„Nem vagyok csatasorba állítható” – Jankovics Marcell kurzus-igénytelenségről, Toldiról és az utolsó vágyáról
– Egész estés animációs filmjei egyre hosszabb idő alatt készültek el: az utolsó, Az ember tragédiája már több mint húsz év alatt. Hol foglal helyet ebben a sorban a hamarosan bemutatandó Toldi, amely ugyan tévéfilm-sorozatnak készült, de egész estés filmnek is az alapja?
– Jó helyen áll, ezt nagyjából két év alatt sikerült összerakni. Az Arany János-emlékévben írták ki a pályázatot, amelyre eredetileg nem jelentkeztem, mivel a Pannónia Filmstúdióban készült már a műből egy festményfilm Daliás idők címmel. Alkotója, Gémes József barátom volt, úgy éreztem, nem lenne helyes egy másikat készítenem. Ráadásul korábban illusztráltam is a Toldit könyv alakban, így különösebb vágyam sem volt ezzel foglalkozni. Csak 2017 végén mondtam rá igent. A kiírásban szereplő koncepcióhoz képest némi változtatással, ugyanis előre jeleztem, hogy a kért teljes szöveghez képest a filmben a műnek körülbelül a kétharmada fog elhangozni. Sikerült meggyőznöm a döntéshozókat arról, hogy a nézők érdekében adjanak le ebből az elvárásból. A szöveg feszes, a tévé is kötött műfajt teremt. Lendületes film lett.
– Az eddigi munkáiban gyakran tűnnek fel ugyanazok a színészek: Isten figuráját például már el sem lehet képzelni Szilágyi Tibor orgánuma nélkül. Itt, ha lehet, még fontosabb volt a választás, hiszen minden szereplőt egyetlen hang alakít.
– Izgalmas játék volt, hogy Miklós anyjától az öreg Bencén át a kamasz fiúig mindenkit egy ember szólaltat meg. Széles Tamást kértem fel, aki Az ember tragédiájában Ádámot alakította és egyszerűen páratlan ebben a műfajban. Minden lágéban meg tud szólalni, méghozzá nem külön, hanem folyamatosan, önmagának felelve. Ha sikere lesz a filmnek, ez lesz az egyik oka.
– A másik?
– Hatvan éve vagyok a szakmában, fel vagyok készülve minden komplikációra és pontosan tudom, milyen nehéz jó munkatársakat találni. Ez egy nagyon jó csapat. Profik. Bár a kivitelező rendezőt, Csákovics Lajost tanítottam a főiskolán, akik most rajzoltak nekem, szinte kivétel nélkül ismeretlenek voltak számomra. Nagyon pozitívak a tapasztalataim. Az animátorok között hagyományosan több a férfi, akik között a versenyszellem gyakran eltorzítja a viszonyokat és ebből sok konfliktus adódhat. Most nem volt versengés és a nemi arányok is kiegyensúlyozottak voltak. A látszat azt mutatja, hogy ők is elismertek, elfogadtak engem, pedig öregember vagyok, akinek már tényleg ideje lenne eltűnnie a színről.
– Öreg emberként milyen volt a legkorszerűbb technológiákkal dolgozni?
– Ez az első produkcióm, amely színtiszta digitális animáció. A modern technika nem csak arra ad lehetőséget, hogy ne kelljen olyan hibákkal küzdenünk, mint anno a celluloid által vonzott porszemcsék vándorlásával a képernyőn, vagy a bevilágított képkockák tükröződésével, amelyet annak idején a trükkoperatőr próbált eltüntetni – általában kevés sikerrel. Nagy élmény volt, hogy tavaly, a János vitéz és a Fehérlófia digitalizásakor ilyen, negyven évvel ezelőtti hibákat is ki tudtunk javítani. A kompozitálás másik előnye, hogy nagyon jó animációs ötleteket lehet általa megvalósítani. Amikor például rájöttem, hogy az alcsúti arborétumban meg lehet lesni a szentjánosbogarak rajzását, megkérdeztem Wimmer László kompozitőrömet, megoldható-e, hogy a vidéki estébe beússzon két szerelmes szentjánosbogár fénypontja, ellensúlyozandó a jelenetet, amelyben Miklós épp két büdös farkast hoz haza a lápból. Megoldotta. Száz ilyen epizód van a filmben, mindenki hozta a maga ötletét, és én minden jó ötletet szívesen veszek. Még azt is elfogadom, ha előzetes egyeztetés nélkül módosítják egy-egy tervemet, csak az eredmény jó legyen. Mind összedolgoztunk, ez a film a csoport munkájából gazdagodott, olyannyira, hogy a jelmondatomat, amit közben úgy fogalmaztam meg: „ez nem az én filmem, ez a mi filmünk” néha már „a ti filmetekre” módosítottam.
– Mintha szeretné ezt a filmet. Jól érzékeljük?
– Igen. Meglepő, mert én tényleg nem szoktam ilyen egyértelműen pozitívan megítélni a saját munkámat, főleg nem közvetlenül az elkészülte után. Persze javítani akarom, mert lehetne benne több lelki pihenő, több naplemente és holdvilág, és erre esélyt is ad az egész estés változat, amit még szeretnék elkészíteni. Van egy amerikai szakmai barátom, aki nagy híve volt a Fehérlófia című filmemnek és most, hogy kint is bemutatták a digitalizált változatát, azt a feladatot kapta, hogy írjon róla. Amikor erről beszélgettünk, úgy fogalmazott: ez a munkám azért különleges, mert egyedülálló, nincs se előzménye, se semmi, ami rá hasonlítana. Amikor ezt mondta, egy pillanatra rossz kedvem lett, mert arra gondoltam, hogy ezt a Toldiról nem lehet elmondani. Itt vannak kötött pontok, ami miatt ez a film konzervatívabb lett, hiszen voltak olyan kötelezvények, mint az irodalmi mű szövege, hogy hasonlítson Arany Jánosra a narrátor figurája, vagy hogy legyen benne gémeskút. Ugyanakkor amikor Richly Zsoltnak megfogalmaztam aggodalmaimat, mondván, az lesz ezzel a filmmel a gond, hogy semmire nem hasonlít, csak nevetett és azt mondta: „hülye vagy, hiszen te mindig ugyanazt a filmet csinálod!” Tehát csak nézőpont kérdése, hogy ki milyennek látja… Minden egész estés filmemben van például menekülés. Itt is lesz.
– Erotika is van mindegyikben. Ebben hol rejtette el?
– A Toldiban nincs Miklóssal párba állítható leányszereplő. Ezen kívül tizenkét évesre lőtték be a korhatárt, mivel a gyerekek az 5. osztályban kezdik tanulni a Toldit, így nem volt nagy játékterem. Ráadásul Miklós 14 éves, amikor kezdődik a történet, amely hat napig tart. Ő egy érzékeny, könnyen ingerelhető – lám, még gyilkolni is képes – kamasz, korosztályának minden jellemző tulajdonságával, akinek egyetlen fix pont van az életében: a mama. Ami átlényegülten mégiscsak erotika a műben, azt furcsa módon a vele való nagyon erős fizikai kötődés adja.
A Toldi nem arról szól, amit az irodalomórán tanulunk róla, sokkal inkább a kamasz felnőtté érését mutatja be.
Bizonyos helyeken fel kellett nőnöm Arany mellé dramaturgnak, aki, annak ellenére, hogy láthatóan jól ismeri az emberi lelket, számomra érthetetlen módon nem veszi észre, mekkora hiba például, amikor Miklós hazamegy a nádasból a mamájához, hogy elbúcsúzzon tőle örökre, a mama pedig nem veszi észre a fia sebeit, nem mosdatja meg, nem ad rá tiszta ruhát, nem eteti meg. Végül nekem kellett a történetbe szőnöm ezeket a részleteket, amelyek legalább enyhítették ennek a teljesen egyoldalú, zokogós, freudi erotikával túlterhelt kapcsolatnak az ábrázolását.
– Toldi Miklós szőke a filmben. Ez azért elég furcsa. Miért döntött így?
– Egyrészt mert nem igaz, hogy aki magyar, az mind busa barna, és a magyar népmesék férfihőse is rendszerint aranyhajú. Másrészt Toldi csupa olyan dolgot csinál és tud, amihez szőkének, helyesebben „aranyhajúnak” kell lenni. Toldi egy magyar naphérosz: a szupererő, a természetfölötti vadság és a kegyetlenség, ami jellemzi őt, emberfölötti. Az egyetlen gyengédség benne a mamához való kötődése. Persze a rajzban is ad ez játékteret, mert amikor dühbe gurul, egy pillanatra föllángol a haja, sőt, egy-egy ponton ő maga Nappá alakul át. Fontos, hogy a néző is feltegye a kérdést, hogy miért szőke ez a fiú. Menet közben aztán választ kap mindenre.
– Aki az ön filmjeit nézi, biztos lehet benne, hogy körültekintően és becsületesen bánik a történelemmel, és – azzal együtt, hogy nagy hangsúlyt helyez rájuk –, helyükön kezeli a mítoszokat is. Nem mindenki ragaszkodik ennyire a tényekhez. Jankovics Marcell országában hogy születhet meg ma egy olyan animációs film, mint A pozsonyi csata? Látta? Hogy esett?
– Nagyon rosszul. Hajnal Ödön ugyanebben a kategóriában, tehát egy viszonylag egyszerű, limitált animációban feldolgozta a szentgotthárdi csatát. Profi munkát végzett. Történelmileg hiteles, grafikailag ízléses, változatos, a bábok emberszerűbbek és passzolnak a környezethez. Persze ez annak is köszönhető, hogy erről a csatáról rengeteget tudunk, míg a pozsonyi csatáról szinte semmi információnk nincs. Mindössze egy ősmagyar vágy létezik arra, hogy valaki bebizonyítsa, milyen nagyszerűen harcoltak a magyarok 907-ben. A bajor évkönyvekben olvasható, hogy hány főpapjuk és főnemesük vesztette életét a magyarok elleni csatában. Ennyi. Nincs a témában hitelesen földolgozható történet. A jogos kritikák főleg a megközelítés módját, meg a filmbe belecsalafintáskodott magyar–hun rokonságot kifogásolják, engem azonban a vizualitása még rosszabbul érintett. A merev arcú bábok, a szarvas lovak… Valóban temettek úgy a sírba lovakat a szkíták, hogy vadkecske szarvakat raktak rájuk, de ez a csatában nem működött volna, mert ha a ló egyet rándít a fején, máris szíven döfi a saját gazdáját. A történethez hozzátartozik, hogy a rendező, Baltavári Tamás elküldte nekem az első munkáját, hogy adjak neki tippeket és véleményezzem. Az a film a győri futásról szólt, a véleményem szerint kezdetnek nagyon jó volt. A mai véleményem az, hogy nem fejlődött semmit a kezdetek óta.
A jó szándékot értékelem, de a kivitelezés igénytelensége, a belefektetett rettenetes mennyiségű, hiábavaló munka látványa lehangoló.
Nem fognak örülni annak, hogy ezt mondom, de engem nem lehet emiatt kirúgni az állásomból, mint ahogy kirúgták azokat, akik kritizálni merték. Valakinek ki kell mondania, hogy ez nagyon rossz irány. Ilyet nem szabad csinálni.
– A pozsonyi csata finoman szólva nem öregbíti a Magyarságkutató Intézet jó hírét sem. Ön mennyire látja hitelesnek, mennyire követi az intézet munkáját?
– Nem ismerem az ott folyó munkát, csak néhány munkatársat, Hoppál Mihály például ötven éve a barátom, úgyhogy biztos vagyok benne, van jó vonulat is az intézményben. Egyszer meghallgattam egy beszélgetést egy régész és egy archeogenetikus között. Lebilincselő volt. Amikor Kásler Miklós arról beszél, hogy az archeogenetikának hála össze tudjuk majd rakni Mátyás király csontvázát, az lenyűgöz, mint lehetőség. Más kérdés, hogy nem tudom, hány év kell, mire abból a negyvenezer összehányt csontból ki tudják válogatni Mátyáséit, de ebben érzem a jó szándékot. A hagyományőrzés jut erről eszembe, aminek vannak nagyon mutatós alkotóelemei, én például a Magyar szentek és boldogok című dokumentumfilm-sorozatom első, Szent Istvánról szóló részében fölhasználtam olyan helyszíneken zajló eseményeket, mint amilyen a Kurultáj, ahol megjelennek fiatal emberek hitük szerint korhű ruhában, lóháton, mellettük a csajuk, szintén beöltözve, nevetve, lobogó hajjal… Irigyeltem őket. Van egy kör, amely a hagyományőrzést hobbiból, de színvonalasan csinálja. Ezeket az embereket érdekli a múlt, de amit csinálnak, azt nem azonosítom a történelemmel. Nekem első számú hősöm Kassai Lajos, aki olyan szinten műveli a lovasíjászatot, hogy az ember csak tátott szájjal figyeli. Az ilyesmit én nagyon sokra becsülöm: fontos, hogy a magyar életnek vannak ilyen színfoltjai, és velük szemben is méltánytalan rosszul csinálni ilyen filmeket. Valószínűleg belső elhatározás eredményeként kapta Baltavári Tamás a feladatot, de le kéne vonni a tanulságot, méghozzá belülről, mivel ha az a kör, amely magát hazafinak tartja, csak kívülről kap kritikát, egy idő után elhiszi, hogy a kritika nem is a produktumának szól, csupán a világnézete elleni támadás. Biztos le leszek szúrva a véleményemért, de én komolyan gondolom, amit a kérdésében megfogalmazott. Magaménak tekintem ezt az országot, épp ezért fontosnak tartom, hogy ilyen dolgok ne történjenek meg benne.
– Sosem csinált gondot abból, hogy a véleményével kilógjon az önéhez hasonló világnézetű emberek csoportjából. Egyike volt azoknak, akik a Heti Válasz megszüntetésekor bátran kiálltak a lap mellett. Ilyesmit manapság egyre kevésbé lehet következmények nélkül megtenni. Sosem tartott attól, hogy kegyvesztett lesz?
– Hűséges típus vagyok. Nekem nagyon jó az emberi kapcsolatom azokkal, akikkel együtt ültünk a Heti Válasz szerkesztő bizottságában és akik közül szinte mindenki ma is a jobb oldalon van, többek között Freund Tamás, Martonyi János vagy Csák János. A saját vélemény nem feltétlenül hasznos, emiatt voltak is konfliktusaim, de a döntéshozók hamar belátták, hogy csak jót tesznek velem, ha emiatt egy tisztséget elvesznek tőlem, mert nekem az alkotás a fontos, nem az, hogy pozícióban üljek. A Heti Válasz különleges eset, mert nem sok lap munkatársaival voltam olyan stabilan és olyan sokáig kapcsolatban, nagyon kedveltem és a mai napig kedvelem Borókai Gábort, de ott volt a filmrovat vezetője Lukácsy György is, aki most épp a Filmvilágba ír a Toldiról. Az emberi kapcsolataimat nem tudom megváltoztatni, és ez nem érinti a politikai véleményemet.
– Az tehát változatlan?
– Ami a baloldalon történik, számomra olyan, mintha nem a földön járnánk, hanem az őrültek házában. Tény, hogy kevés baloldali, liberális emberrel tudtam jó kapcsolatot teremteni – többnyire nem az én hibámból, mert fölöslegesen nem mondok az arcába senkinek sértő dolgokat –, és ezek a kapcsolatok is kora ifjúságomra nyúlnak vissza. Voltak azért pozitív élményeim is, például amikor NKA-elnökként jártam az országot és egy vidéki városban az MSZP-s polgármester azt mondta: „olyan kár, hogy nem a mi oldalunkon áll, pedig milyen rendes ember!” Az én embertípusomat meghatározza egy anekdota abból az időből, amikor kreált betegséggel megúszni készültem a katonaságot annak érdekében, hogy ne szakadjon meg a karrierem. Miközben a kiszuperálás előtti kontrollra vártam egy csomó hozzám hasonló pesti fiatallal együtt, megérkezett egy őrmester és elkezdett velünk kiabálni: „Vigyázz! Sorakozó!” Nem értettem, hogy lehet ilyen abnormális, hiszen én nem vagyok katona, épp azért vagyok itt, hogy bebizonyosodjék, nem is lehetek. A többiek beálltak masírozni, én meg szépen csendesen lemaradtam és tíz méterrel a többiek után beslattyogtam a vizsgálatra. Senki nem szúrt le érte.
Én nem vagyok csatasorba állítható. Nekem nem ez az erőm, nem tudnék ilyen filmeket csinálni, ha könnyen betagozódnék.
Amikor a Toldi-pályázaton elém tették a feltételeket, rögtön megmondtam, hogy nem fogadom el, a kérdésre pedig, hogy miért, elmagyaráztam: azért, mert az úgy nem lenne jó. Elfogadták és azt mondták, igazam van. Művész vagyok, nem katona. Szolgálom az ügyet, de a magam módján. A világról alkotott képemet a munkámmal akarom képviselni. Komoly problémám például, ha kérdésre el kell mondanom, miért vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok.
– Azért próbálja most meg!
– Szerintem erről nem kell beszélni, ez a személyes kategóriába tartozik, olyannyira, hogy például könnyen elcsuklik a hangom, ha a Szózatot kell énekelni. Ezek a dolgok magukért beszélnek. A büszkeség nem is jó szó erre, hiszen ez egy adottság. Nagyon szeretem például az olaszokat, szeretem az olasz konyhát, Olaszországot, de soha nem akartam volna olasz lenni. Amikor a családom majdnem minden fiatal tagja disszidált, el kellett döntenem, hogy itt maradok-e és tudtam, ha így lesz, ebben a világban kell jól éreznem magam. Ahhoz pedig, hogy jól érezzem magam, szeretnem kell ezt a világot. Nem ment könnyen és főleg a magánéletemben sikerült, de megélhettem a rendszerváltást és ha nem is oroszlán-, de mondjuk egérnyi részem van abban, hogy a magyar világ olyanná alakult, amilyen. Számomra egyre szerethetőbbé.
– Sosem bánta meg, hogy itt maradt?
– Soha. Sőt, elfog a pánik, ha arra gondolok, mi lett volna velem, ha elmegyek. Az egyik kedvenc olvasmányom Márai Naplója. Micsoda tragikus élet! És még meg is verte az Isten azzal, hogy ilyen hosszúra nyújtotta. A rendszerváltás közeledtével óvtam a korosztályombeli barátaimat, akik azt mondták, nemsokára itt a szabadság. Már akkor is úgy gondoltam, hogy az ideológiai rabság után a pénz rabsága következik. Minden azon fog múlni, hogy mit szeret és mit nem szeret az, akit élet-halál urává tettek a pénzosztásban. A szabadság nagyon relatív valami.
– Gyereknek is betagozhatatlan, csatasorba beállíthatatlan vagány volt már?
– Lehet, hogy van valami vagányság bennem, de nem jellemző, hogy hősködő vagy különösebben bátor ember lennék. Sőt, kifejezetten gyáva gyerek voltam. Utálom a konfrontációt. Az embernek ismernie kell saját magát. Bennem Az ember tragédiája készítésének végére tudatosult, hogy küzdő típus vagyok, aki úrrá akar lenni a helyzeteken. Nagyon érdekes, hogy több mint harmincszor szerepel a darabban a küzdés szó és csak egyetlenegyszer – éppen Miltiádész szájából – a küszködés, ami a sikertelen, a hiábavaló küzdelemre utal.
– Utóbbiból azért nem volt sok a pályáján.
– Most egy betegségből kifolyólag azért átérzem a két kifejezés különbözőségét.
Olyan helyzetben vagyok, amelyből lehet, hogy küzdelem lesz, de lehet az is, hogy hiábavaló küszködés. Nem tudhatom, melyik áll előttem. Utóbbi sem lenne akkora tragédia,
hiszen a nyolcvanadik évemben járok. Hálát kell adnom érte, hogy még nem állt le az agyam, eszembe jutnak a szavak, amiket keresek és tudok dolgozni. Márai vetette fel oltári nagy hipochonderként már a negyvenegynehányadik születésnapja táján és aztán ismételgette még negyven évvel később is, hogy nem a halál, hanem a meghalás módja a kérdés. Vannak irigylésre méltó kollégáim, akik csak összeestek és meghaltak. Nekem már csak egy vágyam van: be akarom fejezni a Toldi egész estés változatát. Erre van is esélyem. A többit rábízom a Feljebbvalóra.
– Állítólag hívő, de nem gyakorló keresztény. Ez igaz?
– Így nem teljesen pontos. A kereszténységnek három kategóriáját különböztetem meg: a hívőt, a vallásost – aki gyakorló, de az nem biztos, hogy hisz is – és a kulturális keresztényt – ezzel szoktak engem megvádolni az igazi keresztények. Való igaz, hogy nagyon sokat teszek az elmúlófélben lévő kereszténységért, mert Európa erejét és értékét a múltjában lehet meglelni, és ebben az antikvitás mellett ez játszik igazán nagy szerepet. Ráadásul nagyon sokat segít a megértésben, a világban való eligazodásban. Bár a kereszténység végül nem pont az ő útját járta be, nagyon megráz a jézusi történet.
– Mert?
– Ahogy Jézus tanít, az valami egészen lenyűgöző. Nem tudok úgy elmondani három mondatot a hegyi beszédből, hogy ne bőgjem el magam. Ezt lehet hitnek nevezni, lehet öregkori elérzékenyülésként is felfogni, de meghatároz engem. Ugyanakkor kívül esik a vallások tanításán, de a hiten, mint olyanon nem, hogy a világban léteznek olyan csodálatos dolgok, amiket nagyon nehéz automatikus folyamatok eredményének tulajdonítani. Volt egy teljesen hitetlen unokafivérem, testi-lelki jó barátom, egy svájci vegyész. Mindig provokált, mint az ateisták általában. Én az ateistákat olyan hitetleneknek tartom, akik fanatikusan vallástalanok, szóval szerintem egyfajta vallás az övéké is. Sokszor vitatkoztunk, próbáltam vele megértetni, hogy engem bizonyos furcsa, valójában nem összetartozó, mégis a világ egységét mutató jelenségek győznek meg arról, hogy itt van valami rendező erő, még ha az nem is feltétlenül úgy érvényes, ahogy a katolikus anyaszentegyház tanítja. De nem is úgy, ahogy a zsidók vagy ahogy a buddhisták mondják.
– Hát hogyan?
– Elmondom a példámat, ami nagyon sokat elárul erről. Létezik egy olyan csillagkép, amit úgy hívnak: Hattyú. Ez egy óriási madár, ami csillagokból rajzolódik ki, a Tejúton repül és hallatlanul gazdag mitológia szövődött köré. Nálunk Csaba királyfi ő, aki a Hadak útján vándorol. A Tejút irányát jelzi, ősszel dél felé, tavasszal észak felé mutat. Tudvalevő, hogy a maradak a Tejutat követik a vándorlásuk alatt, ez segíti őket az éjszakai sötétségben a tájékozódásban. A Hattyú csillagképe pedig mint egy jelkép, az emberek számára is megvilágítja ezeket a folyamatokat. A finnugor népek egyébként a Tejutat a Madarak Útjának hívják. Az olyan furcsa, véletlennek tűnő dolgokat, mint az, hogy van egy madár alakú csillagkép azon az úton, amely nyomán a maradak járnak, én csodának tekintem, amely mögött kell lennie valami többnek. Lehet, hogy nincs, de miért vonjam meg magamtól ezt a fajta érzelmi kötődést a világhoz? Persze fiatalkoromban lázadoztam az ellen, hogy bármelyik vallás teológiai keretét elfogadjam, de most, hogy a Bibliáról írok egy könyvet és épp tegnap tettem le a Történeti könyveket, az az érzésem, hogy betekintést nyerek egy idegen, hozzám mégis közeli világba. Úgy gondolom, hogy
valaminek, ami engem meghat, kell valóságmagja legyen. Ez nem racionális döntés kérdése. Nem hívőnek, inkább kételkedőnek mondanám magam.
Ha van apostolom, akkor az Tamás. Amikor meg akarja érinteni Jézus sebeit, teljesen jogosan mondja neki: „meg kell tapasztalnom Uram, hogy valóban létezel”, hiszen mielőtt ez történik, Jézus éppen átjött a zárt ajtón. Másképp értem, másképp érzem a dolgokat, mint ahogy az elő van írva, de azt például elismerem, hogy a tízparancsolat nélkül nem lehet létezni, ez ad keretet az élethez. Úgy érzem, én még mindig kiáradóban vagyok, nem befogadóban…
– Tavaly megjelent retrospektív kötetét lapozgatva meghökkentően gazdag életmű tárul elénk. Egész életét munkával tölthette. Minden nagy művész megadja az árát a kiteljesedésnek. Ön mivel fizetett?
– Nem lett gyerekem. Ez tényleg meghatározó tényező. Másnál döntés kérdése lehet, nálunk ez egy helyzet volt. Nekünk nem lehetett. Cserébe próbáltam a munkáimmal adózni. Kaptam egy nagy lehetőséget, amit fenékig ki kellett használnom, nehogy az legyen a konklúzió, hogy elpocsékoltam a tehetségem. Van olyan kollégám, aki több gyerek apja lett és sikeres is volt, de mégis alulmaradt ebben a történetben. Lehet, hogy fiatalon a gyerekek elszívták az energiáit, most viszont már ők segítik. Nagyon szeretem a gyerekeket, csupa jó élményem van velük kapcsolatban, sok pótolhatatlan visszaigazolást kaptam tőlük egy életen át. Ott a gyerekzsűri, amelyik a Sisyphusnak adott díjat Teheránban, vagy annak a kisfiúnak az esete, aki, amikor az apja el akarta tőle venni a Fehérlófia kazettát, hogy ne mindig azt nézze, azzal érvelt: „nekem ez kell, mert én ilyeneket álmodom!” A legkedvesebb történetem e téren mégis az, amikor elhívtak egy óvodába. Rettenetesen izgultam, hiszen nem volt gyakorlatom a pici gyerekekkel való kapcsolatteremtésben. Amikor az óvónénik azt mondták nekik, most kérdezhetnek, fölállt egy kisfiú és nekem szegezte a kérdést: „te már csókolóztál?” Hetvennégy éves voltam akkor. Hát igen, ők még tudják, mi az élet értelme, őket még az igazán fontos dolgok érdeklik a világból.
