Németh György: Csak a cigányok feltétel nélküli kapitulációja fogadható el

·2020.05.14

Csak a cigányság feltétel nélküli kapitulációja fogadható el iskolaügyben – írja Németh György. A szociológus sorai a gyöngyöspatai ítélet kapcsán születtek és arra a következtetésre jutnak: a cigány gyerekeknek szegregáció miatt kártérítést megítélő törvény rossz, a cigányságban pedig mély gyökerei vannak az iskolaellenességnek, s ez van a bajok alján. Tabudöntögető írás következik, amely azonban csak egyik olvasata a Magyarország jövőjét talán legkeményebben érintő jelenségnek. A Válasz Online rögtön közli a másik olvasatot is: a cikkben megtalálják Forray R. Katalin válaszát.

×××

A tanító naponta járt ki a tanyára, hogy kérje a szülőket, engedjék iskolába a gyerekeket, de az öregek nem hajlottak a szóra. Amikor anyja szeptember elején iskolába akarta vinni, nagyanyja megtépte dús, ősz haját, a kitépett hajcsomót széles mozdulattal a levegőbe szórta, majd átkot mondott: így vigye el a szél testem porát, ha elengedlek. A gyerek persze megmentőjét látta benne, a szülők pedig nem merték többé szóba hozni az iskolát, mert attól féltek, hogy a nagymama elemészti unokáját. A többi családnál sem volt jobb a helyzet, mert mindenütt az öregeké volt az utolsó szó. A tanító egyre félénkebb lett, mert az öregek megfenyegették, hogy hoznak egy olyan babonás asszonyt, aki ráhozza a vakságot, de mégis azt felelte, hogy inkább ő vakuljon meg, csak ezek a gyerekek lássanak. Az öregek nem értették, hogy mi haszna lehet abból, ha a cigánygyerekek iskolába járnak. Tanakodtak, hogyan szabadulhatnának meg tőle, még az is felvetődött, hogy megvesztegessék, de azt a szegényebbje elvetette. Te szerencsétlen földi féreg, ne zavarkolódj a szegény cigányok között, mert azok sem zavarkolódnak a ti életetekben – könyörgött neki a telep legidősebb asszonya. Végül arra jutottak, hogy a gyerekekkel oda kell kakiltatni, ahol a tanító bejár a tanyára, hátha elmegy a kedve a rossz szagú fogadtatástól. De a tanító csak jött, hatalmas lapulevelekkel törölgette félcipőjéről a gyerekek ürülékét. Miért hozza ide ezt a büdösséget? – kérdezték tőle. A büdösség már itt volt, csak hát egy kicsit felkavartam – viccelődött a tanító. A cigányok elkeseredtek: ez örökké a nyakunkon fog ülni.

Így kezdődik a szó szerint árokparton született, születése után csak több évvel anyakönyvezett Orsós Jakab „Hívatlan vendég” című (Dalos György fordításában németül is olvasható) novellája, és persze úgy végződik, hogy a tanító célt ér, a cigány gyerekek iskolába mennek. A történet mesélőjéből a közepes eredménnyel elvégzett általános iskola után lakatos lett, amihez az is kellett, hogy az „ipari tanuló iskolába velem többet foglalkoztak a tanárok, mert nagyon nehéz volt lépést tartanom a többiekkel, a nem cigányokkal”. Majd fafaragóművész, szobrász és író. Fiának már nincsenek lépéstartási gondjai: Orsós László Jakab 2005 és 2010 között a New York-i Magyar Kulturális Intézet, jelenleg a PEN America nemzetközi fesztiváljának igazgatója.

Az első szabadon választott országgyűlésben a szocialista pártot képviselte Péli Tamás festőművész, cigány anya (és nem cigány apa) gyermeke. Anyja, a cigányzenész (és első generációs budapesti) családban született Nyári Hilda 1996-ban kiadott „Az én kis életem” című visszaemlékezésében leírja családja viszonyát az iskolához. Testvérei két-három osztályt jártak, csupán annyit, hogy írni-olvasni úgy-ahogy megtanuljanak. Szülei az iskolát nem, csak fiúgyermekeik (cigány)zenei tudását tartották fontosnak. Rózsi nővére azonban saját kezdeményezésére és erejéből, szülei érdektelenségétől kisérve és testvéreire személyes példájával semmiféle hatást nem gyakorolva lett szakmunkás (kalaposlány), amivel kivívta övéi megvető gádzsi („nem cigány nő”) jelzőjét. Hilda négy osztályt végzett (akkor már hat volt az általános), hogy csak ennyit, azt önéletrajza írásakor már magyaráznia kellett abban a cigány értelmiségi körben, melybe fia révén az 1980-as években maga is bekerült, ezért bűnbakká kreálta 3-4. osztályos tanítónőjét, mondván, az utáltatta meg vele az iskolát, ám könyve több helyén is elszólja magát. Anyja azt sulykolta, nem iskolába kell járnia, hanem a férjhez menésre kell készülnie. Beiratkozott ugyan egy előkelő budapesti belvárosi iskola 5. osztályába, majd tíz évének minden bölcsességével (anyja által ugyan presszionálva, de nem kényszerítve) meghozta azt a döntést, hogy nem megy többet iskolába. Még négy végzett osztályát igazoló papírjaiért sem ment vissza.

József főherceg 1892-1893-as alcsúti cigánytelepítési kísérletének keretében iskolát is létesített, melynek tanítói feladatával házi káplánját bízta meg, aki rövid idő alatt folyékonyan megtanult cigányul. A főherceg a telepítésről szóló írásaiban csak három cigányt említ név szerint: a vajdát, annak feleségét és az iskolájában legtehetségesebbnek tartott tíz éves Kolompár Bangó nevű fiút. A kísérletnek többek között azért vetett véget, mert többen az iskola ellen agitáltak és ezzel a vajda – akit e tisztségre ő kreált és még esküvői tanúságát is vállalta – nem igazán igyekezett szembefordulni. Az már kevéssé tudott, hogy szélnek eresztett cigányai harmadát néhány nap múlva visszafogatta. Azokat, akik nem cigánykodtak és iskolába járatták gyermekeiket.

Isabel Fonesca „Állva temessetek el! A cigányok útja” című, magyarul 2010-ben megjelent könyvében ír Papusza lengyel hárfás vándorcigányról, aki ismertté költőként és énekmondóként vált. Kumpániájával a lettországi Vilnius és a Tátra hegyei között vándorolt oda-vissza. Az 1920-as években, amikor arrafelé a cigányok közül még senki nem tudott írni és olvasni, elhatározta, hogy megtanul. Az egyik paraszttól lopott csirkével fizetett a másiknak azért, hogy megtanítsa. Megtanult, sőt titokban kis könyvtárat gyűjtött. Szülei rajtakapták, megverték és könyveit megsemmisítették. Eme szülői figyelem és gondoskodás eredményeként a cigány családokban a nők háromnegyede még az 1990-es évek elején is analfabéta volt. Papusza azonban nem tágított: szövegeit cigány nyelven, lengyel betűkkel lejegyezte, melyek egy részét 1950-ben lengyel fordításban kiadták. Emiatt a lengyel cigány „elit” a gádzsókkal való összejátszás megbocsáthatatlan bűnével vádolva tisztátalannak minősítette és kitagadta a cigányságból. Élete hátralévő 37 évét magányosan élte le.

**

A Magyar Szociológia Társaság (MSZT) Elnöksége a pszichológusokhoz csatlakozva petícióban tiltakozott a tervezett nemzeti konzultáció ellen, mellyel a kormány felülbíráltatta volna a független magyar bíróság döntését a romáknak megítélt kártérítésről. A koronavírus aztán elsöpörte a konzultációt, annak kérdései viszont már februárban nyilvánosságra kerültek. Ezek a szociológusok, pszichológusok szerint azt sugallták, hogy „a roma nemzetiségű magyar állampolgároknak más jogaik vannak” – értsd: kevesebb joguk van – „mint nem roma polgártársaiknak, vagyis e konkrét esetben nem érdemelnek kártérítést az általuk elszenvedett hátrányos megkülönböztetés miatt.” Szociológiai kutatások sorára hivatkozva állították, hogy „az etnikai alapú szegregáció alacsonyabb minőségű oktatást eredményez, és súlyosan károsítja az ilyen környezetben oktatott gyerekek jövőbeli esélyeit mind a továbbtanulás, mind pedig a munkaerő-piaci lehetőségek terén.”

A kérdés az, hogy az MSZT elnöksége a tudomány magasából a politikának jól megmondta tutit, netán a cigány/roma fedőnevű problémahalmaz lényegéből egy szót sem ért, vagy ért ugyan, de ideológiai megfontolásból tartózkodik a „progresszió” kultúrák egyenértékűségét hirdető tabujának megtörésétől?

A cigányok és az iskola kapcsolatát vizsgáló legalaposabb oktatásszociológiai kutatás Forray R. Katalin professzor nevéhez fűződik (Kritika, 1997. 7. szám), aki 2001 és 2011 között a pécsi egyetem Romológia Tanszékét vezette. A cigány gyerekek alacsony iskolai teljesítményére abból kiindulva keresett magyarázatot, hogy mi az iskola („iskolaüzem”) elvárása, melyek az általa képviselt értékek, normák és célok, illetve ehhez képest a cigány családok milyen szerepet tulajdonítanak az iskolának, azt miképp értelmezik. A vizsgált cigány családok gyermekei, fontos hangsúlyoznom, nem cigány gyermekkel együtt, „integráltan” tanultak, ami alapot teremtett az összehasonlításhoz.

Ellentétek vannak, állapította meg, annál nagyobbak, minél „hagyományőrzőbb” a család. Az iskola „önképe” szerint az elérendő célok, a követendőnek tekintett értékek és normák tekintetében működése társadalmi egyetértésen (az meg a zsidó-keresztény civilizációs hagyományon) alapul. Ellenben a cigányok számára az iskola a „többség” ellenük alkalmazott kényszere. Az iskola (vagyis a nem cigányok) szerint a gyermekek „valódi” élete majdani felnőtt életük lesz, az iskola erre készít fel. Ellenben a cigányok számára a „valódi” élet „itt és most” és az iskolán kívül zajlik. Az iskola szerint oktatási-nevelési munkája jobb életesélyeket kínál, ellenben a cigányok szerint elegendő, ha írni-olvasni és számolni úgy-ahogy megtanulnak. Az iskola szerint feladata a megtanítandó ismeretek meghatározása, ellenben a cigányok szerint a gyereknek (és családjának) joga van az elsajátítandó (így az el nem sajátítandó) ismeretek meghatározásához. Az iskola szerint a család kötelessége a gyereket felkészülten iskolába küldeni, ellenben a cigányok szerint az iskolával szemben semmi kötelezettségük nincs, csak fordítva. Az iskola szerint nevelési feladatot vesz át a családtól, ellenben a cigányok szerint az kizárólagosan a család/közösség feladata. Az iskola szerint a tanuló gyerek, így a tanárnak alárendelt, ellenben a cigányok szerint ez legfeljebb pubertás koráig van így. Az iskola szerint lényegéhez nem tartoznak a személyes érzelmek, ellenben a cigányok szerint az iskola csak akkor elfogadható, ha a tanárokat a gyerekekhez személyes, érzelemteli viszony fűzi. Az iskola szerint csak a tanár és tanuló, illetve a tanulók között lehetnek konfliktusok, ellenben a cigányok szerint azok mindig köztük és a nem cigányok között vannak. Az iskola szerint tanítási időben a szülőnek az iskolában nincs kertesnivalója, a problémák és konfliktusok az iskolán belül oldandók meg, ehhez külső segítséget csak az iskola kérhet, ellenben a cigányok szerint a szülő (család/közösség) kötelessége a gyereket iskolán belül is megvédeni. Végül az iskola szerint ő „kiemeli” a gyereket a családból, iskolaidőben övé az abszolút elsőbbség, a gyermek számára ő a „természetes hely”, ellenben a cigányok szerint az kizárólagosan a család/közösség.

Az 1990-s évek első felében a fenti kérdést még fel lehetett tenni, ám a 2000-es évek elején főáramúvá vált „progresszív”, „kritikai” szociológia szerint már nem. Utóbbi számára nyilvánvaló, hogy a cigány gyerekek alacsony iskolai teljesítményéért csak és kizárólag a gádzsókat („többséget”) és az iskolát terhelheti a felelősség – a szent harag az egyetlen szóval szegregációnak nevezett jelenség ellen irányul –, más következtetésre jutni az áldozat hibáztatása, a felelősség elhárítása, ami nettó rasszizmus. S mindez azért, mert hittétel a kultúrák („hagyomány”) egyenértékűsége, ami kizárja, hogy belül lehessen megtalálni az okot.

Csakhogy az etnográfia feltárta, hogy számos cigány közösségben máig is alapvető fontosságú közösségképző elem a (rituális) tisztaság (marhime) versus tisztátalanság ellentétpár. (A jobb érthetőség kedvéért: értékes-értéktelen, követendő-kerülendő.) Eszerint a cigány férfi „tiszta”, a gádzsó (mindenki, aki nem cigány) „tisztátalan”, s „tisztátalan” a termékeny korban lévő cigány nő is, csak a pubertás előtti és a menopauza utáni a „tiszta”. A marhime más népek esetén is ismert volt, de nem ilyen kiterjedten. A kereszténység a tisztátalan idegen helyébe – már ahol megjelenésekor ez a kategória még létezett, mert a görög-római hagyományból hiányzott – a felebarátságot állította, s a tisztaság követelményét a nemiségre szűkítette. (A mennyasszony szűzen menjen férjhez, a férfiak ne onanizáljanak…)

A cigányság helyzete a marhime közösségképző elem hatalmas erejének következménye, egyúttal ez a helyzetéből való kitörés legnagyobb akadálya is. Nagyon mély verem. Ezért a cigányság esetén nem „közönséges” szegénységről, hanem annak minősített esetéről van szó. A marhime nem pusztán az esélyegyenlőségnek, hanem a rajtvonalra állásnak is akadálya. A cigányság társadalmi-gazdasági felemelkedésének alapfeltétele a zsidó-keresztény civilizációs hagyományon alapuló iskolában megtestesülő célok, értékek és normák elfogadása. Csak a feltétel nélküli kapituláció fogadható el. Az iskola színvonaláról folyó vitának csak ezt követően van helye.

Mindebből következik, hogy az integráció útja nem az úgynevezett szegregáció leküzdése, hanem a marhime, mint közösségképző elem kivésése, s helyére a zsidó-keresztény értékek és normák bevésése. Ez a tényleges integráció. A „gettóiskolák” pedagógusainak tudniuk kell, hogy csak akkor építhetnek, ha előtte rombolnak. A szegregáció vádjával a megszüntetése érdekében perelt nyíregyházi Huszár-telepi iskolát és pedagógusait (meg a működtető görög katolikus felekezetet) elsősorban az minősíti, hogy tanulóikban belsővé tudták-e tenni a zsidó-keresztény értékeket és normákat, s csak másodsorban az, hogy mennyit sikerült ledolgozniuk a marhime okozta hátrányokból.

Az a szegregáció, mely alapján az elhíresült gyöngyöspatai ítélet született, nem szegregáció. Magyarországon soha nem volt és ma sincs amerikai stílusú faji alapú iskolai elkülönítés, ahol még a felső-középosztálybeli anyagi körülmények között élő fekete gyerek sem járhatott fehér munkásosztálybeli gyerekekkel közös iskolába. A bíróságnak azonban a jogszabályok alapján kell ítéletet hoznia. A kérdés az, hogy adekvát-e a jogszabály? Azt a problémát kezeli, melynek kezelésére megalkották?

Ez egy példával illusztrálható. Tegyük fel, többséget szerez egy politikai erő, mely szerint a fehér, keresztény, heretoszexuális férfiak rémisztő képződmények (Niedermüller Péter). Rémisztőek, mert a világ múltbeli és jelenbeli problémáinak igen nagy részéért – a gyarmatosítástól a környezetszennyezésig – őket terheli a felelősség, míg a másik végleten lévő fekete, animista, leszbikus nőket csupán elhanyagolható mértékben. Ez a többségben lévő politikai erő addig érzékenyítheti magát, míg oda jut, hogy a fehér, keresztény, heretoszexuális férfiak gyilkosa, ha tettének indítékai között szerepelteti a világ problémái miatt felháborodását (amit ügyvédei majd tanácsolni fognak), enyhébb megítélés alá essen egy „közönséges” gyilkosnál. Ha ez törvénybe kerül, akkor a bíró ennek alapján köteles ítélni.

A gyöngyöspatai ítélet nem adekvát, mert nem a tényleges problémát kezelő jogszabály alapján született. A jogszabályalkotót becsapták és hagyta becsapni magát. A bíróság meg akkor is kénytelen hozott anyag alapján ítélni, ha ennek tudatában van.

Törölni kell a jogszabályt, amely alapján a gyöngyöspatai ítélet megszületett, s helyébe olyan szakpolitikát kell állítani, mely alkalmas a probléma tényleges kezelésére. Téves a baloldali-liberális „progresszió” narratívája, mely szerint alapvetően emberi jogi kérdésről van szó, a bajok oka pedig „többség” rasszizmusa, s az abból következő szegregáció, diszkrimináció, előítéletesség – és még hosszan lehetne sorolni. Ehelyett a történelmi és társadalmi tényeknek megfelelő – ám az ideológiai előfelvetéseknek ellentmondó –, a leváltandó hamisságaira rámutató narratívát kell építeni. A cél: százezres tömeg önmagáról és a világról való gondolkodását átformálni a zsidó-keresztény értékek és normák elfogadtatásával. A politikai jobboldal számára ennél kereszténydemokratább programot elképzelni sem lehet. A politikai baloldal pedig követelheti a kisebb létszámú osztályokat és a tanóránkénti két tanárt, pedagógus-asszisztensek rendszeresítését és számuk szükség szerinti emelését, valamint iskolára alapozott, a családokat elérő szociális munkát – valahogy úgy, ahogy Vecsei Miklós és L. Ritók Nóra teszi.

Hogy ne ez történjen: „Amit raktak délig, leomlott estére/Amit estig raktak, leomlott reggelre.”


Nyitókép: gyöngyöspatai cigányok hagyják el otthonaikat 2011. április 22-én. Fotó: AFP/Kisbenedek Attila

Kategória: vélemény