Emelkedő török félhold: a birodalom visszatér?

·2020.11.25

Törökország alig néhány év alatt új hatalmi csoportosulást épített ki a Közel-Keleten Katarra, a Muszlim Testvériségre, a Hamászra és a líbiai Tripolira támaszkodva. És nemcsak ott. Az újoszmán hatalmi törekvések éppúgy tetten érhetők a hazánkat is elérő kulturális terjeszkedésben, mint az örmény–azeri konfliktust eldöntő minapi török beavatkozásban. Egeresi Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa vendégcikkében azt vázolja, hogyan volt képes erre az Erdoğan-vezetés, s hogy az miért is jó neki. Nem utolsósorban pedig, hogy mindennek milyen tanulságai vannak Magyarország számára. Háttér.

Az utóbbi hetek külpolitikai hírei között címlapvezető volt a hegyi-karabahi háború, amely végül Azerbajdzsán győzelmével ért véget. A háború másik nagy nyertese a frontvonalak mögött nagyon is aktív Törökország: a török haditechnika, diplomáciai támogatás és katonai tanácsadók jelenléte döntőnek bizonyult az azeri sikerben.

A karabahi háborúval tehát nem csupán a régóta jelenlévő örmény–azeri konfliktus miatt érdekes számunkra, hanem azért is, mert általa Ankara jelezte szomszédai és a nemzetközi közösség számára, hogy helyet kér a kaukázusi nap alatt is. A folyamat persze már elkezdődött Szíriával, aztán folytatódott Líbiával. Úgy tűnik, Törökország offenzívában van minden téren: a török fejlesztési ügynökség (TIKA) logói nemcsak a Balkánon, de Afrikában és Közép-Ázsiában újonnan épített iskolákon és kórhazákon is feltűnnek, miközben a török kultúra szappanoperák formájában már a magyar háztartásokba is belépett.

Neooszmán álom?

A külpolitikai aktivitás mögött részben a sokak által „neooszmanizmusként” címkézett nagyhatalmi építkezés húzódik meg. A 2002-ben hatalomra került Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) olyan identitáspolitikát alakított ki, amely újraértelmezte az oszmán birodalmi múltat és benne az iszlám szerepét. A külpolitikai diskurzusban is megjelent a „posztoszmán térben” lévő érdekszférák biztosításának igénye, ami a korábbi irányokhoz képest az AKP alatt hangsúlyozottan (de nem kizárólagosan) a Közel-Kelet lett. Az elmúlt 18 évet mégsem lehet egyféleképp leírni; a török külpolitika többször változott, más volt a 2000-es évek elején, amikor az ország vezetése komoly erőfeszítéseket tett az uniós tagság elnyeréséért, s más most. Noha Erdoğan 2018-ban bevezette a hatalmát megerősítő elnöki rendszert, ezt 2016 ősze óta egyértelműen a török radikális jobboldal egy részére támaszkodva tehette meg. A választási koalíciók és parlamenti együttműködés az AKP jobbratolódásával járt. Így lehetett a korábban (de még az AKP alatt) letartóztatott, majd később szabadon engedett admirálisok által kidolgozott „Kék haza” (Mavi vatan) koncepció hivatkozási alap a földközi-tengeri határokról Görögországgal szemben. Részben ezért is állt be a kormány (a török testvériségre hivatkozva persze) Azerbajdzsán mögé a mostani konfliktusban.

A nemzeti nagyság építése mellett egyéb belpolitikai szükségszerűségek is cselekvésre késztették a török kormányt. Az utóbbi évek gazdasági és politikai nehézségeinek enyhítését az Erdoğan-vezetés a külpolitikai arénában igyekezett megoldani:

a különböző offenzívák vagy az azeriek támogatása hetekre meghatározta a török közbeszédet, ráadásul úgy, hogy a nemzeti érdekeket védő kormány mellett az ellenzéki pártoknak is ki kellett állniuk.

Ez egy sokkal önállóbb, akár nyugati szövetségeseivel is konfliktust vállaló, asszertív külpolitikához vezetett, amelyhez a politikai vezetés identitáspolitikája szolgáltatta az ideológiai érveket, a valós muníciót pedig a gazdaság és a nemzetközi környezet.

Amit a külkapcsolati ambíciókban Erdoğan alatt láthattunk, azt részben a török gazdaság teljesítménye táplálta – akár pozitív, akár negatív értelemben. Az ország jelentős fejlődésen ment keresztül az utóbbi két évtizedben, amit a GDP-számok mellett több látványberuházás jelzett: a Boszporusz alatt haladó metróvonal vagy a világ egyik legnagyobb repterének megépítése Isztambulban. A több mint 15 milliós metropolisz a világ egyik gazdasági központjává vált, amit az odalátogató magyar turisták is észrevehetnek, ha az oszmán (és bizánci) birodalmi múltat őrző óvárosból kimennek a Levent városrész impozáns irodaházai közé.

Éjszakai felvétel az isztambuli Boszporusz hídról. Mögötte Levent felhőkarcolói. Fotó: AFP/Ozan Kose

A gazdasági fejlődés megteremtette a nagyobb külpolitikai apparátus, új külföldi képviseletek és új intézmények létrehozásának feltételét, amivel az Erdoğan-vezetés messzemenően élt is. Yunus Emre Kulturális Intézetek nyíltak először a Balkánon, majd világszerte (Magyarországon 2013-ban), a fejlesztési segélyezésért felelős TIKA külföldi képviseleteinek száma megtöbbszöröződött – utóbbi Budapesten 2014-ben kezdte meg működését. Egy állami alapítvány pedig Tiranától Minszken át Tokióig épít mecseteket. A gazdaság utóbbi években tapasztalt recessziója, amelyet a koronavírus-járvány csak súlyosbítani fog, egyelőre nem kezdte ki ezt az intézményrendszert, ugyanakkor elősegítette a külpolitikai témák fokozottabb beemelését a belpolitikába.

Kedvező geopolitikai adottságok

A gazdasági sikerek és az intézményi építkezés önmagában persze nem lett volna elég, hogy Ankara ennyire magabiztosan lépjen egyik konfliktusból a másikba. Ezt részben geopolitikai változások segítették elő: a hidegháború végével az ország relatív ereje megnőtt a szomszédságáéhoz képest. A Szovjetunió felbomlott, több befagyott konfliktust és jóval kisebb területű államokat hagyva maga után a Kaukázusban. A Balkán Jugoszlávia széthullásával instabillá vált, Irak pedig az Öböl-háborúk eredményeként veszítette el középhatalmi szerepét.

Ezt a folyamatot a kilencvenes évek állandó kormánykoalíciós válságait élő régi török elit nem volt képes kihasználni. Bő tíz évvel később, a 2010-es évek újabb instabilitásába az Erdoğan-vezetés már annál nagyobb hévvel kapcsolódott be. A 2011-ben kezdődő arab tavasz a Közel-Keleten káoszt okozott, s több lezáratlan konfliktust hagyott maga után. Ezek kezelésében az Egyesült Államok, az Európai Unió vagy annak nagyhatalmai csak korlátozottan vettek részt – ezzel átengedték a terepet a regionális hatalmaknak vagy éppen Oroszországnak. Törökország pedig pár év alatt Katarra, a Muszlim Testvériségre, a Hamászra, a líbiai Tripolira támaszkodva új hatalmi csoportosulást épített ki a Közel-Keleten.

Miután Törökország nem kapott megfelelő támogatást a nyugati szövetségeseitől, egyre inkább önerőből, saját jogon igyekezett biztosítani érdekeit.

Ennek első terepe Szíria volt, majd az erőviszonyok megváltozása miatt végül Törökország korlátozott célok mentén arra vállalkozott, hogy három offenzívában szíriai területeket megszállva kiszorítsa az Iszlám Államot, majd a kurd fegyvereseket a török határ közvetlen közeléből. Ezzel évtizedek óta először szállták meg török erők más ország területét.

A líbiai egységkormánnyal kötött megállapodás 2019 végén már egyértelműen jelezte az érdekszféra bővítését. Az egyezmény közös tengeri határról és török katonai támogatásról rendelkezett, amivel Törökország újabb hatalmakkal került szembe Franciaországtól Egyiptomig. Végül Kairó parancsolt megálljt a török előrenyomulásnak Líbia közepén, Szirtnél. A közös tengeri határ pedig Athénban és Brüsszelben borzolta a kedélyeket, mivel a nemzetközi tengeri jogi egyezmény alapján Görögországhoz tartozó tengeri területeket nyilvánított a sajátjává (akár szankciók árán is).

A mozgástér bővítése

A török külpolitika e militarizálódásában a már említett tényezők mellett a katonai képességek terén bekövetkező változások játszottak közre. A török vezetés – s ez még Erdoğan előtt elkezdődött – nagy hangsúlyt fektetett az önálló török hadiipar létrehozására. Az utóbbi tíz évben elkészültek az első török gyártmányú harckocsik, helikopterek, amelyek ugyan nem nélkülözhették a Nyugatról érkező technológiai transzfert, de több konfliktusban megállták a helyüket. 

Azonban a török hadiipar nagy áttörését nem ezek hozták el, hanem a drónok (pilóta nélküli repülőgépek). A hadtörténészek utólag majd megállapítják, hogy a karabahi háború mennyire számít hadtörténeti fordulópontnak, de egész biztos, hogy ezek a szerkezetek jelentős szerepet játszottak a végkimenetelben. Míg az örmények a 20. század végének háborújára készültek, addig az azeriek megérkeztek a 21. századba: török és izraeli drónokkal.

Az utóbbi évek hadi tapasztalatai, amelyek a hegyvidéki akcióktól a városi hadviselésig terjednek, jelentős knowhow-hoz juttatták a török hadsereget – ezt pedig az azeriek is használni tudták Hegyi-Karabahban. Ankara közben elkezdte megszervezni a saját, külföldi (jellemzően szíriai) zsoldosokból álló csapatait is, amelyeket nemcsak egy-egy szíriai offenzíva alkalmával vetett be, hanem máshol is, amikor érdeke úgy diktálta.

Az immár Moszkvával szemben is egyre konfrontatívabb török fellépés mögött meghúzódik még egy fontos fejlemény: Törökország csökkentette energiafüggőségét.

Korábban a földgázfogyasztás 50-60 százalékát Oroszországból volt kénytelen fedezni, újabban ezt jelentős mértékben kiváltja Azerbajdzsánból, Katarból és más országokból érkező gázzal. A kőolajban és földgázban rendkívül szegény ország ráadásul abból is tudott profitálni, hogy mindkét energiahordozó ára történelmi mélypontra süllyedt 2020-ban.

Az érdekszféra-építés korlátai

Törökország fentebb említett sikerei viszont elképzelhetetlenek lettek volna a Nyugat nélkül. A török gazdaság felfutásában kulcsszerepet játszottak az uniós tagországok befektetései, a technológiai transzfer, az oktatási együttműködések, a török diaszpóra hídszerepéről nem is beszélve. Az ország katonai biztonságát 1952 óta a NATO-tagság garantálja; a világ legerősebb katonai szövetségével a háta mögött Ankara jóval nagyobb mozgástérrel bír a szétszabdalt Közel-Kelet és Kaukázus vele szomszédos államainál. Vagy akár Oroszországnál. (A Szu-24-es 2015 novemberében történő lelövésére adható orosz választ például nyilvánvalóan árnyalta, hogy az oroszok egy NATO-tagállammal kerültek szembe.) A NATO-tagság ráadásul lehetőséget ad Ankarának, hogy más tagokkal, így Athénnal vagy Párizzsal szemben is fellépjen. Nem várható, hogy kiraknák a szövetségből.

Török katonák a szír kurdisztáni Manbidzs közelében 2019. október 14-én. Fotó: AFP/Aaref Watad

Míg Oroszország, amely saját háza táján, jellemzően a nyugati törekvésekkel szemben igyekszik rendet tartani, addig Törökország ezer szállal kötődik a Nyugathoz. Gazdasági integráltsága, intézményeinek beágyazottsága (vámunió az EU-val és NATO-tagság) kölcsönös függést jelent, amelynek visszásságát az aktuálpolitikai viták jelzik. Ráadásul a török hatalmi építkezés végső soron a NATO pozícióit erősíti, s akármennyire tűnik olykor Törökország elköteleződőnek Oroszország irányában, csapataik és szövetségeseik egymással néznek farkasszemet a Kaukázusban, Szíriában és Líbiában – s pontosan ez az amerikaiak érdeke.

Tanulságok Magyarország számára

A törökök militarizálódó külpolitikája a nemzetközi rendszerben zajló átalakulást jelzi. Az utóbbi  bő évtizedben megerősödő nagyhatalmak saját érdekszférájukban megpróbálják akár fegyverrel is biztosítani befolyásukat vagy éppen bővíteni azt, miközben az Egyesült Államok vagy éppen az Európai Unió nem akar vagy nem képes beavatkozni. Eddig jellemzően Oroszországot lehetett felhozni példaként, de

immár Törökország is olyan hatalomként jelenik meg, amely hajlandó megkérdőjelezni a status quót – ráadásul akár saját szövetségeseivel szemben is.

Az EU tehetetlensége, gazdasági vagy éppen politikai válsága nagyobb önállóságra készteti a perifériáján lévő hatalmakat, így Törökországot is. Ne feledjük: a 2015-16-os migrációs válságban Ankara azért lehetett oly kényelmes pozícióban, mert az EU – Görögország – nem tudta hatékonyan megvédeni határait. Az átalakuló nemzetközi helyzetben a kisebb országok érdeke egyértelmű. Magyarországé is az. Az az érdekünk, hogy a többoldalú kapcsolatok, a nemzetközi fórumok és intézmények hatékonysága erősödjön – általuk a kisállamok ereje is nagyobb. Így van ez még akkor is, ha a külpolitikai nyereség okán néha megéri kedvezni egy-egy nagyhatalomnak.

A török sikerek továbbá hasznos tapasztalattal szolgálhatnak Magyarország számára is. A török hadiipar felfutása és ezzel együtt a harctéri sikerei például rámutatnak a napjainkban zajló haditechnikai forradalomra. A drónok és a semlegesítésükre alkalmazott technikai eszközök beszerzését nem mellőzheti egyik modern hadsereg sem, amit a jelenleg zajló magyar haderőfejlesztésnek is célszerű figyelembe vennie. Továbbá: ahogy a török földgáz- és kőolajkereskedelem diverzifikálása megnövelte Ankara mozgásterét és csökkentette függőségét, szintén példaként szolgálhat.

Az összkép azonban mégsem teljesen fényes. Törökországnak sikerült ugyan elérnie, hogy – renoméjának romlása mellett – ott legyen egy sereg konfliktusban, de nagyon lassan engedik oda a tárgyalóasztalhoz. Az ellene szerveződő szövetségek pedig azon vannak, hogy a birodalom ne térhessen vissza.


Nyitókép: Recep Tayyip Erdoğan török elnök részt vesz a Mustafa Kemal Atatürk halálának 81. évfordulója alkalmából tartott állami ceremónián Ankarában 2019. november 10-én. Fotó: AFP/Adem Altan

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat