Amikor Tamási Áron Zámbó Jimmyt hallgatja – gondolatok egy XXI. századi székely lakodalom után

·2019.08.16

Közéleti megszólalásainkat a drámai fordulatokkal járó, éles konfliktusokkal kísért nagy történetek uralják. Milyen viszonyban van mindez a magyar nép mindennapjaival? Papp István történész szerint hétköznapi történéseinkben ott rezeg a nagybetűs történelem, ám nem olyan látványosan, kristálytisztán és gyorsan pörgő módon, mint ahogy sokan gondolják. Mindezt szerzőnk egy Londonban összeismerkedett Békés megyei fiú és székely lány farkaslaki lagzijának példáján érzékelteti.

A Nyikó, vagy ahogy az itteniek mondják, Fehér-Nyikó békésen csordogáló apró patakocska, mely szelíden bukik át a sziklából finomra csiszolt kavicsokon, senkit sem fenyegetve. Egy kisgyerek könnyedén átkelhetne rajta, legfeljebb a bokáját csiklandozná a jéghideg víz. Ám nem volt ez mindig így, hiszen 2006-ban egy augusztusi napon a váratlanul lezúduló hatalmas eső sokszorosára duzzasztotta a Fehér-Nyikó vizét, szétdúlva a part menti házakat. Szerencsére hamar jött a segítség, és mára biztos kőgát védi a falut, ahol vagyunk: Farkaslakát. A Tamási Áron Művelődési Otthon falán emléktábla hirdeti a víz magasságát, ami bizony elég tekintélyesnek mondható: ha nyakamba veszem a kisebbik lányom, a feje búbja súrolja a vonalat.

Nem Erdélyt járó turistaként bóklászunk errefelé, hanem sokkal gyakorlatiasabb okból. A délutáni lakodalom helyét kerestük meg. A manapság ritkuló nagycsaládi összejövetelek egyikére érkeztünk, 12 órás buszozást követően. S ha már alkalom adódott e messzi tájra s nevezetes faluba való megérkezésre, akkor igyekszem kicsit az itteniek s a vendégek lelkében is széjjel nézni. Nincs erre jobb esély egy esküvőnél, s az azt követő mulatságnál. Nevezetes elődöt próbálok a magam szerény eszközeivel követni. Kovács Imre, A néma forradalom írója 1943 augusztusában az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagban tett közzé egy nagyszerű írást Lakodalom címmel, amelyben Gyomán, családja és ismerősei körében szerzett élményeit gyúrta szociografikus esszévé.

A székelyudvarhelyi buszállomáson a vőlegény, Tamás fogad minket. 39 éves, „Kicsit elkéstem már a nősüléssel” – mondja. Egy Békés megyei faluból, Csorvásról indult el szerencsét próbálni, és asztalosként londoni építkezéseken talált munkát. De nem elégedett, nem szereti a kinti világot. Inkább Ausztriában élne, de szóba jön még Békés megye, sőt akár felesége szülőfaluja, Farkaslaka is. „Tudod, itt mindenki magyar, magyarul beszélnek” – veti közbe. Bár Viola éppen most akart receptet kiváltani egy székelyudvarhelyi patikában, s nem értették. Ő nem beszél románul, így angolra váltott, amit meg a patikus nem beszélt. Vannak még nyelvi nehézségek. Apropó, Viola. Ő 33 éves, hat éve alkotnak egy párt Tamással, kint ismerkedtek meg. A szép szőke lány eleinte gyerekekre vigyázott, majd idősgondozással foglalkozott. A jövőt még tervezik, gyermekvállalás is szerepel az elképzelések között, de a kontúrok még bizonytalanok.

Péntek kora este falunéző sétára indulunk. A Fő utcán éppen betonárkot alakítanak ki, a markoló csendesen szunnyad, mint egy jóllakott szúnyog, s közben a munkások a vízmércével állítják egyenesre az árok szélét. Az utcák aszfaltozottak és különös neveket viselnek: Alsó és Felső Fancsaliak utcája, Hadnagyék és Ballák utcája, de akad itt Kalóz, Pap és Sáros utca is. Véletlenül az utóbbira tévedünk, ami különösképpen hasznos, mivel itt él a menyasszony családja. Az utcára néző ház mögött két részre osztott, hosszú telek. Vékony, szőke, szandálos férfi hívogat be kedvesen, jezsuita címeres pólóban. Mint kiderül Géza atya, Viola nagybátyja, Párizsban és Londonban tanult szerzetes, aki Chilében is élt, és 2013 óta a szatmárnémeti rendházban szolgál három társával egyetemben. Ha valaki meg akarja érteni, mit jelent a valódi népegyház, ő ragyogó példát mutat. Semmi papos nincsen benne, ami gyermekkorom szóhasználatában a hétköznapi emberektől való elhatárolódás szolidabb és erősebb jelenségeit tükrözi. Géza atya első szóra tegeződik, könnyedén felhajtja a köményes pálinkát, végig sétálja a templomhoz vezető utat, és sietve öltözik át a misére, hogy összeadja az ifjú párt. Később, a lagziban önfeledten táncol a vőlegény édesanyjával, aki nyugdíjba vonulása előtt takarítónőként kereste a kenyerét. Géza atya lefegyverzően szelíd és intelligens. Tudakolom véleményét a pápalátogatásról. „Tudod, nagy esemény ez nekünk. A többségben élők nagyon nehezen értik meg a kisebbség véleményét. Nem feltétlenül rossz szándékból, vagy félreértésből, egyszerűen más észjárást kíván mindez. Igen örvendtünk, hogy Ferenc pápa meglátogatott minket, elismerve ezzel különálló létünket” – magyarázza.

A házban különben afféle előbuli zajlik, az udvaron kis ketrecbe zárták a csirkéket, mellette micset grilleznek. Mi a szőlővel befuttatott verandán beszélgetünk, a nagymama borát kortyolgatva. A gyerekek hamar felderítik a portát, s magam is körbenézek. Sütő András csodálatos képei jutnak eszembe az Anyám könnyű álmot ígérből, amely a paraszti világ elmúlásának manapság keveset idézett alkotása. Sütő sorba vette édesapja földműves, iparos, méhész, fuvaros életének tárgyi emlékeit. Itt is körbenézek a hajdani csűrben, pajtában, s a mára lucernássá szelídült szép kertben. Nincsenek már állatok. Felesleges kasok, régi lócák, kivénhedt sarlók pihennek a sűrű porban. Munkás évek csendben elmúló emlékei. Amúgy a faluban általános jelenség az állattartás visszaszorulása, s már a hajdani szénégető világ is egyre inkább a múlté. Számomra meglepő módon a menyasszony násznagya éppen az erdőművelésben testet öltő szorgalommal magyarázza Farkaslaka tehetős mivoltát, mondván, a hajdani baksás emberek szép pénzt tudtak gyűjteni.

S valóban, kellemesen csalódok várakozásaimban, mert számos rendezett telket, módos, tekintélyes házat látok. Még némi párhuzamot is érzek a magyarországi faluképpel, mivel itt is igen sok családi otthont emeltek a 70-es években, ugyanakkor, amikor nálunk is meglódult a falusi házak építése. Ez onnét tudható, hogy nem csupán kereszt zárja le a házak tetőgerincét, hanem számos helyen az építés évszámát is jelezték a falon. Ám e helyütt a Kádár-kockák helyett jobban megtartották a hagyományos képet, számos portán gyönyörűen faragott székelykapuk köszöntik a belépni szándékozót. Farkaslaka kisebb központja a tájnak, 9 kisebb falucska tartozik hozzá, s olyan 1800-2000 ember lakhatja. Beszélgetünk az elemi iskola könyvtárosával is, aki meséli, hogy 25-30 gyerek jár egy osztályba, ami emelkedő létszám. Több felől is halljuk, hogy hazajönnek vagy nem mennek el a fiatalok, mert helyben és a környéken akad munka. Amúgy a 60-as nemzedék körében is él a magyarországi munkavállalás tapasztalata: egy asszony az Örs vezér terétől nem messze dolgozott felszolgálóként, míg a menyasszony egyik nagybátyja Érden és Budaörsön végzett kőműves munkát.

Szombat délelőtt kapaszkodunk fel a Tamási-emlékházba. A csöppnyi, három helyiségből álló házacskában nőtt fel az író szüleivel és négy testvérével. Szinte már hagyomány, hogy mindig a Tamási család leszármazottai a gondnokok és az idegenek vezetői: most Gáspár unokájának felesége, egy negyvenes éveiben járó kedves hölgy kalauzol. A tornácon koszorúk és nemzeti színű szalagok jelzik a hely némiképp zarándokház jellegét. Pedig Tamási Áron nem alkalmas a szoborrá merevedett nemzeti ikon szerepére, ennél izgalmasabb, érdekesebb, vitálisabb író volt. Példa erre a IX. honvéd hadtestparancsnokságnak készített cenzori jelentés 1943-ból, amely szerint az Ábel a rengetegben „nem alkalmas a katonaeszmény és hazafias érzés ápolására és fejlesztésére”. A falon olvasható igen érdekes dokumentum remek bizonyság arra, hogy Tamási egyetemes író volt, nem szorult a szűk lokális keretek közé. Ha emlékeim nem csalnak, a rendszerváltás táján ő és Sütő András volt Magyarországon a két első számú erdélyi író, s mára – legalábbis a népszerűség tekintetében – Nyírő József és Wass Albert vette át a helyüket. Fontos váltás ez, ami árulkodik – mondjuk úgy – a nemzettudat zavarairól is. Személy szerint nem a közöttük való választást szeretném erőltetni, inkább a helyük pontos kijelölését. Míg Tamásit és Sütőt egyetemes esztétikai értékeket képviselő, kimagasló egyéniségeknek tartom, addig Nyírőt és Wasst regionális értékű írónak. Példának okáért a Nyikó völgyének Nyírő volt az egyik leghűbb krónikása, akiben egyszerre mutatkozott meg a népi íróknál is mélyebb szociális érzék a magyar társdalom számkivetett rétegei iránt (vándorcigányok, erdei koldusok), s társult mindez a Horthy-család émelyítő imádatával, és az 1945 utáni szélsőjobbos emigrációban való szerepvállalással.

No, de térjünk vissza a lakodalmi sereghez. Három jól elkülöníthető csoport rajzolódik ki: létszámban legnagyobb a menyasszony helyben élő rokonsága, ennél kisebb a vőlegény csorvási vagy onnét elszármazott unokatestvéreiből, nagynénjeiből, s azok férjeiből és feleségeiből álló réteg. Végül elkülönül egy 15 főre rúgó – mondjuk így – londoni csapat, akik a házaspár kinti baráti társaságát alkotják. Akad közöttük válófélben lévő, félállásban konyhában besegítő masszőr, s a világot bejáró informatikus is. Szép kocsikkal, párral, de inkább egyedül érkeztek – s mindnyájan gyermek nélkül. Bár lehet, hogy pontatlan és igaztalan benyomás, de mintha inkább a kocsi lenne meg körükben a kicsi helyett. Ez nem értékítélet, pusztán az első, s meglehet felületes tény rögzítése. Valóban fontos lenne megvizsgálni a kint élő, dolgozó magyarok körében a gyermekvállalás hajlandóságát és a családok stabilitását. Nem tudom, szomorú lenne-e a kép, de minden bizonnyal tanulságos. Amúgy ezek a középkorú emberek statisztikailag többségükben még magyarországi lakosok. Nagy kérdés, hogy ha a szülők 70 év körüli generációja elkezd búcsúzni a földi világtól, vajon ők hol vernek véglegesen cöveket. Lehet, hogy akkor válik igazán láthatóvá, mi magyarok mennyire szétszóródtunk az elmúlt 30 esztendőben, a stabil politikai határok mellett is.

A tulajdonképpeni lakodalom szombat délután fél négykor a vőlegény búcsúztatásával indul és a vasárnapi déli morzsaebéddel ér véget. Érdekes megfigyelni, hogyan próbálják a helyiek a régi kereteket az új tartalomhoz igazítani. Az árvalányhajas vőfély a művelődési házban mikrofonnal erősíti a hangját, s óva inti a közönséget a mobilok túlzott használatától. Mivel nincsen fiús ház, pontosabban az innét jó ötszáz kilométerre található, a vőlegény, Tamás kikérése a lányos ház szomszédságában zajlik, a csűr előtti betonos udvaron. Innét ballagunk át Violáékhoz, a fenyőággal ékesített kapuk alatt. A népviseletbe öltözött koszorúslányok munkája mindez, ahogy a leendő házaspár autójának felszalagozása is. A menyasszony családja az édesanyából és a 83 éves, karakteres egyéniségnek mutatkozó nagymamából áll. A nénit Matildnak hívják, elhunyt nővére után kapta a nevét, aki éppen Matild napján született. A menyasszony kikérése nagyon szórakoztató: először egy rokon kislányt öltöztetnek be, majd a nagymama tűnik fel menyasszonyi fátyolban. Mivel Tamás egyikőjüket sem fogadja el, így végül felbukkan Viola sudár alakja a lépcső tetején.

Gyalog vonulunk a templomba, s a korábban bemutatott jezsuita nagybácsi, Géza atya adja össze az ifjú párt, tapintatosan magyarázva a szertartás rendjét mindazoknak, akik először léphették át Isten házának küszöbét. Tanulságos, hogy csak helybeliek áldoznak, mintha részükről erősebb lenne a hitbéli kötődés. A fényképezkedés után elporoszkálunk a Tamási Áron Művelődési Otthonba, vagy a kultúrotthonba, ahogy az idevalósiak röviden mondják, tükrözve a még dallamos tájnyelvet is megterhelő bürokratikus szóhasználatot. A szépen felújított művelődési házban az utóbbi évek legnagyobb rendezvényén vehetünk részt: hét asztalnál 160 vendég foglal helyet. A terem egyik sarkából Tamási Áron grafikus arcképe néz le ránk, szegény nem mutat valami jól a színpad mellé szorítva. Kicsit az az érzésem, hogy a szebbik nem hajdani szenvedélyes hódolója huncut mosolygással figyeli a lakodalmi sokadalmat.

A lagzi menete hasonló mint otthon, bár némileg más azért a tagolás. Itt nem a megszokott tyúkhúsleves csigatésztával az első fogás, hanem disznóhúsból készített finom pörkölt. Később érkezik a csorbaleves, majd jóval éjfél után a sültek és a töltött káposzta. A menyasszonytáncra hajnali kettő körül kerül sor, s bizony hullik itt mindenféle pénz. Akad euró, forint és lej is a kosárban, ami tükrözi az ifjú pár különleges helyzetét és a vendégek tarkaságát is: ők Nagy-Britanniában élnek, vendégeik Magyarország és Románia állampolgárai, ráadásul Tamás szenvedélyes AC Milan szurkoló, aki meccsekre is szeret elutazni. Így aztán lesz itt helye mindenféle pénznek. Míg bent folyik a mulatság, s az áfonya- és szilvapálinka fogytával egy idő után Zámbó Jimmyt hallgathat a falon figyelő Tamási Áron, az épület körül fogócskáznak a gyerekek, s közben angol szót hallok. Az egyik Londonban élő csorvási férfi egy rózsaszín ingbe bújt, zergekalapos, amerikai nyakkendőt viselő ír férfivel cseveg, akinek a barátnője szintén csorvási. Small talk zajlik itt, kérem.

Odabent a vőfély visszaszerzi a kezdeményezést s mindenféle játékokkal szórakoztatja az ifjú arát és urát: Tamásnak berúzsozzák a száját, míg Violának ellopják a cipőjét. Mi végül hajnali egykor jövünk el, eddig bírják ébren a lányaink. Az este már hűvös, kisebbik lányomnak lábszárig ér a ráterített zakóm, miközben a Nyikó zúgását hallgatjuk séta közben.

A panzióban, ahol lakunk, évfordulós ünnepet tartanak: az 1989-ben született, vagyis 30 esztendős farkaslakiak jöttek össze egy jót bulizni. Mint mesélik, errefelé bevett szokás mindez, s könnyű is összeszedni az egyidős embereket, mert a többség még helyben él. Nem alszunk túl sokat, másnap kora délelőtt már a petyhüdt barátok lamentálását hallgatom arról, hogy Zámbó Jimmy igenis hitelesen szólhat egy jó lagziban, bár amúgy nyilvánvalóan zsé kategóriás, vagy még az alatti zene. A tűző napban még egyszer elmegyünk az Otthonba, legalább ötven ember gyülekezett össze a bőséges maradékot apasztó morzsaebédre. Ahogy végignézek a jelenlévőkön, valahogy jóleső elégedettség jár el. Bár ez már nem Tamási Áron faluja, hiszen elmúlt az ő világa, talán mégsem lehetett elégedetlen, ha a jóízűen falatozó emberekre pillantott. A finom, apró töltelékekből álló káposzta szépen fogy, s közben lendületes, dinamikus emberi közösség formálódik. Mit is mondhatnánk e kis körkép végén, mint amit feleségem idős édesapja kívánt a fiataloknak: hosszú, békés, boldog házasságot!

 

Borítókép: székelyföldi esküvő 1989-ben. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Ha fontosnak tartja munkánkat, céljainkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: sztori