A szépség védelmében, avagy Jókai esete Tóth Krisztinával
Nincs igazuk azoknak, akik rögtön háborognak, ha szent, nemzeti értékeinket, szerzőinket vagy teheneinket bírálat éri. És nincs igazuk azoknak sem, akik kitennék a kánonból azokat a régi műveket, amelyek nem felelnek meg a mai progresszívek politikai programjának és erkölcsi mércéjének. A két állítás egyszerre igaz és együtt lényeges – csak épp elsikkadni látszik a Tóth Krisztina Jókai-ügyi megszólalását követő őrült hangzavarban. Most, ha halkan is, de hangot adunk neki. Vélemény.
Szépen szunnyadt az interjú a távoli szerveren, a kutya rá se hederített másfél hétig – ahogy az már csak a kulturális tartalmakkal lenni szokott. Valami szemfüles szerkesztő aztán rátalált, meglátta benne a kattintáspotenciált, s a héten kirakta belőle a részt, amelyben az író, Tóth Krisztina arról beszél: Az arany ember nem való a gimiseknek, ki vele hát a kötelező olvasmányok közül. „Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt.” S hogy mi a baj ezekkel? „Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.” Ezért kell tehát kivenni a kötelezők közül Az arany embert Tóth Krisztina szerint.
Ilyesmire persze legfeljebb a magán Facebook-falán reagál az ember, a Válasz Online-on nem terveztünk írni róla – aligha újdonság, hogy jó írók is mondanak olykor butaságot. Nem csak velük: mindünkkel megesik. Amikor azonban azt látjuk, hogy épp a lényegre nem jut figyelem, akkor nem árt leszögezni ezt-azt.
Tegnap a 444-en Szabó Borbála (vele készült korábbi podcastadásunk itt hallgatható meg) azon kesergett: a csúnya politika miatt támadják Tóthot. Azok mégpedig, akik nemzeti érzésük kifejeződését látják Jókai érinthetetlenségében. Aki persze egyáltalán nem érdekli őket, csupán a „politikapornó” szereplői ők – summáz Szabó. Az egyszeri írónő, aki a gonosz politika miatt gyöpös Jókai-rajongók kereszttüzébe került – ezt a képet erősítette maga Tóth is, aki kioktató válaszában azt kérte, „hogy még a legelszántabb Jókai-rajongók se tegyenek kutyasz.rt a postaládámba”. Tényleg ne tegyenek – ezzel mélységesen egyetértünk. Azzal már cseppet nem, hogy az írónő ezúttal ártatlan áldozata a gonosz, népeket felhergelő politikának.
A csatatérre ugyanis ő maga rontott be kultúrharcos amazonként, amikor irodalmi, minőségi szempontok helyett egyértelmű politikai elvárásokat fogalmazott meg.
Ahogy Balogh Gábor már rámutatott: ez bizony ugyanaz az érme. Hogy melyik? Az, amelynek egyik oldalán Demeter Szilárd képe virít, aki csak olyannak adna támogatást, aki igazmagyar témát igazmagyar olvasónak ír igazmagyarul. A másikon meg Tóthé, aki nem megfelelő nőiszerep-ábrázolás miatt dobna ki regényt az olvasandók listájáról.
A szocialista embertípust, az igaz magyarságot, a megfelelően progresszív nőalakot műveken számon kérni pedig egyaránt a „politikapornó” szintje. Nem kérünk belőle – ami viszont egyáltalán nem jelenti, hogy feltétlenül ragaszkodnánk Jókai kötelezők között tartásához. Teljesen jogos felvetés, hogy nyelvi megoldásai miatt ma már bizony olvashatatlan. Kelljen róla tudni, ismerjék meg jelentőségét a gimisek is, persze – de lehet, hogy elég lenne megnézniük Az arany embert filmen. Meg a Kőszívűt. Olvassa és kutassa aztán, aki magyar szakra megy. Nem ördögtől való igazítani a kánonon. Sőt.
Tilos viszont azzal a hivatkozással, hogy nem elég 21. századi valamely szereplő viselkedése, nemi szerepfelfogása. (Ez egyébként alighanem természetes egy 1872-ben megjelent regény esetében.) A múltat nem eltörölni kell – hanem megérteni. Épp erre van egyébként a tanerő az iskolában: hogy összefüggésbe helyezze az olvasottakat. És persze a gimis lányok sem hülyék – nem kapcsolnak automatikusan kopipészt-üzemmódba, csak mert egy 150 éves regény egyik nőalakja valahogy viselkedik.
„A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek” – állítja mégis Tóth Krisztina, amikor épp Szabó Magda általános iskolában tanított Bárány Boldizsárjának talpára kötne útilaput ugyanabban az interjúban. Észre sem veszi közben, hogy ugyanazt az érvet használja, amiért néhány hete még teliszájjal nevették ki annak hangoztatóit. Bizony ám: a Meseország mindenkié-gumicsontot bedobó (a könyvet pedig egyenesen a darálóba küldő) politikus „asszonyság” és hívei éppen erre hivatkoztak. Hogy Pistike lát a mesekönyvben két egymásba szerelmes herceget, aztán ettől máris Petikét akarja majd. Akkor a művelt közönség (joggal) hüledezett e bornírt gondolatmenet hallatán. Most meg kiderül, hogy a könyvek mégis döntően befolyásolják a gyerek nemi szerepeit? Netán csak azok hatnak a későbbi magánéletre, amelyek csúnya, retrográd szerepeket mutatnak, de azok aztán semmiképp, amelyek a megfelelő, haladó szellemben vázolják ezeket? Érdekes.
Még érdekesebb, hogy ezúttal nem a darálás nemzetközi csúcstartója, hanem egy író hagyta figyelmen kívül a legfontosabb szempontot, amely irodalommal kapcsolatban szóba jöhet. Hogy melyiket?
Nos, a szépség szempontját.
A fő kérdés pedig mégiscsak ez: van-e a mondatoknak, a szerkesztésnek, a történetvezetésnek szépsége, s – ami ugyanaz – igazsága. Hogy agit-prop tanmese-e akármilyen ideológia szolgálatában, vagy hihető és izgalmas történet emberszagú figurákkal. Ha utóbbi, akkor ahhoz kapcsolódni lehet ma is – azaz érdemes elolvasni. Ha innen közelítünk, akkor pedig találhatunk azért érvet Az arany ember mellett. Vagy talán ma nincsenek hálából tűrő, szerelmet nem érző, helyzetükbe ragadt feleségek (és férjek – úgynevezett: emberek)? Nincsenek már kettős életet élők? Talán már házas emberekbe szerelmes fruskák sincsenek? A romantikus vágy sem lobban már fel soha senkiben, hogy itt kellene hagyni ezt az egészet és valami szigeten élni legfeljebb néhány jó ember társaságában? (Hogy a rakományok kórokozóügyi átvizsgálásának újbóli aktualitására már csak zárójelben utaljunk.)
Ettől még nyelvi-olvashatósági és minőségi alapon is nyugodtan megvizsgálhatjuk a művet. Az is lehet, hogy a végén tényleg a kánontörő elutasítás következtetésére jutunk. Gondolkodni, vizsgálódni nem szabad: kell. Ebben nagyon egyetértünk Szabó Borbálával.
Tóth Krisztinával viszont nem tudunk.
Ő ugyanis nem ezt mondta.
Nyitókép: Csorba András és Pécsi Ildikó Az aranyember című filmből (1962), stilizált képkocka
