„Egymást temetjük meg a tudásunkat” – sírva vigadtunk a komlói szénbányászokkal

·2021.05.21

Idén hetvenéves Komló. A szénre épült szocialista város ma kellemes zöldövezeti hangulatot áraszt, a múlt azonban minden utcasarkon előtör. A Válasz Online munkatársa három napon át járta a várost, hogy idős bányászokkal megfejtse, mitől lett a kádári Magyarország ékköve Komló – és mitől lett a piacgazdaság tankönyvi esete a hanyatlása. A szakmában évtizedeket lehúzó bányászok vallanak hivatásról, múltról, örömről és keserűségekről, fizikai és lelki sérülésekről. Monológ-riport portrékkal.

„Komlón az ötéves terv egyik legnagyobb ütközete folyik. Komló egyike azoknak a létfontosságú pontoknak, ahol mindenáron győzni kell.” (Szabad Nép, 1953: Nagy békeművünk, Komló)

Semmi nem kötött hozzá, csak Moldova György Tisztelet Komlónak! című könyve, amit talán két szociológiakurzus között olvastam el, meg egy patkópénztárcával traumatizált sikondai osztálykirándulás kilencéves koromból. Annyit tudtam, hogy bányászok meg szén. De mivel idén hetvenéves a város, elmentem Komlóra megnézni, mi maradt a „nagy békeműből”.

A roppant szénosztályozót 2001-ben felrobbantották, az épület helyén egy Lidl áll, a rendező-pályaudvarból parkoló lett, az egykori Kossuth-altáró bejáratánál pedig lefalazott emlékművet emeltek. Lenin a főtér helyett egy elővárosi ipartelepen agitál. Elbontották az útmenti csilleborulások ellen védő mentőhidakat, a csilléket Béta-aknáról az osztályozóba szállító kötélpályából sem maradt semmi. Kétségkívül a legmélyebb és legveszélyesebb üzem, Zobák öröksége a legszomorúbb: a 6-800 méter mély vágatokba leszálló bányászok fürdőiből, a gépházakból, de még a kocsmából is csak téglatorzók maradtak, a hatalmas aknatornyokat elbontották. Nemrég egy aknakerékkel összekötött, ég felé tartó népesvonatot emeltek a városi múzeum mellé, de bányászkörben nem aratott osztatlan sikert – „olyan szögben sosem járt a népes”.

A pontosság márpedig bányász erény, amelyért elismerés járt. Magasabb fizetés, gyors lakáskiutalás. Egy családalapító fiatal ezeket nézi, nem a szocialista haza permanens forradalmát. Mondjuk annak, ha nem volt meg a megfelelő átlag, ők itták meg a levét, nem az imperialisták. Meg annak is, amikor a permanens forradalmat leverte „a történelem vége”. 1990 után világos volt, hogy a már a megelőző másfél évtizedben is veszteségesen működő gigaüzemet nem lehet fenntartani, a be-bezáró szénerőművek pedig magát a termelést is feleslegessé tették, s már a legnagyobb felvevőnek, a Dunai Vasműnek sem kellett az ország legjobb – a vaskohászathoz szükséges fűtőértékkel bíró – feketeszene. 2000-ben Komló végleg bezárt, az egykor harmincezres város húsz év alatt lakosságának bő egyötödét vesztette el.

Az 50-es évektől felhúzott lakótelepeket szabdaló lépcsők és a rendben tartott hatalmas zöldfelületek viszont hirtelen épültsége ellenére is szerethetővé teszik a várost – rosszabbul kinéző egykori bányászközpont legalábbis itthon is van jópár. A települést naggyá tevő idős bányászok viszont attól tartanak, ha most nem iparkodnak, a fiatalabb generáció már semmit nem fog tudni arról, mitől lett ekkora a száz éve még párszáz fős mecseki falu. Ezért a mai napig összejárnak, őrzik a hagyományokat – és klub- meg magángyűjteményeket bemutató helyiséget remélnek a városvezetéstől. Ennyit a helyi politikáról.

Az alábbiakban a szakmában évtizedeket lehúzó vájárok, aknászok és mérnökök vallanak hivatásról, múltról, örömről és keserűségekről, fizikai és lelki sérülésekről. Arról, miért jár(na) ma is: „Tisztelet Komlónak!”

×××

Glasz János (1934)

(Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

„Okorvölgyön születtem. Az Pécs mellett van. Baranyaszentgyörgyön jártam a nyolc osztályt, Szentlőrincen meg mezőgazdasági technikumba mentem. Mikor annak vége lett, nem tudtam elhelyezkedni, úgyhogy a mélyfúró vállalathoz mentem, ott voltam nyolc évig, onnan kerültem ide a zobáki bányába ’63-ban. Akkor volt itt novemberben az első fejtés, előtte – mert én géplakatos is voltam – nekünk kellett beszerelni a szállítóberendezéseket, amik eljuttatják a szenet a csillékig. Majdnem huszonnyolc évet dolgoztam ebben az aknában, innen mentem nyugdíjba. A gázkitörések miatt volt ez veszélyes üzem. Hogy vesztettem-e el kollégát? Hajjaj! Bányamentő is voltam, a 60-es, 70-es években volt itt a legtöbb baleset. Gázkitörés, vízbetörés, omlás. Barátok, munkatársak maradtak itt, akiket nem tudtunk kimenteni. Volt, hogy vödörbe szedtük össze az emberek maradványait, és úgy hordtuk ki. A korszerűsítés után ennyi vész nem volt.

Az túlzás, hogy előre köszöntek nekünk, de felnéztek a bányászra: veszélyes helyen volt, ott kereste a kenyerét a családjának.

1990-ben, amikor nyugdíjba mentem, már lehetett érezni, hogy baj lesz. Leépült a mezőgazdaság meg a bányászat is – az ország lelke. Hogy miért? Arra én nem tudok magyarázatot. Ha valami rossz volt, azt fejleszteni kellett volna, nem tönkretenni.

Uram, most én mondom magának, egyszer eljött a családom – azok Móron laknak –, hogy »papa, vigyél már fel, mutasd meg a munkahelyedet, hol voltál!« Följöttem velük, és sírva fakadtam. … Áh… elnézést!… Ilyen romhalmazt látni – fájdalmas dolog nagyon.”

Pusztafalvi János (1943)

(Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

„Mecsekszabolcson születtem, az is bányászfalu, most már Pécs része. Két nagyapám bányaácsként és főaknászként, édesapám pedig gépész vonalon dolgozott a bányánál. A bátyám gyémánt-, én meg aranydiplomás bányamérnök vagyok. Vájáriskolába, majd a pécsi bányaipari technikumba jártam, aztán felvettek az egyetemre, Miskolcra, bányaművelő szakon végeztem. Fájdalmamra nem Pécsre, hanem Komlóra, Zobák-aknára helyeztek. Hírhedt bánya volt. Fődiszpécser, később üzemgazdasági csoportvezető lettem. Három és fél év után sikerült a szellőztetési főmérnök mellé kerülni helyettesnek, aztán szellőztetési és tűzvédelmi csoportvezető lettem. Ez ’79-ben volt, aztán ’85-ben, amikor összevonták a komlói bányaüzemeket, Zobákot, Bétát és Kossuthot, főmérnök-helyettes lettem. Tulajdonképpen az egész bányáért feleltem. Már fiatalon is Jani bácsinak szólítottak az idősebb vájárok, hiszen ugyanazt meg tudtam csinálni, amit ők. Értettem a szakmát.

Szellőztetéstervezéskor a metánt kellett hígítani, szinten tartani az oxigént, és – mivel a kőzethőmérséklet lefelé nő – hűteni is kellett. Körülbelül kilencven kilométernyi nyitott vágathosszon. Ha tűzvédelmi és szellőztetési vonalon baleset történt, kihallgatás volt. Soha nem történt olyan, hogy az elhunyt kollégáim családja kérdőre vont vagy rám kiáltottak volna az utcán; látták, hogy komolyan vesszük a munkánkat. Egyszer volt, hogy egy fiatalasszony beállt az üzembe, mert meg akarta tudni pontosan, laikusként, hogy miért halt meg a férje.

Egyszer megkérdeztem a barátaimtól: »Kell ezt nekem csinálnom? Akármit csinálok, előfordulnak balesetek!«. Az egyikük azt mondta: »Ne ezt nézd, hanem azt, hogy mennyit előztél meg és hárítottál el!«

Természetesen 1990 előtt is foglalkoztatott, nyereséges-e a bánya, de hogyan lehetett volna az, amikor mindennek – fának, energiának, vasnak, munkaerőnek – emelkedett az ára, csak a szénnek nem? Politikai okokból persze. Plusz a Szénbányák építette fel Komlót és fél Pécset (a másik felét az urán). Ezek sem voltak ingyen, így nem lehetett nyereséges a szénbányászat. 1990 után azt kellett bizonyítanunk a politikusoknak, hogy mi vagyunk kevésbé veszteségesek, nem a pécsiek. Ezt megnyertük, mondjuk megvendégeltük őket. Először 2005-ig kaptunk haladékot, de szivárogtak el az emberek, így csak 2000-ig terveztük a széntermelést, utána meg a bányabezárást. Az nem volt jó érzés. A bezárás után öt évet dolgoztam a Máza-Váralja Dél nevű bánya tervezőjeként, az ottani szénvagyont szerettük volna letermelni. Megcsináltuk a terveket, de nem kellett senkinek a szenünk. Pedig itt 240 millió tonnás szénvagyon van a föld alatt. A komlói bányákból ötven év alatt került ki huszonötmillió tonna.”

László Márton (1947)

(Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

„’62-ben kerültem ide, ’63-ban végeztem az 501-es ipari iskolában. Legényszállóra kerültem Kökönyösre – az most már idősszálló –, és ott maradtam egészen ’69-ig, amikor Marcalira kellett bevonulni a tüzérséghez. Addig Zobákon dolgoztam, elővájásokban, fejtésekben. Majdnem másfél évet voltunk egy nyolcvan centi magasságú vágatban, ott csúszva kellett lefejteni a szenet. ’78-ig voltam vájár, időnként szakvezető. Megkaptam a brigádvezetői posztot, az három szaknak – reggeli, délutáni, éjszakai – a vezetője volt. Iszonyatos nehéz munka volt, a mecseki szénmedencék nem olyanok, mint az angolok vagy a lengyelek, hogy nyílegyenesek, hanem hol erre, hol arra kellett haladni, de műszakonként így is összejött az 1000 nagy csille. Az 2400 köbméter.

Annyit tudnék erről beszélni, hogy az abszurdum. Ha volt baleset? Persze, eszembe jutott, hogy más munkát keresek, de azt is fel kellett fogni, hogy »megvan a munkahelyem, a lakásom, gyerekeim vannak«. ’80-ban elkerültem bányaipari technikumba Pécsre, ’84-ben be is fejeztem, és jöttem vissza Zobákra. Nem akartam máshova. ’85-ben belekerültem egy sújtólégrobbanásba. Óriási robbanás volt abban a hosszú fejtésben, épp nyolc emberem iszapolt. Tíz méterre voltunk tőle, de mindenkit elfektetett a robbanás, ha tetszett, ha nem. Megtanították, hogy ha ez történik, el kell fordulni és ha lehet, lefeküdni.

Mire lefeküdtem, jött az a hihetetlen égő, sistergő robbanás. Leégett az összes hajam, a kezemről lógott a bőr.

Valahogy el tudtunk onnan menni néhányan, volt, akinek égett a ruhája. Olyan káosz és por volt, hogy senki nem tudta, mi legyen, lógó bőrrel nem tudtuk megnyitni az oxigénpalackot. Haladtunk ötven métert, ott voltak, akik segítettek. Azért nem volt nagy létszám, mert ez hétvégi munka volt, a hétfői műszakkezdéshez csináltunk rendet a tűzvédelmisekkel. Végül volt a helyszínen két halott, és utána még kettő a kórházban. Huszonhatan voltunk sérültek, plasztikázták a kezemet, de utána ha valami hozzáért, már vérzett. Még ma is ez történik, ha csak megkarcolom. Érdekes, hogy a hajam ennyire kinőtt.

A rehabilitáció után visszakerültem aknásznak, de már nem volt jó, mert nem tudtam semmit megfogni. Még egy évig segédkeztem az irodában, ’89-ben úgy döntöttek, elmehetek rokkantnyugdíjba.”

Varga Péter (1948)

(Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

„Évvesztes lettem. Már iskolában, Balatonbogláron is úgy szólított a földrajztanár, a Sebestyén, hogy »na, bányász!«. ’63-ban felvettek a komlói vájáriskolába, gyökeret vertem. Rossz kölök voltam, nem szerettem tanulni; csak géptanból hat egyest írtak be, mert nem akartam megtanulni a Donbasz Gornyak meg Sahtyor típusú ruszki vágathajtó gépeket. De aztán megmaradtam, harmadévben Zobákra kerültem: három hónap feltárás, három hónap termelés. Dicsőség volt ott lenni, feltenni a márkát a táblára. Csongrádon lehúztam két évet a honvédségnél, aztán neki a melónak, mint az állat. Szép lassan lakást kaptunk a tanácstól, aknász lettem, huszonnyolc évet voltam a szakmában.

A lengyelekkel volt a baj! Az elején még volt tolmács, de aztán elmaradtak. Máig nem értem, hogy volt bátorságuk ránk bízni ezeket az embereket! Be kellett vinnem a lengyelt az irodába, és le kellett rajzolnom, mit akarok, mert nem értette. Gazdasági húzás volt, hogy itt voltak, feszültséget teremtett, de azért egy-egy sör mellett kialakultak a barátságok. Borzasztó idegi munka volt, de

megvolt a szakma szépsége, amit csak az érzett, aki belényomta a réselőt a fejtésbe, és amikor kiborult a szén, jött az az illat – aki azt megszagolta, attól kezdve ennek a rabja lett!

Ha elment mellettünk egy gőzmozdony, tudtuk, hogy azzal a szénnel megy, amit mi termeltünk ki. A mai napig felébredek úgy, hogy »mi ez a csend?«.

hirdetés

Összejárkáltam az ország javarészét, rengeteg múzeumot megnéztem, és minden város – de még kisebb települések is – megadják a módját és büszkék arra, hogy ott bányásztak. Ennek a jelét nem látom Komlón. Nem adja vissza a város azt, amit ezeknek az embereknek köszönhet. Ezt a szakmát éltetni kéne, gyönyörű kis palotát tenni neki, gyöngyszeme lenne Komlónak, hogy »igen, megbecsüljük ezt a szakmát«. Ezért nem akartam átvenni a Pro Civitatét, amit a gyűjteményemért kaptam: nem kell nekem, helyet adjanak, ahova ki tudom rakni szívem szerint, és prezentálni tudom, hogy így nézett ki a szakma!”

Vass Dénes (1948)

(Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

„Én is gyüttment ember vagyok, lickóvadamosi. A nővéremen kívül mindenki eljött, a bátyám Úrkútra, én Komlóra, mert innen válaszoltak először nyolcadik után. Már vájáriskolásként körbejártam a komlói üzemeket, viszont Zobák-bánya, ahol most vagyunk, fix pont lett az életemben azután, hogy harmadikos vájáriskolásként ide jöttem üzemi gyakorlatra 1965-ben. Munka mellett végeztem a pécsi technikumot, majd a csúcson húszezer embert foglalkoztató Mecseki Szénbányák vállalati ösztöndíjasaként mentem 1976-ban Miskolcra bányaművelő mérnöknek. Ide jöttem vissza Zobákra, bejártam a ranglétrát. Komlón az volt a nagyság, hogy az ember mindent meg tudott csinálni, ha akart. Az 1985-ös bányaösszevonáskor második ember lettem Kossuth-aknán, ’87-ben Béta-bányán, de ott elfogyott lassacskán a vagyon, visszajöttem Zobákra 1990-ben. Onnan Szászvárra kerültem főmérnöknek, de az a bánya addig is púp volt a vállalat hátán, és 1990-ben – miután egy bányászküldöttség járt Antall Józsefnél – már tudtuk, hogy 2000-ben mindent be kell zárni. A bánya már 1975-től veszteséges volt, de hiba volt elvi támogatást sem kérni a bezárások utáni iparosításhoz, hogy átképzés után legyen hova mennie a bányászoknak. Főleg a leépítés üteme volt fájdalmas, azért maradt itt ennyi roncs. Bár lehet, hogy a lengyelek jártak jobban a sokkterápiával, valószínűleg ott olyan a néplélek, hogy a politikai vezetés ezt meg merte csinálni.

Nagy bajom, hogy, így hetvenen túl, kevesen jönnek velem szembe, akikkel kezet tudok fogni.

Nagyon szar itt most Zobákon. Magánemberként már nem sírok a bánya fölött, el tudtam engedni, de vezetőként nagyon rossz, mert nyugdíjasként része voltam annak a keserűségnek, amitől a munkatársaim lelki betegek lettek. Lassanként azért lecseng ez, mert kevesebben vagyunk.”

Jakab László (1953)

(Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

„Itt, Magyarszéken születtem és nevelkedtem föl. Komlóra édesapám járt, a Kossuth-bányába. Katonaság után én is oda kerültem, gépkocsivezetőként. Megnősültem, egy bányászkislányt vettem el. Szűkösen éltünk albérletben, először nem is a pénz vonzott a leszállásban – vagy az, hogy a vas és acél országát építsem –, hanem, hogy lakáshoz jussak. Aláírtam tíz évre, két éven belül megkaptam, Szilvásba’ egy tízemeletesbe’ az ötödiken. Világéletemben falusi gyerek voltam, szerettem volna még valamit csinálni azon kívül, hogy műszak után kikönyöklök az ablakon. Nem éreztem magaménak a várost, pedig szépnek tartottam. ’84-ben megvettük ezt a telket, ’85-ben építkezni kezdtünk, ’86-ban visszaköltöztünk, azóta itt élünk.

Komló Bányaüzem minden aknájában voltam, de ’93. január 30-án rokkantnyugdíjba raktak, kétszer operálták a gerincemet,

elég nagymérvű szilikózisos vagyok. Az ellen nincs orvosság. Nehéz volt elviselni, hogy egyik napról a másikra nem kellettem senkinek. Egy évig tomboltam sokat.

Most tengetem a napjaimat, de nem hagyom el magamat, 650 szolgálatot adtam a helyi polgárőrségnél meg máltai önkéntesként a kisebbséget oktatom kárpitosságra, mert az az alapszakmám. Tőlük megkaptam az Apor Vilmos Ezüst Érdemérmet, 2017-ben meg a megye önkéntese lettem! Elismernek, így ösztönöznek. Amikor elkerültem otthonról – öten voltunk testvérek –, édesapám úgy engedett útra, hogy »fiam, vagyont nem tudok adni; egyet tudok mondani, ahogy én is éltem: ha tudsz valakin, segíts, ha nem tudsz, próbálj ne ártani!«. Így neveltem a gyerekeimet.

Ha most újrakezdhetném, lemennék újból. Megszerettem a bányát, az elővájás olyan volt … amikor megbontasz egy falat, ahol előtted ember még nem járt, te vagy az első, aki ott csinálja a métereket… ezt nem lehet elfelejteni.”

Horváth István (1956)

(Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

„Budapesten lakott a családunk, ’55-ben jöttek ide, én már itt születtem. Szőlész-borásznak tanultam Villányban, de csak egy évet dolgoztam a szakmában, mert a családalapításhoz pénz kellett. Jó lehetőség volt a bánya: lakás, kereset. Az első naptól kezdve szerettem, jó emberek voltak, segítettünk egymásnak. Sokkal jobb volt akkor közösségben lenni. Csodálatos emberi kapcsolatok alakultak, ha egy értelmileg visszamaradott jött a bányába, mellé is odaállt mindenki, és boldog ember lehetett.

Csillésként kezdtem, aztán vájár-szakvezető-csapatvezető. Elfogadtak az emberek, jó szakemberektől tanultam, én is tovább tudtam adni a szakmát. A mai napig ha összetalálkozunk, megöleljük egymást.

’95-ben, amikor már tudtuk, hogy bezár a bánya, azért jöttem el, mert megváltozott sok vezetőnek az emberekhez való viszonya: kezdték a munkást nem embernek nézni. Több mint százfős csapatot vezettem, lejött egy vezető a bányába, anyázás volt, azt meg soha nem bírtam. Meggondolatlanul azt mondtam: »Reggel hat óta kínlódunk, ti meg négyen ingyenélők lejöttetek tizenegykor, és így beszéltek az emberekkel!« Fogtam a cuccomat, kiszálltam a bányából, és négyezer műszakkal elmentem nyugdíjba.

Egy férfinak ez kihívás volt. Veszélyekkel teli, izgalmas, érdekes, változatos munka. Nem volt két egyforma műszak, és tudni kellett a bányásznak azzal az egy-két-három szerszámmal meg a tíz körmével mindent megoldani, a szereléstől kezdve a termelésig. Egy férfi erre büszke volt.

A politikai vezetés mellett mi vagyunk a hibásak azért, hogy nem álltunk ki elég keményen, hogy megmaradjon a városban legalább egy aknatorony vagy mentőhíd. Lehet, hogy a nagy kapkodásban senki nem gondolt arra, hogy ebből érték lehetett volna. Zobákon kulturális központot lehetett volna csinálni, csodálatos épületek voltak, nem kellett volna hatalmas összegeket ráfordítani. Ehelyett mindent eladtak, leromboltak, vitték a MÉH-be.”

Sápi Jenő (1957)

(Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

„Itt születtem Komlón. Halkan mondom, 1 kiló 35 dekával, ikerterhességből én maradtam meg. A termet ma már más. Édesapám Béta-aknán volt bányász meg mozigépész, anyukám konyhán volt. Ő szegedi volt, apám budapesti, valahogy a bánya hozta össze ezt a szerelmet: a konyháét és a pénzét. Kétszobás, Sztahanov utcai cserépkályhás lakásunkat elcserélték a Magyarszéki Egyetértés TSZ egyik molnár-ikerházának felére. Nem szakadtam el Komlótól, de megvoltak a falusi élet rejtelmei. Jelentkeztem elektroműszerésznek, másodikként meg a felszolgáló szakmát jelöltem be. Nem volt rossz döntés, mindjárt Pécsre, a Nádor Szállóba vettek fel tanulónak, aztán 26 éves koromig tartott a vendéglátós éjszakai élet meg az »amit ma megkeresek, azt kötelező ma elcsesznem« létforma. Kialakult egy élettársi kapcsolat egy ligeti lánnyal, osztottam-szoroztam, aláírtam tíz évre a bányánál, három hónapra rá kaptam egy tizedik emeleti lakást. ’83-ban kerültem a bányához, jártam folyamatosan dolgozni.

Olyan munkamorál volt, ami a napon nincs. Ott mindenki egyért van. Bármilyen baj van, képes vagyok kockáztatni az életemet a másikért. Ez itt fönt nincs, csak ott lent – amikor kiszállsz, minden megváltozik.

Korán, 1986-ban megsérültem egy gépesített fejtésben, 50 százalékos egészségkárosodásom lett. Egy többmázsás szénomlás maga alá temetett, nekinyomott a fejtőgép kaparószerkezetének. Szétnyomta a májamat és eltörte a gerincemet. Az orvosnak fontosabb volt a focivébé, mint én, csak akkor vettek kezelésbe, amikor a klinikai halál közelében voltam. Kikerültem külszínre, rehabilitált munkakörbe tettek, voltam bérelszámoló, körletírnok. Mindegyiket szerettem, mert közel voltam a termeléshez, hallottam mindent.

Amikor 2010 után újravizsgálták a rokkantnyugdíjasokat, 2016-ig gyomorgörccsel éltem, hogy mikor hívnak be. Végül békén hagytak. Most nyugdíjig biztonsági őr vagyok, harminchat darab monitorképet kell nézegetnem.

Dübörgött a város, ez mára visszasorvadt. Megértem a fiatalokat, akik elmennek, nincs számukra megfelelő munkahely, nincs itt jövőjük. A bányásztársadalom pedig már szinte csak temetéseken találkozik. Egymást temetjük meg a tudásunkat.”

Farkas Attila (1958)

(Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

„Komlón születtem. Vasesztergályosnak tanultam. Korán kerültem szerelembe mostani feleségemmel, összeházasodtunk. Döntő rész volt a pénz, s mivel Komló bányászváros, magához vonzott a bánya engem is. Kossuth-bányára mentem 1977-ben, mint földalatti csillés, szorgalmasan részt vettem mindenféle munkákban, igyekeztem eltanulni mindent, iskolákat, tanfolyamokat elvégezni. Technikumot is végeztem, beállítottak aknásznak, majd Kossuthról fölkerültem Zobákra. Igyekeztem helytállni, az évek magával hozták a szakma szeretetét. Megváltozott az anyagi helyzetünk, korán kaptam lakást – ma is abban élünk. Csodálatos dolgokon mentem át. Persze megvolt a tisztességes munkavégzés, akarat, hozzáállás, és úgy is éltünk, hogy tudjunk elmenni másnap dolgozni – persze megvoltak a görbe napjaink, voltak hosszú focimeccsek –, de én csak jókat kaptam a bányától.

Akármerre jártam az országban, soha nem szégyelltem, merről jövök, mindig büszkén mondtam, hogy komlói vagyok.

Ledolgoztam húsz évet a bányászatban – egy kanyar után az utolsó éveket Márkushegyen –, most ennek a gyümölcsét élvezem korkedvezményesként.

Az oktatóink arra próbáltak minket ránevelni, hogy ne pánikoljunk be, ha betartjuk a szabályokat, akkor megmenekülünk. Tudtuk azt is, mivel jár a bányászat, de a magasabb kereset kompenzálta ezeket: esztergályosként kerestem kétezer forintot, lementem a bányába, kerestem tizenötöt. Nem söröztünk minden este, de amink megvolt, az  – büszkén kijelentem – a munkánk által lett meg.”

Magyar Zsolt (1965)

(Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

„Egy alföldi faluban nevelkedtem, Tiszaörsön, tizenhárom évesen kerültem anyukámmal Komlóra, a bátyám már itt bányász volt. Nehéz körülmények között éltünk, tizennégy évesen úgy döntöttem, megpróbálom saját kézbe venni a dolgokat, jelentkeztem vájártanulónak. A kényszer vitt a pályára, és az is vitt le róla, sajnos megértem a bezárást. Elég fiatal voltam akkor, egyedül neveltem két kamaszlányt, más mesterség után kellett nézni. Kanyargós volt, de megtaláltam: útépítő lettem, itt dolgozom most az M6-oson.

Amikor elkezdtem a bányánál dolgozni, már megvolt a lejtmenet előszele: még virágzott a bánya, de már szóba került a bezárás – csak épp úgy, hogy ha kimerülnek a szénmezők, áttevődik a termelés Bonyhádra. Soha nem hittük volna, hogy eljön az idő, aztán egyszer csak szembesültünk vele, hogy itt van. Onnantól felgyorsultak az események. A lakásom az utolsók közt volt, amik felépültek, ’90 után már nemigen lehetett lakáshoz jutni.

Az utolsó pillanatig feszített tempó volt, a terveket ugyanúgy hozni kellett, de évről évre jobban éreztük, hogy nincs szükség ránk. Rossz volt a közhangulat. A legeslegvégét már én sem akartam megvárni, pedig lehetett volna még tárót tömedékelni. A tényleges utolsó széntermelő műszaknál én küldtem el a népet a táblától. Utána már csak voltunk.

A bezárás után volt néhány évem, amikor nagyon nehéz volt, akkor írtam meg a Szénporos élet című könyvemet. Sokat voltam itthon, nem volt munkám, írással tereltem el a figyelmemet.

Jöttek elő az emlékek, elsősorban a bányászéletet és a bezárást dolgoztam fel. Félig-meddig fikció. Voltam vele bemutatón Rozsnyón, Rudabányán; a kritikák nagyon jók. Tipikus esete a komlói helyzetnek, hogy itt soha nem volt erre igény. Fel se vetődött.”

*

 Köszönjük a komlói József Attila Városi Könyvtár és Muzeális Gyűjtemény igazgatója, Steinerbrunner Győzőné, illetve a helyi Nyugdíjas Bányász Szakszervezet elnöke, Kőszegi Ernő cikkünk elkészítéséhez nyújtott segítségét!

*

Nyitókép: bányász szobor Komló központjában. (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ez a riport olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

hirdetés

Kategória: riport