Gyáva székely, bátor székely – avagy mehet-e egy ellenzéki kormányfőjelölt Erdélybe?

·2021.10.25

Márki-Zay Péter lemondott erdélyi látogatásának előkészületei rávilágítottak a kellemetlen tényre: bizony vannak gyáva székelyek. Meg vannak persze bátor székelyek is. Sokkal jobb utóbbiakat látni, mint a pártcsöcsön csüggő, magukat budapesti szóra haptákba vágó előbbieket. És ez nem is ízlés dolga csupán. Messze nem esztétikai kérdés. A gyávák ugyanis a magyar nemzet egészének ártanak. Amelyre oly’ gyakran hivatkoznak egyébként. Vélemény.

Az előítélet: természetes. Mindenkinek van olyanja, ráadásul valami alapja szokott is lenni a legtöbbnek. Nem csúnya dolog tehát, főleg, hogy egy sor előítélet kifejezetten pozitív. Persze sosem igaz egy csoport minden tagjára, ezért fontos a nyitottság: hagyjuk csak ledőlni az előítélet falait, ha a tapasztalatunk, a valóság elfújja azokat. Találkozunk mondjuk egy trehány némettel. Úgy tartja róluk ország-világ, hogy pedánsak, de persze, miért ne lenne köztük sok trehány is? Netán találkozunk egy halkan, visszafogottan, kezét a háta mögött összekulcsolva kommunikáló dél-olasszal. Na jó, olyannal nem találkozunk. Olyan tényleg nincs. Ahogy nyilván nincsen gyáva székely sem – hát hiszen ők medvékkel tusakodnak, bicskáznak a faluszélen, büszkék, egyenesek, nem engednek beleszólást az ő székely dolgaikba. Annál inkább meglepődünk, amikor kiderül valakiről, hogy cseppet sem felel meg az (ez esetben pozitív) sztereotípiának. Rossz látni, na. Amikor mondjuk kiderül, hogy de, bizony, nagyon is akad gyáva székely.

A hétvégén márpedig kiderült.

Történt ugyanis, hogy Székelyudvarhely polgármestere a Facebookon kérdezte meg a város lakosságát, hogy vajon fogadja-e Márki-Zay Pétert. Merthogy neki ugyan megvan a véleménye a Gyurcsány-félékről, de mégsem önmagát képviseli, hát mondják meg a polgárok. Aztán megmondták más polgárok is, magyarországi magyar polgárok, tekintve, hogy nyilvános volt a Facebook-poszt. Ez már sok volt Gálfi Árpádnak – a jó polgi üstöllést törölte az egész bejegyzést, kommentestül, mindenestül. Na nehogy már magyarországi magyarok belepofázzanak. Aztán küldött egy hivatalos üzenetet Márki-Zaynak, hogy nem találkozik vele.

Önmagában persze nem volna az eset említésre méltó, a gyávaság emberi dolog, mindenki produkálja olykor. Csakhogy a fenti, hétvégi székely gyávaság nehéz helyzetbe hozott engem is – meg sok olyan magyart, aki eddig csak adott a székelyeknek,

s valahogy meg kellene tudnia védeni az érveit azok előtt a magyarok előtt, akik szerint egy kicsit túl sokat is adtunk. Mert félreértés ne essék: adtak azok a magyarok is, akik nem így, vagy nem ennyit adtak volna. Orbán Viktor ugyanis nem a saját pénzét költi Erdélyben sem, hanem azt a pénzt, amelyet magyar adófizetőktől szed be – ellenzéki adófizetőktől is. Még mielőtt jönne most a sokat hallott érv, hogy hát az erdélyiek meg ápolónőt adtak a belmagyar hazának, meg ácsot, meg mondjuk kultúratyaúristent, tisztázzuk gyorsan: aki idejött dolgozni Erdélyből, az pénzért jött ide, megélhetésért, befolyásért, önmegvalósításért – de semmiképpen sem jószolgálati ügybuzgalomból segített a csonka magyar hazának. Amivel nincs semmi baj, így van jól, munkáért pénz jár – de szó sincs arról, hogy adok-kapok viszony állna fenn. Nem áll. Az „anyaország” ad. És jól teszi. Mégis kinek adna az ember, ha nem a testvérének? (Hogy mire költ a magyar állam ott, az bőven vitatható – ahogy vitatható belmagyar ügyekben is. Minthogy a mi pénzünket költi, semmi hazaárulás nincs abban, ha ezzel kapcsolatban kifejezzük ellenérzéseinket – amikor például stadionokra megy a summa. Határon innen és túl.)

De nem csak pénzt ad a magyar állam: állampolgárságot, vele pedig jogokat is. Nem kap cserébe semmit valójában. Nem emlékszem, hogy bármikor ingyen lett volna a sör Kolozsváron a Bulgakovban, csak mert én is magyar vagyok. A csorba se volt soha ingyen. Nem is kell, hogy ingyen legyen. Az adjon, aki adni tud. Én például olyan családból jövök, ahol a romániai forradalom elől menekülőket befogadtuk 1989-ben. Mert magyarok voltak és szükségük volt rá. Semmi másért. Ez tehát természetes. Az is, hogy a Válasz Online-nal beleálltunk a székely autonómia-kampányba, segítettük az aláírásgyűjtést. Természetesnek kell lennie annak is, hogy egy erdélyi magyar könnyedén tudjon itt munkát vállalni, ha akar. Vagy letelepedni. Hogy ne úgy essen a latba, mint egy nigériai, mondjuk. (A román EU-csatlakozás előtt elképesztő megalázó procedúrákon kellett átesniük ehhez.)

Nem véletlen, hogy már 2004-ben, azon a ronda decemberi napon, az állampolgárság megadására szavaztam – ahogy a Válasz Online mai szerkesztőségének minden akkor nagykorú tagja is. Az a népszavazás elbukott, az akkor nem régóta miniszterelnök Gyurcsány Ferenc feláldozta az ügyet belpolitikai sikerének oltárán: a nemek mellett kampányolt. Nem is csoda, ha utálják Erdélyben. Megszolgálta.

Amikor a Fidesz öt és fél évvel később hatalomra került és megadta az állampolgárság lehetőségét, az bizony helyes döntés volt. A választójog megadása ellen persze lehetett jogosan érvelni. Nem a sokat hangoztatott, de hamis „nem is itt adóznak”-argumentummal. A politikai közösség tagjainak nem pénzért cserébe járnak jogok, hanem csupán azért, mert a politikai közösség tagjai. Senki sem csak addig szavazhat, ameddig személyi jövedelemadót is fizet – ha belmagyar munkanélküli, netán nyugdíjas vagy, attól még ez a jogod megmarad, ha épp már nem csengetsz is a közösbe annyit, amennyit korábban.

Van azonban erősebb érv. A külhoniak ugyanis a szavazati jogon keresztül beleszólhatnak a magyar törvényhozás összetételébe. Nem pont ugyanúgy, mint a „belhoniak” (egyéni jelöltre nem szavazhatnak, csak pártlistára), de beleszólhatnak, ezen keresztül pedig abba is, hogy milyen törvények szülessenek Magyarországon. De miért legyen beleszólása valakinek jogszabályok alakulásába, amelyek rá nem is vonatkoznak? Mint a Partium és Erdély esetében, ahol román törvények vannak hatályban… Nos, ez tényleg nehezen indokolható. De csak ebből a szempontból.

Létezik azonban más szempont is. A nemzetstratégiai. Én legalábbis mindig így érveltem a választójog megadása mellett. Hogy ugyanis ilyenformán tényleg egy politikai közösséggé válik a magyar nemzet. Azaz: soha többé nem lesz érdeke a belmagyar baloldalnak, hogy a határon túliak ellen hergeljen. Azt már tíz éve is tudtam, hogy a politikában a legritkább esetben érvényesül a morál – az érdekeket kell úgy alakítani, hogy a végeredmény megfelelő legyen a nemzet szempontjából. Ha pedig a magyar baloldal is érdekelt lesz a határon túli szavazatok megszerzésében, nem fogják többé undorító módon románozni az erdélyi magyarokat. Inkább oda fognak járni kampányolni, ismerkedni, szövetségeket kötni. S ez a nemzetstratégiailag tényleg kulcskérdés végre kikerül a jobb- és a baloldal közötti szakadékból, természetessé válik idővel, hogy mind magyarok vagyunk, hogy Erdély sem valami giccses Tündérország, hanem hús-vér emberek, gondolkodó és érző emberek lakta szép vidék.

Ezzel érveltem tehát mindig a sok szempontból egyébként irracionális külhoni választójog mellett. És éppen ezt az érvemet zúzzák porrá a Gálfi Árpád-félék, a Fideszhez becsatornázott, mindent a pártközpontból váró gyávák. Akik nem merik fogadni Márki-Zay Pétert. Arra hivatkozva – ezen külön felröhögtem –, hogy ők márpedig csak pozícióban lévő emberrel találkoznak. Nos, Márki-Zay Péter három és fél éve pozícióban van. Ugyanolyanban, amilyenben Gálfi. Pol-gár-mes-ter. Ekkor jött a szöveg, hogy hát ellenzéki miniszterelnök-jelölt és szegény Székelyudvarhely nem akar kampánynak teret adni.

Nos, ilyen nincs. Kutya kötelességük az ottani elöljáróknak biztosítani a körülményeket, ha az ellenzék miniszterelnök-jelöltje ott akár kampányolni akar. Ennyi, minimális kötelesség jár a választójoghoz. S jár a helyieknek is.

Ugyan hogyan élhetnének demokratikus jogaikkal a szavazókorú székelyek, ha az egyik oldal vadászterületének tekintheti Erdélyt, a másikat meg nemkívánatosnak minősítik, nem lehet jelen?

Olyan sincs, hogy Gálfi kitalálja: belmagyarok ne pofázzanak bele az ő Facebook-bejegyzésébe. Pardon? A székelynek joga van beledumálni a rá nem is vonatkozó jogszabályokba, de a belmagyar egy székely bejegyzéséhez ne írjon még kommentet se? Ez a dölyfös gyávaság a legjobb tápoldat, ha valaki a székelygyűlöletet szeretné szárba szökkenteni. Én nem szeretném, ha szárba szökkenne.

Hab csupán a tortán: Márki-Zay személyében éppen olyan politikus lett a magyar ellenzék kormányfőjelöltje, aki jobboldaliként a határon túliak jogait alapnak tekinti, és már most kijelentette, hogy szerzett jogot nem vesz vissza a kormánya – ha lesz olyan. Olyan politikus, aki ráadásul nem is csak érdekből szereti a külhoniakat, aki sosem volt része a románozó baloldalnak, akinek köze nincs a 2004-es népszavazási undormányhoz. De ez nem számít. Ha nem így lenne, ha Dobrev Klára futott volna be győztesként az előválasztáson – neki is teret kellene adniuk az erdélyi lófőknek. És örülniük kellene, akkor is, ha csupán érdekből akarna menni. Sokkal jobb helyzet ez, mint amikor a baloldalnak eszébe sem jutott Erdély.

Persze a jó helyzeteket is el lehet rontani, tönkre lehet tenni. A Gálfi-félék rajta vannak, s sokan vannak. De vannak mások is. Vannak bátor székelyek is, meg olyan székelyek, akik érdeklődnek, akik tudják, hogy talán nem árt tájékozódni, mielőtt szavaznak, s ha mód van rá, hogy kérdezzék a jelöltet, hát élnének vele. Olyanok, mint Benke Csaba, aki szerint a politikai pluralizmus nem ellentétes a magyar érdekkel, sőt – s ezt akkor is vállalja, ha ezért sorosistázzák, árulózzák a sajátjai. Vagy ilyen épeszű erdélyiek azok a kolozsváriak is, akik a Planetárium Caféba elhívták az ellenzéki jelöltet – még ha a covid-helyzet miatt végül ez a találkozó is elmarad, ahogy Márki-Zay teljes erdélyi útja is halasztódik.

Szóval vannak gyáva székelyek, meg vannak bátor székelyek. Nyilván. Mégis: sokkal jobb utóbbiakat látni, mint a pártcsöcsön csüggő, magukat budapesti szóra haptákba vágó előbbieket.

De ez nem ízlés dolga csupán. Messze nem esztétikai kérdés.

A gyávák ugyanis a magyar nemzet egészének ártanak.

Amelyre oly’ gyakran hivatkoznak egyébként.


Nyitókép: a Székelyek nagy menetelésére induló résztvevők várakoznak a csíkszeredai vasútállomáson 2013. október 27-én (fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: vélemény