Koronavírusos embereket falaznak be Kínában? A szakértő válaszol

·2020.02.20

Az erkélyről ordibáló kínai nőtől nem kell pánikba esni, a világsajtót bejáró, meglehetősen ijesztő Fan Bing-kórházvideón valójában nem tudjuk, hogy mi látható, a hatóságilag elbarikádozott betegekről szóló erőszakos felvételek viszont úgy igazak, ahogy látjuk őket – derül ki rendhagyó összeállításunkból. A koronavírus-helyzettel kapcsolatos legextrémebb videókat Salát Gergely Kína-szakértő kommentálja.

Javulnak a koronavírus-járvány napi adatai Kínában, de messze még a vége, a politikai feszültség pedig éleződik. Tegnap a pekingi kormány kiutasította a Financial Times kínai tudósítóit, amiért lapjuk bírálta a rendszert; ilyen lépésre régen volt példa. „Az önbizalomtól eddig duzzadó állam a járványt óriási arcvesztésként éli meg: érzékenyen reagál minden kritikára és hálás minden gesztusért” – magyarázza Salát Gergely sinológus egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkara Nemzetközi és Politikatudományi Intézetének vezetője.

A Válasz Online több tucat videót – nagy hírügynökségek anyagait és névtelen internetezők mobiltelefonos felvételeit egyaránt – nézett meg az elmúlt napokban. A legérdekesebbek-legdöbbenetesebbek kommentálására kértük a szakértőt, hogy megértsük a gigantikus ország számunkra nehezen átlátható működését.

Mennyire erőszakosak a hatóságok a karantén betartatásában?

A kínai helyzet és a fenti videó megértéséhez tudni kell, hogy az ország most két részre oszlik. Vuhant és a környező kisvárosokat teljesen lezárták, egy családból csak egy ember mehet az utcára kétnaponta vásárolni. Legalábbis ez a hatóságok kérése, persze a 11 milliós városban ezt nyilván nem tudják ellenőrizni. Alig működik valami az alapvető közszolgáltatásokon, a mentőszolgálaton, illetve az étel- és egyéb futárokon kívül. Kínában az internetes kereskedelem súlya eleve nagyságrendekkel nagyobb, mint nálunk, s most ez felerősödött: az emberek azt a pár dolgot is házhoz szállíttatják, amit korábban a plázában vettek. Hozzá kell tenni, hogy Vuhan viszonylatában a „környező kisvárosok” is milliósak, Hupej tartományban pedig összesen 58 millió ember lakik ők most mind karanténban vannak. (Ez Olaszország népességének felel meg.)

Kína többi része viszont éli a szokott életét, igaz, komoly megszorításokkal: elmaradnak a koncertek, a sportesemények, általában a tömegrendezvények, az üzemek félgőzzel működnek, a tanítás még nem indult el.

A probléma abból fakad, hogy még a karantén bevezetése előtt ötmillió ember spriccelt szét Vuhanból és környékéről a legnagyobb kínai ünnepet, a holdújévet megülni családi körben. Őket Kína-szerte potenciális vírushordozónak tartják és úgy is bánnak velük – valahogy úgy, ahogy most világszerte mindenki óvakodik egy kínai turistacsoporttól.

Vagy egy koreaitól, esetleg japántól, „ne bízzuk a véletlenre” alapon. A fenti videón látható poszter azt jelzi, hogy a család, amelyet erőszakkal zárnak be a lakásba, Vuhanból érkezett. A brit bulvárlap állítását, miszerint „hagyják őket meghalni”, nagyon óvatosan kezelném, erről semmit nem tudunk. Kína kollektivista társadalom, ahol az egyén jogaival szemben mindig a közösségé élvez elsőbbséget – márpedig itt az az érdek, hogy a Vuhanból érkező személy ne mászkáljon szabadon. Hát gondoskodnak róla, hogy így legyen.

A központi kormányzat mindig előírja a helyi vezetőknek, párttitkároknak a célt. Jelen esetben azt, hogy Vuhanból és Hupej tartományból ne terjedjen át a tömeges fertőzés. Az már Pekinget nem érdekli, hogy a helyi elvtársak milyen eszközökkel teljesítik a direktívát.

Ők meg – saját pozíciójuk féltése miatt is – megoldják a helyzetet, ahogy tudják. Ugyanez a logika működött a nemrégiben eltörölt „egy gyermek-politika” idején: a születésszabályozásról szóló utasítást az általuk választott eszközökkel a helyi erőknek kellett végrehajtani, akik sokszor igen brutálisan jártak el. Noha egyesek a koronavírus-járvány kapcsán a „hatékony” kínai autokráciát ünneplik, nem vagyok benne biztos, hogy egy demokrácia ne lenne képes hasonló intézkedésekre: Japán sokáig nem engedte kiszállni a partjainál veszteglő óceánjáró utasait, Amerika pedig a Vuhanból hazahozott állampolgárait minden további nélkül karanténba zárta – azaz a rendkívüli helyzet demokráciákat is rendkívüli intézkedésekre sarkall.

Tényleg hagyják meghalni az embereket a lezárt lakásokban?

Egy lakótelepi-lakóparki erkélyről egy nő kétségbeesetten kiabál, hogy a férje haldoklik, segítsen valaki, de nem tudjuk, hol és mikor készült a felvétel. Ha a férfi koronavírussal lenne fertőzött, minden valószínűség szerint kórházban lenne, hiszen a gyanús személyeket gondolkodás nélkül elzárják a külvilágtól. Az ilyen és ehhez hasonló felvételek értékeléséhez tudnunk kell, hogy a koronavírus ellenére Vuhanban is zajlik az élet: embereknek epegörcsük van, meghalnak végelgyengülésben vagy szívinfarktusban, megőrülnek, öngyilkosok lesznek és így tovább.

A városnak valamivel több lakója van, mint Magyarországnak – ennek megfelelően rengeteg tragédia történik a vírustól függetlenül is. Ordítozó asszonyokat a 4–6-os villamoson is látok nap mint nap, ehhez nem kell Vuhanba menni.

A szokásosnál erősebb cenzúrával akarják elhallgattatni a kritikákat?

A világsajtót bejárta a hír, hogy egy Fan Bing nevű vuhani lakost letartóztattak, miután egy helyi kórházban felvette, majd publikálta ezt a fenti kisfilmet.

Nem tudjuk, hogy valóban holttestek vannak-e az általa levideózott minibuszban, ha igen, miben haltak meg, s hogy a kórteremben tényleg egy koronvírusos beteg haldoklik-e éppen.

Ha igen, akkor Fan Bing egy erősen fertőző területen járt, ami tilos – a világ legdemokratikusabb államában is az lenne. Kína persze nem az, ennek megfelelően erős az internetes cenzúra, rémhírterjesztésért akár hét évet is kaphat az ember. Azt, hogy mi számít annak, még „békeidőben” is a hatóságok döntik el – a mostani kiélezett helyzetben még inkább.

Fan Bing és más „civil újságírók” is a hatóságok elhallgatásaira, mulasztásaira akarnak rámutatni, s ezek kétségkívül léteznek. Saját pozíciójuk védelme érdekében a helyi vezetők hajlamosak hazugságokat jelenteni Pekingnek, márpedig ez járvány idején tökéletesen kontraproduktív. Kína megtanulta a leckét 2003-as SARS-válság idején, amit megpróbáltak eltitkolni a világ elől. Nem véletlen, hogy a minap leváltották a vuhani és a Hupej tartományi párttitkárt: a központi kormányzat igyekszik a helyi emberekre hárítani a felelősséget, nehogy a kormányzat ellen forduljanak az indulatok. Az HBO-sorozat óta a tízmillió pártállam-és kommunizmus-szakértő országa lettünk, de a mostani járvány esetén téves a sokat emlegetett csernobili párhuzam. Az orvosok naponta teszik közzé az új információkat és a hatóságok is képesek korrigálni, lásd a Vuhanban múlt héten hirtelen megnőtt betegszámot, aminek oka az új diagnosztikai protokoll bevezetése volt. Folyamatosan kapcsolatban áll a kormányzat a külvilággal, nem akarják eltagadni a katasztrófát.

Kína igen keskeny pallón egyensúlyoz: az állam abban érdekelt, hogy az emberek féljenek, de ne essenek pánikba.

Ha ugyanis nem veszik komolyan a vírust, nem tartják be a karantént sem, amivel a fertőzés terjedését segítik elő. Amennyiben viszont a kommunikáció túlhangsúlyozza a negatív híreket, pánik törhet ki, s az emberek összeverekednek egy zacskó rizsen. Ilyen esetek azonban nincsenek, logisztikai bravúr, de ellátják élelmiszerrel a karanténba zárt embereket. Annak viszont a hatóságok nagyon nem örülnek, ha ebben az egyensúlyozásban megzavarják őket az önjelölt tudósítók és vírusszakértők. Fan Bing is eltöltött egy – feltehetően meglehetősen kellemetlen – estét a rendőrségen.

Keményedik-e a rezsim a vírus elleni harc ürügyén?

Azt látjuk a fenti felvételen, hogy egy kórházban valakik hűséget fogadnak a Pártnak. Könnyen elképzelhető, hogy mondjuk a munkahelyi párttitkár akar így jópontokat szerezni, de ez semmiképpen nem általános. Egy másik, általam látott videóban ágyban fekvő embereknek ötvenes évekbeli mozgalmi dalt énekelnek, amely arról szól, hogy „Ha nem lenne kommunista párt, nem létezne új Kína sem.”

Ahhoz, hogy ezeket a jeleneteket értsük, tudni kell: Kínában a kommunista ideológia és a patriotizmus lényegében egyet jelent – legalábbis a rendszer hét évtizede ezen dolgozik,  s ért is el ebben bizonyos sikereket.

A kínaiak a népköztársaság 1949-es megszületése és Mao Ce-tung hatalomra jutása előtti száz évet úgy élték meg, hogy anarchia tombolt, az országot a japánoktól a franciákon át a britekig mindenki megalázta – még az Osztrák-Magyar Monarchiának is volt egy kis koncessziós területe Tianjin városában. A kínaiak az elmúlt hetven évre úgy tekintenek, hogy bár Mao idején történtek „sajnálatos hibák” – ezekbe belehalt néhány tízmillió ártatlan ember –, országuk mára elismert világhatalom lett, s ez büszkeséggel tölti el őket. Éppen ezért a mostani kritikus helyzetben nem fordulnak a rendszer ellen.

Hszi Csin-ping pártfőtitkár „népi háborút” hirdetett a koronavírus ellen, ami azt jelenti: a szakértőkön és a hatóságokon túl minden állampolgárnak ki kell vennie a részét a vírus elleni harcból. Ez a retorika Mao Ce-tung óta teljesen bevett és egy kollektivista társadalomban mozgósító erővel bír. Egy hatvanemeletes vuhani panelház gondnoka például odarakja az egyszer használatos fogpiszkálókat a liftkapcsoló mellé, hogy az emberek ne érjenek a gombokhoz, a háztömbbizottság tagjai szorgalmasan mérik a hazaérkezők lázát a kapuban, s még Hszi Csin-ping is maszkban mond lelkesítő beszédet. Vagyis mindenki teszi a dolgát.

Hogyan hat a járvány globális visszhangja a kínaiakra?

A fenti kisfilmet az Olaszországban élő kínaiak készítették és a külföldre sugárzó állami CGTN televízió hozta le. Jól kifejezi az ország lelkiállapotát: az önbizalomtól eddig duzzadó állam a járványt óriási arcvesztésként éli meg, érzékenyen reagál minden kritikára és hálás minden gesztusért. A járvány kiélezi a geopolitikai szembenállást: a kínaiak szó nélkül tudomásul vették, hogy Oroszország lezárta a határt, nagy visszhangot keltett viszont, hogy az Egyesült Államokban is felmerült a kínaiak beutazásának korlátozása. Sokat panaszkodnak a kínaiak az ellenük irányuló rasszizmusra, de – mint láttuk az első videónál – Kínán belül meg a vuhaniakkal kapcsolatban óriási a gyanakvás és a félelem. Tapasztalatom szerint leginkább az bántja a kínaiakat, hogy a világ jelentős része ellenségként tekint rájuk, pedig az ő felfogásuk szerint a vírus az emberiség közös ellensége.

A nemzeti önérzeten esett seb azonban nem jelenti, hogy a kínaiak tömegesen fordulnának a rezsim ellen, bármilyen elkeseredett vagy bíráló internetes bejegyzéseket is lehet néha olvasni. A kritikus posztokból persze remek összeállításokat lehet közölni a New York Times-ban. Ezek alapján azt feltételezhetnénk, hogy a kínai rendszer támogatottsága lenullázódott, és már csak a terror tartja össze, de ez önbecsapás.

Milyen rendhagyó eszközökkel küzdenek a koronavírus ellen?

A kisfilm a „népi háború” illusztrációja: egy falusi geek drónjával figyelmezteti a jellemzően idős helyieket az orvosi maszkok viselésére – miután persze megkapta a községi tanács engedélyét. Azaz nemcsak a hatóságok, hanem a lakosság is kiveszi a részét a védekezésből, ki-ki a saját lehetőségei és képességei szerint. A falusi öregek találkozása a beszélő drónnal jól jelképezi a mai Kínát, ahol a premodern él együtt a posztmodernnel. Tulajdonképpen a járvány is a világok együttélése miatt alakult ki.

Vuhanban is többmillió aktívan netező középosztálybeli él, de az ő világuk közepén ott vannak a bűzös és veszélyes vírusgócnak számító állatpiacok, meg a falujukból munkát keresni a városba ment parasztok is.

Azt egyelőre senki nem tudja, hogy a világhatalmi ambíciókkal bíró „posztmodern” Kína gazdaságát mennyire veti vissza a „premodern” Kína járványa. A holdújév miatt két hétre leállt az ország, náluk ez nagyobb ünnep még a mi karácsonyunknál is. Nemrég kezdődött csak újra a termelés, de egyelőre megjósolhatatlan, hogy meddig lesz karanténban Vuhan és környéke, illetve az ország többi részén mikor tér vissza az élet a rendes kerékvágásába.

Mivel ütik el az időt a bezárt emberek?

A kínaiak nagy társasági életet élnek, a kis alapterületű otthonok miatt főleg éttermekben, karaoke bárokban jönnek össze. Most Vuhanban és környékén több tízmillióan vannak a lakásokba zárva, s országszerte több százmillióan önkéntes karanténban; ők mindenfélét kitalálnak az unalom ellen. A gyerekeknek elkezdődött az iskola, az órákat online tartják meg, született is erről egy vicc Kínában: az alsó lakó felszól a felsőnek, hogy ne dübörögjenek, mert a gyereknek matematika órája van, mire a fentiek azt válaszolják, náluk meg éppen tornaórát tartanak.

Az emberek egész nap a WeChaten lógnak, ami egyszerre üzenetküldő alkalmazás, mobilos fizetőeszköz és közösségi hálózat. Videókat gyártanak, mindenféle kihívásokat találnak ki, hogy valamivel teljen az idő. Azt hiszem, pillanatnyilag az unalommal több bajuk van, mint a párttal meg a Hszi Csin-pinggel.


Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Nagytotál