A forradalom meg nem énekelt hőstette – Így született 70 évvel ezelőtt Nagy-Budapest
- Miközben a múltat végképp eltörölni igyekezett, a Rákosi-rendszer lényegében a Horthy-korszakban elképzelteknek megfelelően húzta meg Budapest új határait.
- Hetven évvel ezelőtt, 1950. január elsején hét addig önálló várost és tizenhat nagyközséget – többek között Kispestet, Újpestet, Csepelt, Budafokot, Pesthidegkútot – csatoltak a fővároshoz.
- Hogyan törölte volna el a hatalom a „reakciósnak” tartott Belvárost? Melyik budai kerület kapta volna a Dózsaváros elnevezést? Miként mentette meg az 1956-os forradalom Rákoskeresztúr és Soroksár budapestiségét?
- Történelmi oknyomozásunk következik.
Lázas munka folyt a békásmegyeri községházán 1949 tavaszán. Ma már nehéz elképzelni, hogy a gigantikus lakótelepéről ismert városrész valaha csak egy Budapest melletti falu volt, ahol a nagyüzemekbe ingázó munkások mellett földművesek is éltek. Több tanácskozás, gyűlés és vita után az ő védelmükben írta meg levelét a helyi hivatalosság. A szomszédos Csillaghegy Nagy-Budapesthez való tervezett csatolásával ugyanis a helyi földek 80 százaléka kikerült volna a község fennhatósága alól. Ezért, s a felételezett fejlődés miatt kérte a falu vezetése, hogy Békásmegyer is a főváros része lehessen – pedig ez eredetileg nem szerepelt a tervekben.
„A Magyar Dolgozók Pártja és a népi szervek egybehangzó kívánságát tolmácsolom akkor, amikor Békásmegyer községet Nagybudapest általános rendezési tervébe való bekapcsolását indítványozom”
– szólt a községi elöljáróság folyamodványa. Kordokumentum a levél: Békásmegyer község körpecsétje még „Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye” feliratot viselte, de mellette már ott díszelgett a helyi MDP-szervezet vörös csillaga. A központi akarattal szembeszegülő kérést odafönt úgy kezelték, mint az ismert viccben a focizó gyerekeket Lenin, aki visszadobta a pöttyöst, pedig közéjük is lövethetett volna. A békásmegyeriek elérték céljukat, hetven évvel ezelőtt, 1950. január elsején falujuk is Budapest III. kerületének része lett. Hamarosan tárgytalanná vált az ügyeskedés, hiszen a gazdaságokat elvették, a békásmegyeri földből pedig krumpli és káposzta helyett panelrengeteg nőtt ki.
Békásmegyer budapestiesítése volt az egyetlen változás az 1949 tavaszán ismertté vált tervekhez képest: az Országgyűlés 1949. december 20-án szavazta meg azt a törvényt, amely 1950. január 1-jével Budapesthez csatolt hét addig önálló várost és tizenhat nagyközséget. Ekkor lett a főváros része többek között Újpest, Kispest, Csepel, Cinkota vagy Pesthidegkút. Kétszázhét négyzetkilométerről egy csapásra 525 négyzetkilométerre nőtt a város területe, az addig egymilliós lakossága több mint 500 ezer fővel gyarapodott.
A jelentős növekedés ellenére manapság nem fogadja nagy hejehuja Európa kilencedik legnagyobb fővárosa megszületésének évfordulóját. Érthető, hiszen az eseményen ott van a Rákosi-diktatúrája pecsétje. Az ugyanakkor városi legenda, hogy a bővülés minden előkészítés nélkül, pusztán kommunista hatalmi szempontok miatt történt. „Nagy-Budapest létrehozása először még Bárczy István polgármestersége alatt vetődött fel 1906-ban. Bécs volt a minta – ott 1890-ben született meg a modern főváros –, de a birodalom két székhelyének rivalizálása mellett praktikus szempontok is szóltak Budapest bővítése mellett. Robbanásszerűen nőtt a népesség, szükség volt új lakóövezetekre és helyet kellett volna találni az akkor még gyakran a város szívében működő gyáraknak is” – magyarázza a Válasz Online-nak Kenyeres István, az átalakulás dokumentumait őrző Budapest Főváros Levéltárának főigazgatója.
Ezek a problémák nem tűntek el a második világháború előtt sem, de két ok miatt mégsem született meg még akkor Nagy-Budapest. Az egyik a rendszereken átívelő magyar hagyomány – a pénzhiány. A másik magyarázat viszont politikai. Mivel a két háború között egyedül itt létezett titkos szavazás (másutt nyíltan kellett voksolni),
a rendszer elitjében sokan a baloldal, később a szélsőjobboldal befolyásának növekedésétől tartottak egy megnagyobbodott fővárosban.
Ez az 1939-es választásokon be is bizonyosodott, amikor a főleg munkások lakta elővárosokban Csepeltől Újpestig előretörtek a nyilasok. Ennek ellenére még Szendy Károly polgármester is foglalkozott Budapest határainak kiterjesztésével. Amint azt Sipos András történész-levéltáros a Múltunk folyóiratban megjelent cikkében megállapította, Szendy 1942-re elkészült javaslata rendkívül alaposan, tudományosan dolgozta fel a témát. Nagy-Budapest területére vonatkozó javaslata csaknem ugyanaz volt, ami 1950-ben végül megvalósult. Mindössze annyi eltéréssel, hogy az ő fővárosa magában foglalta Vecsést, Budakeszit, a Szentendrei-sziget déli csúcsát a budapesti vízművek kútjaival, valamint a Nagykovácsi és Solymár területéből leválasztandó kisebb részeket. Furcsa fintora a történelemnek, hogy a múltat végképp eltörölni igyekvő rendszer végül az elátkozott elődje által kijelölt csapáson haladt.
„Szó sem volt lakótelep-kolosszusokról”
A háború után a neves építész, Preisich Gábor vezetésével 1948-ra elkészült Nagy-Budapest általános rendezési terve, amelynek nagyívű városrendezési koncepciójával a hatalom nem foglalkozott. „Preisich és csapata olyan Budapestet képzelt el, amely a sűrűn beépített belterületen (Pesten a Dózsa György út – Orczy út – Haller utca vonaláig) zárt egységet alkot, s amelyet a külső városrészektől Dunától Dunáig terjedő zöld gyűrű választ el. Utóbbi a Városliget, a lóversenytér, a Kerepesi temető, a Népliget összekötésével és új felületek kialakításával jött volna létre. Ezen kívül pedig kertvárosias településeket képzeltek el meg a Budapesthez csatolt települések helyi központjainak fejlesztését” – magyarázza a ma is izgalmasan hangzó tervet Kenyeres István. Szó sem volt tehát lakótelep-kolosszusokról és a megmaradt zöldterületeket is felfaló iparterületekről.
A talán kissé gyanús, „kispolgári” koncepcióból persze semmi sem lett, 1949 áprilisában elfogadták viszont Preisich Gábornak a főváros új határaira vonatkozó javaslatát. Ekkorra már csak a politikai logika számított, amint azt Kovács István budapesti első titkár harciasan kijelentette 1949 decemberében: „A magyar népi demokrácia, a Magyar Dolgozók Pártja azért is fontosnak tartja Nagy-Budapest létesítését, mert ez jelentékenyen megjavítja a főváros szociális összetételét, a munkásosztály súlyát és vezető szerepét az eddiginél jobban domborítja ki a főváros egész életében.”
Az ideológia annyira fontos volt, hogy Kenyeres István elmondása szerint komolyan felvetődött a „reakciósnak” tartott Belváros megszüntetése. Eszerint a Kossuth Lajos utcától délre a Ferencváros, északra pedig a XIII. kerület kezdődött volna. Az elnevezésekkel és a kerülethatárokkal kapcsolatos tipródás jelzi, hogy a város bővítéséről szóló anyagok út- és lakásépítések, közlekedési tervezések helyett inkább az ideológiával foglalkoztak. Gondosan kigyomlálták a kerületnevekből a szenteket, és az illetékeseknek még az osztályharcos szempontokra is gondjuk volt. Szerencsére végül a II. kerület nem kapta meg az egyik előterjesztésben még szereplő Dózsaváros nevet.
Szabad sajtó és közvélemény-kutatások hiányában nehéz ma már felmérni, hogy miként is fogadta „régi” és „új” Budapest lakossága az átalakítást. Azt feljegyezték, hogy az V. kerülettől a XIII. kerülethez csatolt polgári Új-Lipótvárosban az emberek a városrész „társadalmi összetételét javító” kilakoltatásoktól tartottak – a későbbi kitelepítések fényében ez egyáltalán nem tűnik rémhírkeltésnek. A korábbi városhatár peremének számító területeken (például Zuglóban) viszont azért aggódtak, hogy ismét hátrább sorolják őket a fejlesztésekben, s immár a frissen annektált falusias részek felzárkóztatása lesz a fontos. Utóbbi területeken, különösen a még jelentős részben mezőgazdaságból élő Soroksáron, Rákosszentmihályon vagy Cinkotán nemcsak utat, villanyt, csatornázást, hanem iskolákat és orvosi rendelőket is reméltek a változástól. Mindez még olyan apróságokban is megnyilvánult, hogy a békásmegyeriek már nem is szerezték be az 1950. évre a HÉV bérletjegyét, mert biztosra vették, a budapesti tömegközlekedés jegyei odáig érvényesek lesznek. A korszak agitka nyelvezetével megírt fővárosi jelentésben mindez így hangzott: „A polgári lakosságot nem igen érdekli az egész kérdés, mint ahogy máskor sem mutat érdeklődést a nép széles rétegeit szolgáló intézkedések iránt. Sőt megjegyzések hangzanak el: ha a peremvidéket emelni akarják, ez bizonyára Budapest visszafejlődésével, vagy legalábbis fejlődésének megakadályozásával fog járni. A dolgozó rétegek általában mind örömmel fogadják, s elég széles körben meg is értik politikai jelentőségét.”
Habár a kommunista propaganda hivatkozásában az egyik legfőbb érv Nagy-Budapest mellett a „dolgozó rétegek” életkörülményeinek javítása volt, erre végül alig jutott forrás – kellett a pénz a nehézipar és a hadsereg fejlesztésére. Sipos András már idézett tanulmányából kiderül, hogy a Politikai Bizottság 1952-ben külön határozatot fogadott el arról: Pestimre, Pesthidegkút, a Rákosok „nagyobb mértékű kiépítését” nem kell előirányozni, mivel ezek megfelelő közművekkel való ellátása túl sokba kerülne. Hetven évvel később a főváros belterületén még mindig vannak földutak és csatornázatlan területek…
S hogy Budapest kiterjesztése miként hatott a helyi identitásokra? Kenyeres István szerint nehéz ezt megítélni egy olyan városban, ahol a mai lakosok szülei-nagyszülei jellemzően még másutt látták meg a napvilágot. A szakember arra is figyelmeztet, hogy 1944-ben az akkor még Budapesten kívüli városokból, Kispestről, Újpestről elhurcolták az erős helyi öntudattal bíró zsidó polgárságot, a szintén tősgyökeres pesthidegkúti, budafoki, békásmegyeri svábokat pedig a háború után telepítették ki. Mindenesetre a mai Budapest hét évtizeddel a nagy egyesülés után is őrzi az egykori autonómiák emlékét. Jelzi ezt a „külső” kerületek változó erősségű, de máig létező kisvárosi, sőt néha községi identitása. Budafok-Tétény jelmondata a „Kisváros a nagyvárosban”, az egykor főleg nemzetiségek lakta Rákoskeresztúron máig létezik szlovák asszonykórus, Csepelen pedig nemrég avatták fel a még a harmincas években is falusias helyi életet bemutató tájházat. Az „új-budapesti” városrészek majd’ mindegyikében létezik helytörténeti gyűjtemény, míg a saját múzeum a „belső” kerületekben jóval ritkább.
Idővel az állam úgy gondolta, túlságosan nagyra nőtt a kisgömböc. A Politikai Bizottság 1956 elején úgy döntött, 1957. január elsejétől nemcsak a megyék és a járások, de a fővárosi kerületek számát is csökkentik.
Hiába ragaszkodtak volna fővárosiasságukhoz az egykori nagyközségek, a politikai vezetés úgy ítélte meg, hogy felzárkóztatásuk túl sok pénzt emésztene fel.
Javasolták, hogy Budapestről válasszák le a teljes XVI. kerületet (Rákosszentmihály, Sashalom, Cinkota, Mátyásföld) és a XVII. kerületet (Rákoskeresztúr, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákosliget), a XVIII. kerületből Pestimrét, a XX. kerületből Soroksárt, a II. kerületből Pesthidegkutat, a III. kerületből Békásmegyert, a XXII. kerületből Budatétényt és Nagytétényt. A tervezetet 1956. október 22-én tárgyalta volna az Országgyűlés, de az egyre nagyobb helyi ellenállás és a feszült országos helyzet miatt levették a kérdést a napirendről, s komolyan soha többet nem vetődött fel.
Íme tehát az 1956-os forradalom és szabadságharc eddig meg nem énekelt hőstette: nemcsak a világ csodálatát vívta ki, de Rákoscsaba, Cinkota és Soroksár budapestiségét is megmentette.
Nyitókép: Fortepan/Berkó Pál
