„A keresztény nem jobb a többinél, csupán többet tud a bűnről” – Jelenits István Pilinszky Jánosról és a magyar katolicizmusról

·2021.12.30

„Születésének századik évfordulója kapcsán sokat viaskodtak Pilinszky azon kijelentésével, hogy ő nem katolikus költő, hanem katolikus és költő. Nem valaminek szolgálatába akarta állítani a költészetét, nem az Igét akarta hirdetni az irodalom eszközeivel, »csak« költő és közben pedig, szinte suttyomban: hívő. Ez azért persze művészetén is átfénylik, de nem didaktikusan, hanem hódító logikával, erővel” – mondja Jelenits István a száz éve született Pilinszky Jánosról. A piarista szerzetes-tanár nemcsak jó barátja, műveinek gondozója, de gyóntatója is volt, nála kevesen ismerik jobban a centenárium kapcsán ismét gyakran megidézett költőt. Jelenits István arról is beszél, mit értett azon a szeptemberi Eucharisztikus Világkongresszus előtt tett kijelentésén, hogy a magyar katolicizmus „nem kussolhat, de nem is lehet diadalmas”.

Károlyi-kert, Molnár utca, Új Ember-szerkesztőség, Nárcisz presszó – néhány Pilinszky János életének fontos helyszínei közül. Sorsszerű, hogy a költő szülőháza, családjával felnőttként is közös lakása, munkahelye és kedves vendéglátóipari egysége egy pár szász méteres sugarú körben található Budapest belvárosában. És ott a Piarista Gimnázium is, amelynek méltóságteljes tömbje ma ugyanolyan magabiztosan úszik az Erzsébet-híd pesti hídfőjét körülölelő decemberi szürkeségben, mint Pilinszky diákkorában. A huszadik század egyik legfontosabb költője 1931 és 1939 között járt abba az intézménybe, ahol Jelenits István is diákoskodott. A diktatúra a város központi helyéről ugyan elüldözte a kegyesrendi atyákat, de legalább iskolájukat meghagyta, így szerzetesként Jelenits István a szintén nem messze található Mikszáth téren tanított generációkat. Ma viszont ismét a Pilinszkyvel közös gyermekkori környezetben él: a nyolcvankilencedik évét december közepén betöltött paptanár a Piarista Gimnáziumnak és a rendháznak otthont adó épület egyik szobájában lakik. Ott kerestük fel őt, hogy az év végi ideges tülekedésből kiszakadva egy kis időre a költészet bűvkörébe kerüljünk. Ez így történt, köszönhetően Jelenits Istvánnak, aki nemcsak emlékeit osztotta meg, de még egyik kedves Pilinszky-versét is felolvasta nekünk.

*

Nemrégiben azt írta, hogy „érdekes és magányos ember volt Pilinszky János, és ez a magány, ez most korszerű”. Miért korszerű egy negyven éve halott költő?

– Suttyomban, tagadottan ő mindig is korszerű volt. Itt van a legelső kötet, az 1946-ban megjelent Trapéz és korlát. Karcsú kis könyv, de friss volt akkor, rögtön a háború után és az is maradt. Tizenhárom évvel később, 1959-ben jelenhetett csak meg következő kötete, a Harmadnapon, az egész huszadik századi magyar irodalom egyik csúcspontja. Pilinszky kevés verset írt, és az a kevés szöveg is különös, nem könnyen tárja fel titkait. De ha valaki figyelmesen olvas, megragadják ezek a versek. Különös, nehezen átfogható életmű az övé. Olvasói és kritikusai hamar fölismerték, hogy a költészet megszokott formái idegenek tőle, váratlan utakra lép és azokon indul el.

A Pilinszkyvel jó barátságot ápoló Nemes Nagy Ágnes mondta egyszer, hogy ő a második világháború költője. Leghíresebb, legtöbbet szavalt versei, például a Harmadnapon, a Francia fogoly, a Ravensbrücki passió, a Harbach 1944 ebből az élményből táplálkozik. Pilinszky miért fontos a kései utódoknak, amikor mi szerencsére már nem tapasztaltuk meg a marharépát faló hadifoglyot vagy a kivégzést a lágerben?

– Pilinszkynek nem csak a háborúról, az egész létről van szokatlanul gazdag mondanivalója. S ez érthető minden generáció számára, mert általános emberi tapasztalat. Azt hiszem, hogy a kimondandó szóért folyó belső küzdelmét is átérezheti a mai ember.

Az ő költészetét nem az Arany János-i gazdagság jellemzi. Olyan költő áll előttünk, aki az élet értelmét meg az eligazodást keresi a rászakadó zűrzavarban. Ez is ismerős lehet a járvánnyal, a régi viszonyítási pontok eltűnésétől szenvedő világban.

A neki adatott, zaklatással, megtorpanással telített hatvan évben Pilinszky valójában nem a költői hírnévért, hanem a lélegzetvételért küzdött.

Mindketten piarista gimnáziumba jártak, ez volt barátságuk alapja?

– Határozottan. Ő persze már leérettségizett, mire én a háború alatt a budapesti gimnáziumba kerültem. Jóval később, a hatvanas évek elején Kecskeméten tanítottam a rend iskolájában, amikor egyszer meghívtak Szegedre irodalomról beszélni a kispapoknak. Ott ismerkedtem meg Pilinszkyvel. Őszintén meghatotta, hogy az akkor velem együtt Kecskeméten tanító egykori osztályfőnöke mesélt róla. Nyomot hagyott maga után, mert bár az órákat nagyon unta, az irodalmi önképzőkör felvillanyozta, ahol nála jóval idősebb diákokkal szerepelt együtt. Szavalt, már kisdiák korában ünnepségeken szerepelt, piarista diáklapban jelentek meg első versei, a rendhez tehát sok emlék fűzte.

„Pilinszky nem a költői hírnévért, hanem a lélegzetvételért küzdött” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– E kötődés miatt hívta fel időnként önt éjszaka telefonon, hogy beolvassa új versét?

– Nem, ő eléggé a hétköznapi világon kívül élt. Előfordult, hogy elveszítette időérzékét, mert olyan intenzíven hallgatott zenét. Éjszaka ment le enni valamit és csodálkozott, hogy nincsenek emberek az utcán. Amikor újra meg újra felhívott, mondtam neki, sajnos nem tudom most végighallgatni, mert másnap óráim vannak és ahhoz tiszta fej kell. Nem sértődött meg, de nem is hívott többször. Visszavonult, nem erőltette rá magát az emberre. Ez jellemző az életére. Az Új Ember katolikus hetilapnál sem helyezte előtérbe magát. Fokozatosan vették észre, milyen jól ír és egyre több lehetőséget adtak neki. Ő hallatlan örömmel és izgalommal élt a lehetőséggel. Utazásról, filmekről, püspöki misékről szóló beszámolói ma is nagyon élvezetesek. Egészen hétköznapi dolgokról írt lenyűgözően, mondjuk arról, hogy a debreceni állatkert kapott két oroszlánt. Nagyon nyitott, érdeklődő emberként remekül épített kapcsolatokat. Például Kassákkal, aki nem volt hívő ember, de látta, hogy Pilinszky nem fegyvertársakat, hanem gondolkodó embereket keres.

Erre tanít minket, hogy ki-ki a maga módján mondja el, amit gondol, és konfrontálja a többiekkel.

Volt, aki az Új Embert csak Pilinszky írásai miatt járatta – mások persze meg lemondták, mert nem értették a szövegeit.  Kitartó volt a barátságban, holtáig jóban voltunk.

A Műcsarnok nemrégiben kiállítást rendezett Pilinszky nagyközönség számára ismeretlen fényképeiből. Lengyelországtól Nagy-Britannián át Jugoszláviáig készített fotói révén versei képszerűségét is jobban értjük. Tudott meg újdonságot egykori barátjáról?

– Nagy örömmel néztem végig a képeket. A mintaszerűen összeállított kiállítás megerősített abban a meggyőződésemben, hogy Pilinszkynek nagyon jó szeme volt az élethez. Nem a szokványos turistalátványosságokat fényképezte külföldön: egy különös tartású koldus, utcán siető apácák, hippi fiatalok, hajón alvó emberek szerepelnek ezeken a fotókon. Olyan erősek ezek a képek, mint a versei.

Pilinszky János 1969-ben (fotó: Fortepan/Hunyady József)

Nemcsak barátja, gyóntatója is volt Pilinszky Jánosnak. Másként olvassa verseit az, akivel kételyeit, vívódásait is megosztotta?

– Sajátos helyzet ez, persze, talán megvilágosodnak egy-egy versnek olyan vonatkozásai is, amiket más nem feltétlenül vesz észre. De azért nem válik annyira el egymástól az olvasó és a gyóntató befogadása.

Esterházy Péternek és Latinovits Zoltánnak is lelki atyja volt. Mi a közös vonás a nagy íróban, költőben, színészben?

– Az érzékenység mindhármukra jellemző volt. Pilinszkynél különösen látni, hogy a költészetben új világot nyitott, ezt még ma is érezzük. Azzal együtt gondolom így, hogy művészete nem teljesen egyenletes.

Miért nem?

– Én nem tudom egészen végigkövetni a költészetét, például a hetvenes években született verseket. Bár találkoztam olyan amerikai költővel, aki szerint ez az igazi Pilinszky. Korábbi írásaiban még kibomlanak a képek, ebben a korszakban viszont már néha csak feljajdul egy-egy kétsorossal. Ugyanakkor még későbbi verseiben is előfordul, hogy pár mondattal egy egész világot nyit meg. Ilyen az 1972-es Szálkák kötetben megjelent:

Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,

amiről csak hasonlatok beszélnek,

olyanfélék, hogy oltár, szentély,

kézfogás, visszatérés, ölelés,

fűben, fák alatt megterített asztal,

hol nincs első és nincs utolsó vendég,

végül is milyen lesz, milyen lesz

e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,

visszahullás a fókusz lángoló

közös fészkébe? – nem tudom,

és mégis, hogyha valamit tudok,

hát ezt tudom, e forró folyosót,

e nyílegyenes labirintust, melyben

mind tömöttebb és mind tömöttebb

és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezeknél a soroknál semmi sem bizonyítja szebben, hogyan lehet hozzáférhetővé tenni egy ember belső gondolatvillanásait.  

Szükségünk van még a költészetre? Mit ad hozzánk egy rég halott költő belső rezdüléseinek ismerete?

– Azt, amiért embernek érdemes lenni. Hogy ne pusztán az ilyen-olyan technikai lehetőségek élvezői legyünk, hanem emberként éljünk és gondolkodjunk.

Költészet mindig lesz?

– Amikor nem lesz, már nem lesz érdemes élni. A költészet emberek életében betöltött jelentőségére jó példa a Harmadnapon, amit 1956 után nagy nehezen adtak ki. A legendás irodalomtörténész-szerkesztő Réz Pál így emlékezett a Bokáig pezsgőben című önéletírásában: „A kiadók felküldték a negyedéves terveiket. A minisztérium, illetve a Kiadói Főigazgatóság a nevek alapján bekérte a kényesebb kéziratokat, lehetett tudni, hogy ezeknek a feléből nem lesz semmi. A Pilinszky-kötet hírhedt eset volt: azt mondták, megjelenhet a Harmadnapon, csak ne legyen szép és ne legyen feltűnő, legyen jelentéktelen. Érted? Ronda legyen. Kiadtuk akkor rondán, így is szétkapkodták napok alatt, pult alól. A sokszorosáért lehetett hozzájutni.” Pilinszky nem vett részt a forradalomban, így a hatalomnak nem volt miért haragudnia rá. A kultúrpolitika kicsit enyhíteni akart a feszültségen, így jelenhetett meg a Harmadnapon.

„Amikor nem lesz [költészet], már nem lesz érdemes élni” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

December közepén töltötte be 89. évét. Jelenits István szerzetesként, tanárként, irodalomtudósként vagy költőként tekint magára?  

– Ez mind én vagyok. De bármennyire is szerettem volna, költő nem lett belőlem.

Tótfalusy István néven költeményeket írt, nem is akármilyeneket!

– Az már régen volt. Fiatalkoromban az Új Emberben meg a Vigíliában jelentek meg verseim, általában sajtóhibákkal. Bementem az utóbbi folyóiratot szerkesztő Rónay Györgyhöz, bosszankodva kértem helyreigazítást, ő meg arra hivatkozott, hogy egy idős asszony gépel, már nem tud mindenre figyelni, nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Azt gondoltam, ha nem érdemes kijavítani a sajtóhibákat, nem érdemes megírni a verseket sem.

Ki volt a költői példaképe?

– Nem annyira a közelben kerestem példaképeket. Sík Sándor például sok verset írt, őt nagyon szerettem, a verseit kevésbé.

Piarista hagyomány, hogy szerzetesrend vezetői egyben művészek is? Sík Sándorhoz hasonlóan ön is versel, 1985 és 1995 között a rendtartomány élén állt.

– Igen, a piaristák nem csak oktatták, értették is a magyar irodalmat. Ez legalább Dugonics András óta hagyomány, aki máig számon tartott író, drámaíró, majd a Nagyszombatról Budára áthelyezett egyetem rektoraként dolgozott 1788-tól. A kedvencekre visszatérve, Vörösmartyt nagyon szerettem, latin költőket, görögöt is tanultam. Élveztem a latin olvasást, Szent Ágostont például. Ez a régiség biztos hozzájárult irodalmi ízlésem kialakulásához. Persze azért különös világban éltünk.

Miért?

– A háború, a ránk szakadt diktatúra miatt. Az irodalom nemcsak iskolai lecke, hanem saját életünk küzdelmeire felkészítő művészet is volt.

Az irodalom mára elveszítette ezt a szerepét?

– Annyira megöregedtem, hogy nem tudom, miként áll ma egy fiatalember az irodalommal. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Megkértek néhány éve az egyik gimnáziumunkban, ahol a magyartanár még az én diákom volt, hogy Pilinszkyről tartsak órákat. Elmondtam a magamét, szépen megköszönték, de egykori tanítványom, a magyartanár odasúgta: „Tudod, ma már nem lehet így tanítani.”

– Az előadás stílusa, utalásrendszere, információmennyisége túl sok volt?

– Igen. Tudomásul vettem.

És a kereszténység vajon több-e még „iskolai leckénél”? Képes-e még a társadalom számára érvényesen beszélni jóról és rosszról, vagy elveszítette ezt a szerepét? Pilinszky János írta 1971-ben: „A keresztény nem jobb a többinél, csupán többet tud a bűnről, s másképpen viszonyul hozzá. Nem a másik bűnét figyeli, amibe Istenen kívül úgysincs senkinek tévedhetetlen bepillantása, hanem a magáét. Így mindent, ami már itt, a földön jókra és gonoszokra osztaná a világot, a keresztény hamisnak érez. Mi, emberek, szeretetre kaptunk meghívást és nem ítélkezésre.”

– Alapjában véve igaza van. Születésének századik évfordulója kapcsán sokat viaskodtak Pilinszky azon kijelentésével, hogy ő nem katolikus költő, hanem katolikus és költő. Nem valaminek szolgálatába akarta állítani a költészetét, nem az Igét akarta hirdetni az irodalom eszközeivel, „csak” költő és közben pedig, szinte suttyomban, hívő. Ez azért persze a művészetén is átfénylik, de nem didaktikusan, hanem hódító logikával, erővel.

„Bármennyire is szerettem volna, költő nem lett belőlem” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Azért is kérdezzük, mert a szeptemberben lezajlott Eucharisztikus Világkongresszus előtt azt mondta, tart attól, hogy sokak számára visszatetszést keltő demonstráció lesz az esemény. Úgy fogalmazott, a kereszténység „nem kussolhat”, de „ne is legyen diadalmas”. Akkor mi a helyes magatartás?

– Azon aggódtam és fohászkodtam, hogy utólag ne kelljen pironkodni. Mivel beteg vagyok, sajnos nem tudtam végigbandukolni a rendezvényt, persze azért követtem az eseményeket. Örömmel mondhatom, hogy nagyon ügyesen megszervezték, szerencsére a didaktikus jelleg nem vált uralkodóvá. Nehéz helyzet, amikor azon az Andrássy úton vonultak a hívek, ahol mások tüntetni szoktak, ilyenkor nehéz elérni, hogy ne egy legyen a sok rendezvény közül. Azt hiszem, jól sikerült, anélkül, hogy mást túl akart volna kiabálni. Számomra nagy boldogság ez.

Milyen állapotban van ma a magyar katolicizmus? Az ön fiatalkora egy diktatúrára esett, de akkor Pilinszky írta az Új Embert, és annyi szerzetes volt, hogy a rendi gimnáziumokban csak piaristák tanítottak. Ma sokkal szabadabb a világ, az egyház rengeteg támogatást kap, mégsem érzékelni a vallási reneszánszt.

– Az üldözöttség bizonyos értelemben mozgósító erőként is működött, értékeket szólított elő, ez szép volt. Ma teljesen más a helyzet. Hadd világítsam meg ezt is egy kis történettel. Amíg tudtam, eljártam  úrnapi körmentekre. Sokszor elgondolkodtam a katonákat látva, és egyszer arról faggattam állami embereket, megkérdezik-e a katonákat a hitükről. Azt felelték, egyszerűen kivezénylik azt a szakaszt, nem kérdezik, ki katolikus, ki református, ki hitetlen. Erre mondtam, szép az egyenruhás jelenlét, de talán jobb lenne azt mondani, az jöjjön, aki szívesen képviseli itt a hadsereget.

Más a helyzete az egyháznak egy pluralista világban, mint korábban, amikor lényegében mindenki keresztény volt, tudatosan vagy kevésbé tudatosan. Ezt nehezen tudjuk okosan megtanulni. Talán most jó úton vagyunk.

Vajon a piarista iskolák mennyire vannak jó úton? Tartományfőnökként a rendszerváltás idején szervezte a régi-új iskolákat, miközben tudta, már rég nincs elég szerzetestanár a tantestületek feltöltéséhez.  

– Amikor megnyílt a visszaszolgáltatás lehetősége, nem mondhattuk, hogy kevesen vagyunk és nem kérjük vissza az intézményeinket. Éltek még nagyszülők, akik odajártak és szerették volna unokáikat piarista diáknak látni. El kellett fogadni, hogy visszamegyünk, akkor is, ha csak ketten-hárman leszünk szerzetesek egy iskolában, a többiek pedig civilek. A szülőknek is tudomásul kellett venni, hogy ez nem úgy piarista iskola, mint az ő idejükben. Nem azért, mert nem szabad, hanem mert nem lehet, mert nincs elég ember a „piarista tantestülethez”. Kellett vállalni az esetlegességeket, az újhoz való igazodást. Mondjuk Vácott visszakaptuk az iskolát, de a nővérek nem nyitották meg a lánynevelő intézetet. Addig-addig munkálkodtunk, hogy koedukált iskolát csináltunk. Nem biztos, hogy nyereség, de alkalmazkodtunk a helyzethez. Azt gondolom, hogy akkor ezeket a lépéseket meg kellett tenni, mert a pillanat ihlete ezt diktálta.

*

Későre jár, nem akarjuk tovább feltartani Jelenits Istvánt. Készülnek a fotók a rendház sötét folyósóján, ahol néha karjainkkal csápolni kell a mozgásérzékelő lámpa felvillanásához. Ha sikerül a művelet, fényárban úszik az épület rövid szakasza. Valahogy úgy, ahogy Pilinszky költészete is beragyogta a diktatúra sötétjét, s egy más világban is képes válaszokat adni a sokszor zaklatott magányban élő posztmodern ember kérdéseire. Személyisége pedig négy évtizeddel halála után még mindig meghatározó azoknak, akik barátjának mondhatták magukat. Ahogy ő maga írta a hozzá legközelebb álló emberek egyikének, Törőcsik Mari színésznőnek ajánlott Szent Lator című, a barátságot szakrális dimenzióba emelő versében:

Akkorra már belepték a legyek

túl az agónián

túl a tetanuszon,

és messze túl szögeken, sebeken

se tárgy, se test

nyilvánosan

között

se ácsorgás

(behorpadt szentségtartó),

se röpülés

barát,

barátság mindörökre.

*

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Kategória: Interjú