Horthytól Biszkun át a NER-ig: a kulturálatlan vadászatban száz éve egységes a magyar elit

·2021.10.11

A magyar uralmi elit vadászszokásaiban folytonosság van, Horthytól Kádáron át Medgyessy Péterig és Semjén Zsoltig – állítja új könyvében Majtényi György történész, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanára. A „politikai vadászatnak” – mely nem azonos a hivatásossal – önmagán túlmutató jelentősége van: hatalmi kapcsolatokat, informális hierarchiát épít. Az Egyetértés vadásztársaság című kötet szerzője lapunknak azt mondja, a mai uralmi vadászat a Horthy- és a Kádár-rendszerből ismert mintákat követ, a miniszterelnök-helyettes édesapja pedig ugyanazon a területen, ugyanabban a vadászházban megpihenve vadászhatott, mint Fock Jenő vagy Biszku Béla. Nagyinterjú.

Új könyvét azzal indítja: a vadászat története olyan terep, ahol sokat meg lehet érteni Magyarország múltjából. Összefoglalható két mondatban, hogy miért?

– A 20. századi magyar uralmi elitek szinte valamennyi fontos tagja vadászott. Ez az egyetlen szokásuk, amely túlélt a Horthy-korszaktól kezdve a Kádár-érán át máig.

– És ez meglepő? A vadászat pont egyidős az emberiséggel, és az elitek mindig is szerettek hobbiból vadászni.

– Magyarország ebből a szempontból kivételes hely, Nyugat-Európában a politikai elitre egyáltalán nem jellemző már a vadászat, vagyis nem találunk máig tartó folytonosságot. Az előbb hobbit említett: én

világosan kettéválasztom a hivatásszerű vadászatot, illetve a „politikai vadászatot”. A könyvem az utóbbiról szól, meg persze a kettő érintkezési pontjairól.

– Mit jelent a „politikai vadászat”: titkos döntések terepe, elit találkozóhely?

– Minden korban más volt a funkciója. A Horthy-rendszerben a reprezentáció egyik eleme volt: ha megnézzük a korabeli bulvársajtót, látszik, hogy tele volt a kormányzói vadászeseményekről szóló tudósításokkal, kicsit úgy hangolva, mint ahogy a brit királyi családról szóló hírek voltak. Horthy diplomáciai találkozókra is használta a vadászatot. Rákosi Mátyás alatt ez módosult, hiszen a korabeli rendszer ideológiájába ilyesmi elvileg nem fért volna bele, így a nyilvánosság előtt többnyire titkolták.

– A vonatkozó fejezetben erre idézi a régi mondást: a szocializmusban a dolgozó nép itala a konyak, melyet a munkásosztály a képviselőin keresztül fogyaszt.

– És a vadászat pontosan az volt a szabadidős tevékenységek között, mint az italoknál a konyak. Nem véletlen, hogy Rákosiék nem tették ki az ablakba, hogy ugyanazt a hobbit űzték, mint a Horthy-elit. Rákosi alatt a vadászat hatalmi kérdés volt, jelezte, hogy ki tartozik a belső körökhöz. Különféle ágai-bogai voltak annak, hogy ki kivel vadászhat. Rákosi Mátyás mellett ez nem adatott meg bárkinek.

– A könyvben közöl egy fotót: a szegedi Fehér-tónál készült 1948 augusztusában, három férfi jó hangulatú beszélgetésének látszik a vadászat szünetében. Az asztalfőn Rákosi Mátyás, vele szemben Mihályfi Ernő, a kommunisták felé húzó kisgazda, a pártvezér mellett pedig Zöld Sándor későbbi belügyminiszter. Azt írja, a fotót a figurák testtartása miatt tette a könyvbe.

– Igen, mert ebben az elvileg informális helyzetben is tökéletesen látszik a felek közti hatalmi hierarchia. Mihályfi sohasem került olyan veszélyes közelségbe a hatalomhoz, mint Zöld Sándor, akinek az élete tragikus véget ért. 1951-ben, a Városliget szélén levő lakásában vadászpuskájával először kivégezte feleségét, édesanyját és mindkét gyerekét, majd fejbe lőtte magát is.

– Miért tartotta fontosnak, hogy ezt a történetet beleírja a könyvbe?

– Szimbolikusnak tartom, ahogy a fotót is. És nem csak a vadászpuska miatt: Zöld Sándor 1951-ben Rákosi fenyegetései miatt már sejtette, hogy ő lesz a párton belüli leszámolás következő áldozata. Ez volt a diktatúra félelemre épülő lélektana.

„Nyugat-Európában a politikai elitre egyáltalán nem jellemző már a vadászat” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– A Kádár-rendszerben máshogy működött az uralmi vadászat, mint Rákosi alatt?

– Kádár alatt az egész professzionalizálódott. Részben – hangozzék bármilyen furcsán – Horthy-kori mintákat követve kialakult a vadászaton keresztül egyfajta társasági élet. 1963-ban a párt- és az állami vezetők részére közös vadásztársaságot alapítottak, ez lett az Egyetértés Vadásztársaság. Kádár ezt arra használta, hogy felügyelje az uralmi elitet, és egyfajta sajátos, informális hierarchiába rendezze őket.

– Ön levéltári anyagokkal vagy más módszerekkel tudja rekonstruálni, milyen témák mentek az elvtársak között vadászat közben? Vissza lehet vezetni konkrét politikai döntéseket a vadászházakig?

– Erre egy Kádár János-idézettel tudok felelni. Egyszer azt mondta a vele vadászó Tömpe István erdészeti főigazgatónak: „Nézd csak, Pista, van, akivel kártyázok, van, akivel vadászok, van, akivel politizálok. Veled nem politizálok.” A forrásokból az látszik, hogy Kádárék a fontos politikai kérdéseket nem itt beszélték meg. Az idézetből is látszik, hogy nem lehetett átlépni a határokat. Kádár okult a Rákosi-korszak tapasztalataiból, és próbálta személyes magatartásával is fegyelmezni, és ily módon maga köré szervezni a politikusokat.

– Magyarán a fontos döntések nem a vadászaton dőltek el.

– De arra, hogy a fontos döntésekbe kik szólnak bele, volt hatása a vadászatoknak. Nem is kicsi. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évekre és különösen a rendszerváltás idejére erőteljes ellenérzés alakult ki a társadalomban a vadászattal – és főként: az uralmi vadászattal – kapcsolatban.

hirdetés

– Idézi is a rendszerváltás miniszterelnökét, Antall Józsefet, aki 1990-ben kijelentette: „Amíg én vagyok a kormányfő, itt nem lesznek kormányvadászatok!”

– Ez nagyon jellemző eset. A kormányvadászat csak később, Medgyessy Péter szocialista miniszterelnökkel éledt újjá. Ő a rendszerváltás előtt már a Pénzügyminisztérium vadásztársaságának is tagja volt, kormányfőként pedig diplomáciai eszközként is használta a vadászatot. 2003 nyarán például román kollégájával, Adrian Nastase miniszterelnökkel vadkacsázott a Hortobágyi Nemzeti Parkban, nem sokkal a román–magyar csúcs előtt.

– Ma ilyet mondjuk nem látunk.

– Ilyet nem, de visszatért az a Horthy- vagy Kádár-rendszerben már látott gyakorlat, hogy a nagy földbirtokokon, rezervátumokban ismét politikusokat vadásztatnak, a vadászati lobbinak pedig az egyik legmagasabb szinten, a miniszterelnök-helyettesi pozícióban is van képviselője, Semjén Zsolt személyében.

– Tehát a politikai vadászat szempontjából egyfajta folyamatosságot sugall a Horthy-kortól napjainkig?

– Nem sugallom, állítom: a magyar uralmi elit vadászszokásaiban folytonosság van.

– De miben ölt ez testet? Helyszínekben, vadászházakban, attitűdökben?

– Is-is. A kutatásból látszik, hogy a különböző uralmi elitek tagjait rendszerint ugyanazok az emberek vadásztatják, ugyanazokon a területeken, nagyjából ugyanazokban a vadászházakban. A szocialista időkben is megtartották a Horthy-kor kormányzói rezervátumait, például a gödöllői uradalomhoz tartozókat. A kezdetben királyi, majd kormányzói birtokok állami erdőgazdaságok lettek, és a rendszerváltás után – részben magánosítva – megmaradtak vadászható területnek.

– Van még egy emblematikus hely: Gánt és vidéke.

– A gánti-csákvári vadászterület eredetileg részben a Merán grófoké, részben József főhercegé volt, tőlük kobozták el a háború után, és lett szakszervezeti vezetői birtok. A hatvanas évektől lett újra a hatalmasok vadászatainak fontos színtere. Ez az a hely, ahol a legtöbb magyar miniszterelnök-helyettes vadászott Apró Antaltól Fock Jenőn és Biszku Bélán át Semjén Zsoltig. Itt, a Szakszervezetek Országos Tanácsának vadásztársaságában volt tag Semjén Miklós, Zsolt édesapja. A miniszterelnök-helyettesi vadászszenvedély tehát innen is ered. Ez a történet magyarázza azt is, hogy a Semjén családnak ma miért éppen Gánton van hétvégi háza.

Semjén Miklós ugyanazon a területen, ugyanabban a vadászházban megpihenve vadászhatott, mint Fock Jenő vagy Biszku Béla.

– Most burkoltan lekommunistázta a miniszterelnök-helyettes édesapját?

– Nem, csak a tényeket mondom. Noha abban az ideológiai keretben, amiben a mai rendszer antikommunistának tartja magát, lehet, hogy Semjén Miklós is az volt. Hogy ő minek gondolta magát, nem tudhatom. A történet természetesen Semjén Zsolt miatt érdekes, aki ma is az e területen működő vadásztársaság elnöke.

– Önnek egyébként van bármi baja a vadászattal?

– Dehogy, semmilyen ellenérzésem sincs, nagyon sok vadász barátom van, vendégként voltam is vadászaton nem egyszer, pontosan értem, hogy mi és miért történik. Azt pedig csak ismételni tudom: a hivatásszerű vadászat és a politikai vadászat két külön dolog.

– A könyvben több esetet említ, amikor politikusok vállalhatatlanul viselkedtek a vadászmezőn. Horthy Miklós kormányzó például a karámjában, kerítések között „ejtette el” Kázmért, az állatkerti grizzly medvét, Fock Jenő kommunista politikusról pedig tudható, hogy gyakran vadászott éjszaka gépkocsiból, reflektorral. Volt és van ezek miatt ellentét a politikai vadászok és a hivatásosak között?

– A politikus legtöbbször tényleg nem úgy vadászik, mint a hivatásos. Vannak persze kivételek, olyanok, akik normálisan viselkedtek, ilyen volt Gáspár Sándor szakszervezeti vezér, de említhetnénk Kádár Jánost is. Az igazi vadászok persze nem ők voltak, hanem azok, akik előkészítették a vadászataikat. Amennyire én ismeretségek és források alapján látom, a vadászok adottságnak veszik azt, hogy a politikusok minden korban vadásznak.

– Nagyon diplomatikus!

– Pedig így van. Nyilván nem nézik kritikátlanul a politikusokat. Ha beszél velük, látni fogja, hogy

sok vadász meglehetős távolságtartással kezeli például Kovács Zoltán kommunikációs államtitkárt, a vadászati kiállítás kormánybiztosát, mert irritálja, hogy a politikus csupán néhány éves tapasztalattal pózol a legdrágább öltözékben, felszereléssel.

Ugyanakkor igaz, hogy az erős politikai lobbi terepet ad a vadgazdálkodás fejlesztéséhez és más feltételek kiépítéséhez.

– Nemcsak most az interjúban, de a kötetben is aktuálpolitikai terepre merészkedik, hiszen az események taglalását napjainkig viszi. A NER egyes jelenségeivel kapcsolatban pedig már-már publicisztikai hangvételű értékelést is olvashatunk. Egy történésznek szabad ezt?

– Az aktualizálás szándékos, hiszen pont azt állítom, hogy a vadászatban fogható meg az elit kontinuus jellegzetessége, és ez a mai rendszerre is hat. Ami a NER-kritikát illeti: nem hegyeztem ki erre, egy ismerősöm pont azért rótt meg a minap, hogy miért kritizáltam a kötetben Medgyessy Pétert… A Kádár-korral foglalkozó történészként azt is sokszor megkaptam már, hogy én „nem szeretem” Kádár Jánost. Nekem szerzőként az ilyen jellegű érzékenységekre nem hiszem, hogy tekintettel kellene lennem. Ettől függetlenül tény, hogy általában is kritikus vagyok a mai politikai rendszerrel szemben. Ez talán nem is meglepő: a szakmám és fontos kutatóintézetek folyamatos (emlékezet)politikai támadás alatt vannak. Sajnos jellemző a magyar történészekre, hogy ezt szinte szótlanul tűrik, ülnek az ágon, egyfelől-másfelől mondatokat mondanak, miközben épp fűrészelik alattuk a fát.

– Viszont a kritikával felmegy a politikai pályára, ahol meg bárki visszalőhet önre kormányoldalról: ugyan, hát ő a balos köztársaságielnök-jelölt fia, azért NER-ezik!

– A könyvet én írtam, nem az apám. Balos meg nem vagyok.

– Nem?

– Nem. Liberális igen. A történész pedig természetesen beszélhet erről nyilvánosan, az írásban érzékeltetheti a saját szempontjait is. Erre számos kiváló, külföldi példa ismerhető az amerikai demokratikus szocialista Howard Zinntől a több országban nyíltan politizáló angol Simon Schamaig.

„Semmilyen ellenérzésem sincs, nagyon sok vadász barátom van” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Viszont van itt még egy feszítő kérdés a könyvben kifejtett tézissel kapcsolatban. Hosszasan és meggyőzően bizonyítja, hogy a vadászatban megfogható valami folytonosság a Horthy-kortól az Orbán-rendszerig – de tényleg rendkívüli felismerés ez? Ugyanannak az Országháznak a falai és bútorai között „uralkodott” Apró, Fock, Medgyessy és Semjén is – tessék, ez is egy folyamatosság.

– Nem, a kettő teljesen más. Én az uralmi elit kultúrájáról beszélek. Bibó István mondta: „Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.” Mármost erre a magyar elit nagyon régóta nem képes. Az alföldi köznemes Horthy Miklós giccsesen, már-már parodisztikusan mímelte a Habsburg királyi udvart, a kispolgári Rákosi a hatalomban végig élvezte a luxust, semmilyen módon nem reprezentálta a munkásságot, Kádár puritánnak mutatta magát, miközben egy neobarokk bútorokkal berendezett rózsadombi villában élt. Ez a „hagyomány” a rendszerváltás után is folytatódik: éppen önök írtak arról a minap, mennyire visszás, hogy Hatvanpusztán kastélyt installálnak egy ledózerolt és újjáépített majorságba.

Úgy tűnik, hogy a hatalomba érkezők nem képesek azonosulni a saját társadalmi hátterükkel. Az eredmény: parvenü kultúra, nevetséges önreprezentáció.

– Jachtozás, milliós vadászszerkóban pózolás – ezekre gondol?

– Igen. Ezek jelek arra, hogy a magyar politikai elitnek nincs igazi saját hagyománya.

– És ez felróható ilyen 20. század után, amikor néhány évtizedenként elkergették vagy kisemmizték az elitet?

– A válaszom azért igen, mert sok példát láthatunk arra, hogy az uralmi elitben is lehet visszafogottan és ízlésesen viselkedni. Már említettem a kormányvadászatokat határozottan elutasító Antall Józsefet, aki szerintem pont úgy élt, ahogy az a családi hátteréből, társadalmi helyzetéből következett. De hozhatnám példának Göncz Árpádot is.

– Ez tehát a különbség a konzervatív Antall József és a – mondjuk így – posztkonzervatív Kovács Zoltán között: előbbinek volt kultúrája, utóbbinak az önreprezentáció marad?

– Igen, ez így elmondható, legalábbis kívülállóként úgy látom, nagyon fontos az, hogy valaki reflektáltan tudjon viszonyulni a hatalmi pozícióhoz. Ebben mindenképpen segítségére lehet az, ha nem kiszakadni kíván saját „osztályának” a kultúrájából, hanem inkább képviseli azt.

– Zárjuk a vadászati és természeti kiállítással, melynek idején beszélgetünk, és amelynek záróhetén a könyve is megjelenik. Már a megnyitó előtt felhabzott a vita, hogy vajon mennyire brandazonos a magát jobboldalinak mondó kurzustól, hogy az 1971-es budapesti vadászati világkiállításhoz – mely, ugye, az érett szocializmusban volt – képest határozza meg magát. Ön szerint?

– Őszintén? Nem hittem volna, hogy ezt bevállalják. Az 1971-es esemény a Kádár-korszak egyik legjelentősebb reprezentatív rendezvénye volt, azzal a ki nem mondott céllal, hogy az ország óvatosan nyisson a világ felé. Ebben egyébként nem volt sikertelen: az edinburgh-i herceg vagy a nepáli uralkodó látogatása kivételes eseménynek számított egy kommunista országban. De a ’71-est Brezsnyevvel, Kádárral mintának vagy előzménynek mondani – nos, nem tűnik tőről metszett konzervatív húzásnak.

Majtényi György. Az ELTE-n és a Humboldt Egyetemen tanult, kutatási területe az 1945 utáni Magyarország története, azon belül különösen az elitek társadalom- és kultúrtörténete. Doktori disszertációját a társadalmi mobilitásról írta. 2001-től tíz éven át volt a Magyar Országos Levéltár levéltárosa, főosztályvezetője. Előbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, majd a Zsigmond Király Főiskola és a Corvinus Egyetem oktatója, jelenleg az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanára. Több alkalommal kutatott, illetve oktatott ösztöndíjjal Ausztriában, Finnországban, Németországban, az Egyesült Államokban vagy Szlovákiában is. Főbb művei: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban, Vezércsel. Kádár János mindennapjai, Egy forint a krumplis lángos. A Kádár-kor társadalma.

Nyitókép: Majtényi György Szőke Gábor Miklós Totemje előtt a Hungexpón (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: Interjú