„A gyöngéknek nincs miért élniük” – sztárszerző segít megérteni a mai Oroszországot

·2019.11.22

Nemcsak szórakoztató irodalomnak, történelmi magyarázatnak is kiváló a világhírű Borisz Akunyin magyarul most megjelent három kisregénye. A tüzes pecsét című kötetbe gyűjtött történetek a középkorban játszódnak, de a kortárs Oroszország is érthetőbbé válik: miért ennyire fontos Vlagyimir Putyinnak Ukrajna? Hogyan lett Moszkva a „harmadik Róma”? Miért félnek a nyugati inváziótól? Irodalmi utazás a nagy orosz lélek mélyére.

 „A gyöngéknek nincs miért élniük. Ezt neked tudnod kell” – mondja Dobronyina bojár a fejedelem nyolcéves fiának, majd puszta kézzel öli meg a gyerekkel hancúrozó kölyökkutyákat. Borisz Akunyin A tüzes pecsét című kötetének egyik kisregényében, a 13. század elején játszódó Kökény fejedelemben hangzik el ez a két mondat. A főnemes kegyetlen példával vési a nomádok által fenyegetett zsebkendőnyi orosz hercegséget majdan irányító gyerek eszébe a hatalom fő szabályát: nincs irgalom, aki nem pusztít, azt elpusztítják.

Noha a kötet három kisregényében (a Kökény fejedelem mellett a 9. század közepén játszódó A tüzes pecsét és az 1054-be helyezett Ördögköpet) még bőven találni véres eseményeket, a könyv mégsem pusztán a fordulatos és erőszakos történelmi krimik kedvelőinek érdekes. A könnyű kézzel megírt szövegek a mifelénk rettegett vagy csodált, de sokszor alig ismert Oroszországot is segítenek jobban megérteni. A magyarul a Szenzár kiadónál most megjelent Akunyin-kötetben az orosz világlátást máig befolyásoló témák kerülnek elő, mint az ortodoxia, a bizánci örökség, Kijev jelentősége, illetve az idegen inváziótól és a káosztól való félelem.

Borisz Akunyin és A tüzes pecsét magyar kiadásának borítója (forrás: YouTube/Helikon)

Az 1956-ban született Borisz Akunyin csak Oroszországban tizenötmillió példányban eladott, számtalan idegen nyelvre lefordított detektívtörténeteiről lett híres. (Az írót különben Grigori Cshartisvilinek hívják, álneve utalás a 19. századi anarchista Mihail Bakunyinra.) A 19. század végén, a 20. század elején a cári Oroszországában bonyolult ügyeket megoldó Erast Fandorin felügyelő 1998-tól egészen a 2018-ban megjelent utolsó kötetig tartotta lázban az olvasókat. A már-már Nemere István-i termékenységű Akunyin tizenhat Fandorin-kötetet jelentetett meg, miközben e két évtized alatt további könyveket is ontott magából. Az íróra különben is jellemzőek a monumentális sorozatok, A tüzes pecsét is egy ilyennek a része. Hat évvel ezelőtt Akunyin nekilátott megírni az orosz állam történetét a kezdetektől 1917-ig. A komoly történeti munkákat fikciós alkotások kísérik, így a magyarul most napvilágot látott kisregény-kötet az orosz történelmet az ősidőktől a mongol hódításig bemutató szakmunka szépirodalmi párja. Hogy mi indította Akunyint országa múltjának e sajátosan kettős, egyszerre fikciós és nemfikciós bemutatására? Erről 2016-ban némi szarkazmussal így vallott :

„Az oroszok két kedvenc kérdése a »Ki a hibás?«, illetve a »Mi a teendő?« Sokkal több szó esik az elsőről, mint a másodikról,

én is gyerekkoromtól kezdve hallgattam, ahogy a felnőttek körülöttem arról beszélnek, ki a felelős a helyzetünkért – abban ugyanis mindenki megegyezett, hogy az élet borzalmas. (…) Először az volt az általános vélemény, hogy Sztálin tehet mindenről, ő mindent elrontott, vissza kell térni Leninhez. Ezt mondták a szüleim a hatvanas években. Aztán rájöttünk, hogy nem, valójában a Romanovok a hibásak, mert képtelenek voltak kormányozni és megmenteni az országot. Aztán kitaláltuk, hogy Rettegett Iván, majd, hogy az államot megalapító III. Iván a hibás. Végül kikötöttünk a tatároknál, ezt tulajdonképpen mindenki elfogadta, mert tatárok a mai napig élnek Oroszországban. Azt gondoltam, hogy elég ebből, vissza kell mennem a nulladik szintre és megmagyarázni magamnak mindent.”

Sztálin tehet mindenről, vissza kell térni Leninhez? Fotó: Vörös Szabolcs

A történelem felé fordulásban szerepet játszott az is, hogy a „civilben” japán műfordító Akunyin, aki békésen meggazdagodott a boldog békeidők bűnügyeit nyomozó Fandorin hőstetteinek megénekléséből, 2011-12-ben politizálni kezdett. Többször felszólalt a visszaélésekkel tarkított 2011-es parlamenti választások előtt és az akkor miniszterelnök Vlagyimir Putyin 2012-es elnöki újraindulása miatt tiltakozó Bolotnaja téri nagygyűléseken, 2014 óta pedig külföldön, (főleg Angliában és Franciaországban) él. Rendszeresen bírálja az orosz államfő politikáját, azonban az oroszországi autokrácia ismételt kialakulásának okait és Vlagyimir Putyint is meg akarja érteni – azt a politikust, aki, mint szinte mindenki Oroszországban, nagy rajogója Akunyin Fendorin-történeteinek. Az író 2013-ban a Financial Times-nak például úgy vélekedett, hogy

a kilencvenes évek káosza után talán valóban olyan emberre volt szüksége Oroszországnak, mint Putyin – bár hozzátette, hogy mára az elnök az „ország fejlődésének gátja”.

Máskor arról beszélt, hogy az orosz államokat évszázadokig leigázó tatár uralom – cárizmust és kommunizmust is túlélő – öröksége a hatalom abszolút koncentrálása és az uralkodó szakralizálása. Akunyin szerint azonban nem szükségszerű, hogy így legyen: a hatalmas terület összetartására (és a káosztól való örökös orosz félelemre) az egyik válasz valóban a „Dzsingisz káni modell”. Azonban szerinte ez a rendszer újra és újra válságokat generál. Hazája számára sokkal hatékonyabb államszervezési forma lenne a közös célok által összetartott valódi föderáció.

hirdetés

Ezekből a nyilatkozatokból nemcsak Akunyin történelemfelfogása rajzolódik ki, de felsejlenek a tragikus eseményekben bővelkedő orosz történelem jellegzetességei is. A tüzes pecsétben megénekelt  összeesküvéseket, háborúkat megismerve, a kegyetlen varégok elől menekülő tragikus hősök, torzszülöttek és kémek sorsát követve igazat kell adnunk egy mára elfeledett emigráns katolikus reformkonzervatív filozófusnak. A magyar Menczer Béla Európa közös római örökségéről szóló 1957-es esszéjében találóan fogalmazta meg a számunkra sokszor nehezen érthető ország kultúrájának alapvonásait: „az oroszok bizonyos fokig a görögökre hasonlítanak. Történelmüket mohó és intrikus félistenek csinálták. Annaleseiket démonoktól megszállottak, meggyilkolt fivérek és férjek, bosszúvágyó Elektrák, gyászoló Antigonék népesítik be; rövid irodalmuk hatalmas eposzokból áll, tele vészterhes jövőt jósló siratókórusokkal, ésszel felfoghatatlan, titokteli végzettől sújtott férfiakkal és asszonyokkal.

A legtöbb orosz dologban van valami görög, de az oroszok soha nem ismerték a kék eget, a bölcsességet, az arányt. Nagy civilizációk közötti sivatagban élnek:

Európa, Perzsia, India és Kína között, akiknek rovására Oroszország ugyan terjeszkedni tudott, de akik egyikét sem volt képes asszimilálni. (…) A nagy orosz művészettől megborzongunk, s hátunkon végigfut a hideg. Oroszországban van valami küklopszi, szörnyű nagyság, amelyet csak csodálni lehet.”

„Van valami küklopszi, szörnyű nagyság, amelyet csak csodálni lehet.” (A Moszkvai Állami Egyetem főépülete.) Fotó: Vörös Szabolcs

A görög párhuzam A tüzes pecsét esetében is releváns. Akunyin ráébreszti az olvasót, hogy Oroszország és az orosz nemzeti identitás kialakulásában milyen felmérhetetlen jelentősége van Bizáncnak. Kijev, az állam egyik bölcsője például nem volt önálló egyházjogi szempontból, hiszen a keleti szláv metropolita a konstantinápolyi patriarkátus alá tartozott. A tatárjárás előtti korszakból ismert 22 metropolitából csak kettő nem volt görög származású. Az egyik legjelentősebb óorosz uralkodó, az 1054-ben bekövetkezett haláláig kijevi nagyfejedelem Bölcs Jaroszláv pedig függetlenedési törekvései ellenére Bizáncot tekintette mintának. (Jaroszláv Anasztázia nevű lánya a mi I. András magyar királyunkhoz ment feleségül.) Így épült fel a konstantinápolyi Hagia Sophia mintájára a kijevi Szent Szófia-székesegyház és a városnak éppúgy volt aranykapuja, mint a déli császári székhelynek.

A kötetnek is nevet adó kisregényben, A tüzes pecsétben egy félig szláv, félig görög bizánci hírszerző, Damianosz sorsát követhetjük, aki a Kijevben szerveződő orosz állam, majd a vikingek szándékainak kikémlelésére küldenek a 9. század közepén. Kiriánosz, a hírszerzést irányító titokzatos patrícius (nem mellesleg Damianosz apja) az alábbi szavakkal magyarázza meg a küldetés fontosságát: „A mi intézményünk azért született, hogy megvédje a szent tüzet és gondoskodjon arról, hogy ne hagyja el Konstantinápolyt, ahogy valaha elhagyta a bukott Rómát. A második Róma itt áll a Propontisz partján, harmadikra pedig semmi szükség.”

Akunyin alig rejtett történelmi utalással él: éppenséggel a már Moszkva-központú orosz állam tekintett magára harmadik Rómaként.

Ahogy tanulmányában a magyarországi russzista Filippov Szergej fogalmaz: Filofej szerzetes 16. században született nagyhatású elmélete szerint az első Róma, a keresztény Római Birodalom központja azért bukott el, mert „a latinok” „elszakadtak a pravoszláv keresztény hittől”, a második Róma, Konstantinápoly pedig elárulta az igaz hitet a pápának engedményeket adó, 1439-es firenzei unió megkötésével. (Az oszmán birodalom által halálosan fenyegetett bizánciak elfogadták, hogy a pápa lesz az egész keresztény egyház feje. A lépéstől a török elleni harc támogatását remélték.) Ilyen történelmi előzmények után máris jobban érteni azt a mai orosz hivatalos retorikában is gyakran felbukkanó ortodox küldetéstudatot, amely élesen bírálja a – Magyarországot is magában foglaló – „dekadens Nyugatot.”

A kötet második kisregényének, a Sátánköpetnek ugyancsak az ortodoxia és Bizánc a fő témája. A már említett Bölcs Jaroszláv kijevi udvarát azért keresi fel a konstantinápolyi pátriárka követe, hogy rábírja a nagyfejedelmet, egyháza maradjon hű Bizánchoz. A gazdag Kijevről és a hatalmát rafinált eszközökkel fitogtató uralkodóról szóló plasztikus leírások olvasása után még a 2014 óta zajló ukrajnai konfliktus is érthetőbbé válik. A geopolitikai és gazdasági megfontolások mellett az orosz beavatkozás mellett szólt a közös történelem és a kultúra is. Mivel az állam Kijevben is született, Moszkva számára elviselhetetlen, hogy Ukrajna ne az orosz világhoz, hanem a megvetett-félt Nyugathoz kötődjön. Így válnak érthetővé Vlagyimir Putyin elnök azon nyilatkozatai is, amelyek arról szólnak, hogy az oroszok és az ukránok lényegében egy népet alkotnak.

Ortodox pópa húsvéti szenteltvizet hint a hívekre a kijevi Pecserszka Lavra kolostorban. Fotó: Vörös Szabolcs

Ha az Ördögköpet az orosz állami öntudat regénye, akkor a kötet harmadik szövege, a Kökény fejedelem a káosztól és az idegen inváziótól való félelem metaforája. A 13. század elején járunk, hol van már a két évszázaddal azelőtti Kijev-központú orosz államszövetség magabiztossága! A szvirisztyeli fejedelemség ifjú ura éppoly szegény, mint alattvalói, még új csizmát sem vesz. A hajdani erős állam romjain kukorékoló helyi uracskák gyürkőznek egymással, miközben mindannyian rettegnek a nomád polovecektől (azaz kunoktól). Erő híján adófizetéssel és hízelgéssel próbálják elhárítani földjeiktől az így is menetrendszerűen érkező betöréseket. A regény főszereplőjének némi önfeledtséget csak a „fűszeres magyar vörösbor” meg a szomszéd herceg lánya iránt érzett szerelem okoz, egyébként úgy érzi: félnie kell a külvilágtól. Ez a kisregény a védtelenség-érzet metaforája:

Oroszország számára máig ki nem hevert sokk, hogy a mongolok meghódoltatták és két évszázadon át dominálták a sok kis apró államra szakadt közösségüket. Mintha a magyar királyoknak a muhi csata után még kétszáz éven keresztül kellett volna leborulniuk az éppen aktuális nagykán előtt, hízelegve és könyörögve a jobb bánásmódért.

Az oroszok csak a 15. század közepére szabadultak a keleti igától  – hogy aztán Nyugatról érkező inváziókkal harcoljanak. A 16. századtól kezdve lengyelek, svédek, franciák, németek meneteltek Moszkva felé a védtelen nyugati síkságokon keresztül. Ezért – függetlenül attól, Oroszországban cárizmus, kommunizmus vagy „demokrácia” van-e – máig a stratégiai gondolkodás alapja, hogy a potenciális ellenfeleket minél messzebb kell tartani az alig védhető nyugati határoktól. A hidegháború idején a frontvonal Berlin szívében, 1400 kilométerre Moszkvától húzódott. Így máris érthetőbb, miért nevezte Vlagyimir Putyin a „huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” a Szovjetunió széthullását és miért nem engedheti meg sem ő, sem egyetlen orosz vezető, hogy Ukrajna teljesen a nyugati orientációt válassza. Ebben az esetben ugyanis ötszáz kilométerre Moszkvától, az orosz-ukrán határon máris a potenciális ellenség világa kezdődne.

Akunyin könyve tehát nemcsak szórakoztat, de el is gondolkodtat. Amire pedig szükségünk van, hogy megértsük: mit és miért tesz Oroszország, ez a „küklopszi, szörnyű nagyság”.

Nyitókép: orosz katonák a győzelem napi parádén a moszkvai Vörös téren 2015. május 9-én. Fotó: AFP/RIA Novosztyi

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon! 

Kategória: Irodalom