Harminc éve rejtély a világ legnagyobb műkincsrablása, most film készült róla

·2021.04.08

Tizenhárom nyomtalanul eltűnt, felbecsülhetetlen értékű műalkotás, köztük Rembrandt egyetlen tengeri jelenete és Vermeer A koncert című festménye: a bostoni Gardner Múzeum kifosztása harminc évvel ezelőtt a világ legnagyobb műkincslopása volt. Tegnap debütált a Netflixen a dokumentumfilm, amely utána ered a rejtélynek. Annak a bűnténynek, amelyet már évekkel ezelőtt megoldottnak hitt az FBI. Csak éppen a képek nem kerültek elő.

A bostoni Isabella Stewart Gardner Múzeum termeiben üres képkeretek emlékeztetnek minden idők legnagyobb műkincslopására. Persze ha egészen korrektek akarunk lenni: a címet 2019 novemberéig viselte egyértelműen a bűntény, amelyről ez a cikk szól. Abban az évben ugyanis a drezdai Grünes Gewölbe kincstárból rengeteg nagy értékű ékszert vittek el, amelyek becsült értéke talán magasabb, mint a bostoni képeké – bár ezt szinte lehetetlen összehasonlítani. A bostoni rablás mindenesetre sokkal nagyobb kárt okozott az egyetemes kultúrának: az eltűnt festmények művészettörténeti szempontból jelentősebbek, mint a barokk és reneszánsz ékszerek. A „felbecsülhetetlen érték” egy Rembrandt- vagy egy Vermeer-főmű esetében tényleg nem hatásvadász szófordulat csupán.

Ennek a legendás bűnténynek eredt nyomába egy négyrészes dokumentumsorozat, amely tegnap debütált a Netflixen, majdnem a harmincadik, kerek évfordulón. A filmben szinte mindenki megszólal, aki valaha foglalkozott az üggyel: egykori szemtanúk, a nyomozáson dolgozó FBI-ügynökök, oknyomozó újságírók, ügyvédek, kurátorok és az üggyel véletlenül kapcsolatba került átlagemberek. Harminc év után még mindig él a múzeum által felajánlott, jelenleg 10 millió dolláros nyomravezetői díj és még mindig üresek a képkeretek a falon – noha az FBI 2013-ban bejelentette, hogy eljutottak a megoldásig, tudják az elkövetők nevét. Csak éppen a festmények hiányoznak, és ahogy telik az idő, egyre valószínűbb, hogy sosem kerülnek elő.

A bostoni Gardner Múzeum különleges intézmény, nem is hasonlít a „rendes” múzeumokra. Isabella Stewart Gardner, egy dúsgazdag amerikai örökösnő a világ egyik legnagyszerűbb magángyűjteményét hozta létre egy velencei stílusú palotában, amelyet úgy rendezett be, mintha pompás otthon lenne, ahol a látogató a művekkel nem steril múzeumi környezetben, hanem intim hangulatú enteriőrökben találkozik. Az 1924-ben elhunyt Gardner végrendelete biztosította, hogy a múzeum örökre olyan maradjon, amilyennek az alapító megálmodta: ha a kurátorok megszegnék a rendelkezést, az egész gyűjteményt el kellene árverezni Párizsban, és az árát átadni a Harvard Egyetemnek.

A holland terem egy 1926-os felvételen, középen Rembrandt ellopott főműve, a Vihar a Galileai-tengeren (fotó: T.E. Marr & Son)

Gardner végakarata azonban nem állította meg azt a két rablót, akik 1990. március 18-án éjjel, rendőri egyenruhába öltözve kopogtattak az ajtón. Az éjszakai őr beengedte őket, mivel azt mondták, bejelentést kaptak valamilyen gyanús tevékenységről, majd a bejárathoz hívta éppen őrjáraton lévő társát is. Az asztal alatti gombot, amivel jelezhette volna a rendőrőrsön, hogy valami nincs rendben a múzeumban, nem nyomta meg. Az álrendőrök mindkettőjüket megbilincselték, majd ragasztószalaggal megkötözve levitték a pincébe. 81 percig szabadon jártak-keltek az épületben, a kiválasztott festményeket kivágták a kereteikből, és végül távoztak, de magukkal vitték a biztonsági kamerák felvételeit tartalmazó videokazettát is.

Merész, de egyszerű bűncselekmény volt, amihez sok bennfentes információ kellett, és simán megakadályozható lett volna, ha a múzeum jobban odafigyel a saját biztonságára. A Gardner Múzeum kollekciója a világ legnagyszerűbb gyűjteményei közé tartozik, a biztonságot mégis egy 23 éves, hippiéletet élő rockzenész fiúnak kellett volna garantálnia, aki rendszeresen úgy járt be éjszakai őrként dolgozni, hogy előtte füvezett, és érthetetlen okokból folyton nyitogatta a külső ajtót, amit minden körülmények között zárva kellett volna tartani. Rick Abath pontosan az a srác volt, aki ajtót nyit két egyenruhásnak, aztán ellenállás nélkül hagyja magát megbilincselni, mielőtt egyáltalán felfogná, hogy mi történik vele.

A megkötözött biztonsági őr, Rick Abath a helyszínelés során készült fotón a múzeum pincéjében

Természetesen a nyomozók kevésbé naív természetű emberek, ezért fontolóra vették a lehetőséget, hogy Rick az elkövetők bűnsegédje volt, néhány gyanús tény ugyanis felmerült a viselkedésével kapcsolatban. Végül azonban arra jutottak, hogy ha segítette is a bűnözőket, azt valószínűleg nem szándékosan tette, hanem a rablást megelőző hónapokban mindent kifecseghetett különféle bulikban a múzeum hiányos biztonsági rendszeréről. Rick Abath röviden a filmben is megszólal, de semmi újat nem mond, ugyanazt ismétli meg, amit a történetről annak idején előadott.

Az ellopott művek listája nagyon furcsa. Egyrészt a rablók tudták, mit csinálnak, mert valódi főműveket vittek magukkal (sajnos). A két legnagyobb érték Rembrandt Vihar a Galileai-tengeren című nagyméretű festménye és Vermeer A koncert című képe. Vermeernek mindössze 34 képe maradt fenn, ezért minden egyes festménye igazi ritkaságnak, a múzeumok büszkeségének számít. Szimbólumokkal teli, különleges hangulatú alkotások ezek. A Vihar a Galileai-tengeren jelentőségét az adja, hogy ez a drámai hangulatú, mozgalmas bibliai mű a festő életművének egyetlen tengeri jelenete, s a legértékesebb Rembrandt-alkotásnak tartották az amerikai kontinensen. A rablók ezen kívül elvittek egy kiemelkedő színvonalú Rembrandt-portrét (Egy hölgy és egy úr feketében), Govert Flinck holland barokk festő Tájkép obeliszkkel című alkotását, egy kis méretű Manet portrét (Chez Tortoni), valamint számos rajzot, egy régi kínai vázát és egy napóleoni zászló rúdját díszítő sasszobrocskát.

Vermeer: A koncert (részlet)

Azért furcsa ez a lista, mert a rajzok és a váza értéke nem túl magas, a sas pedig gyakorlatilag értéktelen, miközben sok időt töltöttek a lecsavarozásával. Közben olyan főműveket, mint Rembrandt fiatalkori önarcképe, a helyükön hagytak, bár ezt még a falról is leakasztották. Úgy tűnik, hogy a rablók a két Rembrandt és a Vermeer ellopására kaptak megbízást, a többit maguktól és talán kifejezetten maguknak gyűjtögették. Ha így tettek, a rajzok ellopása nem volt butaság, mert ezeket könnyebben el lehetett adni a régiségpiacon, mint egy ismert festményt.

Annak idején a múzeum igazgatónője azt nyilatkozta, reméli, hogy a nagy képek egy éven belül visszakerülnek, hiszen a műtárgypiacon ezeket lehetetlen értékesíteni.

Hogy lehet, hogy harminc évvel később még mindig nem tudjuk, hol vannak? És egyáltalán: miért lopták el őket?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ a dokumentumfilm is, de megnyugtató megoldás nincs. Pedig a feltételezett elkövetőkről elég sok mindent lehet tudni. A korabeli helyszínelési és nyomozási módszerek nem voltak túlzottan kifinomultak, de az FBI elég jól ismerte a bostoni olasz maffia világát, mivel az 1980-as évek végén a La Cosa Nostra amerikai szárnyának teljes felszámolása a szövetségi kormány meghirdetett célja volt, és sorra tartóztatták le nemcsak a főnököket, hanem a mezei bűnözőket is. A nyomozás során abból indultak ki, hogy a rablás ezekhez a körökhöz köthető, a célja pedig elsőre meglepő lehet: a maffiózók a remélt vádalkukhoz akartak tárgyalási cserealapot szerezni maguknak.

Megvolt a precedens is: 1975-ben egy Myles Connor Jr. nevű műkincsrabló kizárólag azért hajtott végre fegyveres rablást a bostoni Szépművészeti Múzeum ellen, és vitt el egy Rembrandt női portrét, hogy éppen folyó másik bűnügyében alkut köthessen a hatóságokkal. Elérte, amit akart, a festmény visszaadásáért cserébe 15 év helyett csak négyet kapott. Connor még ma is él, és vidáman nyilatkozik a filmben mint derűs, rövidnadrágos nyugdíjas bűnöző, akinek máig ott csillog a zsiványság a tekintetében. A Gardner Múzeum kifosztását nem ő követte el, mert akkor éppen ismét börtönben volt, bár egy furcsa, talán sehova nem vezető szálon mégis köthető az ügyhöz. Connor ugyanis akkoriban rábízta lopott műkincsekkel teli lakókocsiját egy férfira, aki az engedélye nélkül eladogatta a holmikat, és ez a férfi a Boston Herald újságírójának egy New York-i raktárban állítólag megmutatta a Vihart feltekerve 1997-ben. A rendőrség azonban arra hajlik, hogy az újságíró megtévesztés áldozata lett.

Az FBI-nyomozás szálai az öreg gazfickónál sokkal sötétebb társasághoz vezettek: egy Carmello Merlino nevű maffiózóhoz, aki autószerelő műhely álcája alatt űzte bizniszeit. A műhely körüli banda tagjainak meglehetősen csúnya vége lett, ketten gyilkosság áldozatai lettek, a harmadik drogtúladagolásban halt meg, maga Merlino pedig börtönben hunyt el. Ma már mindössze egyikük él, egy bizonyos David Turner, aki 2019-ben szabadult hosszú, de ismeretlen okokból megrövidített börtönbüntetés után. Habár Merlino és Turner más okokból börtönbe kerültek, hivatalosan soha nem vádolták meg a bandát a múzeum kifosztásával.

A Merlino-banda: Carmelo Merlino (középen, börtönben halt meg), George Reissfelder (balra fent, drogtúladagolás), Charles O. Pappas (balra lent, megölték), Lenny DiMuzio (jobbra fent, megölték) és David Turner (jobbra lent, él)

Bár az FBI sosem árulta el a feltételezett tettesek nevét, annyit azért mondtak, hogy mindkét egykori rabló halott, és így elég egyértelműen be lehet azonosítani őket a Merlino-banda két tagjával, azzal, akit egy kocsi csomagtartójában találtak meg agyonlőve meg azzal, aki a drog áldozata lett. Az utóbbi, George Reissfelder sógornője meg is szólal a filmben, és elmeséli, hogyan hívta át magához a lakására a férfi, hogy segítsen felakasztani a kanapé fölé egy kis méretű, régi festményt, amiben a nő később felismerte Manet Chez Tortoni című portréját.

De ki lehetett a megbízó? A nyomozás szálai két olasz gengszterhez, Bobby Donatihoz és Robert Guarantéhoz vezettek. Nekik lehetett okuk a rablás megszervezésére, a bűnőzőcsalád fejét, az „Állat” becenevű Vincent Ferrarát ugyanis éppen 1990 tavaszán tartóztatták le a rendőrök. Ő már igazi nagyhal volt, a helyettesei joggal hihették, hogy megér a hatóságoknak két Rembrandtot és egy Vermeert, hogy a büntetését mérsékeljék.

Csakhogy ez sosem történt meg. A maffiózok nem ajánlottak alkut a rendőrségnek, és a festmények sem kerültek elő. Nem tudjuk, miért, és egyre kevesebb ember van életben, aki tudhatja. Donati 1991-ben szintén gyilkosság áldozata lett, Guarante természetes okokból hunyt el 2004-ben. Özvegye azt mondta a rendőrségnek, hogy a képek egy ideig a férjénél voltak, de átadták őket egy másik maffiózónak – amikor azonban az FBI 2010-ben nagy erőkkel kivonult ehhez az illetőhöz, és átkutatták az egész házát, csak egy üres rejtekhelyet találtak. Ez az idős olasz máig azt állítja, hogy semmit nem tud a festmények ügyéről, soha nem voltak nála.

Így aztán az egész elmélet a bostoni maffia szerepéről nem más, mint meggyőző, de végső soron bizonyíthatatlan feltételezés. A festmények egészen hitelesnek látszó tanúk (az egyik feltelezett rabló sógornője és Guarante özvegye) szeme előtt is felbukkantak az elrablásuk után, de nem tudjuk, hogy egy földalatti rejtekhelyen porosodnak-e, amelynek holléte sírba szállt az egyik fejbe lőtt maffiózóval, netán idővel eladták őket gazdag műgyűjtőknek Keletre, esetleg – ez a legszomorúbb lehetőség – túl forró holmivá váltak, és egy ponton elégették őket egy autószerelőműhely udvarán. Ha ez utóbbi történt, akkor a Gardner Múzeum kifosztása nemcsak minden idők legnagyobb, de legértelmetlenebb műkincslopása is volt.

A világ legnagyobb műkincsrablása (This Is a Robbery: The World’s Biggest Art Heist) dokumentumfilm-sorozat, Netflix, április 7-től


Nyitókép: a holland szoba a két hiányzó Rembrandt-festménnyel, fotó: Isabella Stewart Gardner Múzeum

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Induló