A romlottság lassan kúszik elő – résnyire nyílt csak Epipo ajtaja

·2020.10.05

Az év legjobban várt magyar dokumentumfilmje készült el a Sipos Pál-ügyről. Oláh Judit filmje nem a szexuális visszaélésekre koncentrál, hanem a szendrői nyaraltatások különös, zárt világára, amelyet egykori táborozó kisbosziként” a rendező belülről ismer. És pont ettől ad sokkal többet annál, mintha csak felmelegítené a hat évvel ezelőtti botrányt. Az elmúlt napokban több felületen is írtak már az alkotásról, a Visszatérés Epipóba című dokumentumfilmről írt kritikával azonban most egy másik visszatérés is megvalósul: ez Zsuppán András kollégánk első írása a Válasz Online-on.

Ritkán van újságcikknek olyan hatása, mint Magyari Péter 2014-ben a 444.hu-n megjelent írásának, amely feltárta, hogy az 1980-as években egy jó nevű fővárosi iskola népszerű magyartanára hogyan molesztálta éveken át a tanítványait. Főként tizenéves fiúkat, de ritkábban lányokat is. A cikkben sem az iskola, sem a tanár neve nem szerepelt, de nagyon hamar kiderült, hogy az ELTE Ságvári Endre Gyakorló Iskoláról (a mai Trefort elődjéről) és Sipos Pálról van szó, aki a köztévé ifjúsági műsorainak szerkesztője lett, miután az iskolából távozni kényszerült. A cikk megjelenésekor Sipos visszavonultan élt vidéken, a tévét már évekkel korábban otthagyta. Az akkori jogszabályok értelmében huszonöt évvel a történtek után eljárást sem lehetett indítani az ügyben – igaz, a parlament még abban az évben elfogadott egy Btk.-módosítást, amely szerint a kiskorúak elleni szexuális bűncselekmények közül a súlyosabbak soha nem évülnek el.

A cikk hatása mégis elementáris volt. Az addig tabunak számító téma szinte berobbant a közbeszédbe, és nagyon sokan ekkor szembesültek azzal, hogy ilyesmi Magyarországon is megtörténhet. Ráadásul egyáltalán nemcsak marginális, lecsúszott társadalmi rétegekben, hanem jól szituált, budapesti értelmiségi közegben is. Sok szó esett az eltusolás, elhallgatás okairól is, mert Sipos 1989-ben simán megúszta a botrányt: két érintett diák szülei fenyegetéssel rávették, hogy azonnal hagyja ott az iskolát, de feljelentést nem tettek, mert meg akarták a gyerekeket kímélni a rendőrségi eljárástól.

Oláh Judit filmes éppen egy családi nyaralásra utazott Horvátországba, amikor eljutott hozzá a rengeteg megosztást kapott cikk. Neki nem volt szüksége nevekre ahhoz, hogy azonnal tudja, kiről van szó. Hattól tízéves koráig annak a képzeletbeli országnak az állampolgára volt, amelyet Sipos Pál teljhatalmú uralkodóként irányított. Sipos ugyanis nemcsak népszerű irodalomtanár volt, hanem egy legendás nyári tábor szervezője is: a szendrői nyaraltatásoké. Annyira egyedi és különleges volt ez a tábor, hogy a leírásban Oláh Judit ráismert az ő gyerekbirodalmukra, Epipóra, és hamarosan egy zárt csoportban sok egykori „szendrői” gyerekkel együtt elkezdték kibeszélni az ügyet. A kibeszélésből pedig végül egy dokumentumfilm lett, az HBO-n október 1-jén bemutatott Visszatérés Epipóba, amely egész biztosan az év legjobban várt, legnagyobb érdeklődésre számot tartó magyar dokumentumfilmje.

A Visszatérés Epipóba előzetese

A történet közismert, szinte mindenki hallott róla, mégis megválaszolatlan kérdések sokaságát rejti.

Mikor kezdődött, hogyan kezdődött? Miért történt? Sipos Pálnak akkor volt-e bűntudata, vagy nem volt? Azóta megbánta-e, amit csinált, vagy még mindig egyfajta elfogadható tanári gesztusnak gondolja? Hol vannak a határok? Ezeket a kérdéseket például Oláh Gábor tévés rendező sorolja fel, aki évekig együtt dolgozott a köztévében Sipossal, és aki természetesen úgy küldte el a lányát Szendrőre táborozni, hogy fogalma sem volt arról, hogy valami nem stimmel a sztártanárral és a menő táborral, ahova kiváltság volt bekerülni. Oláh Juditot nem érte atrocitás (Sipos tinédzserekkel kezdeményezett szexuális kapcsolatot, nem kisgyerekekkel), de Szendrőt azért megszenvedte, mint ahogy sokan mások is.

A Visszatérés Epipóba legérdekesebb részei valójában nem a szexuális visszaélésekről szólnak, és nem is ez a téma áll a film fókuszában, bár megszólal két áldozat, és nagyon tárgyilagosan elmondják, hogyan kerültek testi kontaktusba a tanárral, akire felnéztek, és ez milyen nyomokat hagyott bennük. És ellenpontként megszólal három egykori konyhásnéni is, akik máig elképzelhetetlennek tartják, hogy a dolog megtörténhetett, mert Sipos olyan „szép rendet, fegyelmet tartott” a táborban, ott volt vele a felesége és egyáltalán „nem is úgy nézett ki”. A csodálatos kalácsot sütő, idős vidéki asszonyok egyáltalán nem mindig bölcsek. A dokumentumfilm igazi témája azonban maga Epipo, ez az elsüllyedt gyerekbirodalom, amely még akkor is nagyon ellentmondásos – vagy sarkosabban: romlott – hely lenne, ha ott soha semmilyen molesztálás, hatalmi pozícióval való visszaélés nem történt volna.

Ám a romlottság lassan kúszik elő a mesés felszín alól. Nagyon kényes terepen járunk, mert ugyan a filmben nem hangzik el, de mégis csak le kell írni a falu nevét: Bánk. A szendrői nyaraltatás közvetlen utóda és folytatása volt a magyar reformpedagógia talán leghíresebb és legeredetibb kezdeményezésének, Leveleki Eszter 1938 és 1978 között megrendezett bánki nyaraltatásának. A téma azért kényes, mert Szendrő külsőségeiben és metodikájában olyan erősen hasonlított Bánkra – ami nem csoda, hiszen az egykori bánki gyerek Sipos Pál tudatosan folytatta a hagyományt –, hogy ezáltal hátrafelé is kellemetlen árnyék vetül. Ami mégis indokolatlan: Leveleki Eszter nyaraltatásairól hasonló negatívumok soha nem derültek ki. Bánknak ráadásul több utódtábora volt, amelyek még ma is sikeresen működnek, és Szendrő félresiklása legfeljebb azt mutatja meg, hogy a „tóparti ellenpedagógia” (a Néprajzi Múzeum Bánkról szóló 2015-ös kiállításának címét kölcsönözve) rossz kézben mivé torzulhatott.

Oláh Judit kislányként a szendrői táborban (Forrás: HBO)

Tény mindenesetre, hogy az utódtáborok közül a ’80-as években a szendrői volt a legsikeresebb, és az eredeti nyaraltatások akkoriban még egészen friss emléke meg a táborvezető bánki pedigréje megmagyarázza, miért számított annyira nagy menőségnek a szendrői nyaraltatás, hogy az 1982-től elindított évi két nyári turnusra alig lehetett bejutni, és várólisták alakultak ki. Érdemes hangsúlyozni: Szendrő nem a Ságvári tábora volt (a főállásban az egyetem bölcsészkarán dolgozó Sipos egyébként ott csak óraadó tanár volt hét évig), mert a nyaraltatások általában sem kötődtek szervezetileg egy-egy állami iskolához, mindig magánúton szerveződtek: ezért is tűnhettek független, ellenőrizetlen szigeteknek a rendszerben.

„Értelmiségi, liberális családokból érkeztünk, ahol a szülők mind távol tartották magukat a szocialista eszmétől. Epipo a szülők számára a nyugati demokráciát jelentette” – mondja Oláh Judit a tábor hátterét bemutató narrációjában.

A szocialista Magyarország merev iskolai és úttörőtáboraihoz képest a szendrői meseország, Epipo játékos és szabad volt. Bánkhoz hasonlóan itt is minden évben volt keretmese, Epipót általában valamilyen külső támadás érte, amit vissza kellett verni, a tábornak megvoltak a maga szertartásai, hierarchiája, becenevei, útlevele, dalai és sajátos nyelve, volt kötött medvesapka a kitüntetett legjobb táborozóknak, és ami a legfontosabb: a játékot nagyon komolyan vették, nem volt szabad kikacsintani, elröhögni, nem szerették a nyafogást, a panaszkodást és a kényeskedő viselkedést – Szendrő szívós, belevaló és karakán gyerekeket nevelt, miközben fejlesztette a kreativitásukat, és megtanította őket, hogyan kell helytállni egy közösségben és szülői védelem nélkül, önállóan boldogulni. Legalábbis ezt gondolhatták azok az értelmiségi, orvos, ügyvéd, újságíró szülők, akik elküldték a gyerekeiket a Sipos Pál-féle nyaraltatásra, vagy mert ők maguk is bánki gyerekek voltak annak idején, vagy mert hallották, hogy milyen felejthetetlen élményeket, barátságokat, kapcsolatokat lehet szerezni egy ilyen táborban.

A nyaraltatott gyerekeknek a tábor a különlegesség, a bennfentesség, a kiválasztottság érzését adta, és a nyári heteken túl is meghatározta az életüket. A film nem tagadja le, hogy ez az élmény sokak számára valóban pozitív volt, és máig érvényes – annak ellenére, ami Siposról kiderült.

Oláh Judit, kezében a Közepes névvel (forrás: HBO)

Oláh Judit nem tartozik közéjük, ezt érzékeljük is erősen személyes hangvételű dokumentumfilmjén. Néhány egykori szendrői gyerekkel egy pszichodráma foglalkozáson találkozunk, ahol megpróbálják helyretenni magukban a viszonyukat Epipóhoz. Csendesen megrázó pillanat, amikor a felnőttek mind feltartják papírlapra írva maguk elé a szendrői becenevüket, és Oláh Judit papírján ez áll: Közepes. Mennyi időbe telik, míg az ember túlteszi magát azon, hogy hatévesen Közepesnek nevezték el? És milyen tanár az, akinél ez belefér?

Előkerülnek aztán egy rossz becenévnél durvább dolgok is. Kiderül például, hogy Epipóban a tálból kivett ételt mindig meg kellett enni, és aki túl sokat vett, annak addig kellett mindenki szeme láttára erőltetni magába az ételt, amíg az el nem fogyott. Hogy bevett dolog volt a nagyobbak részéről a nyilvános megalázás, például büntetésként a fenékberúgás, akár olyan erővel, hogy a kisebb gyerek átcsúszott a szoba másik felébe. Hogy a játékok sokszor rémisztőek voltak, főként a kisebbek számára, és látva egy terroristatámadást bemutató „híradófelvételt”, ami a táborban készült, ezen nem is lepődhetünk meg: tényleg egészen brutálisan élethű (ami nyilván a véresen komolyan vett játékból fakad, de ebben a közegben hiányozhatott a feloldása). És hogy Sipos személye körül beteges vezérkultusz alakult ki, mert Epipo abszolút monarchia volt, ahol minden a karizmatikus, művelt és szellemes, de nyilvánvalóan gátlástalan tanár körül forgott.

Folyamatosan aláztunk gyerekeket, folyamatosan. Minden évben volt gyerek, aki más volt. Ha most becsönget valaki hozzám azzal, hogy »figyu, láttam ezt a filmet, és eszembe jutott, hogy mit csináltál velem 1984-ben«, annak azt mondanám, »figyu, nem emlékszem rá, de kurvára sajnálom«” – mondja őszintén az egyik egykori nagyfiú. Mi lehetne árulkodóbb, mint az egyik volt táborozó lány mondata, aki Szendrőt iszonyú izgalmas kalandnak élte meg, de hozzáteszi: „Mondjuk például azt nem szerettem volna, hogy az öcsémet elküldjék a szüleim ebbe a táborba.”

Epipo olyan zárt világ volt, amibe a kívülállók se akkor, se azóta nem nagyon nyertek bepillantást. Ezt a filmet senki más nem tudta volna elkészíteni, csak egy egykori szendrői gyerek, még akkor is, ha a személyesség egyébként nem mindig tesz jót az alkotásnak – valószínűleg senki nem a legalkalmasabb arra, hogy a saját életéről készült dokumentumfilm rendezője legyen. Mégis óriási dolog, hogy Oláh Judit hatéves kitartó munkával legalább néhány embert rá tudott venni, hogy megnyíljon a kamera előtt.

Sipos Pál (Forrás: HBO)

Óriási dolog az is, hogy rengeteg eredeti felvételt mutat be, amelyeket részben a táborba ellátogató édesapja készített (Szendrőn nem látták szívesen a szülőket, de Sipos világában mindig voltak kivételezettek), részben más családi archívumokból kerültek elő. Ezek a felvételek valahogy leviszik a 80-as évek hétköznapi, ismerős magyar valóságába Epipo (rém)mesevilágát, és hihetővé teszik a tábor létezését, pedig az egykori gyerekek vallomásait hallgatva sokszor inkább tűnik az valamilyen kollektív hallucinációnak. A felvételek pont olyannak mutatják a tábort, amilyennek az odalátogató szülő láthatta, vagyis a sötétebbik oldala nélkül, és az önfeledten játszó, boldognak tűnő gyerekek láttán nem olyan érthetetlen, hogy miért nem gyanakodtak.

Annak a hagyománynak a szűrőjén keresztül, amelyen át a szendrői nyaraltatást nézték, mindez még kevésbé tűnhetett rendellenesnek vagy bántalmazónak.

„A kérdéseidből úgy érzem, mint hogyha elvártad volna, hogy annak idején én észrevegyem ezeket a dolgokat” – mondja Oláh Juditnak a film talán legerősebb beszélgetésében az édesapja. De erre az apai kérdésre mi nézők már nem tudjuk meg a választ. Talán ez már tényleg nem tartozik ránk.

És ott van az archív felvételeken Sipos. Kár lenne tagadni, hogy ebben a történetben a nézőt legjobban az ő személye érdekli. Milyen ember volt az, aki Epipót megteremtette a maga kegyetlen ellentmondásaival, akiért gyerekek százai rajongtak, akiben a szülők feltétlenül megbíztak, és aki ezzel a bizalommal aztán visszaélt? Oláh Judit évekig dolgozott azon, hogy Sipos Pált rávegye, szólaljon meg a filmben, esetleg kérjen bocsánatot azoktól, akiket molesztált. Sipos levelezett vele, és egy személyes találkozóra is hajlandó volt, de hogy ott mi hangzott el, azt csak Oláh Judit elmondásából tudhatjuk meg, mert nem vihetett kamerát. Sipos Pál végül nem vállalta a szereplést, megszakította a kommunikációt. Így maradnak a jórészt néma eredeti felvételek, rajtuk egy nyurga, szemüveges, nyegle és okos fiatalember, aki éretlenebbnek látszik a koránál, és akinek a magabiztosságából süt, hogy mennyire elemében van abban a közegben, amelyet a saját kedvére teremtett.

Mindez nagyon izgalmas és helyeként torokszorító, de csak egy lépéssel visz közelebb Epipóhoz. A sok erős pillanat és a súlyos csendek, nehéz félszavak ellenére úgy tűnik, mintha a kép jelentős része végig takarásban lenne. Valószínűleg most már örökre ott is marad. A Visszatérés Epipóba nem a Sipos Pál-ügy vagy a szendrői nyaraltatás, hanem kifejezetten Oláh Judit Epipójának története. Ez a terápiás személyesség egyszerre a film legnagyobb értéke és a legnagyobb korlátja. A teljesség igényét csak privát történetként szolgálja.


Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult