Ma a brexit valósággá válik: az EU helyett az unió „csalói” erősödtek

·2020.01.31

Együtt erősebbek leszünk – ígérte az EU, de ahogy a ma valósággá váló brit kilépés is mutatja, az ígéret nem teljesül. Az unió globális versenytársakkal szembeni érdekérvényesítési képességének növekedése helyett mintha csak a kis országok geopolitikai értéke növekedett volna az elmúlt 15 évben. Meglepő? A játékelméleti fogolydilemmát ismerve: nem. A játékot az EU döntési mechanizmusára alkalmazva ugyanis törvényszerűnek látszik, hogy egyes országoknak a közös állásponttal szembeni politika kifizetődőbb, mint az együttműködő. Ez pedig szükségszerűen a konfrontatív politikusok felemelkedésének kedvez. Rendszeres vendégszerzőnk, Kovács Tibor elemzése a brexit napjára.

Az európai fősodor szerint mindazok, akik a ma valósággá váló brexitre szavaztak, csak 19. századi maradiak lehetnek. A britek jövője csak az EU-ban képzelhető el, a kilépés pedig végzetes kudarc. Az integrációpártiak EU-szerte egyre elkeseredettebben hajtogatják, hogy „együtt erősebbek vagyunk”. A britek ugyan kétségkívül szörnyen menedzselték a brexitet, de ez nem bizonyíték arra, hogy az nem adekvát válasz a valóságra. Merthogy cseppet sem látszik, hogy együtt erősebbek lennénk. Az EU marginalizálódik, még saját háza táján lévő konfliktusokat sem képes kezelni, zsarolható, amit Törökország mutat a legjobban, ráadásul nem nevezhető globálisan fontos szereplőnek. Oroszország a maga EU-hoz mérten mikroszkopikus GDP-jével sokkal nagyobb geopolitikai erőt képvisel.

Pedig olyan egyszerűnek tűnt. Az EU nagy országai külön-külön ugyan nem voltak az USA-hoz mérhetők, de együtt igen. Logikusnak tetszett hát, hogy egyesülésük geopolitikai súlyukat és érdekérvényesítési képességüket is megnöveli. Nem történt meg, sőt a későn érkező Kína is állva hagyta az EU-t, pedig GDP-je még ma is 30 százalékkal van az EU közös GDP-je alatt. A két nagyhatalommal szemben az EU eszköztelen. Nem képes egységes stratégiát megvalósítani, mindig van egy rés, mindig van egy tagállam, amely gyengíti a közös álláspontot.

Az EU ereje látszólagos. Kisebb partnerekkel szemben képes ugyan erőt mutatni, de ezek olyan méretűek, amelyekkel szemben Németország vagy Franciaország önállóan is képes lenne akaratát érvényesíteni.

Sok kérdésben azonban éppen a közösségi döntések miatt csökken a nagy országok mozgástere, így az is megkockáztatható, hogy érdekérvényesítési képességük csökkent az unió folyamatos bővítésével. Még olyan ügyekben is, mint a német-orosz gázüzlet. A németek létfontosságúnak tartják, ám folyton magyarázkodásra kényszerülnek miatta.

A kis országok EU-ja

Talán sokaknak furcsán hangzik, de az EU igazi nyertesei annak kisebb, főleg keleti tagországai, az a csoport, amely mellesleg az EU nettó pénzügyi haszonélvezője. Ezek a korábban marginális világpolitikai szereplők, akik az EU GDP-jének külön-külön úgy 1 százalékát adják, felértékelődtek a tagságtól a geopolitikai piacon. Olyanná váltak, akiket már Kína, az USA vagy az oroszok is kívánatos célpontnak tekinthetnek. Ezeknek az országoknak – Lengyelország kivételével – az egyéni érdekérvényesítési képességük jelentéktelen lenne az Unió nélkül. A Kínához hasonló hatalmak maximum mint vazallusra és nem mint partnerre tekintenének rájuk. A másik oldalon nem lennének képesek olyan előnyös megállapodásokat kötni, amit az Unió megköt a nevükben.

hirdetés

Ezzel szemben ott, ahol a nagyok nem képesek egyedül eredményt elérni és szükség lenne az egységes fellépésre, nem történik áttörés, mert a kisebbek gyengítik az EU tárgyalási pozícióját. A lengyelek és a románok az USA-val ápolnak különleges kapcsolatokat, a magyarok és a görögök Kínával és részben Oroszországgal. Pedig a nagy országok valóban hoztak áldozatokat az összefogásért. Olyan rendszert alkottak, amelyben mindenki egyenlőnek érezheti magát és még a németek is csak informálisan képesek érdekeiket érvényesíteni. Ezért végül is sem hálát, sem nagyobb nemzetközi érdekérvényesítő képességet nem kaptak, csupán rengeteg önként vállalt korlátozást. Korábban saját nemzeti ügyeikben teljesen szabad kezük volt, ami ma nagymértékben korlátozható bármelyik másik tag által. A kisebb országok, akik előtte kiszolgáltatottak voltak a nagyoknak, ma szabadon korlátozhatják őket, a tőlük kapott vétójoguk sok tekintetben egyenrangúvá teszi őket velük. A vétójog, ami nemzetközileg értéket képvisel a geopolitikai piacon.

Ma kis országok komolynak látszó szereplőkké váltak, látszólag van nemzetközi tekintélyük, ami teljesen irreális és történelmileg soha nem látott helyzet.

A mindenkinek egyforma jogokat garantáló rendszer az EU Achilles-sarkává is vált. A nagy versenytársaknak elég egyetlen országot a maguk oldalára állítani, és a számukra lényeges kérdésekben képesek az EU döntéseit befolyásolni. Mivel külpolitikai ügyekben teljes egyetértés szükséges, az ellenfelek lehetőségei végtelenek.

A közös érdekérvényesítés menetét nagyon egyszerű a fogolydilemma játékelméleti nyelvére lefordítani. S akkor kiderül: az valójában működésképtelen, mert a rendszer nagyobb nyereséget biztosít azoknak, akik ki akarják használni.

A rendszer, amely a csalást díjazza

A fogolydilemma az egyik legtöbbet vizsgált egyszerű játékelméleti példa, amelyben az együttműködés vagy árulás között kell választania a játékosnak. Eredetileg két bűnöző szerepel benne, akik ha együttműködnek, kisebb büntetésre számíthatnak. Azonban ha egyik elárulja a másikat, akkor ő akár büntetlen lehet, míg a másik nagyobb büntetésre számíthat. Leegyszerűsítve tehát a bűnöző az árulás (a rendőrökkel való együttműködés), mint biztos nyereség és a másik mellett való kitartás, de bizonytalan nyereség (mivel az elárulhatja őt) között választhatnak.

A játék kitalálása után a kezdeti modellek az árulást tartották a legnagyobb nyereséget garantáló stratégiának. A későbbi, az életet jobban imitáló modellek bebizonyították, hogy a kooperáció győzedelmeskedik, de csak abban az esetben, ha sokszor játsszák egymás után és vannak résztvevők, akik a csalókat azonnal megbüntetik, kiközösítik. A büntetés lehetősége nélkül mindig a csalók győznek.

Az EU döntési mechanizmusa fájdalmasan hasonlít erre a helyzetre. Csak akkor tudják legyőzni a nagy partnereket, ha mindenki tartja magát a közös állásponthoz. Mivel azonban ez általában a nagy országok kívánsága és a kis országoknak semmilyen garanciája nincs arra, hogy ebből nekik kézzelfogható előnyük származik, ezért érdemes a „rendőrökkel”, az USA-val, Kínával, esetleg az oroszokkal együttműködni – és gyengíteni a közös álláspontot. A nagy országok számára ilyen lehetőség nem áll fenn. A nettó befizetők fizetnek azért, hogy a közösség tagjai legyenek. A nagy versenytársakkal együttműködni egyszerű számukra, de ők sok területen versenyezni is szeretnének velük és itt lenne szükség a többiek által adott támogatásra. A kis országok közül azonban mindig vannak, akik semmilyen további előnyt nem szereznének az összefogással. Ebben ráadásul verseny is kialakul. Mivel mindenki biztos lehet benne, hogy valaki a közös érdekkel szemben cselekszik, ezért ésszerű azt minél előbb megtenni.

Érdemes a „rendőrökkel” együttműködni. Fotó: Sputnik/Aleksey Nikolskyi

Az EU-nak – a fogolydilemma játékának megfelelően – olyanok a szabályai és körülményei, hogy a kicsik számára a legkifizetődőbb viselkedésnek az „árulás” látszik, ugyanis ebben a szabályrendszerben ennek nincs valódi büntetése.

A nagyok úgy képzelték, hogy a döntéseket az EU alapértékei és az ő informális befolyásuk, a nagyon erős gazdasági függés együttesen mindig megfelelő irányba terelheti, ezért nem építettek be működő és könnyen érvényesíthető büntetési mechanizmust. Mintha az EU naiv létrehozói valóban elhitték volna Fukuyama szép álmát arról, hogy a liberális demokrácia egyeduralkodóvá válik a Földön és mivel ez a lehető világok legjobbika, abból senki nem akar majd visszalépni a régi világba. Mára kiderült: tévedtek.

Az együttműködőket hátrányba hozza az EU

Egyetlen politikus, párt vagy nemzet sem ítélhető el azért, mert kihasználja a rendszer adta lehetőségeket. A saját érdekeknek a többiek rovására való képviselete csak a játékelméletben nevezhető árulásnak, a gyakorlatban önállóságnak, nemzeti érdekek képviseletének hívják, esetleg a „másodrendű” tagországi helyzetből való kitörési kísérletnek. Egy adott ország játékelméleti „árulásával” senki nem veszít, mert amíg a rendszer ezt jutalmazza, ha ő nem teszi meg, megteszi más. A rendszer a hibás tehát. Ezért kell a rendszert úgy felépíteni, hogy a saját érdek a közös célok követése legyen, hogy bárki többet veszítsen az „árulással”, mint amennyit nyer vele.

Európa jövőjére nézve egy váratlan következménye is van azonban ennek a működésnek: azokban az országokban, ahol megéri a közös célokkal szembehelyezkedni, nem kedvez a kooperatív politikusok sikerének. Ellenben a konfrontatív, harcos, kemény érdekérvényesítők lesznek a nyertesek, ezért ezekben az országokban ilyen típusú vezetők felemelkedésének lehetünk tanúi. A kooperatívak, akik egy másik rendszerben talán hatékonyabban, békésebben lennének képesek vezetni egy országot, gyengének, rossz politikusnak, külföldi érdekek védelmezőjének látszanak, akik nem hazájukat, hanem másokat szolgálnak, akik nem tudják „megfelelően” képviselni országuk érdekeit az EU által kínált kereteken belül. A keretek ugyanis sokkal többet engednek meg a közös célokért való együttműködésnél. Az elmúlt években ennek lehettünk tanúi a keleti régióban. Az együttműködő politikusok száma csökken, a konfrontatívaké növekszik.

Az EU fogolydilemma-játszmájában nemcsak országoknak előnyösebb stratégia a konfrontáció, hanem a politikusoknak is. Ezek a konfrontatív politikusok pedig az EU-val való szembehelyezkedés egyik legfőbb terepének az EU úgynevezett alapértékeinek megkérdőjelezését, újraértelmezését tartják.

Ez vált mára különböző köntösben az EU-n belüli legfőbb törésvonallá, és bármennyire is szeretnék a mainstreamben ördögnek látni ezeket a politikusokat, az ő felemelkedésüket épp az EU döntési mechanizmusának problémái támogatták. Erre a legjobb bizonyíték, hogy egyetlen ilyen politikus sem akarja elhagyni az EU-t és szavazóik sem támogatják az EU elhagyását.

Amennyiben az EU rendszere játékelméletileg nem támogatná a konfrontációt és „árulást”, akkor ezeknek a politikusoknak nem lenne tere benne. Amennyiben a legkifizetődőbb viselkedés az együttműködés lenne, vagyis lenne valódi büntetése az „árulásnak”, akkor együttműködő politikusok emelkednének fel. Az EU elhibázott döntési mechanizmusa kitermelte saját ellenfeleit és most úgy tesz, mintha ezek a személyek lennének felelősek gyengeségéért. Felcseréli az okot az okozattal. Éppen döntéshozatali gyengesége hozta helyzetbe ezeket a személyeket.

Hogyan jutottunk ide?

Az új tagországok belépése után jó ideig a remény határozta meg politikát. Az a remény, hogy együtt tényleg erősebbek leszünk és a kooperáció hozza el az új tagországoknak a Kánaánt. Egészen az évtized elejéig az együttműködő politikusok voltak meghatározók, sőt azok, akik ma konfliktuskeresők, maguk is együttműködők voltak. Pedig az EU játékelméletileg pont ilyen volt, mint ma. A remény szertefoszlása kellett ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljanak a gyengeségek. A fordulat a 2008-as válsággal indult el. Az megmutatta, hogy az EU nem tud úgy védelmet adni, ahogy az új tagországok gondolták.

Ezzel egy időben Kína és rendszere felértékelődött. Mivel szinte sértetlenül vészelte át a válságot, néhányan úgy kezdtek tekinteni rá, mint egy olyan rendszerre, amely hatékonyabb, mint a nyugati piacgazdaságok, a 2008-as válságot pedig a nyugati piacgazdaság gyengeségének és az államilag irányított gazdaság felemelkedésének kezdték tekinteni. (Csakúgy, mint a 1929-es válság esetében, amely után hosszú ideig még olyan nyugati politikusok is meg voltak győződve a központilag irányított gazdaságok előnyeiről, mint Roosevelt és Churchill.)

A keleti országoknak komoly lecke volt Ukrajna története is, amely bebizonyította nekik, hogy az EU nem képes egy kiélezett helyzetben megvédeni őket az oroszoktól. Nem szabad elfelejteni, hogy az EU olyan ígéretekkel biztatta Ukrajnát, amelyekhez nem volt képes erőt rendelni. Az eset két dolgot üzent a keleti tagországoknak. Az oroszokat nem lehet leírni, mert akár fegyverrel is érvényt szereznek érdekeiknek. Az EU pedig ilyen helyzetben nem feltétlenül nyújt védelmet. Ez egyeseket az USA-val való erősebb kapcsolatokra, másokat az oroszokkal való jobb viszony kialakítására ösztönzött.

Ezek erős érvek voltak ugyan az EU-val kapcsolatos remények gyengülésére, de még mindig ott volt a két legfontosabb eszköz az EU kezében: a pénzügyi támogatások és az informális befolyás, a gazdasági összefonódások keresztül megvalósuló függés a nagyoktól.

Ellenségvásárlás

Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy a támogatások nem képesek szankciók nélkül betölteni a nekik szánt feladatot. A régi tagállamok rájöttek: nem reménykedni kell, hogy a támogatottak cserébe betartják az EU alapértékeit és az elvárt szinten működnek együtt a közösséggel, hanem kikényszeríteni azt. Az EU támogatási rendszere mögötti elképzelés persze rendkívül nemes – és elképesztően naiv volt. A pénzügyi támogatások és segélyek rendszere a befolyásnövelés eszközeként rendkívüli kudarcnak bizonyult az egész világon. A rendszert Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith alaposan elemezték tanulmányaikban. Kimutatták, hogy Afrikában és Ázsiában a segélyek egyrészt diktátorok felemelkedését finanszírozták, akik saját népük ellen használták a pénzt. Másrészt korrupció útján a körülöttük kiépült gazdasági és katonai erőcentrumokat erősített meg, létrehozva az oligarchák rendszerét. Ahol pedig konkrét politikai kérések kötődtek hozzá, ott csak látszattevékenységeket hoztak. Például Pakisztán esetében, ahol a segélyezettnek nem éri meg teljesíteni a célt, hiszen akkor nem kapna több segélyt, azaz a rendszer tulajdonképpen a problémák fennmaradásában teszi érdekeltté az adott országokat. (Ez élesen szemben áll a kínai módszerrel, aki segély helyett infrastrukturális projektekkel eladósítja az országokat, így alakítva ki végzetes függést.)

„Komoly lecke volt Ukrajna története is.” Orosz „zöld ember” ukrán katonákat őriz a Krím annexiója idején, 2014. március 13-án. Fotó: AFP/Filippo Monteforte

Az EU-támogatások mögött hasonló mintát lehet felfedezni. Elvileg azt hivatottak biztosítani, hogy az unió szegényebb országai felzárkózzanak, lojálisabbak legyenek az EU-hoz és a növekvő jólétnek köszönhetően a demokratikus alapértékekhez. Az általánosnak mondható elképzelés szerint ugyanis nincs jobb garanciája a demokráciának, mint a folyamatos jólét. Az EU naivitására és idealizmusára jellemzően ezt magától értetődőnek tartották.

Az elmúlt néhány év kijózanodást hozott. A vezető politikusok megértették, hogy az EU-támogatások felhasználhatók az EU érdekei ellenében, sőt az EU közös politikájának népszerűtlenné tételére is.

Ahogy Manfred Weber fogalmazott: „nincs még egy olyan intézmény a világon, amely annyira naiv, hogy a saját ellenségeit finanszírozza.” Szerinte az Európa-ellenes pártok az EU pénzéből fizetik a kampányaikat. Ezzel a felismeréssel azonban valószínűleg elkésett. A keleti országokban erőteljesen érvényesül a „fogd a pénzt és fuss” elve. Ez teljesen más EU-eszmére alapul. Nem azért kapják a támogatásokat, hogy az EU elveit és érdekeit jobban képviseljék, hanem azért vannak az EU-ban, mert pénzt kapnak. A támogatásokkal az EU megvásárolja, hogy tagjai legyenek. Erre élesen világít rá a tény, hogy az EU-kritikus kormányok szavazóbázisa nem akarja elhagyni az EU-t. A keleti politikusok pedig, Afrikához hasonlóan, a pénz segítségével bebetonozzák rendszerüket, támogatóikat vagyonhoz juttatják és megszerezik a hatalmuk stabilizálásához szükséges intézményeket.

Az EU egyik nagy rejtélye, hogy miért nem működik az informális befolyás egy olyan helyzetben, amikor a kicsik ilyen mértékben függnek a nagyok gazdaságától. Még Németországban is vannak támogatói olyan gondolatoknak, amelyek szerint a támogatások valójában a nagy országoknak jók, mert a pénz jelentős része visszajut hozzájuk a multinacionális cégeken keresztül, akik csak piacot akarnak maguknak. Keleten ebből egyenesen világmagyarázatot csináltak. Ezekből az összeesküvés-elméletekből úgy látszik, hogy a támogatott országok szinte kegyet gyakorolnak, amikor elfogadják GDP-jük -5-6 százalékának megfelelő forrást. Úgy tesznek, mintha támogatás nélkül nem a nyugati multik termékeit vásárolnánk, miközben nyilvánvaló, hogy ezek legtöbbjének nincs is semmilyen nem multi alternatívája. Ugyanazokat vásárolnánk akkor is, ha nem lenne támogatás, ahogy ezeket vettük EU-s tagságunk előtt, és ahogy Bangladesben is ezeket veszik, ahova az EU alig ad pénzt. Az pedig egyáltalán nem érv, hogy a pénz jelentős része visszajut a donor országokba, mivel, ha azt akarnák, hogy 100 százalék jusson vissza, egyszerűen nem kéne adniuk, s a pénzt közvetlenül belepumpálhatnák a gazdaságukba.

A másik érvcsoport, hogy a munkaerő miatt van szükség a támogatásokra, szintén nehezen áll meg, mert az EU nélkül a keleti országok még kiéhezettebbek lennének a nyugati befektetésekre és még nagyobb verseny lenne értük a régióban. Ki az a vezető, aki visszautasítaná egy német autógyár befektetését bármilyen körülmények között? Ezek a keleti országok olyan mértékben függnek a nyugati multik befektetéseitől, hogy nélkülük GDP-jük több mint 30 százaléka tűnne el. A magyar – pénzügyi szektor nélküli – GDP több mint 40 százalékát állítják elő a multik, s ezek nagyobb része német. A német informális erő tehát elvileg hatalmas kellene, hogy legyen. Mégis képtelenek vele élni.

Mivel az EU céljait nem lehet a németek ellenében meghatározni, ezért az EU problémái nagyrészt az ő gyengeségükből fakadnak. Nehezen érthető, hogy Németország miért képtelen informális befolyását érvényesíteni, de biztosan köze van hozzá Merkel kancellár kockázatkerülő hozzáállásának, gyengeségének, és a történelmi áthallásoktól való félelmeknek is. A végeredmény: a keleti országok a németek pénzében úszva hirdetik, hogy a siker kulcsa a nemzeti érdekek képviselete, vagyis a németek által erősen befolyásolt közös célokkal való gyakori szembehelyezkedés.

Ez a helyzet azonban nem tartható fenn örökké.

A brexit mint logikus megoldás

Egy olyan játékelméleti játszmában, amely több egymás követő fordulóból áll, a vesztes fél előbb vagy utóbb reagál és stratégiát vált. A keletiek sikerének egyik titka, hogy még egy évtizede sem viselkednek a jelenlegi módon és ez az EU életében nem olyan hosszú idő. Mára azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy a fenti probléma magától nem fog megoldódni, ezért a másik térfélen is változásra kell számítani. A mai vitákat figyelve nyilvánvaló, hogy a nyugati politikai közvélemény és szavazók egyre nagyobb számban szeretnének ezen változtatni. Még nem jutottak messzire ezen az úton és még sokan reménykednek, hogy a jelenlegi jogi keretek között megoldhatók a problémák. Ezért kezdődtek 7-es cikkely szerinti eljárások, ezért beszélnek egyre többet arról, hogy jogállamisági feltételekhez kell kötni a támogatásokat, ezért szeretnék az Európai ügyészség hatáskörének bővítését, a pénzek elköltésének hatékonyabb ellenőrzését. Ezt a helyzetet szeretné Macron helyrebillenteni, növelni az EU geopolitikai súlyát. Ezért mondja, hogy előbb a mai rendszert kell működőképesebbé tenni, növelni kell azoknak a területeknek a körét, ahol többségi döntéseket lehet hozni és csak utána beszéljünk további bővítésről. Nyilvánvalóvá téve, hogy a nagy országoknak így nem éri meg tovább növelni azok táborát, akik képesek leszavazni őket.

Az EU azonban annyira rosszul van felépítve, hogy a jelenlegi jogi keretek nem teszik lehetővé a csapda elkerülését, a játékelméleti keretek megváltoztatását.

Nem lehet büntetéseket beépíteni azok szavazata nélkül, akiket meg szeretnének büntetni, ők pedig a markukba röhögnek a másik oldal kétségbeesését látva. A nyugati szavazók egy részének már leesett a tantusz és valószínűleg egyre többeknek fog. Ezért, ahogy a játékelméleti helyzet keleten azoknak kedvezett, akik a konfrontálódni akartak, nyugaton azokat fogja idővel segíteni, akik nem akarnak lúzerek lenni, hagyni, hogy elvegyék a pénzüket és ellenük használják, ahogy azt Weber mondta.

A brexit és annak menedzselése ugyan sok tekintetben tragédia, ám maga a brit kilépés nagyon is logikus játékelméleti válasz. Arra mutat rá, hogy a nagy országok szempontjából az EU eredeti célja nem valósítható meg a mai keretek között.

Egyre többeknek válik majd nyilvánvalóvá, hogy az EU így nem adja azt, amit reméltek tőle, de a kezük nemcsak a jogi keretek kötik, hanem a németek akaratának hiánya is a helyzet megváltoztatására. Ez igazi csapda: beszorulnak a németek és a rebellis országok közé. Amikor szavazóik valóban elégedetlenek lesznek, ami előbb-utóbb bekövetkezik, semmilyen valódi megoldás nem lesz a kezükben. Ilyen helyzetben pedig gyorsan többségbe kerülhetnek a kilépéspártiak – szinte bármelyik országban.


Nyitókép: AFP/Kenzo Tribouillard

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé