„Neurózisok csapnak össze” – Babiczky Tibor költő férfi és női szerepekről, politikáról, popkultúráról
Babiczky Tibor igencsak különleges helyzetben van: a „megveszekedett orbánista, a kormányt 110 százalékig támogató” Demeter Szilárd vezette Petőfi Irodalmi Múzeumhoz (PIM) tartozó Digitális Irodalmi Akadémiának dolgozik, közben tagja a PIM-et bojkottálókat is tömörítő Szépírók Társaságának. Mi tette lehetővé az állam múlt heti „közvagyontalanítását”, miből következett kollektív neurózisunk, identitásharcaink – a költővel ezekről is beszélgettünk. De nem csak ezekről. Babiczkyt azért kerestük meg, mert megjelenés előtt olvashattuk új kötetét, a Szapphó-paradigmát, amely igencsak különleges vállalkozás: a negyvenéves magyar költő teljesre írta az antik leszboszi költőnő fennmaradt töredékeit.
– Ön leszbikus nő?
– Heteroszexuális férfi vagyok, de a lelkemnek van női oldala. Ahogy minden férfiének. És fordítva. Weöres Sándorról vagy Pilinszkyről rendszeresen el is hangzik, milyen nőiesek, Nemes Nagy Ágnesnél pedig férfias vonásokat szokás emlegetni. Az arányok persze mindenkinél mások, de minden lírában felfedezhető az animus és az anima egysége. Egyetlen nézőpontból legfeljebb politikai kiáltványt lehet írni. Verset nem.
– Azért ugye nem valami extraprogresszív társadalmi üzenetnek, coming outnak szánta, hogy hamarosan megjelenő kötetében Szapphó bőrébe bújt és teljesre írta az antik leszboszi költőnő fennmaradt töredékeit?
– A művészet mindig coming out, de egyébként szó sincs arról, hogy társadalmi üzengetéshez kerestem volna apropót.
Mondhatnám, hogy véletlenül akadtam Szapphóra – ha hinnék a véletlenekben. Annyi történt, hogy egy művészeti albumot szerettem volna venni ajándékba, bementem hát egy antikváriumba. Az album megvolt, de még nem volt beárazva. Várnom kellett. Nézelődtem, nézelődtem, aztán leemeltem a polcról egy görög-magyar Szapphó-összest. Mintha morzejelek sorjáztak volna a lapokon. Pontok és pontok minden oldalon, nagy néha egy-egy szó.
– Szinte már posztmodern.
– Csak itt a sivatag, a mostoha időjárás meg néhány ezer év alkotta meg a posztmodernnek ható eredményt: szétmállott, kilukadt a pergamen, s csupán néhány vers maradt meg épen az egész életműből.
– Az egyiket, a 102-es számozásút mindenki fel tudja idézni Radnóti Miklós fordításában. Le akarta nyomni a nagy elődöt?
– Szó sincs lenyomásról. Nádasdy Ádám sem gondolja, hogy jobb Babitsnál, nem azért fordította le az Isteni színjátékot, hanem hogy pontosabb rálátásunk legyen a műre. Radnóti fordítása egyébként az egyetlen jó az eddigiek közül, de nem teljesen pontos az sem. A vers az „anya” szóval indul és az „Aphrodité” szóval fejeződik be, e kettő között feszül az íve. Ettől még lehet fülbemászóbb Radnóti megoldása az enyémnél, de szerettem volna betenni a közösbe az én változatomat is. Kihagyhattam volna persze, hiszen nem ez keltette fel az érdeklődésemet, hanem a „morzejelek”. De: kihívás volt.
– A morzéban mi volt érdekes? Rájött, hogy ha már amúgy is írt korábban töredékes verseskötetet Félbehagyott költemények címen, most inverzben megcsinálja ugyanazt és kiegészíti másét?
– Nem volt ez tudatos, s az sem volt cél, hogy belehelyezkedjem Szapphó személyiségébe. Saját verseket írtam a megmaradt szavak felhasználásával. Azt például szándékosan nem néztem meg előre, hogy az adott töredék melyik dalcsoporthoz, témához tartozik. Hagytam, hogy hasson rám az a néhány megmaradt szó, aztán amikor megvolt a vers, akkor néztem csak meg, hasonló-e a tematikám az eredetiéhez.
– És?
– Írtam egy gyászverset az egyik töredékből. Az eredetiről aztán kiderült: a nászindulók egyike volt egykor.
– A hétfőn magyarérettségit írók reflexből vágnák is rá: „A költő így utal válására, amelyet nem tudott feldolgozni”.
– Az említett, szándékolatlan „gyásznásszal” tudatosan biztosan nem utaltam semmire, de hogyne, az ember a saját életére is reflektál, amikor verset ír. A kötet első harmada számvetős, aztán az erotikus rész következik, amelyet az ifjúságtól való búcsú zár le. A harmadik harmad pedig a megérkezésé, megbékélésé. Az ív nagyjából kirajzolja, hol tartok most, negyvenévesen.
– Azért az erotikus részben csak belebújt a leszbikus nő bőrébe.
– Ott igen, ott bele. Persze Szapphónak nem lehet igazán a bőrébe bújni, hiszen nem csak az írásai töredékek és nagy talányok: ő maga is az. Valós személy, mégis olyan, mintha kitalált alak lenne. Már életében legendák övezték, korának celebje volt, az akkori bulvár is folyamatosan foglalkozott vele, ezért minden információ, amely fennmaradt róla, totális ellentmondásban van egy másik róla szóló információval. Gyönyörű volt. Ronda volt. Leszbikus volt. Férfifaló volt… A Krisztus utáni 3. században úgy próbálták feloldani az egyik ellentmondást, hogy azt mondták: valójában két Szapphó élt Leszbosz szigetén, egy gyönyörű heteira, meg a csúnyácska költőnő. Ovidius úgy próbálta elvágni a férfifaló leszbikus gordiuszi csomóját, hogy az egyébként homoszexuális Szapphó egy férfi iránt érzett szerelmi őrületében önmaga ellentétébe csapott át. Nem mintha akkoriban rossz néven vették volna a leszbikusságot. Vagy a szexualitást általában. Bőven a keresztényi elfojtás hosszú évszázadai előtt jártunk még.
– Egy, a középiskolát a pápai reformátusoknál, az egyetemet pedig a Pázmány Péterről elnevezett katolikus intézményben elvégző költőnek miért az elfojtás jut eszébe a kereszténységről?
– Mert tény, hogy a görög és egy kicsit még a római antikvitásban volt meg utoljára a tudattalan szabad áramlásának lehetősége. A kereszténység lényegileg persze szintén felszabadításpárti…
– Ugye nem az jön most, hogy „Krisztus az első kommunista”?
– Dehogy. Efemer fogalmakkal nem közelíthetjük meg a lényeget. Arról beszélek, hogy Jézus is az önmagunkkal való szembenézés fontosságát képviselte. Az őszinteséget. Ami pedig kemény, kíméletlen dolog: árnyékos oldalunkkal is találkoznunk kell, annak létét is el kell fogadnunk. Sajnos egy-kétszáz év leforgása alatt hatalompolitikai rendszerré alakították a vallást, amely már nem az önismeretre, hanem az elfojtásra épült.
Ezért furcsa nekünk első olvasásra egy ókori görög versantológia. Egy idő után aztán rájövünk, miért van ez. Mert teljesen természetesnek vesznek minden érzelmet. Ugyanabban a regiszterben írnak vérfertőzésről, amelyben szerelemről, barátságról, öregedésről, vagy egy átborozott estéről. Hiszen minden az élet része és mindenről lehet is, szabad is beszélni. Bűntudat nélkül.
Meg lehet írni az Oidipusz királyt és elő is lehet adni. Mivel árnyék-énünk is létezik, szabad folyást engedtek a róla való beszédnek – ellentétben a már megmerevedett kereszténységgel. Kétezer év kollektív elfojtás márpedig nem múlik el nyomtalanul. Még akkor sem, ha a kereszténységnek, amennyiben korszakként tekintünk rá, mára gyakorlatilag vége.
– Legalább szomorkodik azért ezen?
– Reneszánsza még lehet, azt nem zárhatjuk ki, de az elmúlt százötven-kétszáz év folyamatai elég egyértelműek. S hogy ez szomorú-e? Akkor fogjuk tudni, ha már látjuk, mi jön helyette.
– Egyelőre leginkább laposföldhit meg identitásharcos progresszióvallás jön. Amikor például költőtársa, Tóth Krisztina azért nem ajánlja Jókait, mert a 19. században merészelt 19. századi nőket ábrázolni mai, hős feministák helyett…
– Ez az ügy túl lett habosítva. Tóth Krisztina elmondta a véleményét egy interjúsorozatban. Ez teljesen oké. Legfeljebb nem értünk egyet. A postaládájába kutyaszart tömködni – az nem oké.
– Az nem. De miért is üdvös, ha mai politikai szempontok alapján akarjuk a múltat eltörölni?
– Nem mondom, hogy ez jó, csupán annyit, hogy érthető. Átmeneti korszakban élünk, amelyben neurózisok csapnak össze. Bizonytalan identitások csatája ez – s éppen bizonytalanságuk az oka a neurotikus hangnak.
Ha valaki Budapest kellős közepén két ököllel veri az asztalt, hogy „Én igaz magyar vagyok!”, ott azért sejthetően gond van az önértékeléssel. Amikor az ember identitása stabil, nem kérdőjelezi meg másét dühödten, hiszen a sajátjára abban nem lát veszélyt.
– Attól, hogy valaki paranoid, még üldözhetik. Elnézve egyes amerikai egyetemeket, azért jobb, ha befogja a száját, aki nem non-bináris nemi identitású vegán.
– Azért ez így elég sarkított.
– Persze, de nyugatabbra helyenként tényleg valóság már, hogy ha nem hajlandó a tanár elfogadni a diák éppen aktuális identitását és az annak megfelelő névmással utalni a nebulóra, kirúghatják. Nem a hallgatót.
– Ez cseppet sem mond ellent annak, amit a neurózisról mondtam. A gondolkodás szabadsága viszont ettől még nincs veszélyben. Az sosincs. Gondolkodni mindig lehet.
– A négy fal között, hogyne, de őszintén és nyilvánosan beszélni kockázatos.
– Az mindig kockázatos. Az életben lényeges dolgok mindig kockázatvállalással járnak. „Az igaz barát nem döfi a hátadba a kést. Hanem a melledbe” – mondta Oscar Wilde.
– Ön vállal kockázatot? Ritkán beszél a körülöttünk zajló eseményekről, mondjuk arról, amikor a fél Hajógyári-szigetet megkapja a Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM) is vezető Demeter Szilárd… Hogy szűkebb pátriájában maradjunk.
– Anélkül, hogy kérdeznének, nincs közléskényszerem közéleti témákban, s minthogy tavaly nyár óta a PIM-ben működő Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) munkatársa vagyok, nem tartanám elegánsnak, ha bármit mondanék Demeter Szilárdról. Se jót, se rosszat.
– A „megveszekedett Orbánista, a kormányt 110 százalékig támogató” Demeter vezette PIM-nek dolgozik, miközben a PIM-et bojkottáló írókat is tömörítő Szépírók Társaságának tagja?
– Ha valaki egy űrlapon az „anyja neve” rubrikába is Orbán Viktor nevét írja be, engem az sem zavar. Szíve joga. Mindenki azt csinál az életéből, amit tud. Amíg ennek nincs előíró jellege, addig semmi gond. Annyit talán elárulhatok, hogy mindenféle politikai nyomás nélkül végzem a munkámat, kutatok és szerkesztek magyar írói életműveket. A digitális akadémia nem világnézeti klub. Arra törekszünk, hogy a magyar irodalom teljes palettáját megmutathassuk. Hangsúly a törekvésen. Ebben sem egyéni ízlésnek, sem semmilyen ideológiának nincs helye.
– Kellemes szerkesztői állás, és már meg is van oldva, hogy a költő szemérmesen hallgasson, amikor a közvagyon ezermilliárdos tételben való magánalapítványokba szervezéséről kérdezzük?
– Ami az állam múlt heti közvagyontalanítását illeti, arra örömmel válaszolnék – ha lennének rá szavaim.
– Versben esetleg?
– Nem éppen költői téma. Bár Catullus ezt is megoldotta. Figyelje csak: „Jót nevettem imént, a néptömegben / egy fickón, aki míg Vatiniusra / dörgött Calvusom ékesen s csodásan, / így robbant ki, magasba tárva karját: / Istenek! Be ügyesbeszédü babszem!” Mondanám szívesen, hogy ennél durvább már nem történhet, de hányszor mondtuk már ezt, hányszor éreztük már így? A felvilágosodással elveszett a politika metafizikai dimenziója. Nemcsak az államot és az egyházat sikerült szétválasztani, de a jogot és az erkölcsöt is. Az ember viszont, természeténél fogva, törekszik a metafizikai tartalmak felé. Több száz éve viszont egymásra vagyunk utalva. Ember az emberre.
A „Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!” amúgy is megvalósíthatatlan hármasából nőttek ki a modern politikai gondolkodás irányzatai. Mindegyik kitermelte a maga torz, transzcendencia nélküli vallásosságát.
A baloldali mozgalmak az egyenlőségre épültek, és megalkották a kommunizmust. A jobboldaliak a testvériségre, és megalkották a nácizmust. Napjainkban a szabadságra alapozó liberális eszmék szélre tolódásának szemtanúi lehetünk. Ha megfigyeljük, minden szélsőség valójában az alapgondolat ellentétét valósította meg. Így lett az egyenlőségből kizsákmányolás, a testvériségből fajgyűlölet. És – ha például a polkorrekt nyelvhasználatra gondolunk – így lesz a szabadságból börtön. Visszatérve az eredeti kérdéshez: a hűtlen kezelés, ha törvényerőre emelkedik, már nem alávaló erkölcstelenség és törvénysértés, hanem az isteni kinyilatkoztatás maga. Fogalmam sincs, lehet-e kezdeni bármit ezzel a helyzettel.
– Nem épp ezért kellene valahogy mégiscsak visszacsempészni azt az imént kárhoztatott kereszténységet az életünkbe? A maga nagyon is erkölcsi „Ne lopj!” parancsával.
– Hiába lenne ez bizonyos szempontból akár tényleg jó, ha egyszer visszafele nem lehet haladni az időben.
– Egyenes irányú haladást feltételez? A történelmi korszakokat nem inkább mi, emberek alakítjuk a döntéseinkkel?
– Nem ilyen egyszerű ez. Bizonyos társadalmi, tudati és egyéni tapasztalatok után már nem lehet visszatérni egy korábbi állapotba. Jung írta meg 1939-ben egy nagyon érdekes tapasztalatát, A szimbolikus élet című előadásában olvasható. Egy pueblo indián törzs még akkor is abban a hitben élte az életét, hogy nekik ki kell menniük reggel elvégezni a szokott rituálét, mert ők segítik égre a Napot. Ha nem mennének, nem kelne fel. Este pedig megint csak el kell végezniük a szertartást, mert a Nap csak úgy tud lemenni. Jung írja, milyen jó lenne pueblónak lenni. Megvan a viszonyod a transzcendenssel, megvan az egész világegyetemre szóló, nemes, nagy feladatod, értelme van az életednek. Csakhogy Jung tudta azt is, hogy ez számára már lehetetlen. Az ő nyugati tapasztalatával bármilyen jó lenne is, ebben ő hinni már nem tud. Ha meggebed, akkor sem. Tehetne úgy, de az meg önbecsapás lenne. Sem társadalmi, sem egyéni folyamatokban nem lehet tehát visszatérni a pontra, amelyet már magunk mögött hagytunk. Hazugság nélkül legalábbis nem. A Tízparancsolathoz sem lehet. Ami nem jelenti, hogy ne lenne érvényes ma is. Újra felfedezni: arra van lehetőség egyedül. Az nincs kizárva.
– A matriarchátusról mégis úgy ír a Szapphó-paradigma utószavában, mint ami egyszer már megszűnt, most mégis visszatérőben van.
– Az antikvitásban úgy ötszáz éves folyamat eredménye volt, amíg a patriarchátus kialakult: az időszámításunk előtti 12., 13. századra jelentek meg az olümposzi istenek, de még azoknak a fele is nő. A korábbiak, akik a föld alatt laktak, kizárólag nők voltak, s szimbólumaik tovább éltek az olümposziaknál is. Később a kereszténység majd’ minden ilyen jelképet, amely korábban pozitív volt, negatívként tüntetett fel: a kecske a sátán megtestesülése lett, ahogy a kígyó is. Utóbbi pedig a sokáig az antik görögök őseinek tekintett pelaszgok teremtésmítoszában maga a férfi. A nő jelenik meg és lebeg a vizek felett, a kígyó meg bemászik a combjai közé. Amikor a gyerek megszületik, a kígyó elbizakodott lesz, magának követeli, mire a nő széttapossa a kígyó fejét. Egyértelmű, ki volt felül akkoriban. Egyébként ezzel a problémával még az Ószövetség fordítóinak is meg kellett birkózniuk: az eredeti iratokban nőnemű lélek lebegett a vizek felett. Lassú folyamat volt tehát a váltás a patriarchátusra. Eleinte annyi történt, hogy az uralkodónő kilenc hónapra választott maga mellé egy királyt, akit viszont a „mandátuma” végén feláldoztak. Darabokra tépték. Aztán már háromszor kilenc hónapig lehetett valaki a királynő mellett. Még később már nem a királyt áldozták fel, csak egy szolgálóját, helyette. Aztán már nem is embert áldoztak, csak állatot.
– Jó, de ebből miért is következne, hogy újra kezdhetünk készülni a széttépésre?
– Még nagy a zavar, de hogy valami történik és ha nem is a széttépés, de a matriarchátus irányába hat, mutatja: megjelent a gondolkodás arról, mit jelent nőnek, férfinak lenni, mit jelent a család, annak szerkezete, mi a munkamegosztás a nemek között, kinek „jár” a gyerek, ki taposhatja szét kinek a fejét… Szimbolikusan, persze… A szimbólumaink – lévén, hogy a tudattalanból erednek – nagyon sokat elárulnak rólunk és a világunkról, amennyiben hajlandók vagyunk tudomást venni róluk és foglalkozni velük. A kézfogás például annak a szimbóluma, hogy feltárom a másik előtt a tenyeremet, jelzem, hogy nyitott vagyok felé, egyúttal arról is biztosítom, hogy nincs nálam fegyver. A két tenyér végül „megöleli egymást”. Érdemes megfigyelni, hogy az elmúlt évben hogyan és mivé alakult át ez a szimbolikus gesztus: zárt öklök összeütésévé. Egyedül ez az apró változás többet elárul a korról, amelyben élünk, mint tíz tudományos elemzés.
– Férfiként nyilván érintik ezek a folyamatok, főleg, ha a talán közelgő matriarchátusra gondolunk. Ne mondja, hogy érzelemmentesen tudja őket szemlélni.
– El lehet tölteni egy életet úgy, hogy az ember olyan dolgoktól fél, amelyekre nincs befolyása. Assisi Szent Ferenc imája nagyon találó. „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” Az utolsó a legfontosabb.
– Mit tud, mit akar megváltoztatni?
– Szűk a hatóköröm. A magamén kívül azoknak az életére hatok, akik körülvesznek.
– Az olvasókat tehát nem sorolja ide.
– Ha van ember, akit önismeretre sarkall, amit írok, ha megváltoztat benne valamit, az nagyon jó, de az írás is, az olvasás is magányos műfaj: az író nem fogja tudni pontosan sosem, mit váltott ki másban a műve, ha kiváltott valamit egyáltalán.
– Azért a szerelmes levelek csak érkeztek a már húszévesen kötettel rendelkező Babiczkynak…
– A rajongás az irodalom körül is megvan, persze, de az a popkultúra része, az nem a valódi hatást mutatja.
– A popkultúrára konkrétan is volt hatása: Both Miklós dalszövegeit írta. Egyetemi cimboraság?
– Nem. A Pázmányon furcsamód sosem találkoztunk. Jóval később ajánlott neki Karafiáth Orsi, akivel Miki addig dolgozott. „Valami nagyon sötét szövegre volna szükségem.” „Hívd fel Babiczkyt.” Így kezdődött.
– Tud megrendelésre sötétet írni?
– Úgy látszik. Jó tapasztalat volt kipróbálni magam egy alkalmazott műfajban, sokat tanultam belőle. Miklóssal egyébként nagyon jó volt együtt dolgozni. Szabadjára is voltam engedve, meg nem is. Éppen a jó arányban. Nála nem készülhet el előbb a szöveg. Megvannak a zenei motívumai, a dallamai, a pontos szövegritmikák, azokra kellett felhúzni valami jót. Így születnek egységes, jó dalok, nem fordítva – a vers-megzenésítések általában ezért döcögnek annyira. Az én fülemnek legalábbis.
– Nem rettentő unalmas ma mások életművét olvasgatni a digitális akadémián azután, hogy egy időben Both Miklós Bereményi Gézája lehetett?
– Egyben végigolvasni életműveket nagyon is izgalmas! Nemrég Szécsi Margit összes versét dolgoztam fel. Egészen más perspektívát kapott így a művészete. Nagy László felesége – nagyjából így szokás rá utalni, ami nagyon igazságtalan. Ő Szécsi Margit. Kiváló költő.
– Mitől lesz valaki kiváló költő?
– Azt tudom megmondani, számomra mi kell hozzá. De hadd tegyek egy kitérőt. Egyre mélyebb meggyőződésem, hogy az irodalmi – vagy általában véve: a művészeti – ízlésünk a kötődési mintáinkat modellezi. A művészet befogadása, ahogy a létrehozása is: kapcsolódás. Ebből következően van, aki az absztrakt vagy a groteszk felé húz, mást az elméletibb, távolságtartóbb művek nyűgöznek le. Megint más a primer érzelmeket keresi. És ez így van jól, ez a színesség és sokféleség összességében gyönyörködtető. Arrafelé is jó és érdemes kalandozni, ami az egyéni ízlésünktől esetleg távol áll. Én azokat a műveket szeretem, amelyek segítenek élni. Amelyek képesek lehozni valamit a kollektív tudattalanból, megpendíteni minden emberben feszülő húrokat. Ha valaki elolvas egy jó verset a veszteségről, érzi azt akkor is, ha egyébként személyesen még sosem élt át gyászt. Kosztolányi Hajnali részegsége, Petri Hogy elérjek a napsütötte sávig-ja… Ezek a versek ilyenek. Az egyéniből indulva jutnak az általános emberiig. Az emberek alapproblémái ugyanis nem változnak. Ha azokról őszintén beszélünk, az rezonál. Erre példa Szapphó is, vagy akár az Odüsszeia. Ha utóbbiról lehámozzuk az állandó jelzőket, a hexametert, az invokációt, miről is szól? A férfi elmegy a tengerre kalandozni, a nő meg otthon marad a gyerekkel. Egy csonka család története. Ma, amikor minden második házasság válással végződik, releváns minden, amit Homérosz a férfiszerepről, a női szerepről és az apátlan felnövekedésről ír. Közben eltelt háromezer év. És a görögöket még mindig érdemes olvasni. Sőt. Érdemes lenne göröggé válnunk újra. Szebbnek, egyúttal esendőbbnek látnánk magunkat és egymást.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
