„Lázálom volt? Aligha” – a piliscsabai Pázmány-campus védelmében
Heves érzelemkitöréseket váltott ki minapi cikkünk, amely azt járta körül, miért jutott a felszámolás sorsára a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának piliscsabai campusa. Az egykori hallgatók dühödt kommentcunamiban védték ifjúságuk színhelyét – figyelmen kívül hagyva, hogy a campus alkalmatlanságát nem a Válasz Online mondta ki, s főként nem mi zártuk be az intézményt. Hanem a fenntartó egyház. Vendégszerzőnk, Thaisz Miklós is érintett érzelmileg, s kritikája is éles, ám érdemi gondolatokon alapul, ezért kötelességünknek érezzük a közlését. Cikke végén szerzőnk rövid viszonválasza olvasható.
hirdetés
„A lázálom vége: ezért számolják fel a Pázmányt Piliscsabán” – szól Zsuppán András cikkének ítéletszerű címe. Korábbi pázmányos hallgatóként (1998-2004) nemcsak azért volt fájó olvasni a cikket, mert sommás állításainak többsége ellentmondott személyes, szubjektív tapasztalataimnak, hanem azért is, mert a cikket olvasva olyan érzésem támadt, mintha egyik kedvenc lapom ezúttal a saját maga által vallott újságírói alapelveket is megsértette volna. A legkirívóbban talán Maróth Miklós alapító dékánra vonatkozó aktuálpolitikai utalásokból rögtön a leadből kiderül, hogy a cikk egy prekoncepciót kíván igazolni: „…a Pázmány bölcsészkarának kiköltöztetése eleve katasztrofális ötlet volt. Mégis kellett hozzá negyedszázad és sok milliárd forint elköltött közpénz, hogy ezt mindenki belássa. Az egykori dékán és ötletgazda, Maróth Miklós ma is tevékeny: az akadémiai kutatóintézeteket tömörítő Eötvös Loránd Kutatási Hálózat vezetője” – írja Zsuppán András, félreérthetetlenül utalva a fő bűnösökre: a hatalom által újra felkarolt Martóth Miklós akadémikusra és a Magyar Katolikus Egyházra.
További gondom az írással, hogy az elejétől a végéig tendenciózusan sorolja az érveket – megalapozott és erősen véleményes érveket egyaránt – amellett, hogy eleve elvetélt ötlet volt a katolikus egyetem piliscsabai jelenléte, míg meg sem kísérel érveket hozni az ellenkezőjére. Alapvető érveléstechnikai hiba, hogy közel 30 év távlatából a szerző gyakorlatilag ex cathedra kijelenti: az egyetem Budapestre költözéséről szóló 2020-as döntés kétséget kizáróan annak bizonyítéka, hogy az egyetem piliscsabai alapítása eleve (!) halva született ötlet volt. Utólag könnyű okosnak lenni. De vajon törvényszerű volt néhány évvel a rendszerváltoztatás után, a 90-es évek elején, hogy a demokratikusan megválasztott piliscsabai önkormányzat nem fog minden tőle telhetőt megtenni a frissen alakult egyetemmel való szinergiák megteremtéséért? Előre borítékolható volt, hogy a Budapest és Piliscsaba között közlekedő vonat a 2010 utáni időszakban 6 éven át nem fog járni sínfelújítás miatt, ezzel rendkívüli mértékben megkeserítve az ingázó egyetemi polgárok életét? Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a 2000-es évek közepétől átalakul a felsőoktatás struktúrája, finanszírozási rendszere, és bevezetik az úgynevezett bolognai rendszert? Lehetett arra számítani 1992-ben, hogy 2008/2009-ben kitör a nagy gazdasági világválság óta nem látott mértékű krízis, majd Magyarországon hamarabb áll le a felsőoktatás expanziója, mint Európa legtöbb országában? Biztos, hogy eleve esélytelen volt az egyetem vezetése arra, hogy olyan modellt alakítson ki a 2000-es évtized végén, amely megfelelően reflektál a fiatalok megváltozott igényeire? Magától értetődő volt, hogy a hosszú évtizedek elnyomásából magára találó Magyar Katolikus Egyház nem fogja teljes mértékben saját édesgyermekeként kezelni a katolikus egyetemet, vélhetően belső nézeteltérések miatt? Aligha.
Apropó, katolikus egyház. A cikkben szereplő gúnyos mondat a piliscsabai katolikus kollégiumról – „És ahol előfordul, hogy este 10 órakor a kollégiumot fenntartó apácarend egyik tagja végigmegy a szobákon és ráoltja a lámpát felnőtt, huszonéves fiatalokra” – finoman szólva nem méltó a Válasz Online színvonalához. Piliscsabán sorra épültek a kollégiumok korábban, sok százan laktak Piliscsabán és a környező falvakban albérletben, senkinek nem volt kötelező a katolikus egyetemet és mellé katolikus kollégiumot választani. Zsuppán mondata az érveléséhez semmit nem tesz hozzá, ezért nehéz megérteni, hogy mi szükség volt erre a megjegyzésre a szövegben.
Az egyetem katolikus volta egyáltalán nem volt „térítő” jellegű: legtöbb évfolyamtársamról és oktatómról egyáltalán nem tudtam, hogy vallásos-e vagy sem.
Talán az antik humán és zsidó-keresztény műveltséget, értékrendet közvetítő, úgynevezett „általánosan kötelező tantárgyak” jelezték a legegyértelműbben, hogy az egyetem szellemiségében más, mint az állami egyetemek. Egyébiránt igazi, pezsgő szellemi közeg volt. Máig jó visszagondolni arra, hogy milyen parázs vitákat folytattunk 2000 környékén kommunikáció szakosként az azóta ismert újságíróvá vált Szabó Z-vel, Benyó Ritával, Stumpf Andrással, F. Szabó Emesével, Balogh Judittal például a Heti Válasz-alapító Osztovits Ágnes szemináriumain.
A cikkben szereplő grafikonok – amelyek világosan mutatják az egyetem 2005-2006-ig tartó expanzióját, a hallgatói jelentkezések stabil növekedését – tulajdonképpen annak bizonyítékául is említhetők lennének, hogy nagyon is jól indult a piliscsabai campus az első 15 évében, azonban 2006 tájékán valóban történt valami. A magam részéről
nem vitatom, hogy a Pázmány Budapestre költözésről szóló közelmúltbéli döntés megalapozott volt, azt azonban kifejezetten vitatom, hogy az egyetem Piliscsabára költözése eleve életképtelen ötlet lett volna.
Zsuppán András cikke a piliscsabai campus jellegzetes épületegyütteséről is számos elmarasztaló megjegyzést tesz, amelyeket az érvelését alátámasztani hivatott fényképekkel fűszerez. ( „A használók rengeteget panaszkodtak az épületek különféle hibáira, amelyek részben a sajátos építészeti formákból fakadtak, mint az előadótermek rossz akusztikája, vagy az állandó beázás, részben pedig abból, hogy a tervezők mintha elhanyagolták volna a használati szempontokat a szimbolikus utalások sokasága mellett. Hiányoznak a kellemes közösségi terek, szűkösek a közlekedők, soha nem épült meg az egyetemi sportközpont, a dombon elszigetelten álló étterem 2012-ben végleg tönkrement, utána már csak egy kismenza maradt, ahova a helyi kifőzdéből hozták az ételt.”) A Harvarddal, Princetonnal és Oxforddal való összehasonlítást nem érzem teljesen sportszerűnek, különösen, hogy az egyetem főút felé nyíló bejáratával hasonlítja össze és nem említi, hogy a campusnak van egy város központja felőli kapuja is. Ettől még Zsuppán érvelését osztom abban a tekintetben, hogy a piliscsabai campus fenntarthatósága szempontjából rendkívül üdvös lett volna egy sokkal átfogóbb és hatékonyabb együttműködés a település vezetésével és lakosságával. Sajnos ennek elmaradása bizonyosan hozzájárult a piliscsabai lét felszámolásához. Laikusként feltételezem, hogy valóban magas volt a rezsije az épületeknek, és nem tartom feltétlenül túlzónak azt az állítást, hogy az épületek kivitelezésének minősége bőségesen hagyott kívánnivalót maga után. Az esztétikai minőség megítélése viszont szubjektív dolog, nehéz róla objektíven beszélni. Mindenesetre azt határozottan állíthatom egykori évfolyamtársaim döntő többségének nevében is, hogy mi nagyon szerettük az épületeket – egyenként is és összességében is. Mindegyik épület külön világ, külön történet volt, mégis egésszé álltak össze.
Elérkeztem mondanivalóm lényegéhez, amelyre mostanában jöttem csak rá, 40 évesen:
a Pázmány BTK Piliscsabán olyan különleges tapasztalat, életre szóló élmény volt sok-sok ezer fiatal számára, amelyet sehol máshol nem kaptunk volna meg.
Nagyon szerettem a Pázmányra járni, rajongtam a különleges és hangulatos épületekért, a Budapesten nem tapasztalható közösségi élményekért (ott ugye össze voltunk zárva egész napokat – még mi, bejárósok is, hiszen nem volt opció, hogy napközben hazaugorjunk, mint az ELTE-sek), az oktatókért, stb. Erre kívülállóként lehetne azt mondani, hogy hát persze, egy volt hallgató sopánkodása, aki nosztalgiával gondol vissza gondtalan egyetemista éveire. Sőt magam is azt gondoltam, hogy kevesen annyira szentimentálisak, mint én. Aztán eljött 2020. november vége, és arra lettem figyelmes, hogy az egyetem bezárásának hírére százak és százak zarándokolnak el naponta Piliscsabára búcsúzni, 2-3 ezer fős spontán fészbuk-csoportok alakulnak napok alatt, falamat elárasztották a 10-20 éve nem látott ismerőseim és ismerőseim ismerőseinek a visszaemlékezései, képei, amelyekből korántsem csak a szokványos múltba révedő nosztalgiázás tűnt szembe. Konkrét történetek sokasága, amelyek azt bizonyítják, hogy amit a Pázmány adott a piliscsabai campuson, az unikális, maradandó, és attól a sok-sok ezer embertől, akik ott végeztek, sohasem veheti el senki.
Az egyetem költözése valószínűleg valóban elkerülhetetlen volt, ezzel pedig valami kétségtelenül véget ért. „Lázálom” volt? Aligha. A piliscsabai campus megszűnése hatalmas űrt hagy a magyar felsőoktatás rendszerében.
Ui.: két volt hallgatói komment a közösségi médiából:
„…a Pázmánynak volt egy eszmei célkitűzése – egy egyetemes műveltség átmentése, őrzése, letisztogatása egy poszt-szocialista országban. Küldetés volt elfogadtatni, hogy léteznek keresztény filozófusok, hogy a középkori esztétika is lehet érvényes tananyag… Az, hogy a hasonló célkitűzésekkel élő szakokat kiemelték egy régi értékeknek kedvező (természet, elmélyülés, a vidék mint érték, a falusi iskolában tanítani érték) környezetbe, hogy így a szabadidőnkben nem kipörögtünk Pestre/plázáztunk/hazaugrottunk, hanem összetettük a helyi kocsmában az egyéb szakosokkal azt, amit épp tanulunk, a műveltség-térkép darabkáit, hogy egymáson csiszolódtunk, hogy a lyukasóra azt jelentette, hogy áthallgatok egy másik, hasonló célkitűzésekkel felépített szakra – ez mind a Campus érdeme is. Nagyon-nagyon sok ismerősöm irigykedett akkoriban, akik más egyetemekre jártak. Te ismered a csoporttársaidat közelről? Az évfolyamod is? Meg kettővel alattad? És szünetben ezt csináljátok? Tízszer annyian irigykedtek, mint sajnáltak, hogy ‘ki kell járni’…” (Suplicz Emőke)
„Ha nem Piliscsabara járok és nem zárt közeg vesz körül, hanem a főváros, sosem diplomázok le és lesznek minőségi emberi kapcsolataim. Persze mindenki más személyiség.” (Volter Teodóra)
Zsuppán András viszonválasza:
A piliscsabai campus bezárásának okairól szóló cikkem heves érzelmi reakcióit látva óhatatlanul rossz érzésem van amiatt, hogy olyan emberek érzik magukat megbántva, akiket megbántani nem volt szándékom: az egykori diákok közül mindazok, akik jól érezték magukat Piliscsabán, akik szerettek kint lakni vagy kijárni.
Pedig cikkem nem szól arról, hogy mindig mindenki rosszul érezte magát. Nem szól arról sem, hogy Makovecz Imre épületeit vagy a parkot nem lehetett szeretni, és végképp nem kérdőjelezi meg írásom, hogy a kar pezsgő szellemi közeg volt. Másik, fenntartható helyszínen is az lett volna. Fiatal egyetemistának lenni másik, fenntartható helyszínen is az egyik legszebb életszakasz: közösségek kovácsolódnak Soprontól Veszprémig (ezek is egyetemi városok, nemcsak Budapest, és jellegükben ezek hasonlítanak Cambridge-re, nem pedig Piliscsaba). Sőt, még a fővárosban is. Makovecz egy jól megközelíthető, valamely várossal érintkező helyszínen is tervezhetett volna épületeket – és akkor azok most nem állnának üresen, tervezési hibáikra gyakorlati megoldást keresnének. És igen: máshol is lehetett volna zöld a campus.
Cikkemben valóban abból indulok ki, hogy a campus bezárása a helyszínválasztás elhibázottságának bizonyítéka, mivel nem a diákok fogytak el természetes demográfiai okokból, mint egyes balsorsú vidéki főiskolákon. Amióta zajlik a beköltözés, az egyetem visszanyerte korábban megingott vonzerejét. A PPKE BTK jól van, és a jövője biztosítottnak látszik a Palotanegyedben, ahol kiváló adottságú, vonzó egyetemi városrész része lesz.
Thaisz Miklós azt mondja, hogy sok mindent nem lehetett előre tudni az 1990-es évek elején. Ebben igaza van. Én arra próbáltam rávilágítani, hogy a teleknek vannak olyan megváltoztathatatlan alapadottságai, amelyeket viszont igenis lehetett tudni, és amelyek döntően járultak hozzá ehhez a végkifejlethez. Az alapítók hibája, hogy e tulajdonságokat mellékesnek, negligálhatónak vagy megváltoztathatónak tartották. Nekik kellett volna a körülményeket óvatosabban mérlegelniük, amikor jelentős részben közpénzből belevágtak ebbe a mára becsődölt vállalkozásba.
Egyetlen egyetem sem adna fel egy ilyen nagy, szimbolikus jelentőségű, óriási erőfeszítéssel felépített campust, ha nem szorítanák rá a körülmények. Ez talán furcsa – és félek, hogy megint bántó – lesz, de a kudarc okait nem abból érthetjük meg, hogy mit gondoltak a Pázmáneumról, akik szerették. Sokkal inkább abból, hogy mit gondoltak róla, akik nem oda jelentkeztek. Vajon miért nem?
Az egyetemek között az intézményi kínálat bővülése óta folyamatos verseny zajlik. A diákok válogathatnak. Különösen a legtehetségesebbek. A Pázmány bölcsészkara a 2000-es évek közepén elkezdett a versenyben lemaradni, miközben a célja nem a másodvonalba szorulás volt, hanem az, hogy az ország egyik legjobb bölcsészettudományi intézménye legyen. Az egyetem vezetése arra a következtetésre jutott, hogy a visszatartó tényező sokak számára a lokáció lehet, és az elmúlt évek ezt a helyzetértékelést igazolták. Kicsit olyan ez, mint pacallevest kínáló büfét nyitni: lehet, hogy a pacallevesem csodás, és minden törzsvendégem az egekbe dicséri, de ha annyian nem rajonganak érte, hogy a büfét a remélt szinten fenn lehessen tartani, akkor be kell látni, hogy a szokatlan koncepció felezi, harmadolja a potenciális vendégkört.
Valahogy így van ez a falu szélére költöztetett egyetemmel is.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
