Angyalföld és Kőbánya párttitkára volt, s karrierjét mindig az aktuális irányvonalnak való száz százalékos megfelelésnek köszönhette.
– Fogaskerék vagy valódi döntéshozó volt a forradalmat követő megtorlások során? Amikor 1990 után felmerült a felelősségre vonása, mindig azzal védekezett, hogy akkoriban testületi döntések születtek, neki ezért nem lehet semmit felróni.
– Biszku Béla a megtorlás legfontosabb fogaskereke volt. Felelősségét lehet történeti, erkölcsi, jogi összefüggésben vizsgálni. Rengeteg dokumentum átolvasása után történészként úgy gondolom, hogy kétségbevonhatatlan felelősséget visel a kivégzettekért, az elhurcoltakért és bántalmazottakért. Részese volt a döntéseket meghozó testületeknek, megszavazta a leszámolásokról szóló párthatározatokat.
Sőt, még több halálos ítéletet követelt, amikor kimondta: „kevés a fizikai megsemmisítések száma”, azaz fokozni kell a terrort. Ő vitte ki a Nagy Imre és társai ellen készített vádiratot 1958-ban Moszkvába jóváhagyásra.
A kommunizmus bukása, illetve főleg 2010 után azért kerülhetett a figyelem középpontjába, mert addigra ő maradt egyedül életben a megtorlásokat elrendelő politikusok közül.
– Most összefoglalta azt a dilemmát, amellyel a kommunizmus bukása után az összes közép-európai állam küszködött. Hiába tárták fel történészek a rendszer működését, hiába szerette volna a közvélemény egy része a felelősségre vonást, a morális ítéletet sokszor igen nehéz volt jogi nyelvre lefordítani.
– Pontosan. Itt megint muszáj visszatérni a rendszer működésére. Aki mondjuk 1957-ben ügyészként vagy bíróként politikai ügyekben szerepet vállalt, annak nem kellett tollba mondani, mit csináljon; tudta, mi a dolga. Nem azért nem találtam olyan iratokat, amelyekben Biszku Béla előírja, hogy kit kell kivégezni, mert ezeket megsemmisítették, hanem mert ilyen dokumentumok nem léteztek. Az általános pártirányvonal meghatározása után mindenki tette a dolgát, s a politikai beavatkozáshoz tényleg elég volt egy telefon, amit negyven-ötven év távlatából bizonyítani szinte lehetetlen. Ezzel együtt 1990 után, ha lett volna politikai akarat, alighanem lehetett volna eljárásokat indítani. Húsz évvel később – a legfontosabb elkövetők és tanúk halálával – erre már jóval kevesebb esély volt. Ráadásul a rendszer arra is vigyázott, hogy a megtorlásban résztvevőktől idővel megszabaduljon. Kádár Jánosnak nem állt érdekében, hogy a félig legalizált belügyes-pufajkás terror sokáig fennmaradjon, mert ez akadályozta a konszolidációt. S ebben a manőverben Biszku fontos szerepet játszott: része volt a megtorlásban, majd a piszkos munkát elvégzőktől való megszabadulásban is. Azaz kérdés nélkül végrehajtotta azt, amire éppen aktuálisan szüksége volt a párt első emberének. Joggal mondták róla később, hogy ő „a puha diktatúra legkeményebb ökle”.
– Szegényparaszti háttér, budapesti proletárlét és munkásmozgalmi szerepvállalás a háború előtt, majd emelkedés a háború után, egészen a hatalom csúcsaiig: mennyire tekinthető Biszku pályája tipikusnak?
– Biszku nagyon hasonló utat járt be, mint sok ezer fiatal, akiknek a második világháború után a kommunista párt a társadalmi mobilizáció eszköze is volt. Előbb kerületi, majd a budapesti pártbizottságban, később az MDP országos központjának káderosztályán dolgozott, ahol a lojalitáson túl a szerencsére is szüksége volt. Főnökét, Szőnyi Tibort a Rajk-perben kivégezték, s a koncepciós eljárások eléggé megrostálták a feltörekvő ifjúkommunistákat. Biszku azonban nem esett bele a szórásba, nem köteleződött el a dogmatikus Rákosi-vonal mellett sem. Később mentorán, Mező Imrén keresztül voltak kapcsolatai a Nagy Imre-körhöz, de nem lett reformer. Ez szintén jól jött, amikor 1955-ben Nagyot lemondatták a miniszterelnökségről.
– Miért bízta Kádár az addig ismeretlen középkárderre a rendteremtést 1957 májusában, amikor belügyminiszterré tette?
– Biszku a párthoz, pontosabban Kádárhoz ekkor végtelenül lojális volt, aki nem ingott meg a forradalom idején sem, 1956 novembere és 1957 májusa között az MSZMP testületeiben mindig őt támogatta. Ráadásul nem tartozott a szektás rákosisták táborába – Kádár számára nagyon fontos volt, hogy elhatárolja magát a korábbi időszaktól. Valamennyire ismerte Biszkut még az angyalföldi és a budapesti pártéletből, ez is segíthetett. És még valami: 1957 elején alig van embere Kádár Jánosnak, panaszkodik is a szovjeteknek, hogy sorra utasítják őt vissza a korábban megbízhatónak tartott elvtársak.
– Ha ennyire lojális volt Biszku Béla 1957-ben, később miért követett el felségsértést? Ön azt írja, hogy habár máig nem világosak az okok, amiért felmentették a Központi Bizottsági titkári tisztségéből 1978-ban, Biszku politikai aknamezőre tévedt. Állítólag készített egy összegzést, amelyben magasrangú pártvezetők korrupciós ügyeit sorolta fel, és a visszaéléseket az 1968-ban elindított új gazdasági mechanizmus következményeként állította be. A feljegyzésben még Kádárt is bírálta és a dokumentumot kiküldte Moszkvába. Brezsnyev azonban visszajuttatta a feljelentést Budapestre, s Kádár azonnal kitette harcostársa szűrét. Biszku volt a puritán bolsi?
– A rendszer és Biszku szempontjából is kulcskérdés, hogy mi történt pontosan. Határozott választ források híján nehéz adni, de az biztos, hogy hetvenes évek közepére a keményvonalasok által sokat ostorozott „kispolgári erkölcsiség”, a habzsolás, a korrupció nemcsak a magyar társadalomban, hanem az MSZMP-ben is teret nyert, s ez biztosan szúrta Biszku szemét. Noha ő is élt a rendszer vezetőinek járó kényelemmel, sofőrös autóval, villával, drága nyaralóval, korrupciós ügye tudtunkkal nem volt.
Biszku sajátos lázadása egybeesik a kádári hatalomgyakorlás megváltozásával. A KB-titkár sérelmezte, hogy az első ember környezetében kizárólag hiperlojális káderek maradtak, akik úgymond elszigetelik őt a valóságtól – Kádár velük vadászott, velük kártyázott, rájuk hallgatott.
Az első titkár legszűkebb köréből a hetvenes évek végére Biszku valóban kimaradt, ezért lehetett benne talán féltékenység is. Ráadásul a gazdaságban zajló folyamatok sem tetszettek neki: az a nagyipari lobbi, amelyet ő ideológiai alapon – a rendszer önképe szerint mégiscsak munkáshatalom volt – támogatott, visszaszorult az egyre sikeresebb agrárvilággal szemben. Nagy kérdés persze, hogy a korrupciós lista valóban létezett-e, Biszku ugyanis mindig tagadta a létét. Az viszont kétségtelen, hogy lemondatása előtt megjelentetett egy Társadalmi Szemle-cikket és egy, a munkásőrök előtt mondott beszédében – állítólag – voltak kritikaként is értelmezhető részek.
– Mielőtt meghatódnánk tisztakezűségén, jegyezzük meg: amikor Biszku két versenyszerűen röplabdázó ikerlányából csak az egyik került be az 1976-os montréali olimpiára utazó keretbe, hamarosan valamiért a másikat is alkalmasnak találta a szövetségi kapitány…
– Sportkörökben közismert a történet. Forrásokkal nem tudtam megerősíteni, hogy Biszkunak szerepe volt másik lánya kiutaztatásában; nagy valószínűséggel igen. Ezzel együtt más hasonló történetről nem tudunk az ő karrierjéből.
– Létezett az a „munkásellenzék”, amely az 1968-as gazdasági reformok leállítására, sőt Kádár félreállítására szövetkezett? Egyes értelmezések szerint a csoport vezetője Biszku Béla volt, ezért kellett végül mennie.
– Ezek utólagos narratívák. Ha „munkásellenzéken” egy szervezett, hierarchikus frakciót értünk, amely forgatókönyvvel rendelkezett a hatalom megragadására, akkor szerintem ilyesmi nem alakult ki, s értelemszerűen Biszku sem lehetett a vezetője. Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy létezett-e egy inkább a nehézipar, a munkásság befolyását erősíteni igyekvő lobbi a hetvenes években fénykorát élő agrárium ellenében, akkor ilyesmi valóban működött. Biszku mellett idesorolhatjuk a külügyi titkár Komócsin Zoltánt vagy Gáspár Sándor szakszervezeti vezetőt. De ők sem akarták „megpuccsolni” Kádárt – azzal mindenki tisztában volt, hogy az MSZMP hatalmának legfontosabb záloga az első titkár, s ha ő megy, a rendszer is megroppan. Az persze más kérdés, ha Moszkvából jött volna utasítás Kádár elmozdítására, Biszku alighanem el tudta volna képzelni magát első emberként.
– Gondolt arra, hogy az anyaggyűjtés során megkeresi a családot? Hátha akadnak náluk még érdekes dokumentumok…
– Eljátszottam a gondolattal, aztán mégsem kerestem meg őket. Minden bizonnyal sok érdekes információjuk lett volna, de azokat nem állt volna módomban ellenőrizni, ez pedig félrevihette volna a könyvet. Így nyugodt szívvel mondhatom, hogy minden állításomnak utána lehet nézni, mindegyiket alá tudom támasztani levéltári vagy egyéb forrással.
– Hol van Biszku Béla helye a 20. századi magyar történelemben?
– Ha valaki szerepet vállal politikusként egy diktatúra működtetésében – tehát nem meg- és túlélni próbál egyszerű állampolgárként –, az szerintem már elítélendő. De még ilyen pozícióban sem tapadt feltétlenül vér az ember kezéhez vagy vett részt közvetlenül egy megtorlógépezet működtetésében.
– Ez Biszkura biztosan nem igaz.
– Így van. Ő 1957-ben és 2010-ben is mindenfajta önreflexió nélkül megmagyarázta magának, miért helyes az, amit tett. Amikor a kivégzettekről kérdezték, mindig arra hivatkozott, hogy a Köztársaság téren meg ávós kiskatonákat lincseltek. Biszku személyében testesíti meg az elnyomást, cinikusságában talán csak Péter Gáborhoz vagy Rákosi Mátyáshoz hasonlítható.
– Miként lehet tárgyilagos könyvet írni, ha a történész egyértelműen elítéli alanya politikai tevékenységét?
– Nem lenne igaz, ha azt mondanám, prekoncepció nélkül vágtam bele a könyv megírásába. Nem a Holdról jöttem, a Kádár-rendszerben nőttem fel, a korszakot kutatom, pontosan tudtam, ki volt Biszku Béla. Történészként ugyanakkor a feladatom a lehető legpontosabb arcképvázlat megrajzolása. Jeleznem kell, ha valamire nincs bizonyíték, s nem elhallgatni, ha az adott kontextusban valami kedvezőt találok az életrajz főszereplőjéről. Tehát azon voltam, hogy a személyes véleményem ne akadályozza a történelmi igazság feltárását. Az olvasók majd eldöntik, sikerült-e.
Nyitókép: Biszku Béla belügyminiszter, a Politikai Bizottság tagja gratulál az újdonsült fiatalasszonyoknak, Pálkuti Gizellának és Kádár Verának az angyalföldi Kender és Jutagyár kultúrtermében rendezett kettős esküvő után 1958. december 6-án (fotó: MTI/Lónyai Mária)
