A vadászati kiállítás senkit nem fog meggyőzni arról, hogy állatokat lőni jó

·2021.10.07

A legendás 1971-es vadászati világkiállításnak csak halvány visszfénye a mostani expo, amire pont a világ nem jött el. A nemzetközi környezet és a hazai közeg is megváltozott, de a természet szépsége vonzó téma – akit érdekel Magyarország élővilága, annak érdemes kimennie pár órára a Hungexpóra, bár a problémákról és konliktusokról nem sokat fog hallani, inkább egy ideálizált, kisimított képet kap a múltról és a jelenről. Hogy mire ment el ennyi pénz, az a kiállítást látva is rejtély marad.

„Repülőterek, rohamosan növekvő városok, metropoliszok mindegyike éhes Molochként fogyasztja a földterületeket, szorítja össze a mezőgazdaságot, ősi erdőket, vizeket, szavannákat. Mi lesz veletek? Gondolatban, szóban és leírva mind gyakrabban fogalmazódik meg a kérdés. A civilizáció feltétlenül el kell, hogy pusztítsa az ember számára nemcsak kedves élményt és pihenést nyújtó, hanem létét jelentő természetet? A válasz egyértelmű nem. […] Nincs vadászat, horgászat vagy más hasonló szabadégi sport önmagában önmagáért, hanem csak a természet keretében és a természet, a fogyatkozó víz, a kevesebb levegő, a pusztuló állatvilág ésszerű megóvásáért.”

A fenti idézet az 1971-es vadászati világkiállítás archív filmfelvételéből való, amit a központi magyar pavilon egyik sarkában vetítenek. Az Egy a természettel vadászati kiállítás legmodernebb gondolata, hogy egy ilyen rendezény nem szólhat kizárólag a vadászatról, mert erről ma már csak a természet védelmével együtt szabad beszélni. Még ezt is Kádárék találták ki, és meglepő módon sokkal markánsabban merték megfogalmazni, mint ahogy a mai szervezők tették. A 2021-es vadászati expón a természetvédelem inkább édesítőszer, amivel a fő témát, a vadászatot jobban el lehet adni a közönség számára. A kiállításra kivezényelt nemzeti parkok megkapták a maguk kis fülkéjét, ahova kitehettek néhány prospektust – ennyiből áll a részvételük egy olyan bő kéthetes rendezvényen, amire Rodics Katalin, a Greenpeace szakértője szerint 2,5-szer annyit költött el a kormány, mint amennyit az összes nemzeti parkunk fenntartására ad. Ez nagyjából kifejezi a preferenciákat meg azt is, mennyire vették komolyan az 1971-ből átvett vezérgondolatot, bár az elmúlt ötven év azt tényleg csak aktuálisabbá tette.

A Hungexpo új fogadóépülete a vásárváros 55 milliárdos fejlesztésének részeként épült meg (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A fenti becslésben szereplő összeg nem a több helyen visszaköszönő 77 milliárd, mert a Hungexpo 55 milliárdos fejlesztését nem lenne méltányos a vadászati kiállítás számlájára írni. A vásárváros új, kifejezetten vonzó fogadóépületet kapott, két új csarnok és konferenciaközpont épült, a meglévő csarnokokat felújították – ez az expótól függetlenül is hasznosul, és a megkopott szocmodern komplexum megújítása valóban rég időszerű volt. Magának a kiállításnak az összköltsége a hivatalos közlemény szerint 17 milliárd forint volt az összes kapcsolódó rendezvénnyel együtt, amelyek között még lovas bajnokság is van. Ez mindenesetre így is óriási összeg, és a csarnokokat végigjárva érthetetlen marad, hogy mire költötték el.

Nem mintha a vadászati kiállítás ne lenne érdekes program, ha valakinek van pár üres órája és szeretne kicsit többet megtudni erről a tevékenységről meg érdekli az élővilág. Ezt elég sokan meg is teszik, bár az első napokban a beszámolók üresen kongó csarnokról, lézengő közönségről szóltak. Mi először egy szerda délután látogattunk ki a Hungexpóra, és valóban nagyon kevesen voltak, a lepényes megfogalmazása szerint „Kapolcson egy gyengébb nap behozza, ami itt az egész végére összejön”. A napsütéses hétvégén viszont megindult a tömeg, sorok kígyóztak a bejárat előtt, és persze rengeteg iskolás csoportot is hoznak folyamatosan az ország minden részéből. A hivatalos adatok szerint a hétvégén százezren voltak kíváncsiak a rendezvényre, az összesített látogatószám pedig már meghaladta a 930 ezret, igaz, ebbe minden kapcsolódó rendezvényt beleszámítanak, többek közt a FeHoVa Plusz kiállítást, a rengeteg vidéki programot, de még a Nemzeti Vágtát is. Az előre meghirdetett cél az egymillió látogató, ami bizonyára teljesül, a titkon vágyott pedig ennek a kétszerese, mert az ötven évvel ezelőtti, legendás előképet annak idején több mint kétmillió hazai és 200 ezer külföldi látogató tekintette meg. Kádárékat azonban nemcsak ebben a számháborúban lehetetlen lekörözni.

hirdetés

Az 1971-es vadászati világkiállítás tényleg igazi világesemény volt. Az archív felvételeket és egy ismeretlen szerző által készített, mindössze egy példányban fennmaradt, és most L. Simon László szerkesztésében kiadott fényképalbum szenzációs fotóit nézegetve legszívesebben indulnánk a Hungexpóra, hogy bejárjuk azt az ötven évvel ezelőtti kiállítást, ahova eljött az egész világ Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkártól Fülöp edinburgh-i hercegig. Azon a kiállításon 52 állam vett részt, 35 ország szervezett nemzeti bemutatót, és a pavilonoknak igazi világkiállítási hangulatuk volt. „Kitesznek magukért a külföldi kiállítók is. Zambiából repülő­géppel érkezett két oroszlánkölyök, az indiai fehér tigriseket és leopárdokat Bécsig légi úton szállítják, onnan kamionban hozzák Budapestre. India kiállítási pavilonjában képek, festmények, fotók mutatják be az indiai népviselet pompás darabjait, az ál­latvilágnak az indiai mitológiá­ban és történelemben egyaránt megnyilvánuló szerepét és jelen­tőségét. […] Bizonyára nagyon sokan tekintik majd meg Tanzánia szabadtéri bemutató­ját, amely azt érzékelteti, hogyan és milyen körülmények között él egy vadász Afrikában” – sorolta az egzotikusabb látnivalókat a Népszabadság. A szovjet pavilon 1400 négyzetméteres alapterületű volt, de a keleti blokk összes országa kitett magáért.

Etiópia standja a nemzetközi csarnokban – komolyabb pavilont csak a közeli országok építettek, világkiállításként az expo egyszerűen értelmezhetetlen (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A mostani rendezvényre a világkiállítás szót legfeljebb idézőjelben lehet használni, és nemcsak azért, mert hivatalosan nem számít annak. Egy-egy témára specializált világkiállítást csak a Bureau International des Expositions nemzetközi szervezet engedélyével lehet tartani, és az már 2019 elején kiderült, hogy az évfordulós kiállítás a címet nem kaphatja meg, mivel a szervezők elmulasztották, hogy a rendelkezésre álló legkésőbbi időpontig, 2016-ig beadják a jelentkezést. Az 1971-es esemény volt egyébként az egyetlen valódi vadászati világkiállítás az expók történetében, és az is maradt. A különbség jól látható az A jelű nemzetközi csarnokban, ahol a külföldi kiállítók sorakoznak. Ezúttal senki nem hozott repülőgépen fehér tigriseket – valóban pavilonnak nevezhető kiállítóhelye csak a tágabb értelemben vett szomszéd országoknak van, Szlovákiának, Szerbiának, Romániának, Bulgáriának, Szlovéniának és Lengyelországnak (meg kakukktojásként Törökországnak). Csupa olyan országnak, ami valószínűleg arra számít, hogy felkeltheti a magyar vadászok figyelmét, és vadászturisztikai szempontból lehet értelme a budapesti vendégeskedésének. A nyugat-európai országok egyáltalán nem képviseltették magukat, kivéve az egy asztalt udvariasságból kipakoló Ausztriát, az afrikai államok standjai pedig viccnek is gyengék, a Hungary Helps logók alapján arra gyanakodhatunk, hogy még azt a keveset is a magyar szervezők kaparták össze valahogy.

A külföldi képviselet annyira gyér, hogy a nemzetközi csarnokban magyar egyetemek, bankok pavilonjait kellett elhelyezni, hogy a tér ne kongjon az ürességtől. A külvilágot a budapesti vadászati expo nem különösebben érdekli.

Ennek persze nemcsak a covid járvány miatti helyzet és a világkiállítási cím hiánya az oka. A világ is nagyon megváltozott 1971-hez képest. Akkor a vasfüggöny mögötti, de a többi szocialista országnál szabadabb légkörű, nyugat felé nyitni próbáló Magyarország önmagában is érdekes volt, a KGST szisztémája pedig egyszerűen nem engedte, hogy egy világesemény ne legyen nagyszabású, ha a keleti blokkban rendezik. De teljesen más volt a világ abból a szempontból is, hogy mennyi információhoz lehetett hozzájutni távoli országok élővilágáról, kultúrájáról, hogy milyen kevesen utazhattak egzotikus helyekre, és maga az expo mint esemény mennyivel fontosabb volt. Akkoriban ez tényleg olyan rendezvény volt, ahol egy ország megmutathatta magát a világnak, és az államok ki is használták az alkalmakat az önreprezentációra. A 21. században ez egyre kevésbé van így, ráadásul a vadászati téma is sokkal kevésbé vonzó, mint fél évszázaddal ezelőtt. 1971-ben a „nagy vadász” alapvetően 19. századi figurája még része volt a kulturális kánonnak, ma egy államfő belebukhat abba, ha kiderül, hogy egzotikus vadászaton vett részt, mint ahogy János Károly spanyol uralkodóval történt, akinek népszerűsége soha nem heverte ki a botswanai elefántvadászatát.

A trófeakiállítás főként a méreteivel hat a látogatóra (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az, hogy a rendezvény alapvetően magyar közönségnek szól, még egyáltalán nem lenne baj. Magyarországon elég sokan vadásznak, a hivatalos adatok szerint jóval többen, mint a szocializmus idején, vagy akár az előző korszakokban. A vadászat statisztikai adatokkal remekül dokumentált tevékenység, az Országos Vadgazdálkodási Adattár éves jelentései imponálóan pontos adatsorokat tartalmaznak mindenre, ami az embert érdekelheti. A kormányzati vadászok szeretik kongatni a vészharangot, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes például azt mondta néhány napja a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) 67. közgyűlésének megnyitóján, hogy a vadászat a történelem során még nem állt olyan kihívás előtt, mint korunkban, ezért „defenzívából offenzívába kell átmenni, mert ha ezt most nem tesszük meg, a gyerekeink és az unokáink már nem fognak vadászni”.

A számok ezt az aggodalmat egyáltalán nem támasztják alá: a magyar vadászok száma az 1960-as években 19 ezer körül volt, az aranykornak tekintett Horthy-korszakban 30 ezer körül lehetett, a rendszerváltás idején megközelítette a 40 ezret, most pedig 66 ezer fő körül jár. Ehhez jön még nem covidos évben 25-30 ezer külföldi vendégvadász, akiknek köszönhetően az ágazat stabilan nyereséges, de a pénzügyi mérleg még a járvánnyal sújtott 2020-21-es vadászati évben is pozitív maradt (3,4 milliárd forintos nyereséggel). Az elejtett nagyvadak száma az elmúlt két évtizedben folyamatosan és jelentősen emelkedett a vaddisznóé kivételével, aminek az állománya hasonló tendenciát mutatott 2019-ig, de azóta az afrikai sertéspestis terjedése miatt jelentősen csökkent. (Az apróvadaknál nem ilyen kedvező a kép, de ennek más okai vannak, főként az élőhelyek fogyatkozása.)

A keszthelyi Vadászati Múzeum nagyértékű történeti preparátumgyűjteményének nagy része a Hungexpón vendégeskedik (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Ennek alapján a vadászat nem tűnik fenyegetett, vagy kihaló tevékenységnek, sőt reneszánszát éli – de abban Semjén Zsoltnak igaza lehet, hogy a nem vadászó többség egyre ellenségesebben tekint rá. A kilőtt muflonokkal ellentétben ezt statisztikai adatokkal nem lehet alátámasztani, de érzékelhető, hogy az állatokhoz való viszony megváltozott, és széles tömegek számára egyszerűen nem elfogadható végső soron hobbiból történő leölésük. A vadászat megítélését egyébként az sem javítja, hogy a kormánynak pont azok a tagjai a vadászat arcai – Kovács Zoltán, Lázár János, Semjén Zsolt –, akiket leginkább jellemez az urizáló viselkedés és az arrogancia, de az a mélységes viszolygás, ami sokakban él a vadászattal kapcsolatban, alapvetően politikafüggetlen.

És nincs sok köze a természetvédelemhez sem, mert a gyakorlatilag nincs komolyan vehető természetvédelmi szervezet vagy szakértő, aki Magyarországon a vadászatot mint tevékenységet ellenezné, vagy betiltani akarná. A természetvédőknek konkrét állatfajok vadászhatóságáról nagyon komoly vitái vannak a vadászokkal, de a nagyvadak vadászatát természetvédelmi szempontból kifejezetten szükségesnek tartják. Sőt, zöld szempontból éppen az a gond, hogy a vadgazdálkodás túl magasan tartja a nagyvadak számát, ami veszélyezteti a sérülékenyebb élőhelyeket és akadályozza az erdők természetes megújulását.

A vadászat valódi ellenségei nem a „sötétzöldek”, hanem az a rengeteg ember, akit ez a hobbi egyszerűen taszít. Őket viszont ez a kiállítás nem fogja meggyőzni a vadászat értelméről és hasznosságáról, mert nem mondja el a mellette szóló érveket.

Vadászélmény a vadászati kiállításon: meglőttük a Schmidt Máriát kalauzoló Kovács Zoltán főszervezőt (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Az L. Simon László által kurátorként jegyzett központi magyar kiállítás egyébként egyáltalán nem rossz. Az alapkoncepció egyszerű: egy hatalmas csarnoktérben kör alakú pódiumon sorakoznak a hazánkban vadászható állatfajok kitömött példányai, a falak mentén pedig 16 legendás magyar vadász Kovách Gergő által készített szobrai és tablók mutatják be a 19-20. századi vadásztörténelem nagy egyéniségeit az Észak-Amerikában indiánokkal vadászó Xantus Jánostól a 2. világháború utáni vadgazdálkodás megújítójáig, Studinka Lászlóig. Rövid szövegek ismertetik az egyes vadászattörténeti korszakokat, valamint a fontosabb állatfajok vadászatának hazai múltját és jelenét. A kiállításra készült 16 kisfilm is, amelyben elismert szaktekintélyek, vadászok mesélnek egy-egy témáról. Eredeti tárgyak alig vannak, de elhozták a Nemzeti Múzeumból a Seuso-kincs két darabját, amelyek vadászjeleneteket ábrázolnak és Szegedről a nagyszentmiklósi kincs másolatát, két vitrinben pedig gróf Széchenyi Zsigmond és Nadler Herbert állatkerti igazgató eredeti vadászfegyverei láthatók (az utóbbiaknak érdekes sztorija van, mert a Nemzeti Múzeum egy magánembertől vette meg őket, aki a Nadler család egykori leányfalui nyaralójának átépítésekor találta meg a két díszes puskát a padlódeszkák alatt). Kiemelt helyen szerepel a csodaszarvas mondája mint a magyarság vadászathoz kapcsolódó eredetmítosza, a nagy kör közepén pedig Szőke Gábor Miklós állatszobrai állnak. A mára egyértelműen kurzusművésszé vált Szőke készítette a kiállítás jelvényét, a 10 tonna agancsból készült Totemet is, amin keresztül az expóra beléphetnek a látogatók.

Szőke Gábor Miklós Totemje hangsúlyozottan csak hullajtott agancsokból készült (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A Totem egyébként jól mutatja azt a bizonytalanságot, amivel az expo a vadászat véresebb valóságához viszonyul. Szőke ihletője a csodaszarvas mondája volt, a 15 méter magas, 22 méter széles agancsrengeteg bőgő szarvasfejet formáz, az alkotói szándék szerint a természet erejét és szoros kapcsolatát fejezi ki az emberrel (a monumentális mű a kiállítás után a keszthelyi Vadászati Múzeum parkjába kerül). A kísérő szövegek hangsúlyozzák, hogy a gím-, dám- és őzagancsok mind hullajtottak, egyetlen állatot sem kellett a szobor létrehozásáért lelőni, az agancsokat két éven át gyűjtötték a hazai erdészetek. Ami nagyon szép, de miért is olyan lényeges, hogy a kapuért nem halt meg állat? Nem pont az lenne egy vadászati kiállítás mondandója, hogy szabályozott keretek közt, a természetet nem pusztítva szabad állatokat megölni, olyan csodálatos állatokat is, mint egy szarvas? Vagy ez túlzottan ellenszenvesnek vélt üzenet volt ahhoz, hogy a kirakatba tegyék?

„A vadászati kultúra Magyarország gazdag, ezeréves történelmének mindig is szerves és izgalmas része volt, s rendre a természet tiszteletén alapult” – mondja a kiállítás tételmondata, és ezt a tárlat igazolni is tudja. A szövegek jól vannak megírva, igényesek és érthetőek, a kisfilmek érdekesek és pont olyan rövidek, hogy a látogató többet is képes legyen megnézni belőlük, az alkalomra készített preparátumok szépek, és a kiállítás után is hasznosulnak, mert bekerülnek a Magyar Természettudományi Múzeumba. Ha eljön egy család, vagy egy iskolai csoport, az állatkört végigjárva nagyjából találkozhat minden jelentősebb állattal, ami a hazai erdőkben előfordul; ha csak ennyi információt sikerülne nyolc vagy tizenkét év biológiaoktatással átadni az iskolákban, már sokkal többet tudnának az emberek a minket közvetlenül körülvevő élővilágról. (Ismeretterjesztés szempontjából nagyon jó a vizes élőhelyeket látványos diorámákon és akváriumokon keresztül bemutató szomszédos horgászati csarnok és az expo költségvetéséből megújított keszthelyi Vadászati Múzeumnak a trófeakiállításban elhelyezett, az egyes kontinens állatait bemutató kompzíciói is.)

A központi magyar kiállítás preparátumai az alkalomra készültek, és hazai közgyűjteményekbe kerülnek (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A kiállítás történeti fókusza azonban biztos terepet kínált a kényes kérdések elkerülésére. Nyilvánvaló, hogy az a politikai közeg, amiben az expo megszületett, alkalmatlan volt egy problémacentrikus tárlat létrehozására, ami bemutatná a tényleges ütközési pontokat a természetvédelem és a vadászat között. Hányan tudják például a nem vadászók között, hogy Magyarország ugyanazt csinálja az erdei szalonkával, mint Japán a bálnákkal, vagyis hazánkban kutatási célokra hivatkozva ejtenek el olyan állatokat, amelyekre az uniós szabályozás szerint a tavaszi szezonban, fészkelés előtt nem lenne szabad vadászni. Nem is keveset, az elmúlt vadászati évben 2551 átvonuló szalonkát lőttek ki Magyarországon az állomány nagyságát és állapotát vizsgáló monitoring során. A szalonkakérdésben a hagyományos tavaszi vadászat 2009-es kivezetése óta a magyarok derogációt szeretnének szerezni az EU-tól, de úgy tűnik, hogy ezt belátható időn belül nem kapjuk meg, a tudományos kutatás viszont jó ürügyet kínál a madarak elejtésére. Az összetett problémában a hagyományőrzés és az ökológia (meg az egyre szigorúbb etikai megfontolások) szempontjai izgalmasan ütköznek.

Vagy éppen ott van az állatkörben is megjelenő szikaszarvas, ami nemcsak nem őshonos Magyarországon (ez a muflonra is igaz), de nem is fordul elő a hazai erdőkben. Az ázsiai szarvasféléből csak a Vadex fehérvárcsurgói vadaskertjében él egy csapat, aminek az elődjét még gróf Károlyi Gyula hozta be 1910-ben. Semjén Zsolt tavaly óta azzal érvel, hogy az afrikai sertéspestis miatt megfogyatkozott vaddisznóállományt a zárt vadaskertekben szikaszarvasok betelepítésével lehetne részben felváltani. A természetvédők azonban ezt ellenzik, mert nincs az a drótkerítés, amin ne lenne lyuk, és ha a szikák a vadonban is megtelepednek, keveredni kezdhetnek az őshonos gímszarvasokkal, ami tönkretenné azok genetikai állományát. Ez nem feltétlenül rémlátás, mert a Brit-szigeteken pontosan ez játszódott le, Írországban ma körülbelül 20 ezer szikaszarvas él szabadon, és ez egyáltalán nem tesz jót az őshonos szarvasféle populációjának. A vadászoknak viszont jó, mert egy nem őshonos állatfaj mindig korlátlanul vadászható.

A kitömött szikaszarvas ott áll némán a kiállítás közepén, a létével és vadászatával kapcsolatos izgalmas és konfliktusos kérdésekről nem esik szó. Magyarázatot sem kapunk, miért van ott. De éppen azért, mert a tárlat egy kisimított és főként történeti jellegű képet ad a vadászatról, legfeljebb arról győzi meg a nem szakmai látogatót, hogy a hazai élővilág lenyűgöző és a vadászatnak Magyarországon tiszteletreméltó múltja és kultúrája van. Meg arról, hogy rettenetesen hiányzik egy modern, nagy léptékű, nem állandó kiköltöztetéssel fenyegetett Természettudományi Múzeum Budapestről, aminek a kiállításain ennél többet is megtudhatnánk a környezetről, ami körülvesz minket.


Nyitókép: Európai bölény a központi magyar kiállításon (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: Kult