Szabadkőművesből konzervatív főpap – Hatos Pál a 100 éve megválasztott Ravasz Lászlóról

·2021.10.01

A politikai kereszténység zsákutcájára példa Ravasz László élete, aki a szabadkőművességtől indulva az antiszemita gondolaton át jutott végül odáig, hogy 1944-ben a keresztény egyházak legfőbb vezetői közül ő lépett fel a leghatározottabban a zsidóüldözések ellen. Hatos Pál a Válasz Online-nak küldött írását közöljük a Horthy-kor református sztárjáról, akit éppen ma száz éve avattak dunamelléki püspökké.

1921. október elsején délelőtt zsúfolásig megteltek a Kálvin téri református templom padsorai. Jórészt úri közönséggel. Püspököt avattak: egy 38 éves erdélyi teológiai tanárt, Ravasz Lászlót. Törékeny alkatú, szemüveges és „aranyszájú” szónoki híre mellett is halk szavú lelkipásztort, aki alig néhány hete hagyta ott szülőföldjét, s első tapasztalatai Csonka-Magyarországgal nem voltak éppen kellemesek: a kötegyáni magyar–román vasúti határállomáson a jövendő püspököt, családját és kicsiny vagyonkáját szállító marhavagont hosszan megvárakoztatták, ugyanis a beléptető magyar határőrtiszt Ravaszt zsidónak nézte, s ehhez mérten – durván és fennhéjázóan – bánt vele.

A kínos félreértést a hazai sajtó nem verte nagydobra, talán azért sem, mert akadt egyéb „folt” is Ravasz múltjában. A tavaszi püspökválasztási kampány forró napjaiban egy dunántúli lelkész meg is írta a református belügyminiszternek, gróf Ráday Gedeon egyházmegyei gondnoknak: „eddig minden egyházkerület püspöki székében ült már szabadkőműves, csak a dunamelléki egyházkerület székében nem. Most a szabadkőművesek elérkezettnek látták az időt, hogy ezt a püspöki széket is megfertőztessék…” Ravasz László korábban közismert tagja volt a kolozsvári Unio-páholynak, amit ellenfelei igyekeztek is meglovagolni, hiszen a „destruktív” és a bolsevizmus előidézésében bűnösnek kikiáltott szabadkőműves mozgalmat és páholyokat 1920-ban betiltották Magyarországon. Ám Ravasznak ebből sem lett baja. A református politikusok elhitték a szabadkőművességet még 1917-ben elhagyó Ravasznak, hogy ő véglegesen kigyógyult a „mételyből”. Sőt. Hívei ellentámadásba mentek át és igazolásul Ravasznak a zsidókérdésben elfoglalt „intranzigens” álláspontját hozták fel szemben azokkal, akik „akkor még zavaros vizeken eveztek és a zsidókkal egy tálból ették a cseresznyét”. Való igaz, Ravasz László előtt a polgárjogi emancipáció Magyarországon alig félévszázados örökségét protestáns részről nem kezdte ki mértékadó egyházi teológus, ő viszont már az 1910-es évek elejétől kezdve úgy vélte: „a keresztyénség pedig – mint intézmény – antiszemita, – de ennek a zsidók az okai.” 1913-ban Ady Endre az elsők között figyelmeztetett az „új hangra”: „a magyar kálvinistaság […] irodalmi lapjában a legszilajabb antiszemitizmust űzi egy Ravasz László nevű s jobb sorsra érdemes volt ember”. 1921-ben azonban már Ady halott volt, s aligha lehetett jobb belépőt találni az antiszemita politika csarnokaiba, mint az antiszemita múltat. Ravasz a jövendő embere lett Horthy Miklós Magyarországán.

A beiktatási ünnepségen ugyan a református kormányzó nem volt jelen – képviseletével éppen Ráday Gedeont bízta meg –, de a református miniszterelnök és erdélyi gróf, Bethlen István személyesen tette tiszteletét egykori marosszéki protezsáltja beiktatásán. (Erdély reformátusságát egészen 1945-ig igazából főúri patrónusok fémjelezték, köztük például a neves regényíró-politikus, Bánffy Miklós.) Ahogy Bánffy, úgy Horthy és Bethlen sem voltak különösképpen vallásosak, a keresztény kurzus református vezetői legtöbb katolikus kartársukhoz hasonlóan a Monarchia szabadelvű és vallásosan közömbös levegőjében nőttek fel. Csupán névben voltak keresztények, személyes hitéletet nem éltek. Ha hihetünk Ravasz emlékezéseinek, Horthy Miklós konfirmálása óta először 53 éves korában vett úrvacsorát, s azt is meg kellett neki magyaráznia, hogy pisztolytáskáját a szertartás alatt le kell csatolni. Bethlen István is tanácstalanul forgatta az istentiszteleten kezébe adott énekeskönyvet, fiaik pedig a 20-30-as évek ismert playboyai voltak.

Nincs mit csodálkozni ezen.

Az ellenforradalomi korszak kereszténysége elsődlegesen reakció volt, haragos válasz az 1919-es proletárdiktatúra otromba és kapkodó vallásüldözésére. Az első világháború utolsó éveiben kiürült templomok éppen az agresszív bolsevik propaganda ellenhatására teltek meg dacos hívekkel

– és sokszor antiszemita jelszavakkal is. „A vallásos felbuzdulás inkább a kommunizmus gyűlöletéből, s nem őszinte vallásos érzésből fakadt, baj volt, hogy a megtorló mozgalmat a kereszténység köntösébe öltöztették, amihez pedig nem sok köze volt” – írta egy katolikus plébános az 1919 őszén fellángoló „keresztény kurzus” igencsak szeplős gyökereiről. „Amíg keresztény jogrendet nem alkothatunk, addig inkább legyen keresztény ököljog, időlegesen keresztény diktatúra” – hangzott el például a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula vezette mozgalom, az Ébredő Magyarok II. országos elnöki konferenciáján, a keresztény egyetemi ifjúság pedig az ellenforradalmi rendszer első éveiben szorgos zsidóverésben gyakorolta világnézetét. Nekik még a zsidó hallgatókat diszkrimináló törvény, a numerus clausus sem volt eléggé keresztény. A Ravasz beiktatását végző ősz dunántúli püspök, Németh István meg is jegyezte: „Kincses Kolozsvárott megtanulhattad és megérezted, hogy mi az igazi mély lelki munka. Fáj megmondanom, de nem hallgathatom el, hogy azok a jelszavak, amelyektől ma hangos Csonkamagyarország, üres, sivár szavak és csak megtévesztésre alkalmasak.”

1917. A felső sorban balról a második Tavaszy Sándor későbbi kolozsvári református teológiai tanár, püspökhelyettes, középen Ravasz László későbbi dunamelléki református püspök, mellette jobbra Makkai Sándor későbbi kolozsvári református püspök(fotó: Fortepan/Makkai Sándor Protestáns Népfőiskolai Egyesület gyűjteménye)

Ám a keresztény kurzusról szóló anekdotikus részletek könnyen félrevezethetnek. A vallásosság nem csupán egyéni vallásgyakorlatból áll, nem mérhető csak a templomlátogatás gyakoriságával. A vallás intézmény is, amely folyamatosságot biztosít generációk között, s amelybe kapaszkodik egyén és közösség, amikor a mindennapok kontinuumát a történelmi változások összetörik. S mindezeken túl egyfajta metanyelv, amely gazdag szótárral rendelkezik ahhoz, hogy kifejezze azokat a jelenségeket, amelyeket az egyén és a közösség egyetemes tapasztalatként él át: a vereséget, az elnyomást, a szorongást és a széthullást éppen úgy, mint a győzelmet, felszabadulást, az összetartozást. A történelmi Magyarország összeomlása, a forradalmak és ellenforradalmak a „vereség kultúrájának” felívelését hozták. Ebbe az ívbe illeszkedve, a progresszió ellenpontjaként a szabadelvű liberalizmustól „magára hagyott” nemzet és a „megtaposott” kereszténység képében az áldozat örök toposza született nagy mozgósító erővel újjá. Az 1920 utáni korszak konzervatív ideológiai tájékozódását megalapozó antiliberális művek és vállalkozások jórészt katolikus szerzők tollából születtek, mint a jezsuita Bangha Bélának a Magyarország újjászületése és a kereszténység című munkája vagy éppen a korszak emblematikus történetírójának, Szekfű Gyulának a Három nemzedéke. Sőt, az új kultúrpolitika megalapozói is többségében katolikusok voltak, mint a vallás- és közoktatásügyi miniszter Klebelsberg Kunó vagy a piarista szerzetestanárból Klebelsberg kultuszállamtitkává avanzsált Kornis Gyula. Hiába volt száz éve még nagy a szakadék reformátusok, evangélikusok és katolikusok között, a középosztály protestáns hátterű rétegei szívesen azonosultak a „kurzus” katolikus-nemzeti retorikájával, sőt Bangha páter szónoklatait egyes beszámolók szerint több protestáns hallgatta, mint katolikus. Azok az öntudatos kálvinisták, akik Ravasz Lászlóba helyezték reményeiket, némiképp a csodára is vártak, mint a református „ébredés” idős képviselője, Szilassy Aladár, aki magánlevélben, kincstári optimizmus nélkül ki is fejezte a reformátusok válságát: „Egyházunk itt, egész református egyházunk elég elesett, Tőled várjuk felemelését.”

Nem is csalódtak. Ravasz jött, látott és győzött. Céltudatos egyházszervező volt, fáradhatatlan igehirdetői tevékenysége új spirituális energiákat szabadított fel, s bátran neki tulajdoníthatjuk a református egyházban a két világháború között kibontakozó vallási reneszánsz elindítását is. Mindenesetre Budapesten sorra épültek a csillagos tornyú szép templomok, ahová be is mentek a hívek. Ravasznak köszönhető az is, hogy a jobboldali identitásnak ma is olyan erős a protestáns, pontosabban református vonulata van. Az 1921. október eleji fényes beiktatási ünnepség akárcsak egy lakodalom, két napig tartott. Egyházkerületi közgyűlés, küldöttségek tucatjai, nagyszabású hangversennyel egybekötött teaestély a Gellért-Szálló pazar fényű csarnokában, beszédek, üdvözlések és ismét beszédek. Összesen 33 beszédet számoltak össze a szorgosan jegyzetelő tudósítók, de véleményük egyöntetű volt: „Ravasz László Budapest legfelkapottabb emberévé lett: divatba jött.” Szinte budapesti színrelépése másnapján a „láthatatlan református panteon” egyik legfontosabb alakjává lépett elő. Benne magára ismert egy egész nemzedék és egy egész kor. Mai szóval igazi „influenszer” volt, vasárnapi rádiós igehirdetéseit alkalmanként több mint egymillióan hallgatták, s nem volt olyan szeglete az országnak, ahová ne jutott volna el. Az elismerések sem maradtak el: felsőházi tagság, akadémikusság, Corvin-lánc, miniszteri jövedelmet felülmúló kereset, rózsadombi villa, Mercedes-autó. Mindezekért keményen megdolgozott. Reményeit negyedszázadon át építette szívós magabiztossággal, aligha használták ki nálánál jobban a kedvező időt az anyagi és szellemi élet konzervatív és vallásos reorganizációjára. De egy évvel túl tízéves éves püspöki jubileumán már arra figyelmeztetett, hogy az állam simogató támogatása, a kivételezett helyzet, a restaurációs rendszer által nyújtott segítő körülmények átmenetiek: „Belátható időn belül lassanként hugenotta társadalommá kell alakulnunk, […] a magyar kálvinizmus évelő növénye talán egy félévszázadig ismét a gyökér és a gumó életére van ítélve. Ez az élet dísztelen, elrejtett és sáros…” A protestáns sors kisebbségi sors és az erdélyi kisebbségi sorsból jövő református Ravasz László tisztában volt azzal, hogy „kisebbségnek lenni nem rózsás helyzet.” A katolikusokkal való villongásokban diplomatikusan, de határozottan lépett fel, kicsinyekben éppúgy, mint a nagyokban. (Vígjátékba illő volt az eset, amikor 1923 tavaszán, Horthy Miklós bajai látogatásakor a protestáns lelkészeket a kísérő menet utolsó, 18-as kocsijába kívánták elhelyezni, míg a katolikus plébános közvetlenül a kormányzó kísérete mögött haladhatott a 8-as kocsiban. Felekezete sérelme miatt a lelkész, aki nem más, mint Fülep Lajos, Ravasz tisztelője és barátja volt, nem jelent meg az államfő fogadásán, amiből aztán természetesen nyilvános botrány és sajtópolémia kerekedett.

Az ügybe végül Ravasz következetes fellépése nyomán belebukott a helyi főispán.) Ennek ellenére Ravasz mégis erős meggyőződéssel vallotta a keresztény egyházak egymás iránti szolidaritásának szükségességét. 1939 őszén azt nyilatkozta, hogy „minden egyház ősi szövetségese a másiknak. […] Milyen kicsiny pörök azok, amelyek szembeállítanak minket és milyen nagy érdekek, amelyek összekapcsolnak.” A magyar keresztény egyházak máig fel nem dolgozott, közös traumája, hogy az évszázados felekezeti ellentétek lebontása leginkább a zsidóellenes közhangulat kialakításában és az antiszemita törvényhozás támogatásában valósult meg. Jellemző dokumentuma ennek Endre László Pest megyei alispán kétes értékű újévi gratulációja 1936-ból, aki nemcsak a magyar protestánsok főpapjának, hanem „a boldogult Prohászka Ottokár szellemi öröksége letéteményesének” kívánt boldog új évet. Ez a „szellemi örökség” a fajvédő és 1944 tavaszán a zsidók deportálásában kulcsszerepet játszó Endre Lászlónál már akkor is egyértelműen a politikai antiszemitizmus felekezetektől független egyházi támogatására vonatkozott. Amikor a vészkorszak idején, felismerve a baj súlyosságát,

Ravasz egész korábbi, antiszemita pályájával szemben megpróbálta elérni a keresztény egyházak együttműködését egy nyilvános tiltakozáshoz, az intézményes összefogásra tett kísérlet a bizalmatlanság és a presztízsharcok miatt összeomlott. Ami azonban nem változtat a tényen, hogy 1944-ben a keresztény egyházak legfőbb vezetői közül mégis ő lépett fel a leghatározottabban a zsidóüldözések ellen.

1945 áprilisában, az ostrom borzalmaiból ocsúdva pedig azt állapította meg, hogy „Isten ezt a nemzedéket választotta ki arra, hogy Magyarország eddigi történetének legsúlyosabb szakaszát átélje. […] Az ország fiai közül akadt egy tábor, amely prédául dobta az ezeréves művelődést. Lelkiismeretlenebb, oktalanabb és gonoszabb politikát még nem látott a világ.” Úgy gondolta ennek ellenére, hogy az „egyház egész öröksége ép,” s az „elpusztult világ gyilkos iszaprétegén” még meggyújthatja az első „áldozati gyertyákat”, amelynek nyomán „új fejezet kezdődhet rólunk a világtörténelemben.” Ezt a fejezetet már nem ő írta. 1948-ban személyesen Rákosi Mátyás távolíttatta el a magyar protestantizmus vezetéséből, ahová az 1956-os forradalom rövid intermezzójától eltekintve már nem térhetett vissza. Megöregedve, a kommunista hatalomtól rá kényszerített belső száműzetésében, elkeseredetten írta le, hogy „[a]z a világ, amelybe beleépült az én világom, semmivé lett. Alapeszméje: a nemzeti érzés, a magyar lelki integritás elvesztette jelentőségét.” Sorait csak a család és néhány hűséges barát szűk nyilvánossága olvashatta. Kudarcait azonban tanulságként is megfogalmazta a posztumusz megjelent Emlékezéseimben:

„eredményeim, csalódásaim sok igazolást nyújtanak arra, hogy az egyház lelki legyen, független legyen, ne kapcsolódjék politikai rendszerekkel és a szolgálatban találja fel hivatását.”

A hatalom és a velük kollaboráns egyháziak szemében bukott emberként halt meg 1975-ben, túl a kilencvenen. Kórházi betegágyán gyermekei és a korszak egy másik száműzöttje, a tőle gyökeresen eltérő gondolkozású, őt mégis nagyon tisztelő Bibó István – Boriska lányának férje – látogatták. Temetésén mégis több ezer ember szorongott az augusztusi hőségben. Bár úgy tűnt, hogy testével együtt emlékezete is elenyészik, a másfél évtizeddel később bekövetkezett rendszerváltással együtt megindult életművének újrafelfedezése. Ugyanakkor emlékezetének szimbolikus értéke, bármilyen magasra is szökött az elmúlt harminc év protestáns köztudatában, messze van az egykori, felekezeti határokon átívelő varázson, s tisztelete nem mérhető Mindszenty József kultuszához, akinek emlékezete politikai emlékezet lett, az 1989 után hamvaiból feltámadó magyar politikai kereszténység legfőbb hivatkozási alapja. Ha az ember okostelefonja térképkeresőjében Ravasz Lászlóról utcát keres, Leányfalun, Bicskén, Dabason és Kápolnásnyéken talál csupán, míg Mindszentyről több tucatnyi közterület van elnevezve szerte az országban és a nagyvilágban. Ez azonban nem változtat azon, hogy Ravasz László hosszú élete tanulságos és megrendítő példáját nyújtja annak, hogy a 20. századi történelem kényszerei és lehetőségei hogyan formáltak egy rendkívüli személyiséget, s hogyan formálta ő maga azt a történelmi közösséget és emlékezetet, amelyet magyar protestantizmusnak nevezünk.


Nyitókép: Ravasz László 1936-ban (fotó: Fortepan/Makkai Sándor Protestáns Népfőiskolai Egyesület gyűjteménye)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: Kult