„A Bibliát nagyon szerettem mindig” – Nádasdy Ádám nyelvről, hitről, melegségről

·2022.02.03

A nyelvészt az izgatja, és az a különös számára, hogy mennyire nincsen összefüggésben nyelv és történelem. Annak, hogy ma a magyar nyelv egyik fő jellemzője a gazdag igekötőrendszer, semmi köze ennek a népnek a sorsához – mondja Nádasdy Ádám. A nyelvész-íróval, műfordítóval A Szív jezsuita magazinban Jenei Gyöngyvér készített címlapos interjút, amelyet teljes terjedelmében a Válasz Online rendelkezésére bocsátottak.

– Számos ismeretterjesztő előadást tartott nyelvről, nyelvészetről, és egy alkalommal úgy fogalmazott: „a szókincs összefügg a beszélő közösség sorsával”. A történelem alakítja a nyelvet vagy a nyelv a történelmet?

– A szókincset alakítja a történelem. A kereszténység felvételével például a magyar nyelvben megjelentek olyan szavak, amik addig nem voltak: a templom, a prépost, a perjel, a zsolozsma, a malaszt és hasonlók. A nyelv persze ettől nem változott; azt, hogy a tárgyesetet mi t-vel jelöljük, a történelem nem befolyásolja. A laikus azonban nyelven nagyon gyakran a szókincset szokta érteni. Azt mondjuk például, hogy a protestánsok egész más nyelvet használnak, mert azt mondják, hogy sákramentum, keresztyén vagy kántus. Ez hasonlít ahhoz, mint ha valaki máshogy fésülné a haját, és azt mondanánk, hogy ez a bizonyos embercsoport a jellegzetes hajviseletéről felismerhető – miközben bőrgyógyászatilag ennek nincs semmi jelentősége. A nyelvészt inkább az izgatja, és az a különös számára, hogy mennyire nincsen összefüggésben nyelv és történelem. Annak, hogy ma a magyar nyelv egyik fő jellemzője a gazdag igekötőrendszer, semmi köze ennek a népnek a sorsához. De a szókincsre maximálisan igaz, hogy alakították a századok.

A műfordítói tevékenység során a fordító személyisége is formálja a szöveget, vagy ő csupán tolmácsol?

– Még a tolmács is formálja a szöveget, hiszen ő is ember. Szépirodalmi szövegek fordításakor ez nagyon is jellemző; ezért tudjuk megmondani, hogy valamit Tóth Árpád fordított, mást pedig Vas István. Látszik a preferenciákon, bizonyos szavak használatán. A személyiség, de a kor is, amiben a fordító dolgozik. 1900-tól 1930-ig például nagyon sok fordításban találkozhatunk a „bús”, „zord” szavakkal. Ezeket szerették, szép és praktikus szavak, megvolt a maguk ideje, de mára egy kicsit kikoptak, és mosolyt szülhet, ha valaki ezekkel operál. Ha Tóth Árpád a mai korba születik, akkor nem használta volna ezeket a szavakat.

Miből tudjuk, hogy egy korábbi fordítás elavulttá vált?

– Két szempontot érdemes itt figyelembe venni; az egyik, hogy a nyelv változik, és már nehezen érthető. Arany János Szentivánéji álom-fordításában az áll, hogy „mind többre-többre mén az álkodás” – ezt szemrehányólag mondja egy fiatal lány egy fiúnak, mert az az érzése, hogy a fiú iránta tanúsított vonzalma csak valami blöff, és a bolondját járatják vele, ami egyébként igaz. Ez a sor gyönyörű és hallatlanul invenciózus. Ha az ember könyvben olvassa, akkor csettint, hogy „a mindenségit, János bátyám, de jól megcsináltad!” De a színpadon nem jön át, különösen az akció hevében, mert egyszerűen nehéz. Mi az a mén, mi az az álkodás, mi az, hogy többre-többre mén? A másik szempont a stílus kérdése, ahol nem az érthetőség a probléma, mint például a bús és a zord esetében. Olyan ez, mint amikor egy előadáshoz új kosztümöt rendelnek, pedig esetleg húsz évvel ezelőtt is játszották ugyanabban a színházban, tehát elő lehetne venni a meglévő kosztümöket is.

A stílus és az ízlés változik, sőt az ízlést változtatni is akarják a színházak, néha rá is kényszerítik a közönségre – ahogy a búst és a zordot is annak idején. Mint ha egy bútortervező gondolna egyet, és azt mondaná, hogy holnaptól márpedig ilyen székben fogtok ülni.

Mondhatjuk, hogy a színházban hamarabb tűnik fel, ha egy nyelvi fordulat nem működik, vagyis az egy érzékenyebb nyelvi jelzőrendszer?

– Igen. A színész megérzi, hogy a közönség hogyan reagál, hogy vele van-e. Ha nincsenek vele, akár azért, mert nem értik, hogy mit mond, akár azért, mert annyira más stílusú, mint amit ők egy ilyen figurától elvárnának, akkor „lehűl” a nézőtér hőmérséklete, és a színész nem találja a hangot. Ez különösen is kitűnik, amikor például egy megszólalásnak humorosnak kellene lennie. A száz évvel ezelőtti humort nem biztos, hogy értjük, de akár a harminc évvel ezelőttit sem, ha annak a fordítónak más volt az ízlése, stílusa – a színész a saját bőrén tapasztalja meg, hogy most nem nevettek, pedig kellett volna. Az rosszabb, mint ha egyáltalán nem szánná viccesnek. Van az angolban egy nagyon kegyetlen kifejezés erre, az unfunny. A színházak rettegnek ettől, és joggal, azért is rendelnek új műfordítást. Vagy legyen valami igazán funny, vagy tessék kivenni, és legyen inkább semleges. Ha olvas az ember, van ideje elgondolkozni, visszalapozni, de a színház más; ott egy sor három másodperc alatt hangzik el: vagy megértette a néző, vagy nem.

„A nyelvészt az izgatja, mennyire nincsen összefüggésben nyelv és történelem” (fotó: Valuska Gábor)

A fordításaira jellemző nyelvi aktualizálás a színpadi előadásra szánt művek esetében szükséges, vagy akár regényekkel is el tudja képzelni?

– Én mindennel el tudom képzelni, gondoljon a Bibliára. 1945 után gyakorlatilag minden komoly felekezet előállt a maga bibliafordításával, magyarul is, más nyelveken is. Jó, a Biblia esetében mondhatjuk, hogy az nem irodalmi mű, az nem azért van, hogy gyönyörködjünk, hanem hogy tanuljunk. Annak elsősorban informatív célja van, és a Jóisten elégedetlen egy olyan szöveggel, amit mi nem értünk. Vannak költői részek, persze, de nem ez a lényeg. Mégis sokan idegenkedtek a régi fordítások „lecserélésétől”, mert azok milyen szépek. Itt van például a „malaszttal teljes” kifejezés, ami gyönyörű, csak nem érti senki. Megjegyzem, a ma használt kifejezés, a „kegyelemmel teljes” sem igazán jó, mert azt sugallja, mintha ő osztogatná a kegyelmet. Nagyon nehéz lenne megtalálni, hogy mi lenne a jó szó ide. Talán az „áldással teljes”. A kegyelemnek ez a jelentése már nagyon nehezen ragadható meg. Hamlet, mikor anyja gyors férjhezmenetelét kifogásolja, azt mondja: „Frailty, thy name is woman.” A frailty tulajdonképpen törékenység, esendőség, latinul fragilitas. Arany János a kornak megfelelően gyarlóságnak fordította – már ebben a megoldásban sem vagyok biztos –, és: „asszony a neved”. Akkoriban a womannek tényleg az asszony volt a megfelelője, a nő szót nem nagyon használták, az modernizmus volt. Gondoljon a Rigoletto híres áriájára („Az asszony ingatag…”). Ma ugye érett, férjes nőt, családanyát értünk ezen, de a Rigolettóban a herceg egyáltalán nem korlátozza érdeklődését ilyen nőkre, valójában azt akarja mondani, hogy a nő ingatag.

Gyakran szembesülünk azzal irodalmi szövegekben is, hogy bizonyos szavak jelentése változik, újabb (például politikai) jelentések rakódnak rá, amelyek esetleg nem felelnek meg az eredeti mondanivalónak. Meg lehet-e tisztítani ezeket? 

– Nem tudom, lehet, hogy egyszerűen csak kerülni kell őket, főként, ha valamit rosszindulattal használnak. Ott van például a zsidó szó, amelyet a harmincas–negyvenes években az akkori kormánypropaganda és nagyon sok más ember is becsmérlő jelleggel használt. Miközben miért is volna ez így, gondolhatjuk. Nehéz volna azon dolgozni, hogy a zsidó szó megtisztuljon ettől – sokan még mindig óvatosak, inkább nem használják. Azt mondják, hogy „a nagynénje is az üldözöttek közé tartozott”, meg ehhez hasonló eufemizmusokat. Nagyon függ attól is, hogy hol, milyen összefüggésben beszélünk. Lehet arra törekedni, hogy ezt lehántsuk, és üde ártatlansággal azt mondjuk, hogy zsidó, miért ne, mintha New Yorkban lennénk. A színházban viszont vigyázni kell, mert ott a közönség elkezd nagyon gondolkodni, ha valami furcsa vagy más ízű kifejezést hall. Lehet, hogy félresiklik a darab, mert a szerző egyáltalán nem ezt akarta.

Ehhez kapcsolódik a politikai korrektség elve is, melyről napjainkban nagyon megoszlanak a vélemények. A nyelvi tabukról hogyan vélekedik?

– Nyelvészként sehogyan sem vélekedek, csak megfigyelem. Úgy tűnik, hogy minden társadalomban vannak nyelvi tabuk, és mindig valami félelmetessel vagy a normálison túldagadóval függenek össze. Például az elmegyógyintézet megnevezése a tabu kategóriába tartozik. Régen tébolydának nevezték, és ma ezt már nem szabad használni, legfeljebb komikus célokból: „ez a tanszék egy tébolyda”. De az utána következőt, a bolondokházát sem szabad már használni. Az elmegyógyintézet most éppen talán semleges, de sokan inkább azt mondják, hogy az „idegosztály”, vagy az „ideg-elme osztály”. A jelenség az, ami riasztóan túlnő a felfoghatón, és ezért azt a szót kerülni kell. Ugyanúgy, mint a régi magyarban a „medve” meg a „farkas”, egyik sem az eredeti neve az állatnak. A medve a szlávból származik, a mézevő (medved) jelentésből, a farkas meg, hát tudjuk, mit jelent. Másik állatnak is van farka, de mindenki tudta, hogy itt mire gondolunk.

A tabu mozog, és bizonyos dolgok kikerülnek belőle, de nagyon nehezen.

A trágárságok a magyarban és más nyelvben sem a szlengbe tartoznak, nem múló divatszavak, hanem évezredek óta velünk vannak. Nyelvészetileg érdektelenek. Amitől tabuvá válnak, az kívülről, a társadalomból adódik hozzájuk. Lehet átmeneti a tabu, például akkor, amikor egy nevet inkább nem mondok ki, egy kategóriát nem nevezek meg. Tabu alá került az oláh például, ami a románok ártatlan neve volt, Jókai még így használta. De a nacionalista propaganda során szitokszóvá vált, és ezért ma már nem illik használni. Hasonló a tótnak a használata, amit a szlovákkal illik helyettesíteni, kivéve Závada Pált, aki azt mondja, hogy ő Tótkomlóson született, tehát tót, és nem igazán szlovák. Ezzel kibújik a tabu alól, mert azt mondja, hogy ez valaminek a neve, és nem egy másik dolog becsmérlése.

Nyelvészként megfigyeli, alkotóművészként viszont teremti is a nyelvet. Támogatja egymást ez a kétféle attitűd?

– Erősen metaforikus ez a kifejezés, hogy „teremti a nyelvet” – mintha azt mondanám, hogy a szobrász teremti a márványt. Alapvetően nem; csak felhasználja, kihasználja a lehetőségeit. Persze ha úgy akarok fogalmazni, hogy „Michelangelo óta a márvány nem ugyanaz, mint előtte”, akkor azt is mondhatom, hogy „Vörösmarty óta a magyar nyelv nem ugyanaz”. Pedig ugyanaz. Ez benne az érdekes. Az említett urak nem teremtettek nyersanyagot, csak használták, példátlan ügyességgel. Én is igyekszem. A kérdésre végül is nemmel kell válaszolnom: nem támogatja egymást. A művészi nyelvhasználat – „nyelvteremtés” – zsigerből, ihletből jön, nincs köze az érdeklődő megfigyeléshez, tudományos leíráshoz.

2010-ben megjelent válogatott verseskötetének (Verejték van a szobrokon, Magvető Kiadó) fülszövegében azt írta: Istenről is szoktam írni, úgy érzem, van vele kapcsolatom. Mesélne arról, hogy milyen ez a kapcsolat?

– Hullámzó. Katolikus család voltunk, ministráltam, voltam elsőáldozó. A nagymama vezette a háztartást és a családot, neki fontos volt a vallás. Apám nem járt templomba, és a hitéről nem beszélt. Az egyházat mint olyat sohasem becsmérelte, a rossz életű papokat persze igen, de hát azt már Danténál is megtaláljuk. A cisztercita gimnáziumba járt, és erről mindig nagy tisztelettel beszélt, kivéve megint csak azokról, akik bántó módon közeledtek a fiúkhoz, mert ilyen is előfordult. Soha nem mondta azt, hogy Isten nincs, mégis, valahogy kívülről kerülgette a dolgot. Anyám rendes hívő katolikus volt, csakhogy elvált az első férjétől, és hozzáment apámhoz, és ő komolyan vette azt, amit akkor és ma is hirdet az egyház, hogy ez nem feloldható dolog. Tudta, hogy ha meggyónja, hogy egy olyan emberrel él, aki nem a férje, erre azt mondta volna a pap, hogy édes lányom, mindenre van bocsánat, de akkor ezt hagyd abba. Hát ezt nem lehetett abbahagyni, ő ezért egyre inkább elmaradt a misékről. „Privát” járt templomba, hétköznap, és engem is gyakran vitt magával. A ferencesek templomát szerette Pesten, a belvárosban. Van ott elöl egy nagy Szent Antal-szobor és -persely, ahova mindig tekintélyes összegeket dobott be, és imádkozott. Azt mondta, hogy Szent Antal segíti őt, és erre szüksége van. Sokkal később értettem csak meg, hogy miért nem jár misére, ezt ő nem magyarázta el.

„A »nyelvteremtés« zsigerből ihletből jön” (fotó: Valuska Gábor)

Hogyan alakult ezután a saját vallásos élete?

– A nagymama meghalt, én fölcseperedtem, és nem nagyon találtam a helyemet a templomban – bérmálkozásra már nem került sor. Elkezdtem érezni azt is, hogy a férfiakhoz vonzódom, és tudtam, hogy ez ellentétes az egyház elveivel vagy szabályaival. Gondoltam, hogy én nem akarok odatolakodni ezzel, de maradt bennem valami nyugtalanság. Volt egy évfolyamtársam, Sulyok Elemér, akiből bencés tanár és szerzetes lett, vele már felnőttként sokat beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy meleg vagyok. Egyáltalán nem helyeselte, nem mondta, hogy csak bátran előre. Vonogatta a vállát, kérdezte, hogy „de muszáj ezt?” Hát, mondtam, muszáj, addigra már harmincéves voltam, partnerem is volt, megtaláltam a helyemet az életben. Hümmögött Elemér, és azt mondta: „A lényeg az, hogy higgy.” De inkább az a fontos, amit nem mondott. Nem mondta azt, hogy takarodj ki ebből a szobából, nem állok veled szóba, hanem emberien viselkedett. Egy szóval sem mondta, hogy ez rendben van, vagy hogy ezen az egyház túljutott, de komolyan vett engem. És attól kezdve sokat beszélgettünk hitről, Istenről. Nem vitatta el azt a jogomat, hogy én ezekről a dolgokról egyáltalán gondolkodjak és beszéljek.

Mi segít megélni a hitét?

– A Bibliát jól ismerem, nagyon szerettem mindig. Sokszor úgy érzem, hogy a hit meg a tanulás nagyon összefonódik. Kicsit, mint a zsidóknál. Ők nem is hitről szoktak beszélni, hanem tanulásról: lernen, vagyis hogy olvassuk az írásokat. A liturgiát nagyon szeretem, és szeretek részt venni, de számomra az olvasásnak, tanulásnak, elmélyedésnek is nagy jelentősége van. Közelebb visz Istenhez.


Az írás A Szív jezsuita magazin februári számában jelenik meg. Szerző: Jenei Gyöngyvér, A Szív szerkesztője


Nyitókép: Valuska Gábor

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Interjú