„Elnémultam ettől a képtelenségtől” – Grecsó Krisztián és Bölcskei Gusztáv párbeszéde háborúról és békéről

·2022.03.01

Grecsó Krisztián, a liberális irodalmi lap szerkesztője, aki „katolikus magyar parasztnak” mondja magát és hitrejutásáról beszél. Bölcskei Gusztáv, a konzervatívnak tartott református egyház nyugalmazott püspöke, aki Nádas Pétertől idéz és aki szerint a megbélyegzés az ördögtől való. Három éve kezdtek levelezni, a járvány eddig megakadályozta, hogy személyesen beszélgessenek. Noha most is csak a virtuális térben ülhettek le egymással, a Válasz Online kérésére örömmel vállalták az eszmecserét. Lehet-e még hinni a párbeszédben, amikor a szomszédunkban véres háború zajlik? Fogadhatnak-e örökbe gyereket az azonos nemű párok? Létezik-e a keresztény Magyarország? Nagyinterjú.

Eddig leveleztek, most beszélgetnek először személyesen. Miért és hogyan indult az eszmecsere?

Bölcskei Gusztáv: Én jelentkeztem Krisztiánnál. Miután 2014-ben letelt harmadik püspöki mandátumon, már nem álltam aktív gyülekezeti szolgálatban, ezért nagyobb ünnepek (karácsony, húsvét, pünkösd) közeledtével rövid meditációkat kezdtem írni. Teltek-múltak az évek és 2019 karácsonyán Krisztián Negyvennégyes című novelláját választottam az elmélkedés kiindulópontjának, mert a szöveg nagyon megragadott, amikor elolvastam az év legszebb novelláit tartalmazó válogatáskötetben. A kemoterápiás kezelésre várók között feltűnik egy kisgyermek, aki édesanyja unszolása ellenére sem húzza fel a maszkot, hogy egy mosollyal megajándékozhassa a szenvedő embereket. „Úgy tesz, mintha már venné is fel a szájmaszkot, az álláig emeli, de nem tovább, végignéz a soron, mindenkinek mélyen a szemébe, aztán mintha külön lehetne szabdalni a pillanatokat, ahogy a nyaki képet az MR, vékony szeletekre, mintha lehetne különválasztani ezt az egyetlen gyönyörű gesztust: mindenkire egyenként rámosolyog.” Azzal kívántam áldott karácsonyt, hogy mindenkire egyenként mosolyogjon rá a betlehemi gyermek. A kis írást elküldtem egy közös barátunknak, aki javasolta, hogy továbbítsam Krisztiánnak is. Így kezdődött.

Írás közben tényleg Jézusra gondolt a költő? Grecsó Krisztián miként fogadta, hogy novelláját evangéliumi áthallásként is lehet értelmezni?  

Grecsó Krisztián: Egyfelől mondhatnám azt Arany Jánossal, hogy gondolta a fene. De püspök úr olvasata olyannyira az enyém lett, hogy azóta én sem tudom másként olvasni saját novellámat. Így hát csak a történeti hitelesség kedvéért mondom el, hogy nem krisztusi parafrázis írása volt a szándékom. Ugyanakkor Farkas Gergely pápai református lelkész egy időben püspök úr levelével szintén a novella alapján mondott el egy igehirdetést, valami tehát sugározhatott a szövegből. Sokat jelentett nekem püspök úr levele, mert akkor kaptam, amikor igyekeztem visszatalálni a hitemhez és az identitásomhoz. Mindig küzdöttem nagyszüleim nagyon mély vallásosságával és azzal a tradícióval, amibe beleszülettem. Örökké bennem volt egyfelől a kételkedés, másfelől a vágyódás. Egyszer a nagymamám mesélte, hogy az ötvenes évek második felében nagy bajban voltak, együtt imádkoztak hát nagyapámmal. Nagyanyám egyszer csak rájött, hogy jobb, ha nagyapám egyedül fohászkodik, mert az ő hite erősebb. Négy elemit végzett parasztasszony volt, de ha Kantot olvasott volna, se tudta volna tisztában megfogalmazni, az ő gyengébb hite másként rezonál nagyapámé mellett. Püspök úr levele olyan időszakban talált meg, amikor hitemet elhagytam, önsajnálatban és öngyűlöletben vergődtem.

Akkori állapota rákbetegségével függött össze?

Grecsó: Igen. Azt éreztem, hogy kikerülök a sorsomból és ezért önmagamat hibáztattam. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy velem ezt nem lehet megtenni. Ebben a szabálytalan helyzetben folyamatosan dialogizáltam Istennel – az az ellentmondás nem zavart, hogy olyasvalakivel folytatok párbeszédet, akiben nem hiszek. Ekkor ért az első ajándék. Egy Tolna megyei pedagógus, akivel soha nem találkoztunk, papírból hajtogatott nekem ezer darut. Egy japán hagyomány szerint ez a gesztus gyógyítja azt, aki kapja.

Az ismeretlen olvasó ajándéka hirtelen kinyitotta a szemem a rám áradó szeretetre.

A következő, sok erőt adó pillanat, amikor a bakonybéli bencés monostorból, ahol lelki otthonra találtam, felhívott Baán Izsák testvér. Azt mondta, hallja, mi történik velem, szívesen eljön velem beszélgetni. Nyersen mondtam, hogy ne jöjjön, mert nagyon rosszul vagyok és nem tudok neki jót mondani, semmiről. Azt válaszolta, neki nem az a hivatása, hogy akkor jöjjön, amikor jól vagyok. Eljött, beszélgettünk, és megkérdezte – elnézését kérek a reformátusoktól –, nem akarok-e gyónni. Mondtam, Izsák atya, hogy képzeled? Hívott, sétáljunk, egy parkban mentünk körbe-körben és közben meggyóntam neki. Ez volt a második gyógyító gesztus. A harmadik pedig a püspök úr levele, aki ebben a folyamatban tette helyre a nézőpontomat és látta meg, amit meg kellett látni. Ez a levél tehát nem véletlenül érkezett.

Grecsó Krisztián: „Mindig küzdöttem a tradícióval, amibe beleszülettem” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Egy nyugalmazott református püspökről azt képzeljük, hogy bizonyára sokat olvas teológiai könyveket, de hogyan kerül a kezébe kortárs magyar szépirodalom?

Bölcskei: Olyan családi háttérből érkezem, ahol természetes volt a könyv. Édesapám egy kis falusi gyülekezet, Szamoskér református lelkésze volt és akkori viszonyok között elképesztő könyvtárt gyűjtött össze. Úgy is hívták, hogy „a sokkönyvű” Bölcskei. A két háború között még Németországból rendelt köteteket, magától értetődően ott sorakoztak a polcon az Erdélyi Szépmíves Céh kötetei. De a szamoskéri parókián megvolt Hamvas Béla Láthatatlan története is. A értéket akkor is megbecsülte, ha az nem az ő világlátásán alapult. Az apai örökséghez igyekeztem hű lenni a tanításban és az igehirdetésben egyaránt. Nem volt ez szokványos; egy lelkészképesítő vizsgán a jelölt igehirdetésében egyik kollégám kifogásolta, amiért az illető katolikus szerzőtől idézett. Mire mondtam, hogy én Ferenc pápára is szoktam hivatkozni.

Ő meglehetősen katolikus.

Bölcskei: Így van, de mondok erősebbet. A debreceni Nagytemplomban tartott egyik pünkösdi prédikációmat Esterházy Péter-idézettel kezdtem, ami szerintem hihetetlen fontos evangéliumi üzenet: kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ösmeri az igazságot.

Grecsó: A Harmonia Caelestis nyitómondata!

Bölcskei: Úgy gondolom, amikor pünkösdről szólunk, az Igazság lelkéről szólunk, akkor az idézetnek igenis helye van. Amíg tanítottam a Debreceni Hittudományi Egyetemen, diákjaimmal minden félévben olvastunk kifejezetten nem vallásos szövegeket – azt hiszem, nemcsak a debreceni teológusokra jellemző, hogy nem olvasnak, különösen szépirodalmat. Különösen olyat, amelynek szerzője meg is van címkézve és nem a „valami népi” kategóriába tartozik, hanem mondjuk „szabadelvű” vagy „liberális”. Mielőtt megírtam a meditációmat, már többször felolvastam diákjaimnak Krisztián Negyvennégyes című novelláját. Mindig döbbenetes hatást keltett. Nyilván volt, aki családi érintettség okán rendült meg, de nem csak ők érezték, hogy különleges rezdülések vibrálnak a levegőben. A másik kapcsolódási pont a gyermek.

Amikor a hitoktató néni azt kérdezte négy és fél éves unokámtól, hogyan született Jézus, ő határozottan azt felelte: úgy, hogy elvágták a köldökzsinórt. Először én is felkacagtam, de aztán arra gondoltam, milyen elképesztő igazságot mondott ki ez a kisgyermek.

Azt, amit az Evangélium olyan szépen és titokzatosan fogalmaz meg: „ az Atya leszakította a szívéről a fiát”. Azt hiszem, hogy amikor e novella kapcsán arról gondolkodunk, mi hordozza az embert segítő üzenetet, akkor tulajdonképpen az Evangéliumról beszélünk. Ezek az erővonalak teszik lehetővé, hogy a mi első látásra távol eső világaink összeérjenek. Szerintem itt is érvényes a nagy zsidó filozófus, Martin Buber mondása: minden igazi emberi élet egy találkozás.

Grecsó: Áldásnak gondolom, hogy az elmúlt időszakban több ilyen találkozásban lehetett részem. Addig nem is vettem észre, hogy milyen állandó keresési folyamatban vagyok, mennyit gyötrődöm a hitemmel. Leültünk például Pápán Steinbach József református püspök úrral meg a már említett Farkas Gergellyel és elkezdtünk beszélgetni a Balázsolás című versem egy mondatáról: „és lehet-e méltóbban dicsőíteni valakit, mint nem tudni róla, hogy van, mégis érezni a hiányát.”  Többet megtudtam a saját versemről, mint amit valaha gondoltam volna. A jó Isten nagy kegyelme az is, hogy összefutottam Berkesi Gábor lelkész úrral, aki tőlem 150 méterre szolgál az újlipótvárosi református gyülekezetben.

Bölcskei: Szobatársam volt a debreceni teológián.

Grecsó: Nincsenek véletlenek… Berkesi tiszteletes úrral elkezdtünk összejárni, beszélgetni, amit én hihetetlenül termékenynek látok.

Bölcskei Gusztáv: „Az apai örökséghez igyekeztem hű lenni” (fotó: Válasz Online/Koppányi Szabolcs)

A konzervatívnak elkönyvelt egyház püspöke párbeszédbe keveredik a liberálisnak elkönyvelt lap szerkesztőjével, aki azonos neműek örökbefogadása ügyében a Bibliából levezett keresztyén társadalmi tanítástól eltérő álláspontot képvisel. Vagy az SZFE kapcsán állást foglal azzal a kormánnyal szemben, amely a történelmi egyházak nagy támogatója. Saját világaikban nem lesz baj ebből a nagy barátkozásból?

Bölcskei: A zseniális újszövetséges professzor Varga Zsigmond tanárom volt a teológián, rengeteget tanultunk tőle órán kívül is. Ő mindig azt mondogatta: kétféle ember van, ilyen meg olyan. Ami ezen felül van, az összes címkézés, bélyegzés, az az ördögtől való. Érzékelem, persze, hogy abban a pillanatban, amikor valaki úgymond a szekértáboron kívülre kacsingat vagy odamosolyog, rögtön elkezdenek zörögni a lándzsák. Hadd meséljek el egy történetet ezzel kapcsolatban. Jó néhány évvel ezelőtt püspökként egy falusi gyülekezetben szolgáltam egy hosszú ünnepségen, ahol két és fél óra elteltével a tiszteletes úr megkérdezte, kíván-e még valaki szólni. Kívánt, egy idős asszony ki is jött az úrasztalához, nekem meg elég profán gondolatok jutottak eszembe. Azt mondta, neki elég furcsa itt lenni, mert utoljára kislány korában járt a templomban, 1944-ben, amikor egy helyi családnál bújtatták. A helybeli református lelkész ezt megtudta, feljelentette a családot és a kislányt elvitték a nagyváradi gettóba. Megállt a levegő a templomban. Az idős asszony így folytatta: „Amikor a szomszéd falu lelkésze meghallotta, mi történt, eljött a nagyváradi gettóba és máig nem tudom hogyan, de kihozott engem.” Ez a történet megvilágítja, hogy tényleg kétféle ember van: ilyen, meg olyan. A stigmázások, megbélyegzések hihetetlen károkat okoznak a magyar társadalomban. Jézus is mondta: a ti beszédetekben legyen igen és nem, ami ezen felül van az az ördögtől van. A sátán szeretné, ha fehéret feketének mondanánk és fordítva.

Rengeteget gazdagodom azáltal – és megpróbálok másokat is ebben az örömben részesíteni –, hogy sokat és sokfélét olvasok, különféle emberekkel beszélek. Egyre inkább meggyőződésem, hogy az egyedüli időtálló osztályzás a „rendes ember, nem rendes ember”, nem vagyok hajlandó másban gondolkodni.

Nádas Péter írja meg, hogy 1945-ben, az ostrom után a szülei mennek a pesti utcán és egymás között beszélgetnek: ez rendes ember, ez nem rendes ember.

A liberális tolerancia terjed annak elfogadásáig, hogy a közkedvelt író egy inkább jobbra sorolt püspökkel beszélget?

Grecsó: Én is rengeteget beszélgetek olvasókkal, Budapesten, vidéken, értelmiségiekkel, kétkezi emberekkel. Nagyon sok mindenben különböznek, de egyben hasonlítanak: mindenkinek elege van az izzó törzsi gyűlöletből. Arra vágynak, a számukra fontos gondolatokat megfogalmazókat ne aszerint kelljen szeretni vagy utálni, hogy milyen táborba sorolják be őket. Én sem tudok így tekinteni a világra. Lassan három éve velem egy nagy csoda történt. Mindig azt szoktam mondani, hogy könnyű volt a tanítványoknak meg könnyű volt annak, aki látta Lázárt feltámadni. Nekem nem segít Isten a hitemet megerősödni, mondtam mindig nagy dacosan. És a betegség idején, a magamra hagyottságban pontról pontra megkaptam, hogyan ér majd az áldás. Nem akarok senkit semmiről meggyőzni, nem akarok hittérítő tevékenységet végezni. De kaptam egy erős bizonyosságot, ami sokkal könnyebbé teszi az életem. Másrészt szembesültem a saját hagyományaimmal: azzal, hogy alapvetően egy katolikus magyar paraszt vagyok. A szüleim, nagyszüleim ugyanott ugyanazt csinálták, csak hol téeszdolgozóknak, hol zselléreknek hívták őket. És most egyszercsak ez a hagyomány újra elkezdett erősen működni. Ha kinyílik a szíved, csomó mindent másként látsz. Például visszataláltam gyermekkorom nagy szenvedélyéhez, a népzenéhez és a néptánchoz. Felvettem a kapcsolatot szenzációs emberekkel ezeken a területeken: maga a dialógus létrehoz egy normalitást, egy olyan normális, európai Magyarországot, ahol az értékrendek mentén tudunk beszélgetni egymással. Nem is vettem észre, hogy ez mennyire hiányzik!

Miért tűnt el az életéből?

Grecsó: Sokszor tapasztaltam, hogy a szolidaritás megcímkézi az embert. Akkor nem lehet lábjegyzetelni, megmagyarázni, jó, kiállok valami mellett, de ettől még ezt és ezt gondolom. Például amikor az örökbefogadás kapcsán azt mondtam, hogy a kormányzat véleményével ellentétes az enyém, azt szigorúan és kizárólag a gyerekekre gondolva tettem. Mert az én szemem előtt az lebegett, hogy egy gyerek egy családban és ne nevelőközpontban nőjön fel.

A család a bibliai tanításon alapul vagy az, amit annak mondunk? Mert a kettő kizárja egymást.

Grecsó: Olyan erdőbe indulunk befelé, ahol sok a megsebző ág, a tüske. Visszatérek még majd erre, csak még a dialógus fontosságáról hadd ejtsek pár szót. Steinbach Józsefnek van egy prédikációja, ami szintén erőt adott a hitem meggyengülése idején. Azt mondja: „A megtért ember folyamatosan készül. Önmagától soha sincsen készen, de Isten kegyelme által mindig készen van.” Korábban úgy képzeltem, hogy nekem csak úgy lehet hitem, hogy az készen van és hiányzik belőle a keresés, a kételkedés. Bakonybélen sokat beszélgettünk az egyik atyával Isten kereséséről. Közben az egyéves lányom ott ült mellettünk és üdvözült arccal figyelte a párbeszédet – akinek volt már dolga ennyi idős gyerekkel, tudja, hogy kisebbfajta csoda egy ilyen helyzet.

Nagyon sokaknak kívánok ilyen pillanatokat, gyerekkori barátokkal vagy a családon belül azokkal, akikkel szétesett a kapcsolat, akár pitiáner politikai okok miatt. Mondom hangsúlyosan a választások előtt: a normalitás lehet az egyetlen fegyver a gyűlölet teljesen elszabadulása ellen.

Bölcskei: Martin Luthernek nagy műfaja volt a dialógus, asztali beszélgetései ma is hihetetlen érdekes olvasmányok. Egyszer megkérdezték tőle, Márton testvér, neked mindig egyforma erős a hited? Mire Luther belekortyolt a jó wittenbergi sörbe (mondta is a reformációról, hogy „ültünk, ittuk a jó wittenbergi sört, közben a Szentlélek elvégezte az egyház reformálását”), s azt mondta: olykor hiszek, olykor nem. Nem véletlenül mondják a tanítványok, hogy „növeld a mi hitünket.” Tehát a hit nem olyasmi, amit megszerzünk, s utána életünk végéig boldogan birtokoljuk. Ha az előbb azt mondtam, hogy csak az az Evangélium, ami segítség, akkor most hozzáteszem: az az Evangélium, ami felszabadít. Ahogy Jézus mondja: „megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket.” Ami nem tesz szabaddá, az nem Evangélium. Éppen ezért nagyon óvatosan, sok szeretettel kell eszmét cserélnünk a család kérdéséről. Egyszer meghívott a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, hogy beszéljek a bibliai családmodellről. Fiatal voltam és nem annyira alázatos, tehát feltettem a kérdést: melyik a bibliai családmodell? Az első családé, ahol az egyik testvér meggyilkolta a másikat? Vagy Noé famíliája, ahol megtörténnek olyan dolgok, éppen a nemi erkölcs kategóriájában, amelyek nem illendőek? Ezért tehát azt mondom, vigyáznunk kell azzal, hogy mit tekintünk keresztény családmodellnek.

„Tényleg kétféle ember van: ilyen, meg olyan” (fotó: Válasz Online/Koppányi Szabolcs)
Grecsó Krisztián 1976-ban Szegváron született, tanulmányait a békéscsabai tanítóképzőn és a szegedi egyetem magyar szakán végezte. Különböző újságok és folyóiratok szerkesztőségében dolgozott, 2009 óta az Élet és Irodalom prózarovatának vezetője. Eddig tizenöt könyve jelent meg, elismerései közül kiemelkedik Szegvár és Budapest XIII. kerületének díszpolgársága, illetve a 2020-ban és 2021-ben is megkapott Libri-közönségdíj. Valami népi című novelláskötete nemrégiben látott napvilágot a Magvető kiadónál.
Bölcskei Gusztáv 1952-ben született Szamoskéren. A Debreceni Református Teológiai Akadémián végzett lelkészként, többek között Hajdúhadházon és Tégláson volt gyülekezeti lelkipásztor. Volt a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának vallástanára, majd a Kollégium főigazgatója, különböző pozíciókban oktatott a Bedreceni Református Hittudományi Egyetemen is. 1997-ben választották meg a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökének, majd a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkészi elnökének. Mindkét pozícióját 2014-ig töltötte be.

Azt állítja tehát, a Szentírás alapján nem lehet kijelenteni, mi a család definíciója?

Bölcskei: Ez nagyon izgalmas kérdés. Talán Veres Péter mondta, hogy a Biblia olyan erdő, amiből mindenki olyan fát vág ki, amilyen neki tetszik. A kérdés csak az, hogy mi elkövetjük-e azt a hibát, hogy egy dolgot kiemelünk és abszolutizálunk. Egy példát hadd mondjak: Pál apostol vitatkozik a korinthusi gyülekezetben a nyelveken szólókkal. Felteszi a kérdést, hogy vajon csak az a keresztyén, aki nyelveken szól? Az apostol egyértelműen válaszol, leírja a szeretet himnuszát, amely nem kizár és berekeszt, éppen ellenkezőleg. A Biblia nem egy könyv, egy könyvtár, középpontja Krisztus és az ő mércéje. Az idős püspök nem azt mondja, hogy ne szülessen minél több gyermek, dehogynem: minél több egészséges, boldog családban felnőtt gyermek kell. Viszont zavar, ha valamire rásütjük, hogy bibliai, s ha valaki ettől eltér, az az Írás ellen van. Nagyon gondosan kell mérlegelni, mikor és hogyan minősítünk, mert Jézus mindig az emberre figyelt. Amikor Őt Isten országáról kérdezik, soha nem ad definíciót. Elmond egy történetet, ami sok esetben nem zárul le, olvasóként nekem kell levonnom a következtetéseket.

Persze, van amikor igent és nemet kell mondani, de mindig észben kell tartanunk, hogy emberi sorsokról és tragédiákról beszélünk.

Rossz látni, hogy a médiában sokat szereplő katolikus atyát meghurcolták, mert annyit mondott, a gyermekekre leselkedő legnagyobb veszély nem a gender, hanem a sokfajta boldogtalanság.

Mindketten hitet tesznek a hazai párbeszéd fontossága mellett. Ez viszont nemzetközi szinten régen tűnt ennyire gyengének: Oroszország lerohanta Ukrajnát, háború zajlik a szomszédunkban.

Grecsó: Egyszerűen elnémultam ettől a képtelenségtől. Nem akarok hinni a szememnek, tehetetlennek, védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem a családomat, magamat, és el sem tudom képzelni, milyen gyötrelmeken mennek keresztül az emberek, alig néhány kilométerre tőlünk. Olyan felvételeket láttam, amelyek után nem tudtam aludni, pedig nem gondoltam magam gyönge idegrendszerű embernek. Tárgyalásokról érkeztek hírek, legalább abban reménykedni szeretnék, hogy a civilek szenvedése csökken.

Bölcskei: Minden háború táptalaja és kiindulópontja a skizmatikus gondolkodás, az a kategorizálás, amelyikben vagyunk mi és vannak ők. A jók és a gonoszak. Ahol az érvényes, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. Ahol mi mindig jót akarunk, de a másik fél ezt megakadályozza. A keresztyén hitet gyakran idealistának tartják, holott szerintem nem az, hanem realista. Számol a bűn realitásával, és ezért nem táplál illúziókat az emberről, arról, hogy mire képes a másik emberrel, egy másik néppel szemben. Ugyanakkor számol Isten realitásával, azzal a különleges, semmiből le nem vezethető realitással, amelyik a farkasemberek világába a Bárányt küldi el Megváltóként.

Milyen hatása lesz életünkre a történteknek? Vajon az „örök béke”, amelyet alapállapotnak hittünk, csak illúzió, s a világ a 21. században is az államok, csoportok közötti összecsapásokról szól majd?

Bölcskei: A történelem sokszor mutatta azt, hogy a megoldásra törekvő párbeszéddel szemben sokaknak célravezetőbbnek látszik az erőből történő gyors megoldások módszere. Ám erről mindig kiderül utólag, hogy csak látszólagos, ideig-óráig való, és rettenetes emberi szenvedéseket okoz. Utánozhatatlan tömörséggel fogalmaz e tekintetben is Erasmus: „Dulce bellum inexpertis”. (A háborúban csak az gyönyörködik, akinek nincs róla tapasztalata.)

hirdetés

– Végül térjünk még vissza a belpolitikához. A miniszterelnök néha református jelszóval („Soli Deo gloria”, egyedül Istené a dicsőség) fejezi be beszédeit, a kormánytagok közül többen hitvalló kálvinisták, az egyházak soha  látott anyagi támogatásban részesülnek. Miért ne támogatná minden erejével egy szívének kedves kereszténydemokrata kormány társadalompolitikáját egy keresztyén felekezet?

Bölcskei: Az egyik óegyházi hitvallás a nicea-konstantinápolyi, miséken rendszeresen mondják a katolikus hívek, bár mi is mondanánk! Ebben van szerepel a Krisztus visszajöveteléről szóló mondat: „és az ő országának nem lesz vége.” Szép, de egyben kritikus gondolat. Azt jelenti, minden más országlásnak egyszer vége van.

A politika nagyon fontos terület, de a relatív és nem az abszolút világa. Amikor imádkozunk a felelősséget gyakorlókért, akkor azt nem az alattvalói érzületből tesszük, hanem azért, mert egy politikus sem mindenható, neki is szüksége van az imára.

Azt, hogy református anyaszentegyházunk soha semmi ellen nem emel szót, minden szép és jó, rossz útnak tartom. Mégpedig azért, mert a politikusok felelősségének felemlegetése nem egyenlő a politikusok szidalmazásával. Ha egy barátom nem úgy tesz valamit, ahogy kellene, azt is meg kell tudnom mondani neki. Nem azért, hogy megalázzam, hanem azért, mert akkor ahhoz tudja magát tartani. Annak idején, 2011-ben megkérdezték tőlünk, benne legyen-e az Alaptörvény preambulumában Isten neve. Akkor és most is az volt a véleményem, hogy örülök neki, de csak akkor, ha nemcsak a preambulumban szerepel, hanem következménye is van az Ő említésének. Amennyiben hivatkozunk rá és közben az alkotmány alapján olyan törvények születnek, amelyek ellentmondanak Isten akaratának, az ember emberségének vagy a kicsik és elnyomottak megsegítésének, akkor inkább ne legyen benne.

Bárki, aki keresztyén körökben mozog, találkozik az említett dilemmákkal. Ugyanakkor a választások közeledtével egyre gyakrabban hangzik el, hogy „nincs alternatíva.”

Bölcskei: Ezt én először Horn Gyulától hallottam 1998-ban, amikor a történelmi egyházak vitás kérdésekben tárgyaltak a kormánnyal. Ha az abszolútumok világába helyezzük a politikát, ott lehetnek ilyen mondatok. De a relatívum világába ilyen nem lehet és nem is szabad kimondani.

„Kaptam egy erős bizonyosságot, ami sokkal könnyebbé teszi az életem” (fotó: Válasz Online/ Szabolcs)

Grecsó: Az előbb azért nem akartam mélyebben belemenni a család témájába, mert előbb azt akartam kifejteni, miként működik a dialógus, de nem szándékom kitérni a válasz elől. Úgy gondolom, hogy Isten megteremtette az egymást szerető embereket, legyenek ők akármilyenek. Tényleg csak az a mérce, hogy ilyen és olyan ember létezik. Jártam az Alföldi utcában, ahol a szülőktől ideiglenesen elvett gyerekek elhelyezése zajlik, beszélgettem a kicsikkel is és ott rájön az ember, hogyan csuklanak meg sorsok, s hogy a gyerekkori szeretet pótolhatatlan. Egyetértek püspök úrral, a Bibliából kiragadott egy-egy idézetre nem lehet világokat építeni. Végtelenül gyötrő látni, hogy kisebbségbe szorult emberek keresik Istent, a hitet és még csak megfogalmazni sem tudják, mire vágynak. Szorongást érzek, hogy a hitről való beszéd mennyire nem tudja megszólítani az énkeresésben élő embereket.

A Bookline sikerlistájának első húsz helyén most javarészt transzgenerációs traumáról, önmegismerésről szóló könyvek állnak. Nagyon fáj, hogy az emberek nem értik, kérdéseikre keresztény lelki vezetőktől is kaphatnak választ. A mi mostani párbeszédünk talán változtathat egy kicsit ezen a helyzeten.

Ahogy egy jó pszichológus is elmondja, nem fűtésszerelő, nem tudja megoldani életünk problémáit helyettünk, úgy a keresztény közösségekről is jó tudni: nem mentenek meg minket saját magunktól, de ha nyitott szívvel közeledünk feléjük, szeretnek és elfogadnak minket.

Örök mentség, hogy az üzenet jó, csak a kommunikáció rossz.

Grecsó: Tény, az emberek egy jó részének ma nincs nyitottsága az Evangéliumra. Nagyon sok jó kezdeményezést látok, de ezek valahogy nem tudnak rendszerré alakulni. Mivel későn született gyermekem, kamasz gyerekeiket féltő, aggódó szülők tömegeit ismerem. Attól rettegnek, hogy a gyerekek kikerülnek a paradicsomot jelentő biztonságból, ahol úgy vélik, a világ megismerhető és a család birtokában van az abszolút igazságoknak. Aztán jön a kamaszkor, kiderül, hogy csak a saját bizonyosságaid léteznek, ennek elfogadásához viszont segítség kell, például hit. Mivel a kamaszkor a kozmikus magányra való ráébredés időszaka, a bizonyosságkereső fiatal gyakran tombolni kezd. Látok kezdeményezést például a debreceni görögkatolikusoknál, hogy kórussal, ifjúsági házzal, a létet lefedő életformával válaszolnak a fiatalkori elbizonytalanodásra. Az ilyen programok feltörik az ájtatosságtól való rettegést is. Meg a hittel és vallással kapcsolatos előítéleteket, mert azokról se feledkezzünk meg. Sokszor én is megtapasztaltam, hogy amikor a hitről szólok, elkezdenek vigasztalni: „Persze, rákos voltál, miről tudnál beszélni.” Az ember ilyenkor nyel egy nagyot, próbálja elfojtani az indulatait.

Bölcskei: A keresztyénség lekicsinylése igen gyakori jelenség, amivel kapcsolatban egy dolgot nem szabad tennünk, mégis gyakran csináljuk: megsértődni. Az nem keresztyén álláspont. Rendíthetetlenül kell hirdetnünk az Örömhírt.


Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Interjú