Törött cserepek – az utolsó levél Háfiznak
„A magyar nem szebb, nem okosabb, nem többet pusztított nép bármelyik másik népnél a világon. Csak hát éppenséggel a tiéd.” Jászberényi Sándor író-haditudósító tavaly nyár óta írta leveleit kisfiának a Válasz Online hasábjain. A tárcasorozat most a végéhez ér. Ez itt az utolsó levél.
hirdetés
Ha lett volna elég kitartásom, mindenről írtam volna neked, fiam.
Például a Nasszer-tóról és annak zöld vizéről. Az úszó roncsokról, melyeket kompnak neveznek. Fedélzetükön mezítlábas, színes ruhákba öltözött fekete nők. Írtam volna arról, hogyan szikrázik a fogukon a nevetés az átkelés alatt, miközben iszapszagú szél lobogtatja az ingedet. A szabadságról is beszéltem volna. Hogy sosem voltam szabadabb, mint amikor egy hátizsák, egy laptop és a fényképezőgép volt az összes tulajdonom, és mentem a fűszerek, az állati ürülék, az emberi izzadság és a tűző nap szagának keverékétől részegen, keresztül a Közel-Keleten és Afrikán.
Írtam volna a kuplerájokról a kikötőkben. A szomorú szemű, tetovált szomáliai lányokról a sötét bárokban Áden kivilágítatlan partján, ahol vattát köptünk és újra kellett tanulnunk a lélegzést a nedves és forró éjszakákban.
Meséltem volna a részeg ukránokról, akik gitároztak, ettek és énekeltek az orosz ágyútűzben Debalceve körbezárt katonai bázisán, hogy másnap meghaljanak. Ha magára gondol az ember, szinte elképzelhetetlen, hogy ez is megtörténhet. Nekem sem jutott az eszembe soha.
Barátságokról és csalódásokról is írtam volna. Az egyetem évei alatt a vonatablakokban elsuhanó tájról. Hogy még mindig meg tudom mondani, Budapest és Sopron között hol járunk a vonattal, akár álomból ébredve is.
Szerelmekről, nők ajkának melegéről is írtam volna, hogy meggyőzzelek: szerelmesnek lenni még mindig a legjobb érzés a világon, és nem éri meg lemondani róla, csak mert attól félsz, hogy bántanak.
A bántást amúgy sem kerülheti el senki.
Az emberrel a világon mindent meg lehet tenni, és ahogyan múlik az idő és még több ember lesz, egyre többet. Nem érdemes semmit sem biztosra venni, mert mindent el lehet venni tőled. Vagyont, titulust, megbecsülést.
Van azért valami mégis, amit nem lehet. Senki sem veheti el tőled emlékeid üveggolyóit. Azt, hogy te voltál ott és akkor, abban a napban. Amíg élsz, a legnagyobb télben is érezni fogod bőrödön a melegét.
Többet és jobbat írtam volna a magyarokról is. Nem szebb, nem okosabb, nem többet pusztított nép ez bármelyik másik népnél a világon. Csak hát éppenséggel a tiéd. Kaptad és bárhogyan is próbálod, nem adhatod vissza. Ha problémád van vele, úgy az Úristennél reklamálj. Ez szüli meg a költőt, Háfiz.
×××
Borotválkozás közben vettem észre, hogy erősen őszülök. Ősz a hajam maradéka és ősz a borostám. Eszter azt mondja, ez normális. Azt is, hogy az igazi feladat majd az lesz, hogy méltósággal öregedjünk meg. Elképzelésem sincs, hogyan kellene csinálni. Még mindig tudok napokat a földön aludni, még mindig elvagyok hetekig, még mindig be tudok menni egy háborúba, ha összeszedem magam. Mégis érzem, hogy valami változik. Visszavonhatatlanul. Semmi sem olyan már, mint huszonéves koromban.
Az ember egyre érzékenyebb lesz. Egyre csalódottabb. Egyre nehezebben veszi rá magát, hogy lelkesedjen valamiért. Egyre hangosabban kiabál az igazságérzete. Könnyen sértődik meg. Márpedig ha valamit, hát cinizmust nem kellene tanítanom neked. Sem a megbántott öregemberek kiábrándultságát.
Arról kellett volna beszélnem, hogy tápláld a tüzet. Hogy sose hagyd magadban kialudni az érdeklődés lángját a világ iránt. Vannak jobb és rosszabb periódusok az ember életében, de ha bármi célja is volt ezeknek a leveleknek, az ennyi. Hogy elhidd: a világ érdekes hely, és neked feladatod van benne.
Akkor is, ha minden és mindig háborúság. Ha mindenért foggal-körömmel kell megharcolnod. Ha szembe kell köpnöd kegyelmeséket. Ha sosem biztos, mit eszel holnap, mert nem idomulsz és nem kérsz engedélyt.
A világ érdekes hely, fiam, és ha keresed, megtalálod majd benne a jót. Ne valami abszolútumot remélj. A jó szétszórva hever a világban, mint a törött cserepek. De ha a kezedbe veszed egy darabját, gondolataid lesznek az egészről.
×××
A bezártság száz napjában sűrű sötétség borult rám. Nem tudtam olyat írni neked, ami ne a saját keserűségemről szólt volna. Most lassan már ténfergünk ki a fényre. Hunyorogva nézem, hogy mégiscsak van még a világ, amelyben mindkettőnknek élnünk kell. Cserépdarabok az ember kezében – egy zaccos kávé az Odeon hotel tetőteraszán Kairó belvárosában, egy kiskamasz háromezer kilométerre, aki várja az apját, egy valószerűtlenül szép nő – a feleségem-mosolygása a város tetői felett a Nílus felől fújó szélben. Élet, amelyet élnünk kell. Amelyet ki kell találnunk újra és újra.
×××
Egymásnak ellentmondó híreket kapunk arról, mikor nyitják meg a kairói repteret. Minden nap mások a dátumok a repülőgépek indulásáról Budapestre. Eszterrel abban biztosak vagyunk, hogy ebben a hónapban már haza tudunk menni. Talán a második felében. Sok dolgot kell intézni addig. Taxiba ülni és kimenni a bevándorlási hivatalba a vízumainkért. Maszkban és kesztyűben állni a napon, míg megmérik, hogy van-e lázunk. Ha nincs, bemehetünk. El kell intézni az albérlet dolgait, hogy visszatérhessünk. Ismerem magam: nem kell sok időnek eltelnie, hogy hiányozni kezdjen a sivatag, ez a koszos és büdös város, amelynek a nyelvét sosem sikerült megtanulnom rendesen, cserébe viszont mindig jó volt hozzám. Ki kell találnom, miből és hogyan fogunk élni – mert élni fogunk, akármi lesz is.
Ezeket a leveleket is le kell zárnom. Többet mondtam, mint bármelyik férfi valaha a családomból. Egészen biztos, hogy rengeteg dologban tévedtem, de ha egyszer is sikerült valami kapaszkodót adni, már volt értelme az egésznek.
Katarzis tehát nincs.
Helyette hajnal lesz. Hangosan kiabáló madarak a fákon egy mélyen alvó metropoliszban. Eszterrel azon fogunk veszekedni, igyon-e vagy ne igyon kávét, mert attól pisilni kell, ha pedig órákat ülünk a dugóban, abból baj lehet. Végül azért iszik. Még nem fejezte be, de már indulnunk kell, már vár a taxi. Üresek lesznek az utcák, lustán ringanak majd az állóhajók a Níluson, ahogyan átmegyünk a hidakon. Gumikesztyűben és szájmaszkban, az új kor új kiegészítőjében állunk majd a reptéren, szállunk be a repülőgépbe és repülünk három és fél órán keresztül.
Budapesten, a lakásban állva azon veszekszünk majd, miért és mit hagytunk otthon, de nem nagyon lesz rá idő, mert indulunk Dömösre. A kerítés előtt fogok állni, amikor kijössz. Négy kilóval és tíz centivel leszel nagyobb, mint amikor utoljára láttalak.
„Sokáig voltál el, apa” – mondod majd, miközben felmászol rám, én pedig azon fogok erőlködni, hogy ne lásd rajtam az erőlködést, miközben tartalak.
„De megjöttem.”
„Elmegyünk bringázni?”
„El.”
Ámen.
