Semmi szükség állami vallásosságra az ország sikeréhez

·2020.10.28

Az „állami vallásosságnak”, vagyis a vallás kormányzati felhasználásának ma Magyarországon politikai közösségépítési, nem pedig hitbeli céljai vannak – írja új esszéjében rendszeres szerzőnk. Kovács Tibor szerint a kereszténységből a nacionalista szólamokhoz hasonló politikai termék vált, a világ azonban az egyházak politikai és anyagi (túl)támogatásától, hatalmuk mesterséges növelésétől nem lesz jobb hely: nem lesz több igaz hívő, nem lesz kevesebb a bűn vagy a korrupció, erre számos történelmi és jelenbeli példa van.

Sokak szerint a vallást és a hitet minden tekintetben száműzni kell a közéletből. Nem tartozom közéjük. A hitet ugyan magánügynek tartom, de nem olyasvalaminek, amely a társadalomnak „hátrányt” jelent – mindaddig, amíg nem válik állami ideológia alapjává, vagy nem próbál a nem hívőkre vallásos szabályok szerinti viselkedést kényszeríteni.

Amikor Max Weber közgazdász, szociológus végigjárta az Egyesült Államokat a 20. század legelején, személyesen tapasztalhatta meg, hogy a vallásosság milyen módon járul hozzá a gazdaság fejlődéséhez. Például: az országot járó kereskedők könnyebben adtak hitelre árut azoknak a vállalkozóknak, akikkel azonos egyházhoz tartoztak. A vallásos hit régóta olyan kérdés, amelynek vizsgálják gazdasági vetületét. A kutatások azt látszanak bizonyítani, hogy a hívők, legalábbis a keresztény hívők, több társadalmi és gazdasági előnyt jelentenek az országoknak, mint a nem hívők. Stabilabb család, több gyerek, szabálykövetőbb magatartás, kevesebb betegség, hosszabb, boldogabb élet, nagyobb politikai és társadalmi aktivitás – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ez a társadalmi tőke, a társadalmi bizalom fontos eleme. (Ezzel kapcsolatban érdemes megnézni a Pew Research Center nevű amerikai agytröszt kritikus nemzetközi kutatását. Más elemzések még ennél is optimistábbak.)

A protestáns etika gazdasági hatásait sokat elemezték. Erényei, a szorgalom, takarékosság, mértékletes élet bizonyosan hozzájárultak a sikerhez és Európa felemelkedéséhez. Hasonló sikereket értek el katolikus területek is. A keresztény etika sikerei sokakat sarkallnak arra a gondolatra, hogy a sikerhez a valláson át vezet az út. Csakhogy más vallások esetén ez már nem olyan egyértelmű. Azon túl, hogy alapvetően vallástalan országban és korban nem lehet központi akarattal hívővé tenni az embereket, az elképzeléssel tehát több probléma is akad.

Hogy a legnyilvánvalóbbal kezdjem: a világ legvallásosabb országai Afrikában találhatók, és a legszegényebbek csoportjába tartoznak. Az Egyesült Államok történetének leghosszabb fellendülési időszaka az elmúlt 12 év volt, de ebben a periódusban csökkent legnagyobb mértékben az aktív vallásosak száma. A világ legfejlettebb országaiban folyamatosan csökken az aktív hívők száma – általában jóval 10 százalék alatt van – , ezzel szemben gazdaságuk növekszik. Kína, ahol a magyar politika szerint a jövő van, a világ legkevésbé vallásos régiója. Az aktív hívők ott a társadalom egy százalékát teszik ki.

Nem kérdés tehát, hogy az önként vállalt hit társadalmi és gazdasági előnyt jelenthet, de az egyházak bekapcsolódása az országok irányításába nem jelent gazdasági, társadalmi felemelkedést. Még csak nem is az Iszlám Államra kell gondolnunk: minden olyan esetre igaz ez, ahol vallási szabályok kormányzati, törvényi szintre kerülnek és átveszik, vagy gyengítik a jogállam szerepét.

„A világ legvallásosabb országai Afrikában találhatók, és a legszegényebbek csoportjába tartoznak.” Ortodox hívő vízkeresztkor az etiópiai Gondarban 2020. január 20-án. Fotó: AFP/Eduardo Soteras

Max Weber sem a protestáns egyházról, hanem a protestáns etikáról beszélt. Az erényesebb életet élő polgár egészen mást jelent, mint a protestáns egyház által irányított ország. Történelmi jelenségként igaznak tarthatjuk, hogy az európai fejlődés felgyorsulása, az ipari forradalmak azután indultak be, amikor az egyház világi hatalmi szerepe csökkent, és egységes világi közigazgatás és törvénykezés alakult ki. Edward Gibbon történész grandiózus, a Római Birodalom bukásáról szóló művében felveti, hogy a felbomlásához hozzájárult a kereszténység államvallássá tétele. Meglepő, de logikus kijelentés, hiszen az egyház növekvő mértékben vált képessé a császárok intézkedéseinek felülbírálására, kettős hatalom jött létre és meglepően nagymértékben szívta el a befektethető vagyont. Ez a helyzet így-úgy a középkor végéig fennállt, és időről időre a két hatalom konfliktusához vezetett.

Több vallás vagy több jogállam?

A keresztény erkölcs nagymértékben hozzájárult a modern liberális jogállam kialakulásához. Talán legerősebben a törvény/Isten előtti egyenlőség eszméjének elfogadtatásával. A történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a jogállam megjelenése előtt önmagában nem eredményezett igazságos társadalmat és kormányzást. A hívők és nem hívők többségét nem a törvények, hanem lelkiismeretük, az erkölcs tartja távol a bűntől. A hit visszatartó ereje azonban a történelem folyamán, még a vallás által teljesen dominált korokban sem hatott mindenkire egyformán. Az egyház sem hitt a lelkiismeret erejében, sokkal inkább a pokoltól való félelemben, esetleg az inkvizícióban. Ez azonban nem működött tökéletesen: a bűn szintje a jogállam előtti időkben jóval magasabb volt.

Az egyház újbóli világi térnyerését szorgalmazók kétszer is tévednek. Csak mert egy szűk, önként vállaltan hívő csoport sok tekintetben jobb polgár, attól még a tömeg nem fog jobban működni, ha államilag rájuk erőltetik a vallásosságot.

Másrészt a „félelmetes Isten” társadalmi szinten gyengébb visszatartó erő, mint a jogállam. A modern, törvények által irányított nyugati társadalmak becsületesebb világot eredményeztek, mint a korábbi vagy jelenlegi „államilag vallásosak”. A bűnügyi statisztikák, a szociális rendszerek, a társadalmi igazságosság, a közerkölcs, a közjó, az önkény korlátozása, a vallásszabadság védelme és minden más területen a jogállam, az evilági számonkérhetőség sokkal jobban teljesít. Ennek belátásához nem is kell elveszni a történelemben. A jelenkor keresztény országai közül Honduras, El Salvador és Guatemala azok, amelyek a legaktívabb vallásos lakossággal rendelkeznek Dél-Amerikában. Mindhárom országban 60 százalék fölött van a rendszeresen templomba járók aránya, mégis azon államok közé tartoznak, ahol a legtöbb gyilkosságot követik el, az európainak akár több tízszeresét.

Hasonló a helyzet a korrupcióval. A világ legvallásosabb országait, mint Csád, a Kongói Demokratikus Köztársaság vagy Nigéria, a legkorruptabbak között találjuk. A közerkölcs, közjó és igazságosság sokkal kevésbé érvényesül ezekben az országokban, mint a sokkal kevésbé vallásos Svédországban. A jogállam megerősödése biztosabb garancia a bűn mértékének csökkentésére.

Nem jobb a helyzet a vallási kormányzattal rendelkező országokban sem, amilyen mondjuk Irán. Ott sem bízzák Istenre a bűnösök megbüntetését, kíméletlen törvényekkel és nyilvános kivégzésekkel próbálnak rendet tartani, ami csak az önkény növekedésére elég. Nyugaton viszont azzal együtt, hogy az elmúlt száz évben a hit háttérbe szorult, csökkent az erőszakos bűncselekmények és a társadalmi igazságtalanság mértéke.

Orbán Viktor Magyar Nemzetben megjelent esszéjében azt állítja, hogy tévednek, akik azt hiszik, hogy „az igazságos és erkölcsileg megalapozott kormányzáshoz” elegendő a liberális jogállam, és ahhoz nincs szükség „az Isten által kinyilatkoztatott abszolút értékekre s az ebből kinőtt vallási, bibliai hagyományra”. Az illiberális megközelítésben a jogállami számonkérhetőségnél fontosabb a keresztény erkölcsre alapozott kormányzás: elvileg nem a törvények, hanem ez az igazi korlát a vezetők fölött. A történelemben azonban ez kudarcok sorát eredményezte. A vallási hagyományok nem tudták megvédeni az embereket magától a vallástól, megakadályozni, hogy a vallási előírások a jogrend fölé kerüljenek, és nem tudták megvédeni a népet a teljhatalomra törő vezetőktől sem. A jogállam létrejöttét pont ezek motiválták. A vezetők, uralkodók, akiket csak az elvont vallási erkölcs és lelkiismeret korlátozott, gyakrabban indultak el a teljhatalom irányába, mint azok, akiket a jogállam hatalommegosztása. Nem a vezető lelkiismerete vagy hite a garancia az igazságos kormányzásra, hanem a hatalommegosztás és számonkérhetőség. Szintén ez garantálja, hogy az egyház ne próbálja a vallási szabályokat az egyének magánéletére erőltetni.

Mi az oka a vallás beemelésének az ideológiába?

A Fidesz nagy utat tett meg a 90-es évek „cápalátogatás” és „térdre, csuhások” korszaka óta máig, amikor a vallás politikai ideológiájának „szíve közepe” lett. Ezt olyan 30 év után, amikor az aktív hívők aránya és a nevükben a kereszténységet hordozó pártokra szavazási hajlandóság folyamatosan csökkent. Ma a magyar politika mégis minden erejével támogatja az egyházak társadalmi szerepének és hatalmának növekedését. Ahogy a miniszterelnök fogalmazott: „Amikor az állam forrást ad egy egyházi intézmény építésére vagy fenntartására, akkor a pénzt a legjobb helyre teszi.” Hozzátette, hogy „Minden egyes forintnak a sokszorosát kapja vissza”, például „nevelésben … kultúrában … nemzetépítésben”. Az állam ennek megfelelően önti a pénzt és feladatot az egyházhoz. Az intézmények száma folyamatosan növekszik és egyes területeken jóval a háború előtti szint fölé nőtt. Ilyenek az egyházi középiskolák, ahol a mai 433-mal szemben 1939-ben csak 62 volt. Mindezt olyan korszakban, amikor az egyházak intellektuális ereje és humán erőforrása sokkal gyengébb, mint a háború előtt.

Ahogy Kruppa Tamás görögkatolikus pap a Mandinernek fogalmazott: a katolikus egyháznak is egyre több olyan intézménye van, amely állandó papi jelenlétet igényel, de „nem jut minden intézménybe pap, ahová kellene”. Korántsem egyértelmű, hogy az egyház ma is alkalmas a neki államilag szánt szerepre. Nem csak krónikus pap-, de krónikus hívőhiány van. Ahogy többek között Cziglányi Zsolt példája is mutatja, aki Válasz Online interjújában beszélt erről. Ő tíz, kollégája pedig 28 településen misézik, sokszor csak néhány embernek. „Egyszer sem voltunk döntési helyzetben” – mondta szintén a Válasz Online érdeklődésére Erdő Péter. A bíboros jelezte, hogy a politika kezdeményezésére kapták az állami feladatokat, nem ők kérték azokat. „Megkérdeztek egyáltalán minket arról, mit, hogyan szeretnénk? Szinte hagyomány már ez a magyar politikában” – fogalmazott a bíboros.

Ebben a helyzetben kell az egyházaknak megbirkózni az egyre nagyobb mennyiségű intézmény üzemeltetésével, ami csak azért lehetséges, mert számítások szerint az egyházi iskolák például négyszer annyi pénzt kapnak diákonként, mint az államiak, ráadásul nagyobb tanszabadsággal rendelkeznek. Ami nehezen érthető kivételezés, és könnyen előfordulhat, hogy inkább üzleti köröket vonz, nem a hívőket. Ha az egyházakat politikai célokra használják, az ugyan anyagilag és hatalomban előnyt jelent számukra, de spirituálisan nem biztos, hogy nyernek vele.

Az embernek óhatatlanul a foci jut eszébe, amit Orbán szintén a magyar nemzeti közösségépítés fontos eszközének tart. Ahogy kicsit vallásos nyelvezettel fogalmazott: „A futball mindig vigasz és elégtétel volt a magyar embernek.” A foci és az egyház is az emberek közösséggé formálásának eszköze lett tehát. Talán a lengyel példa lebeg a magyar politika szeme előtt, de ott a rendszerváltásból hősként került ki a lengyel egyház, mint az ellenállás és a nemzeti közösség szimbóluma. Nálunk ilyen hagyomány sajnos nincs.

A vallás politikába emelésének tehát politikai közösségépítési okai vannak, nem hitbéliek. A kereszténység hagyományos értékrendjének elemei erősödő mértében válnak az illiberális módszertan alapjává.

Ezek főként a genderkérdéshez, házassághoz, családhoz, a nők társadalmi szerepéhez, a családon belüli erőszakhoz, a mássághoz, homoszexualitáshoz kapcsolódnak – és már az abortuszhoz is. Reményeik szerint ezek a témák politikai közösségalkotó erővé tehetők. A dolog politikai jellegét hangsúlyozza, hogy ezek ma már a keresztény egyházakon belül sem egyértelműek. Furcsa helyzet, de a katolikus egyház feje elutasítja mindazt, amivel az egyház nevében itthon is megpróbálnak politikai ideológiát alkotni. Ferenc pápa láthatóan nem „kereszténydemokrata”, mivel a homoszexuális kapcsolatokat nem ítéli el: „A homoszexuális embereknek joguk kell legyen ahhoz, hogy családban éljenek. Ők is Isten gyermekei” – hangzott el a pápától, s bár ez a megszólalás arra vonatkozott, hogy a szülők ne tagadják ki gyerekeiket azért, mert az meleg, a most következővel már egyértelműen a melegek együttéléséről beszélt Szent Péter utóda: „Bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényre van szükség, hogy ily’ módon jogilag védettek lehessenek.”

A katolikusok nincsenek egyedül: tavaly 14 meleg anglikán lelkész, akik házasságban élnek meleg partnerükkel, felszólították egyházukat, hogy legyen elfogadóbb a kérdésben. Az amerikai egyházaknál talán még súlyosabb a helyzet. A metodista egyház melegkérdésben a szakadás küszöbére került, miközben Afrikában soha nem látott erősödést tapasztal. A dán evangélikus-lutheránus államegyház köztisztviselő státuszú papjai összeadják a meleg párokat, érkezzenek bárhonnan. A hívek sem egységesek a témában. Egy európai kutatás azt mutatta, hogy a megkeresztelt katolikusok elfogadóbbak a meleg közösségekkel, mint a népesség átlaga. Nem véletlen, hogy a német kereszténydemokraták megszavazták a melegházasságot.

Látható tehát, hogy azok a vallásból jött ideológia elemek, amelyek beépültek a Fidesz politikájába, nem hitbéli ügyek, hanem egy politikai tábort összefogó eszmerendszer részei szeretnének lenni.

Az utolsó és talán legfontosabb ok a migráció. Ez már nyert választást a Fidesznek, és reményei szerint újra fog. A magyar kormány a kereszténység védelmezőjének szerepét osztotta magára. A bevándorlást keresztény/muszlim problémaként láttatja, amire a több kereszténység jelenti szerinte a megoldást. Az iszlám militáns képviselői azonban sokkal inkább a jogállammal és a szabadságra épülő európai életformával állnak szemben, azt akarják elpusztítani, nem a kereszténységet.

Mi védi meg az európai életformát az iszlám terjeszkedéstől?

A radikális muszlim lakosság részarányának növekedése és gyökeresen eltérő értékrendjük valós probléma több nyugati országban. Magyarországon ugyan meglepetésként hathat, de a szélsőséges pártok után a liberálisok fogalmazzák meg a bevándorlókkal szemben a legerőteljesebb kritikát. Véleményük szerint el kell fogadniuk az európai jogállam és a szabadságjogok eszméjét. Rutte holland miniszterelnök a választások előtt nyílt levelében írta a bevándorlóknak: fogadják el az európai élet alapelveit, vagy pedig menjenek haza. A német liberálisok a migrációs válság alatt a földközi-tengeri menekültútvonal lezárását követelték, nyomást akartak gyakorolni az afrikai országokra, hogy vegyék vissza az illegális bevándorlókat és az itt lévő migránsok hazaküldését javasolták. A finn és a dán liberálisok is hasonlóan álltak a kérdéshez, de Macron és a radikális muszlimok jelenlegi konfliktusa is ezen alapul. Ez hasonlít a magyar kormánypárt politikájához, de Fidesz az európai keresztény kultúrát, nem a nyugati életformát és a szabadságjogokat látja veszélyben.

A radikális iszlám valóban nem elégszik meg a vallások társadalmi szerepének európai felfogásával, amelyben a hit magánügy, a törvények a vallási szabályok fölött állnak, utóbbiak pedig nem írhatják elő, hogyan kell élnünk. Még akkor is így van ez, ha a törvény előtti egyenlőség – a liberalizmus alapja – részben a keresztény értékekből nőtt is ki. Az európai életforma tehát nem csak a vallásra támaszkodik. Az erkölcsi rendet a jogállam, nem az egyház garantálja, az európai életformát a jogrend akár a kereszténységgel szemben is védi. A keresztény vallások különböző mértékben, de elvileg az iszlámhoz hasonlóan korlátozni szeretnék az egyént személyes döntéseiben. Hivatalos dogmák tiltanák a házasság előtti szexet, az abortuszt, a válást, az óvszer használatát, de a női egyenjogúság mai értelmezése sem egyértelműen támogatott, és mint a napokban megtudtuk, a lombikbébi program sem.

„A radikális iszlám nem elégszik meg a vallások társadalmi szerepének európai felfogásával.” Ali Hámenei, Irán legfőbb vezetője hívei előtt Teheránban 2018. január 9-én. Fotó: AFP/Khamenei.ir/Handout

Másrészről a muszlimok nem a kereszténységet akarják eltörölni a Föld színéről. A keresztényeket is a könyv népének tekintik, és adózás fejében, a térítés tiltása mellett engedélyezhetik a létét. Ezzel szemben a szabadságjogokra épülő jogrend és életforma tiltott. A női egyenjogúság azért, mert a nők alávetettek, a törvény előtti egyenlőség azért, mert a muszlimok fölötte állnak a többi vallás képviselőinek, a szólásszabadság pedig… A párizsi tanár esete mutatja, ahhoz milyen a radikális iszlám hozzáállása.

A kereszténység iszlámmal való szembeállítása nem más, mint középkori alternatíva, amikor azért küzdöttek, melyik az igaz hit. Ma az európai hívők ilyen harcot nem akarnak. Nem állíthatunk szembe tehát egy középkori alternatívát az iszlámmal. A keresztény hitnek ma nincs eszközrendszere ennek a csatának a megnyerésére, ellentétben az radikális iszlámmal, amely mögött fanatikus tömegek állnak.

Ma a kereszténység nem mint istenhit, hanem mint erkölcsi szabályrendszer van jelen életünkben, jogrendszerünkbe épülve. Akkor tudjuk megvédeni, ha ezeket a jogokat védjük.

Az iszlám ezt a jogrendszert akarja eltörölni és saját vallási jogaival helyettesíteni. Ebben az egyének korlátozott a joga saját életéhez, mert afölött a közösség szabályai rendelkeznek, csak a vallási törvényeknek megfelelően élhet, amelyek az egyenlőtlenséget írják elő. Ezzel mi nem egy másfajta hitet tudunk szembeállítani, nem több vallásosságot, hanem csakis a jogállam erejét és eszközrendszerét. Ahhoz, hogy a kereszténység védje meg Európát, olyan változások kellenének a jogrendszerben, amik hasonló következményekkel járnának, mint amit az iszlám szeretne elérni. Lerombolná mai európai életforma alapjait és vallási szabályok közé szorítaná az életet. Talán kevésbé lenne drasztikus, mint az iszlámé, de mégiscsak elvenné szabadságunk jó részét.

×××

A vallás politikába emelésének ma Magyarországon tehát ideológiai és politikai közösségépítési, nem pedig hitbeli céljai vannak. Olyan politikai termék ez, mint a nacionalista szólamok. A világ azonban az egyházak politikai és anyagi (túl)támogatásától, hatalmuk mesterséges növelésétől nem lesz jobb hely: nem lesz több igaz hívő, nem lesz kevesebb a bűn vagy a korrupció, nem lesz igazságosabb a társadalom. A végeredmény egy újabb árok lehet az ország két fele között. Nagyobb megosztottság és még több egymás iránti gyűlölet.

Politikai stratégiának talán jó. Igaz keresztény viszont aligha támogathatja.


Nyitókép: Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes felszólal a Budapest Forum for Christian Communicators konferencia nyitónapján a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen 2019. szeptember 4-én. Fotó: MTI/Mohai Balázs

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé