Múzsák és tények – Oplatka András emlékére

·2020.05.29

Hetvennyolc éves korában elhunyt Oplatka András Prima Primissima-díjas újságíró, történész, fordító, a Neue Zürcher Zeitung egykori szerkesztője, a néhai Heti Válasz rendszeres szerzője. A Válasz Online-on barátja, Prőhle Gergely búcsúzik a kivételes műveltségű embertől, akinek tudása nem merült ki a tények ismeretében, valamiféle racionális, vagy annak tűnő okoskodásban, hanem pontosan tudta: a világ megértéséhez legalább annyira szükséges az ihletett interpretáció ismerete is. Nekrológ.

„Die Zeit ist ein sonderbar Ding”, vagyis „Az idő különös dolog” – idézte gyakran Oplatka András Hugo von Hofmannstahl librettóját Richard Strauss Rózsalovag című operájához, derűs melankóliával utalva ezzel az elmúlás elkerülhetetlenségére. Közvetlenül szembesülve a mondat igazságával nagy erőfeszítés kell hozzá, hogy az ember a derűs melankóliára emlékezzék, és ne pusztán a szikár ténnyel szembesüljön: Oplatka András szerda reggel, 78 éves korában, zürichi otthonában meghalt.

Oplatka derűs melankóliája a sokat látott ember életbölcsessége volt. Az a fajta tudás, ismeret volt az övé, amely manapság egyre ritkább. Amely nem merül ki a tények ismeretében, valamiféle racionális vagy annak tűnő okoskodásban, hanem pontosan tudja, hogy a világ megértéséhez legalább annyira szükséges az ihletett interpretáció ismerete is – irodalomban, zenében.

Nemrég jelent meg egy könyv, amely a Neue Zürcher Zeitung történetének legutóbbi évtizedeit, különösen a digitális média térhódításának időszakát dolgozza fel. Ebben szerepel egy idézet Oplatka András 2008-as dolgozatából, melyet egykori munkaadójáról és szellemi otthonáról mint hamisítatlan svájci intézményről írt. Azt a jelenetet idézi föl, amikor 1969-ben az újság akkori külpolitikai rovatvezetője, Eric Mettler a 27 éves Oplatkát – néhány hónappal a szerkesztőség kötelékébe történt belépése után – svédországi tudósítónak kérte fel. A fiatal újságíró szabadkozva jelezte: sosem járt még Svédországban és nem tud svédül. Mire a tapasztalt rovatvezető csak annyit mondott: örül egy olyan kollegának, aki kíváncsian fedez fel egy ismeretlen országot, a nyelvet meg majd megtanulja. Mettlernek jó szeme volt:

Oplatka az újságnál töltött évtizedei alatt nem pusztán tudósított, hanem olvasóit részesévé tette annak az őszinte kíváncsiságnak, amivel ő maga is igyekezett a napi hírek mögé nézni.  

A német nyelvű külpolitikai újságírásban különleges szerepe van a Neue Zürcher Zeitungnak. Manapság egyre inkább egyfajta üzleti modell lett abból, hogy a lap nem követi a németországi mainstream média politikailag korrektnek hitt irányvonalát. Elemzéseinek jellege azonban már réges-rég eltér a nagy átlagtól azzal, hogy a sürgető naprakészség helyett alaposságával, a tágabb összefüggések bemutatásával tájékoztatja és bírja gondolkodásra olvasóit. A Skandináviában töltött éveket követően hét éven át Párizsból, majd a rendszerváltozást megelőző években Moszkvából tudósító Oplatka Andrásnak ideális volt ez a lapszerkesztési modell, hiszen a nagyhatalmak folyamatos sakkjátszmájában látta és láttatta is a történelmi perspektívát, amit személyes sorsa is motivált.

Kamaszfiúként, legfogékonyabb életszakaszában, 1956-ban elhagyva szülővárosát, Budapestet, úgy tudott teljesen integrálódni a különös svájci világba, hogy hazai kapcsolatait mindvégig megőrizte. Ugyanakkor nem a nyugati emigrációban gyakran tapasztalt árvalányhajas módon tekintett az óhazára, hanem józan patrióta módján, aki tisztában van vele: segítenie kell abban, hogy a külvilág megismerhesse az ő eredeti környezetét, a mi kis magyar világunkat. 1996-tól hat éven át tartó budapesti, ám a környező országokért is felelős tudósítói munkája már szinte jutalomjáték volt a Közép-Európát nemcsak a történelem és a politika, hanem a kultúra, az irodalom szemüvegén keresztül is látó újságíró számára.

Kérdés persze, hogy mennyire tekinthető jutalomjátéknak az, amikor az alapos nyelv- és helyismeret az érzelmi bevonódás forrása is egyben. Oplatka András újságírói életművének gyöngyszemei azok az írások, amelyekben véleményét, indulatait kérdés formájában állítja az olvasó elé azzal a németben jóval kevésbé régies fordulattal, mely szerint „man darf gespannt sein, ob…”, vagyis, hogy „szabad legyen kifejezni kíváncsiságunkat az iránt, hogy…”. A személyes közlésben persze ennél sokkal karakteresebb véleménye volt a politikáról, politikusokról – a magyarországiakról is.

Nagyon kevesen tudták valaha is olyan okosan kritizálni a mindenkori kormányt, mint Oplatka. És olyan hatékonyan megvédeni, ha úgy érezte, hogy a külföldi újságíró kollégák felületessége vagy elfogultsága indokolatlanul kelti rossz hírét a hazai viszonyoknak.

Életének kulcsélménye volt a rendszerváltozás, amelynek megértése, kulisszatitkainak feltárása nagyon fontos volt számára. Így született a Németh Miklós miniszterelnököt bemutató kötet, s még inkább az 1989. szeptember 11-i határnyitás előzményeit elemző könyv. Utolsó műve, a Fischer Ádám karmesterről szóló, tavaly megjelent portrékötet pedig annak a már-már közhelyes állításnak igyekszik a mélyére látni, amely szerint egy zenekar életében leképeződnek a nagyobb társadalmi jelenségek. A szerző néhány megjegyzéséből kiderül: meggyőződése, hogy a múzsák és a zord tények világa nem választható el egymástól.

A Heti Válaszban 2005-től néhány éven át megjelenő írásaiban újra és újra igyekezett rávilágítani a Magyarországgal kapcsolatos ellentmondásos nyugati viszony okaira, nem takarékoskodva a finom kritikával akkor sem, amikor kompromisszumképtelen hazai állapotokról írt, de akkor sem, amikor a „kettős mérce” sokat emlegetett jelenségét járta körül. „Egyik érti, másik nem érti” – idézte Márai Sándor 1956-os, Mennyből az angyal című versét, jelezve, hogy az információs forradalom ellenére sem változott sokat a magyarországi viszonyok alaposabb megértése iránti nyugati fogékonyság.

Aligha van olyan szerző, aki Oplatka Andrásnál többet tett volna ugyanakkor azért, hogy a német nyelvű külvilág kicsit alaposabban belelásson a magyar univerzumba. Tette ezt úgy, hogy kedvenc szerzőinek, egyben a magyar világ legélesebb szemű megfigyelőinek műveit lefordította új hazájának nyelvére. Neki köszönhetjük Mikszáth Noszty fiújának remek fordítását, de ő ültette át németre Bánffy Miklós Erdélyi történetét is, amely valóságos tárháza a hazai közélet alig változó alapvonásainak. Széchenyi Istvánról írt monográfiája pedig olyan kortörténeti tabló, amelyben a főhős jellemrajza egyúttal máig ható mentalitástörténeti tanulságokat hordoz.

„Az idő” – mint oly’ gyakran mondta Oplatka András – „különös dolog”. Hofmannstahl így folytatja: „Ha csak úgy éldegélünk, egyáltalán semmi // De egyszer csak eljön // Amikor nem érzünk mást, csak őt.” Nehéz ezt cáfolni a gyász pillanataiban. Műveinek maradandósága, emberi kiválósága ugyanakkor hálaadásra késztet, s ez segíthet erősíteni hitünket az örökkévalóságban.

Isten nyugosztalja!


Nyitókép: Andrássy Egyetem

Kategória: nekrológ