Az elszalasztott lehetőség – Beer Miklós és Hodász András a média hullámain

·2022.05.10

„E sorok szerzője mindig elismeréssel tekintett az egyházban a maguk helyén fontos és pozitív szerepet betöltő Beer Miklósra és Hodász Andrásra. Éppen ezért keltett benne szomorúságot, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy fontos lehetőséget hagytak ki, hagynak ki.” Bódy István sorait legkevésé sem azért közli a Válasz Online, hogy bármilyen módon csatlakozzunk a kormánysajtóban meghurcolt, azóta YouTube-csatornájától is megvált katolikus pap Hodász elleni támadássorozathoz. Éppen azért közöljük az alábbi véleményt, mert hisszük: a tisztázott pozícióból, emberi hangon megfogalmazott bírálatnak helye van a normális közéletben – akkor is, ha azzal nem, vagy nem teljesen értünk egyet. Írás a keresztény identitás nehézségeiről a katolikus egyház egy „közrendű tagjától”.

Az ember az egyház tagjaként nincs könnyű helyzetben a posztmodern korban. Az egyház ugyanis kizárólag akkor jelenik meg médiaeseményként, ha a szerepeltetése összefüggésbe hozható a korszellem „progresszív” ideológiájának valamely elemével. Pro vagy kontra. Az egyház a médiaesemény (a korszellem által egyedül valóságként elismert) teréből szemlélve a sötétben lapul – akkor válik láthatóvá belőle valami, ha valakik a reflektort ráirányítják valamely részére. Ám még ebben az esetben is tíz százalékot képvisel a tárgy, amire a közfigyelem fénynyalábját irányították. Kilencven százalékot tesz ki a reflektort irányító kommentárja. 

Ez mindenképpen jelentős feszültséget kelt az egyház tagjában, komoly kényelmetlenséget, diszkomfortot jelent viselni az eltorzított és megbélyegzett identitást. A megalázott és frusztrált szituációban pedig túlságosan közel vannak a psziché által kínált kompenzációs módszerek. Előállhat vagy előállítható sértettség, dac, olcsó önigazolás, a magának gyártott, elrejtett, a titkos fölény illúziójából farigcsált vigasztalások. A másik irányú lehetséges kompenzáció a nyilvános bűnvallomás, ami elméletileg hasonló – az annak idején, néha életmentő – a szocialista önbírálathoz. Csakhogy itt az önmagára miért ostorcsapások nem az egyén meztelen hátán csattannak, hanem az általuk viselt identitáson, amelyet az egyház tagjaként öltöttek magukra.

A 21. század embere az egyházra úgy tekint, mint egy multinacionális vállalatra. Ez a távolból, tárgyilagosan rátekintőben képződött kép bizonyos értelemben tökéletesen helytálló. Egy gondolat, eszme, ideológia vagy elhal, vagy intézményesül, teljesen függetlenül attól, hogy az ideológia a profitszerzés, az evangélium örömhíre vagy bármi egyéb volt. Ugyanazon törvényszerűségek mentén fog strukturálódni, mert az emberekből felépülő szervezetekre vonatkozó természeti törvények ugyanazok.

A hasonló szerkezeti felépítésből pedig az következik, hogy a megítélésben is ugyanaz legyen a meghatározó szempont: a hatékonyság. Ebből fakad, hogy ha a 21. század embere az egyházban ellentmondásokat, ügyetlenségeket, hibákat és bűnöket vél felfedezni, akkor azt a következtetést vonja le, hogy az egyház fő részvényese, az Úristen híjával van a tehetségnek, hiszen szemlátomást képtelen gatyába rázni a saját társaságát. Esetleg már rég belefáradt és otthagyta, vagy az igazgatótanács lett hűtlen hozzá, és állította tőle független működésre. A posztmodern ember azt várja, hogy a mindenható Isten az antik talajon kifejlődött modernitás szempontjai szerinti hatékonysággal, minden ízében finoman kimunkált tökéletességgel igazolja a vállalatát, vagyis a hozzá fűződő viszonyát. Amennyiben ez a hibátlanság nem tapasztalható, akkor nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni az egyházat vagy Istent is, mert a kapcsolódásuk nem tapasztalható vagy igazolható. 

Az egyház tagja mondhatná: ez abból adódik, hogy a modern ember Istenről alkotott képe kificamodott, ám ennek legfőbb magyarázata valójában nem az, hogy nincs tisztában azzal, hogy ki az Isten. A valódi ok az, hogy nincs tisztában azzal, ki ő maga. Az ember önmagáról alkotott képének – szerencsés esetben – a valóság irányában történő alakulása folyamán egyre távolabb kerül önmaga tökéletességének illúziójától és igényétől is, és kezd egyre működőképesebb fogalma lenni az Istenhez való kapcsolódás módjáról. Ebben az ember számára a megvalósult vagy akár ideaként kitűzhető tökéletesség nem játszik szerepet, még a legnagyobb, és leghíresebb szentek esetében sem, sőt… A kapcsolódás feltétele vagy eredménye az egyén számára sem a hibátlanság, hanem a viszonyban állás és a viszonyból fakadó elmozdulás. A haladás iránya – ami a valósággal való eleven kapcsolat talaján megvalósuló valódi progresszivitás. 

Amikor egy multinacionális vállalatra a közgondolkodás rátekint, nem látja, nem láthatja azt a gondolatot, amelyből az intézményesült. Egy sportcipőgyártónál azért, mert még véletlenül sem akarja, hogy ez láthatóvá váljék, az egyház esetében pedig azért, mert ebben a kontextusban nem tudja azt felfedni, megjeleníteni. Az egyház multinacionális vállalatát megalapozó Gondolat csak a személyesség terében mondható ki, beszélhető el, csak ott válhat érzékelhetővé. Ami a létezésben lényeges és maradandó, ott történik. Az egyház multinacionális vállalatának örökös elnöke 2000 évvel ezelőtt és ma is csak ebben a térben hajlandó megnyilvánulni szóban és tettekben egyaránt. A Biblia újszövetségi könyveinek lapjain is számtalan helyen megjelenő korabeli közgondolkodási áramlatok, politikai erőterek kérdésében Jézus soha nem volt hajlandó állást foglalni – nehogy legyengítse annak az üzenetnek, Gondolatnak az erejét, amelyet az embereknek hozott, és ami csak ott mondható ki, valósulhat meg, ahol az igazán lényeges dolgok történnek. Vagyis a személyesség terében.

Amikor a posztmodern kor embere az egyház valós vagy rávetített hibáira, bűneire, tökéletlenségeire tekint, és ebben bizonyítékát látja annak, hogy az Isten, az Egyház és a kettejük között fennálló szoros kapcsolat hármasa közül legalább valamelyik hiányzik vagy nem valós, akkor nem veszi észre, hogy ez az ítélet cseppet sem logikus.

Az Egyház valódi, felnagyított vagy rávetített hibái és bűnei nemhogy nem cáfolatai az Istenhez való kapcsolódásának, hanem éppenséggel a legékesebb bizonyítékai.

A tökéletlensége arról tanúskodik, hogy az Egyház multinacionális vállalatának központi Gondolata annyira lényegi, örök és élő, hogy a cég annak ellenére kétezer év óta megmaradt és üzemel, hogy a személyi állományát egész fennállása alatt, szemlátomást, zömében és elsősorban nem a pénzre és pozíciókra is könnyen beváltható emberi kvalitásokat felmutató legkiválóbbakból „verbuválták”. Ennek a központi Gondolatnak a vitalitása a természet megújulásában tetten érhető örök életerővel rokon. Az évszázadok alatt ennek a Gondolatnak az új és új megértései a legkülönbözőbb, élettől duzzadó, nedvdús, lágy hajtásokat hozták, amelyek – meglehet – idővel elfásultak, akár el is korhadtak, de a helyükben – sokszor éppen a korábbiak elhalt elemeiből képződött televényen – mindig megjelentek az új zsengék.

Figyelemreméltó, hogy miközben a különféle lelkesült interpretációkban, új és új színek, megfogalmazások bukkantak fel, maga a Gondolat folyamatosan ugyanaz maradt. A többi tudományok által lesajnált és megkérdőjelezett teológia újabb és újabb generációi úgy fejlődtek ki, hogy közben a korábbiak egyetlen, valóban lényeges tételét sem kellett visszavonni, érvényteleníteni. Miért kellene azt gondolniuk az Egyház – jelenleg lecikizett identitása miatt frusztrált és szorongó – tagjainak, hogy a vállalat eddig számtalanszor megjövendölt tönkremenetele most valóban bekövetkezik, és nem az fog történni, ami eddig minden alkalommal. Azaz, hogy valami új fog felbukkanni, aminek a korábbi társadalmi befolyásában és a számosságban tapasztalható fogyatkozás lehet, hogy éppen nem akadálya, hanem előföltétele?

E sorok szerzője, mint a „vállalat” közrendű tagja, mindig elismeréssel tekintett a szervezetben a maguk helyén fontos és pozitív szerepet betöltő Beer Miklósra és Hodász Andrásra. Éppen ezért keltett benne szomorúságot, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy – legalábbis a saját meggyőződése alapján – fontos lehetőséget hagytak ki, hagynak ki. Persze nem lehetnek komoly illúzióink azzal kapcsolatban, hogy Gulyás Márton és a haladó média többi szereplője miért őket invitálja a reflektorfénybe, amikor a kereszténység gondolatait szeretnék előhívni és megjeleníteni a maguk progresszív ideológiájának kérdéseivel kapcsolatban – és nem az alsópapság „celeb” képviselői közül például Pál Ferit, vagy a püspöki karból Varga Lászlót.

Félreértés ne essék: semmi gond nincs azzal, ha Beer Miklós és Hodász András véleménnyel rendelkeznek a nyilvánosságot tematizálók által felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Azzal sincs, hogy ezek a megfogalmazott vélemények a lehetséges spektrumok mely pontjaihoz illeszthetők. Még az sem keltene csalódást, hogy a médiaeseményben nem rejtik el belső vívódásaikat, és láttatni engednek néhány dolgot személyes kételyeikből, az őket foglalkoztató különféle „belső vállalati” ügyekkel kapcsolatban. Egy kifogyhatatlan üzem- és alapanyag utánpótlással rendelkező cég azt is kibírja, ha a dolgozói nem zárnak össze vasszigorral a külső viszonyrendszerekben. 

Ami szomorkodásomra okot ad, az tehát az elszalasztott lehetőség.

Bármennyire is célzatos és megkomponált említettek szerepeltetése az adott médiaszituációkban, mégiscsak hordoz valamit a személyességből: kérdések, válaszok, időnként akár spontán, kétirányú reflexiók, melyben megcsillanhatna, felvillanhatna valami a Gondolatból, amelyből az őket hordozó, magában foglaló vállalat intézményesült. Különösen is fájó ez, mert egyrészt ezek a lehetőségek roppant ritkán adatnak meg. Másrészt, mert a Gondolatról nemcsak az mondható el, hogy csak a személyesség terében nyilvánul meg. Az is, hogy a személyességet bárhogyan hordozó, minden szituációban, például írott interjúban vagy ötszemközt a kamerával is, mindig van releváns kifejeződési formája, amely félreismerhetetlen hangot a cég „közrendű” képviselői közül sokan vágytak volna meghallani. Talán nem csak azért, hogy közös identitásuk cikiségi faktora javuljon.

A vállalat még garázscég korában, az első pünkösd alkalmával megkapta azt a „skillt”, hogy ha tétován, küszködve és a megfelelő szavakat keresgélve is, de bármilyen néphez, bármilyen nyelven képes lehessen szólni. Nemcsak pahlavi és méd nyelven, hanem balliberálisul és wokepíszíül is.

Nincs okunk feltételezni, hogy ez a képessége és egyben kötelessége azóta elmúlt volna.


Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

Kategória: vélemény