Exkluzív: egy magyar tudós hasznos anyaggá alakította a világot fojtogató szén-dioxidot

·2020.02.11

Ritka, hogy egy újság kilenc hónapon belül kétszer készít interjút valakivel. Köntös Zoltán tavaly azzal robbantott nálunk, hogy a jódhiányban szenvedők kétmilliárd fős táborának kínált újszerű magyar megoldást – találmánya azóta a világszabadalom felé közelít. Most pedig azt hallottuk, hogy „hobbilaborjában” felfedezte, miként lehet nagy mennyiségben hasznos anyaggá alakítani a glóbuszt fojtogató szén-dioxidot. Azaz pénzügyileg megtérülő módon fékezni a klímaváltozást. Minderre már az innovációs tárca is felfigyelt, az űrkutatásért felelős kormányzati politikus pedig azonnal fogadta a vegyész-közgazdászt. A Válasz Online meg újra „rátörte” az ajtót.

– Mi ez a lötty?

– Hangyasav.

– Ilyet a méhészek szoktak vásárolni atkák ellen.

– Én nem vettem, hanem szénsavból készítettem, így olcsóbb volt: a piacon körülbelül 1000 euróba kerülne egy tonna. És persze méhész sem vagyok.

– Akkor miért kevert magának hangyasavat?

– Amit ténylegesen beszereztem, az 22 darab üveg volt. Azért kellett ennyi, mert ahogy mondani szoktuk: egy mérés nem mérés. Mindet teletöltöttem szódavízzel, majd hozzátettem a katalizátorunkat: egy fulvinsavval vegyes nemesfémet. Nyár volt, sütött a nap, az üvegeket kipakoltuk a tetőre. A szén-dioxid nagyon stabil dolog; bármihez akarunk kezdeni vele, energia kell hozzá. Például fényenergia.

A mostani találmány lényege, hogy a szénsavból fény és a katalizátorunk hatására hangyasav keletkezik.

– Végtelenül egyszerűen hangzik, de a lényeg, ha jól értem, a katalizátor. Vagyis a fulvinsav. A korábbi interjúnkban ugyanezen anyag körül „pörögtünk”, csak akkor a minden harmadik-negyedik embert érintő jódhiányra kínált megoldást.

– Amikor 2016-ban megalapítottam az IOI Investment nevű kutatócéget, csak abban voltam biztos, hogy szeretnék nagyobb mennyiségű fulvinsavat előállítani. Ráadásul szénből, mert abból sok van Magyarországon a talpunk alatt. Az interneten mindenki láthatja, hogy a fulvinsav milligrammja egyes helyeken 100-200 euróba kerül, 1 kilogramm pedig a milliószorosába. Akkora mennyiséget akartam „teremteni” magamnak, hogy érdemben vizsgálni tudjam a származékait. Mára van is néhány kilónk, de ha nagyüzemben gyártanánk, lehetne bármennyi. Ha két tonna kell, akkor két tonna lesz.

– Ha egyben eladná a most meglévő mennyiséget, máris tízmilliárd forintjai lennének?

– Igen, jól számolt. De ez az anyag ennél nagyobb dolgokra hivatott. A fulvinsav speciális formában tudja megkötni a jódot, az aranyat, az ezüstöt, más fémeket. Tehát a periódusos rendszerben található nagyon sokféle elemmel képes különböző típusú komplexeket képezni, így a jó tulajdonságok kvázi összeadódnak. A jód például hasznos, de nem oldódik vízben, a fulvinsav meg rendkívül jól oldódik – a kettő reagáltatásával aztán vízoldhatóvá tettük a jódot. Ahogy múltkor elmondtam, az elemi jóddal mindig az volt a legfőbb nehézség, hogy nem lehetett feloldva, pontosan adagolva bejuttatni az emberi szervezetbe, noha a jódhiány jelenleg a világ egyik legnagyobb hiánybetegsége. És a szakirodalom azt is evidenciaként kezeli, hogy a jód hozzájárulhat az influenzavírusok elpusztításához és például a H1N1-járványok leküzdéséhez. Lehetséges, hogy hozzájárultunk egy probléma megoldásához.

– Ha a klímaváltozás felől nézzük, most a világ legnagyobb problémája a széndioxid-kibocsátás…

– Így van, nem is véletlenül vettem elő szódásszifont meg azt a 22 üveget. Szerintem annak van értelme, ha egy tudós a létező problémákra keresi a megoldásokat. Tehát a múltkori jódos sztori után elkezdtem fémeket reagáltatni a fulvinsavval, hiszen közismert: bizonyos fémek remek katalizátorok.

Nem is véletlenül vettem elő szódásszifont meg azt a 22 üveget

– A hangyasavas kísérletben konkrétan milyen fémet használt?

– Egy nemesfémet, de ennél többet nem mondanék, mert a végén még árat emel a beszállító. A lényeg, hogy a szervetlen szén-dioxidból és a fulvinsav által komplexált fémkatalizátorból fény hatására szerves hangyasav keletkezett.

– Vagyis nem eldugta, hanem értékes anyaggá kotyvasztotta a szén-dioxidot.

– Ez a lényeg. Jelen pillanatban rettentő nyűg az emberiségnek a szén-dioxid, mert nem tudnak csinálni vele semmit. Kibocsátódik, a nagyvállalatok fizetik utána a bírságot, esetleg benyomják a tenger alá, eldugják barlangokba, aztán szivárogni kezd, ki tudja, milyen folyamatokat indít el, a lényeg pedig, hogy rohad tovább a világunk.

Meggyőződésem, hogy nem megoldás, ha fizikailag nyúlunk a szén-dioxidhoz, azaz terelgetjük erre meg arra. Az igazi eredmény, ha kémiailag transzformáljuk.

Egy vegyészmérnök életében hatalmas dolog, ha megkapja egyik kezébe a szenet – abból lesz a fulvinsav –, a másikba a szén-dioxidot, és be tud zárni egy kört azzal, hogy a végén hasznos anyag születik.

– Ugye nem azt akarja mondani, hogy ön az első, aki megpróbálta kémiailag átalakítani a szén-dioxidot?

– Nézze, a légkörünkben 750 gigatonna szén-dioxid van, a vizekben pedig 40 ezer gigatonna. Innen indulunk, a másik oldalon pedig 100 milliliteres lombikokban kísérletezgetnek tudósok sok-sok millió euróért. Azaz nagyon nem tartunk sehol. Pontosabban: én a magam szerény laboratóriumában már 50 literjével gyártom szénsavból a hangyasavat, és ha üzemi méretre váltanánk – ez alighanem meg fog történni –, már érdemi irányt mutathatnánk a világnak a túlélésre.

– Oké, de mi történne a világgal, ha az ön jóvoltából hirtelen ránk szakadna irdatlan mennyiségű hangyasav? Ennyi méhész nincs a földön…

– Itt van például az e-közlekedés. Az nem megoldás, ha a mostani bázisról vesszük el az áramot, hogy fejlődhessen az autózás új kultúrája. Mit fogunk csinálni? Nem kapcsoljuk be a hajszárítókat meg a mikrosütőt, mert kell a power a kocsikhoz? Ahhoz tehát, hogy tényleg tömegessé váljon az elektromos közlekedés, elképesztő mennyiségű új energiára van szükség. A hangyasavban való hidrogéntárolás például az egyik lehetséges kitörési pont.

– Pardon?

– Egyértelmű, hogy a hidrogénnek nagyon jó az energiasűrűsége. És célszerű folyadékban tárolni, mert így a legkönnyebb mozgatni. A hangyasav például minden literjében 53 gramm hidrogént tud tárolni.

Némileg leegyszerűsítve tehát: úgy lehetne hidrogénhajtású autónk, hogy hangyasavat tankolunk a mai benzinkutak infrastruktúráját felhasználva. Nem győzöm hangsúlyozni: nemcsak arról van szó, hogy a szén-dioxidot valahogy eltüntetjük, mielőtt a légkörbe kerülne, hanem értékes anyagot termelünk belőle.

A kormányzat ma még azt kommunikálja, hogy bő 50 ezer milliárd forint kell ahhoz, hogy Magyarország klímasemleges legyen – ezt viszont én a fenti eredmények tükrében tagadom. Ennek a töredéke is elég lenne, ha a források a valódi megoldást kínáló ötletek felé terelődnének, nem pedig bejáratott pénznyelők irányába.

– Pontosan hogy nézne ki nagyiparilag az ön által elképzelt „széndioxid-mosó” eszköz? Böhöm csöveket tekerne a Mátrai Erőmű kéményeire, és az ott áramló szénsavhoz adagolna fulvinsav alapú katalizátort, majd természetes vagy mesterséges fénnyel világítaná meg az elegyet? És óriási hordókban gyűjtené a hangyasavat?

– Körülbelül ennyire lenne bonyolult a művelet, szó sincs technológiai csodáról. És ez ráadásul jó kevés pénzbe kerülne a Mátrai Erőműnek, hiszen a hangyasav – megint ismétlem magam – nem valami értéktelen „keletkezmény”, salakanyag, hanem értékesíthető jószág. A széndioxid-kibocsátás csökkentése tehát nem gigantikus ráfordítás lenne, hanem biznisz. Ennél win-winebb történetet el sem tudok képzelni: nincs, aki veszítene egy ilyen „zöldfordulaton”. Nem mondom, egészen fantasztikus ötlet kukoricából bioetanolt csinálni, de szerintem a kukoricát egyék meg az állatok. Az én javaslatom az, hogy a világot fojtogató szén-dioxidból készítsük el a jövő üzemanyagát, és ezen keressünk még pénzt is.

– Ha lenne ön mögött akadémiai, kutatóintézeti háttér, nyilván könnyebb lenne elhinni, hogy a világ egyik legfontosabb találmánya született meg a kezei között. Amit én látok magam előtt: egy takaros „hobbilabor” néhány alkalmazottal, valamint egy magabiztos tudós, cégvezető. Hivatásos laikusként honnan tudjam, hogy igaza van? Mi a garancia, hogy az interjú után nem árasztanak el levelekkel szakavatott olvasók, mondván: ez humbug?

– Most olcsó poénként azt is mondhatnám, hogy azért tudtam eljutni idáig, mert nincs mögöttem nagy, lomha kutatóintézeti háttér. De a találmányoknak világos útja van Magyarországon és a világban. Akadnak sokan, akik először feltalálnak valamit, sietve levédetik, majd utána kezdik tesztelni, hogy működik-e a „csoda”. Kihasználják, hogy a szabadalom önmagában csak annyit jelent: újszerű dolgot alkottak. Viszont nem garancia arra, hogy a felfedezésük az éles próbát kiállja. Nálam fordított a sorrend: amikor bizonyítottam, hogy működik a találmány, akkor írom meg a szabadalmat.

Ennél win-winebb történetet el sem tudok képzelni

Fontos arról is meggyőződni, hogy nem a spanyolviaszt találtuk fel, ezért úgynevezett újdonságkutatást is kérünk a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalától. Tudnunk kell, születtek-e hasonló megoldások a glóbuszon, folyt-e konkurens kutatás bárhol, eséllyel pályázhatunk-e világszabadalomra. Az újdonságkutatók ezért nemcsak az angol nyelven született publikációkat fésülik át professzionális kereső- és fordítóprogramokkal, hanem például az orosz meg a kínai szakirodalmat is. Mi tavaly augusztus 3-án tettük ki az üvegeket a napra, és november 6-ára megvolt minden: kísérlet, analízis, szabadalomírás, újdonságkutatás, beadvány, befogadás. Ilyen tempót nagy intézményekben nemigen lehet diktálni, csak startup-szerű műhelyekben.

Ez a három éve létező társaságunk harmadik találmánya: az első volt a jodidteszt, amelyről a múltkori interjúban beszéltünk, és a magyar szabadalom után immár WIPO-n van, azaz a Szellemi Tulajdon Világszervezete előtt.

A második az okosvécénk, amely márciusban kapja meg a magyar szabadalmat. Ez egy piszoár- vagy angolvécészerű kellék, melyben ott egy mérőegység, és a vizelés – tehát a mintaadás – után pár perccel sms-ben jön az eredmény a jódhiány mértékéről, illetve akár a kalcium-, magnézium-, kálium-, nátrium- és szelénszintünkről is.

– És mi lett az újdonságkutatás eredménye a szénsavból hangyasavat című eljárásuk esetében?

– Látni akarja? Odaadni nyilván nem fogom, de lapozzon bele.

– Azt írják, néhány kínai kutatócsoport vizsgálódott hasonló területeken.

– Egészen pontosan azt, hogy egy kínai csapat foglalkozott a fulvinsav-származékokkal, illetve mások külön a fémkatalízissel. De a szén-dioxid „nagybani” átalakításával senki. Eddig a tudósok nem úgy álltak neki a problémának, hogy létezhet olyan mátrix, amelyben a szén-dioxid-feldolgozás pénzügyileg is megtérülő művelet lehet. Belátom, az efféle gondolkodáshoz egyszerre kell vegyészi, mérnöki és üzletemberi indíttatás. Meg persze igény arra, hogy mennyiségeket tudjunk kezelni; ebben a témában nem elég cseppekkel és milligrammokkal kísérletezni. Továbbá a meggyőződés, hogy ami egyszerű, nagyban is működik, ami viszont bonyolult, legfeljebb kicsiben.

Egy olyan reakció, amely kettőnél több lépésből áll, jó eséllyel nem nyújthat megoldást a világ legfontosabb ügyeire. A mi mostani találmányunkat végtelenül könnyű ellenőrizni: az elején kilóra bent van a szén-dioxid, a végén meg kijön a hangyasav.

Nem szén-dioxidhoz hasonló meg hangyasavszerű, véleményes varázslatról beszélek, hanem konkrétan a szén-dioxidról és a hangyasavról.

– Ha ennyire egyértelmű a dolog, miért nem épül még magyar kormányberuházásban az első tesztüzem, miért nem helyezik nemzetbiztonsági védelem alá Köntös Zoltánt? Vagy miért nem vásárolta meg az ötleteit valamelyik globális nagyvállalat?

– Ami az utóbbit illeti, azért, mert nem adtam el nekik. Megmutathatnám a tárgyalópartnereim névjegyeit, lenne csodálkozás, de nincs szükségem arra, hogy felverjem az árfolyamomat a sztártőzsdén. Magyar vagyok, örülnék, ha a szénben rejlő finomkémiai lehetőségeket, például a fulvinsav-előállítást az itteni készletre alapozva aknáznánk ki. Tavaly november-decemberben többször írtam Palkovics László innovációs miniszternek, hogy volna itt egy globális célokat szolgáló hazai találmány, amely ráadásul a Mátrai Erőművet is „kizöldítheti”. Már tárgyalunk a tárcával. A külgazdasági tárca űrkutatásért felelős miniszteri biztosa, Ferencz Orsolya pedig azonnal fogadott.

– Önt küldjük az űrbe? Szijjártó Péter 2024-re ígérte a fuvart.

– Nem tervezek ilyen utazást. Ferencz Orsolya viszont korábban dolgozott űrkutatással foglalkozó tudományos műhelyekben is, azaz pontosan tudja, hogy a kozmosz kiaknázásához top high-tech kell, emellett pedig energia. Ő tehát megértette a találmányunk jelentőségét, pláne, hogy az Európai Űrügynökség, a NASA és a Roszkoszmosz is azon vesződik, hogy miként lehetne mennyiségi energiát vinni az űrbe. Még a normál rádiókommunikációhoz is energia kell, hogy húsz percnél hosszabb ideig lehessen mondani a földieknek, hogy „hellóka, itt vagyunk, megérkeztünk”.

Nincs szükségem arra, hogy felverjem az árfolyamomat a sztártőzsdén

– Azt akarja mondani, hogy a hangyasavas modelljét az űrben is lehetne működtetni…

– Annyit biztosan tudunk, hogy a Marson három dolog van: szén-dioxid, víz és fény. Mivel pedig a szén-dioxid csak egyféle lehet, illetve az ottani vizet azért hívják víznek, mert ugyanaz, mint az itteni, továbbá a fény is a mi fogalmaink szerinti fény, tulajdonképpen kizárólag a katalizátorunk hiányzik a Marsról, azt viszont oda lehet vinni. Na jó, talán lencséket is érdemes csomagolni az útra, hogy a meghódítandó bolygón fókuszálni tudjuk a fényt. A lényeg, hogy az a modell, amit kitaláltunk a földön, elvileg működhet a Marson is, hiszen az alapanyagok többsége „odafönt” is rendelkezésre áll. A hangyasavat meg el lehetne nyeletni a marsi kőzetben; így abból só keletkezik, a szilárd anyagot könnyebb tárolni. A hangyasav fény hatására termikusan elbomlik – praktikusan hidrogénre és szén-dioxidra. Előbbi maga az energia, utóbbit meg visszaforgatjuk a hangyasavgyártásba.

– De miért lenne evidens, hogy ami földi körülmények között igaz, az űrben is működik?

– Az efféle kérdések megválaszolására szoktak az emberek elutazni az űrbe. Mármint a kutatók. Felelősen nyilván csak annyit lehet állítani, hogy a modellünkhöz szükséges alapanyagok többsége készen megtalálható a Marson. Tehát van esély arra, hogy ne csak a földön használjuk értelmesen a szén-dioxidot.


Fotók: Vörös Szabolcs

Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú