Virológus-diktatúra nincs, a tudás demokráciájára viszont szükség lenne – biológus kommentálja cikkünket
Nincs „virológus-diktatúra”, a korlátozó döntéseket nem a szakértők, hanem a kormányok hozták meg, választóik egyértelmű támogatásával – írja a Válasz Online-nak küldött kommentárjában Müller Viktor elméleti biológus. Az ELTE TTK Biológiai Intézetének tudományos munkatársa hétfői cikkünkre reagál, melyben nyugati példák alapján írtunk a véleményáramról, mely szerint a gazdaság megmentése érdekében az országok irányítását vissza kell venni a járványügyi szakértőktől. Müller szerint a virológusok teljhatalma sosem volt valóság, a tájékozott választópolgárok demokráciája viszont elérhető cél.
hirdetés
Járványok idején történelmi hagyományai vannak a bűnbakkeresésnek – de talán ez az első alkalom, hogy tudósok találták magukat ebben a szerepben. Sztankóczy András a „virológus-diktatúra” rémét idézi föl fontos vitaindító cikkében. Köszönöm a lehetőséget, hogy kutatói nézőponttal egészíthetem ki az eleve higgadt hangvételű írást (egyebütt sajnos másmilyet is lehet olvasni).
„Virológus-diktatúrában” én sem szeretnék élni, de szerencsére nem is vagyok erre kárhoztatva, mint ahogyan Németország lakói sem, akik pedig különösen nagyra értékelik a szaktudást. Azt, hogy az egymással versengő szempontok közötti egyensúlyozás és döntés nem egyes szakértők, hanem a politikusok dolga, nemcsak a volt miniszter, Wolfgang Schäuble mondja, hanem ismételten hangsúlyozta Christian Drosten is, aki a COVID-19 járvány virológus szakértőjeként Németországban az utóbbi időben a támadások kereszttüzébe került, és halálos fenyegetéseket is kap. Drosten – mint minden magára adó kutató – pontosan ismeri a tudására vonatkozó kettős korlátokat. A járvány és a vírus viselkedéséről is tökéletlen és folyamatosan változik a tudásunk, de emellett, ha mindent tudnánk a járványról és a vírusról, akkor sem lehetne kizárólag ez alapján eldönteni, hogyan reagáljunk rá.
Két lehetséges félreértést szeretnék eloszlatni ezzel kapcsolatban. Az egyik az, miszerint a kutatók azt gondolnák, hogy a helyzet kezelése kizárólag járványtani vagy virológiai kérdés lenne, amit „értékmentesen”, szaktudás alapján el lehet dönteni – nem ismerek olyan kutatót, aki így gondolkodik. A másik félreértés, hogy bárhol is tudományos szakértők irányítanák a döntéshozatalt. Az intézkedéseket a (demokratikus országokban) választói felhatalmazással rendelkező kormányok hozzák és érvényesítik. Ebben jó esetben a szakértők tudására támaszkodnak, de a kormányok felelőssége és döntése, hogy mely szakértők tanácsát és miképpen fogadják meg. Amellett, hogy senki sem lehet egyszerre tudományos szakértője a virológiai, klinikai, járványtani, gazdasági, társadalmi (a sort még lehetne folytatni) vonatkozásoknak, az ennyire összetett, társadalmi jelentőségű döntések szakértője nem más, mint maga a politikus.
Neki kell összemérnie az összemérhetetlent, és a meggyőződését érvényesítve konvertibilis értéket rendelni fiatal és idős életekhez, jóléthez, testi és lelki jólléthez. Mindeközben a meggyőződése mellett természetesen figyelve azok véleményére és igényeire is, akiknek az életét a döntései később befolyásolják.
Abban, hogy Kína példája nyomán a demokratikusan választott kormányok is egymás után álltak be a sorba, és hozták meg a szigorú korlátozó intézkedéseket, minden bizonnyal óriási szerepe volt, hogy a gyors és határozott lépések egyértelmű támogatottságot élveztek a társadalom széles rétegeiben.
Az utolsók között váltó brit kormánynak kapóra jött a Ferguson-jelentés, hogy erre hivatkozva változtathasson a járványkezelési stratégián, de a motivációjában legalább ekkora szerepe lehetett a fokozódó választói elvárásnak, amit a romló járványügyi helyzet mellett a nemzetközi példák is táplálhattak. Mivel a kérdés sokoldalú és bonyolult, ha a közhangulat a korlátozások ellen fordul, a kormányok fognak találni olyan – például gazdasági – szakértőket, akik eleve emellett érveltek. De ahogy eddig sem volt „virológus-diktatúra”, ez sem jelentene „közgazdász-diktatúrát”, hiszen a döntést a politikusok hozzák meg, akik erre – demokratikus országokban – választói felhatalmazást kaptak.
A választói akarat szerepe ugyanakkor rámutat a tudományos szakértők további felelősségére. Mindent meg kell tennünk, hogy a tudomány eredményeit ne csak a döntéshozókhoz, hanem minél több emberhez, minél érthetőbben eljuttassuk. A virológia és az orvoslás oldaláról: mennyire súlyos és kiket érint a megbetegedés? Mikorra várható hatékony gyógyszer és védőoltás? A járványtan és a matematikai modellezés felől: mennyire terjedőképes a vírus, milyen intézkedésekkel mennyire lehet lelassítani vagy megállítani? Végül a közgazdaságtan, a társadalomtudományok és a pszichológia oldaláról: mekkora árat fizetünk gazdaságban, életminőségben az egyes intézkedésekért?
Végső soron minden egyes embernek ki kell alakítania a saját álláspontját, és ebben nagy részben arra támaszkodunk, amit magunk körül látunk – így óhatatlanul nagyobb súllyal esnek latba az aktuális döntések negatív következményei, mint azok a kockázatok és költségek, amiket éppen ezekkel a döntésekkel sikerült elkerülni, ezért nem láthatók. A tudomány szerepe, hogy fogódzót adjon az alternatív utak, a „mi lenne, ha” forgatókönyvek negatív és pozitív következményeiről, mind a döntéshozók, mind az őket befolyásoló választók számára.
Sajnos a fogódzók ritkán sziklaszilárdak. Pontosabban vannak sziklaszilárd fogódzók is, de ezek gyakran már nem is láthatók, belesimultak a konszenzusos ügymenetekbe, és éppen a legnehezebb, komplikált vagy ellentmondásos ügyek maradnak reflektorfényben. Az új koronavírusról rengeteget megtudtunk a felfedezése óta eltelt néhány hónapban, de vannak nagyon fontos kérdések, amelyek nyitva maradtak, vagy még nem vagyunk bizonyosak a válaszokban. Így fordulhat elő, hogy a szakértők néha egymásnak is ellentmondanak, vagy egy újabb felfedezés fényében megváltoztatják a korábbi véleményüket.
Ez nem rendszerhiba, hanem a tudomány fejlődésének motorja: a folyamatos önkorrekció, az általában lassan, fokozatosan, de néha hirtelen felismerésekkel, ugrásszerűen változó tudás. A tudósnak, kutatónak megszokott lételeme a bizonytalanság.
Hiszen folyamatosan a biztos (vagy biztosnak vélt) tudás és a még ismeretlen közötti határmezsgyén mozgunk – a döntésekkel viszont nem mindig lehet megvárni, amíg elérjük a bizonyosságot. Ha kutatóként azt látom (a helyzet valódi), hogy az egyik tanulmány szerint a gyerekek ugyanolyan eséllyel fertőződnek meg az új vírussal, mint a felnőttek, a másik tanulmány szerint viszont csak harmadakkora az esélyük, akkor megállapítom, hogy egyelőre nem mondhatunk biztosat a gyerekek szerepéről a járvány terjedésében. A kormányoknak viszont most kell döntést hozniuk arról, hogy kinyitják vagy zárva tartják-e az iskolákat. Mit tehet ilyenkor a szakértő? Muszáj a tudást a hozzá kapcsolódó bizonytalansággal együtt átadnia. Van, amit biztosabban tudunk, és van, amit kevésbé. Jövő tavasz előtt biztosan nem lesz olyan oltás, amit tömegesen beadhatunk a veszélyeztetett korosztálynak. Hogy mennyi az az idő, amin belül már biztosan lesz, arra már nem mernék becslést megkockáztatni… és nem kételkedem benne, hogy a gazdasági és társadalmi hatások tekintetében is sok kérdés hasonlóan bizonytalan.
Persze a helyzet még ennél is bonyolultabb, hiszen a bizonytalanságra vonatkozó vélekedés is óhatatlanul bizonytalan… ugyanarról a kérdésről különböző kép alakul ki két szakértő vagy tudós fejében. A döntéshozó pedig nem a(z esetleg egymásnak is ellentmondó) tudományos közlemények összefoglalóját várja tőlük, hanem tanácsot, javaslatot a döntésre. Ebben pedig vitathatatlan a tudományos szakértő felelőssége: el kell döntenie, miben merjen tanácsot adni, és melyik tanácsát, jóslatát mennyire állítja be biztosnak vagy bizonytalannak (és persze születnek néha rossz döntések is). Közben pedig szembe kell néznie azzal a nagyon is valós eshetőséggel, hogy néha még a biztosnak vélt tudás is a feje tetejére áll a későbbi felfedezések fényében, és visszatekintve a szemére vetik, hogy miért nem eleve az „igazságot” mondta. Miközben ezek a tévedések rendszerint nem úgy derülnek ki, hogy a manipulatív (esetleg tudatlan) tudósok ferdítéseit mások leleplezik, hanem a kutatói közösség szívós munkája pontosítja a tudást.
Emellett a bizonytalan tudás sem haszontalan: a döntéshozó, ha tudja, hogy egy éven belül nem jelenthet segítséget a védőoltás, másképpen fog dönteni, mint ha pár hónapon belül remélhetné. Ha van rá esély, hogy a gyerekek szerepe korlátozott a járványterjedésben, akkor érdemes lehet óvatosan kísérletezni a fokozatos iskolanyitással, és a hatást figyelve dönteni a folytatásról.
A döntéshozónak hiányos információkból kell dolgoznia, olyan tudományterületek bonyolult, időnként ellentmondásos, máskor ellenérdekelt eredményeire támaszkodva, amelyekhez szakértői szinten nyilvánvalóan nem érthet. Ha a szakértők elhallgatnának, ha a botcsinálta virológus (és egyéb) diktátorok visszamennének az eke szarvához (visszabújnának a laborjaikba), a döntéshozóknak akkor is a rendelkezésükre álló információk alapján kellene dönteni, csak éppen kevesebb és (még) pontatlanabb információból. És döntést hoz természetesen mindenki más is, aki a korlátozások ellen vagy mellett hallatja a hangját, ami aztán megjelenik a politikusok érzékeny műszerein.
Sosem volt még összetett tudományos kérdéseknek ekkora tétje a jövőnk számára. A járványok fenyegetése mellett a vitaindító cikk jogosan vonja be a tárgyalásba a klímaváltozást, és még folytathatnánk is a sort. A világ korábban is bonyolult volt, de sosem volt ekkora a döntéseink következménye, és sosem volt az emberiség ilyen széles rétegeinek beleszólása a döntésekbe. Ahhoz, hogy jó döntéseket hozhassunk, már a közoktatásban törekedni kellene arra, hogy a modern világ (és problémáinak) megértéséhez szükséges tárgyi ismeretek mellett a tudás bizonytalanságát is megértsék és megtanulják kezelni a tanulók. A (leendő) döntéshozók képzésében és felkészítésében pedig különösen nagy súlyt kellene helyezni a komplex adatok és helyzetek elemzésére. Csak így érvényesülhet hatékonyan a szakértői tudás.
A virológusok (és egyéb szakértők) diktatúrája sosem volt valóság, félnünk sem kell tőle, de a tájékozott választópolgárok demokráciája elérhető cél.
Végül muszáj azzal zárnom ezt a hozzászólást, hogy a fenti gondolatok jelentős részben nem a szűkebb tudományterülethez köthetők, amelyben dolgozom, így az eddigiek értelmében nem a „szakértői”, hanem az egyéni véleményemet tükrözik. Természetesen „a tudományos szakértő is ember”, akinek a tudása mellett értékrendje és véleménye is van. (És bizony: tévedhet is). A tudásunk alapján, a lehetőségekhez mérten objektíven adunk információkat a szakterületünkről, de emellett belső igényünk lehet rá, hogy egyénként a véleményünket is elmondjuk – a lelkiismeretes kutató ugyanakkor igyekszik világos határvonalat húzni a kettő között.
A német virológus Christian Drosten általában gondosan ügyel rá, hogy a tudományos ismereteket objektíven és a bizonyosságukkal, bizonytalanságukkal együtt közvetítse, emellett a lelkiismeretétől hajtott emberként viselkedik, amikor a tudása és az értékrendje alapján néha ajánlásokat is megfogalmaz. A szavainak súlya van (meg is válogatja őket), de a döntés sohasem az övé, hanem a politikusoké, akik az ő véleménye mellett meghallgatnak sok másikat, és igyekeznek az érem mindkét (vagy akár több) oldalát figyelembe venni.
Csodálatos szófordulat, amikor az észt oktatási miniszter azt mondja, hogy „a tudósok jóváhagyták a tantermi oktatás fokozatos újraindítását”, de biztosan talált volna olyan tudóst is, aki az újraindítás ellen szól, a döntést pedig a miniszter és a kormánya hozta meg… A szakértőket valóban nem választja a társadalom, de a szavuk (amiért természetesen ettől függetlenül felelősek) csak úgy és azáltal juthat érvényre, ha a választott vezetők azt elfogadják: nem diktátorok ők, hanem tanácsadók. A választók előtt pedig mindig nyitva áll, hogy olyan vezetőkre voksolnak-e, akik maguk is tájékozottak, és jobban el tudnak igazodni a szakértői vélemények erdejében, vagy esetleg olyanokat, akik figyelmen kívül hagyják a tudomány képviselőinek szavát. Sajnos utóbbira is akad példa a világban.
×××
A fentiekben szándékosan kerültem, hogy a korlátozásokról szóló vitában állást foglaljak, de talán érdekes lehet egy kutató nézőpontja a kutatói felelősségről az ehhez hasonló helyzetekben, ahol a tudományos ismeretek alkalmazása az életünket befolyásoló döntésekre hat. Kutatóként van felelősségünk, és ezt örömmel vesszük a vállunkra, hiszen a munkánk értelmét igazolja és erősíti. De ez nem a döntés, hanem a tanácsadás, a tájékoztatás, és persze a döntést segítő célzott kutatás felelőssége. Ebben a helyzetben ez sem kicsi felelősség.
Nyitókép: Vörös Szabolcs
