Lehetek-e önmagammal egy szobában? Egy új jobboldali konzervatív töprengése
Csak egy vidéki, jobboldali szavazó, akinek a politológia diplomája több mint 20 éves – így írja körül magát Felföldi Zoltán, aki szerint az ő meggyőződéses orbánizmusa és „konzervatizmusa” cseppet sem zárja ki egymást. A szerző jól érvel álláspontja mellett, ráadásul a Válasz Online-on Körösényi András és Mándi Tibor által indított vitába száll be. Írását ezért közöljük – és azért, mert orbánista új jobboldaliként köntörfalazás nélkül, őszintén ír rokonszenvéről az autoriter rendszerek iránt, s természetesnek tekinti, hogy „az elitbe bekerülni – arisztokratává válni – mindig úgy lehetett, ha valaki az uralkodóhoz közel volt, neki szolgálatokat tett. Mindössze annyi változás történt, hogy az új elitbe törekvők régen földet kaptak, ma pedig állami megrendelést”. Felföldi írását tehát nem az egyetértés jeleként közöljük, hanem bizonyságul, hogy van még esély a kulturált vitákra a magyar közéletben.
×××
Olvasom a Nagyon Okos Emberek vitáját arról, hogy akkor most mi is van a konzervatívokkal meg az úgynevezett új jobboldaliakkal. És nem tudom, hogy akkor most lehetek-e önmagammal egy szobában vagy sem. Esetleg, ha éppen bent vagyok egy szobában, akkor azonnal ki kell-e jönnöm, ha közben bemegyek? Vagy maradhatok odabent? Sőt lehet, hogy nemcsak, hogy nem lehetek egy szobában magammal, de nem is létezem? Valahogy úgy érzem magam, mint az a 100 éves ház érezhette magát, amelynek a felújítását terveztem néhány évvel ezelőtt. Ültünk a szomszéd ház teraszán az építész tervezővel és a statikussal, fröccsöt ittunk (milyen szép konzervatív életkép!), és a felújítást tárgyaltuk. A statikus azt bizonygatta az építész tervezőnek, hogy az általa tervezett egyik megoldás statikailag nem fog működni. Csakhogy a 100 éves ház is éppen azzal a megoldással készült, és állt ott 100 éve. Köszönte szépen, jól megvolt. Az építész tervező megfordult, rámutatott a 100 éves házra, és azt kérdezte: Jóska, akkor az ott, amit látunk, az valójában nincs is?
Merthogy konzervatív vagyok. És új jobboldali, amennyiben az új jobboldali kifejezés azokat takarja, akik Magyarországon a mai kormányzati politikával azonosulnak, netán az azonosulásukat nyilvánosan is vállalják („kormányemberség”). És akik, ha osztrákok lennének, a Szabadságpártra, ha olaszok, a Salvini féle Ligára, ha németek, az AfD-re, ha franciák, a Nemzeti Frontra, ha amerikaiak, akkor Donald Trumpra szavaznának. Igaz, nem érzem magam újdonsült jobboldalinak, mert ideológiai alapállásom és politikai nézeteim 30 éve nem változtak. Sokkal inkább azokat a nyugat-európai – nevükben jobboldali, konzervatív vagy kereszténydemokrata – pártokat nevezném új jobboldaliaknak, akikről mára sok dolog elmondható, csak az nem, hogy jobboldaliak lennének; akik a hagyományos jobboldali értékeket és jobboldali politikát elhagyták, és helyette – névleg jobboldali pártokként – valami teljesen új és hajmeresztő dolgot művelnek. Mintapéldánya ennek a német CDU, de még a brit toryk is, akik 2010-es választási győzelmük után, ahelyett, hogy feloldották volna a hagyományos rókavadászat tilalmát, amelyet a munkáspárti kormány vezetett be, inkább a homoszexuális házasságot legalizálták, ezzel komoly csalódást okozva sokak mellett az emblematikus angol konzervatív gondolkodónak, Roger Scrutonnak.
Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”? | Válasz Online
De ha ez a terminológia, akkor új jobboldali vagyok. Ami egyben azt is jelenti, hogy radikális, csak ezt a kifejezést kevésbé használjuk, mert egykor lefoglalta magának a mára se nem radikális, se nem jobboldali Jobbik.
Hogyan lehet valaki egyszerre konzervatív és új (radikális) jobboldali? Lássuk először a konzervatizmust (szerintem konzervatizmus és nem konzervativizmus, ahogyan az angolban is conservatism, nem pedig conservativism)!
Konzervatizmus és a konzervatívok új jobboldal kritikája
Hosszú a vita a konzervatizmus mibenlétéről. Vajon ez egy viselkedésmód, attitűd, amelyet az újjal szembeni szkepszis, a régihez, a beválthoz – ha az mégoly tökéletlen is – való ragaszkodás, a harc helyett inkább a szemlélődés jellemez, vagy – politikai cselekvést megalapozó – ideológiai alapállás? Ha az utóbbi, akkor mi ez az ideológiai alapállás, és mi az ebből következő politikai cselekvés? Vajon csak a változással szembeni ellenállás, a meglévő megőrzésére, a változás feltartóztatására vagy legalábbis lassítására való törekvés, esetleg egy olyan absztrakt értékhalmaz, amely jól körül határolható és leírható? Ha igen, mi ez az értékhalmaz? Sokan foglaltak már állást ezekben a kérdésekben. Ha vita is van mindebben, az tagadhatatlan, hogy a konzervatizmus egy – legitim – értelmezése mindenképpen az, hogy ez egy ideológia, egy értékhalmaz, ami szavakban megfogalmazható, és amelyből politikai cselekvések vezethetők le. Olyan jellemzői vannak a konzervatizmusnak, mint például a tradicionális értékek igenlése; a vallásos érzület, az isteni rendbe vetett hit, és a keresztény erények elfogadása; az emberi természettel és a racionális lehetőségekkel kapcsolatos szkepticizmus; a társadalomnak organikus és hierarchikus egységként való fölfogása, amely a családon, mint alapvető társadalmi egységen és a magántulajdon fontosságán alapul; az erős nemzeti (angoloknál birodalmi) érzés; a rendpártiság; a tekintélytisztelet, a politikai és szellemi autoritás elfogadása; a (tömeg)demokráciával szembeni szkepszis, a hagyományok és tapasztalatok fontossága; valamint annak megértése, hogy a politika hatómezeje erősen korlátozott.
Ugyanakkor a konzervatizmus egy hozzáállás is a dolgokhoz, ami a gyakorlatban működő tökéletlent előnyben részesíti a csak elméletben létező tökéletessel szemben. Egy konzervatív tudja, hogy ez a világ nem tökéletes, és hogy nem is lehet tökéletes világot létrehozni. A konzervatív realista: elfogadja a jelen világ realitásait, és ennek a realitásnak megfelelően él és cselekszik.
Mi a helyzet az új jobboldallal? A fent felsorolt értékek álláspontom szerint az új jobboldalra is jellemzők. A konzervatív kritikák az új jobboldallal szemben elsősorban arra vonatkoznak, hogy az új jobboldal tagjai szerintük lelkes hívei a többségi demokráciának, amellyel szemben a konzervatívok szkepszissel viseltetnek, a politika korlátozott hatóköre helyett a politika mindenhatóságában hisznek, elitellenesek, populisták és radikálisok.
Mindez azonban részben azt jelenti, hogy ezek a kritikus konzervatívok félreértik az (új) jobboldalt, részben pedig azt, hogy elveszítették a konzervatizmus egyik legfontosabb jellemzőjét: a realitásérzéket, és vele azt a képességet, hogy alkalmazkodjon a jelen világ valóságához. Véleményem szerint ugyanis az új jobboldal egyáltalán nem lelkes demokrácia-párti, nem hisz a politika mindenhatóságában, és nem elitellenes. A populizmus és a radikalizmus valóban jellemző az új jobboldalra / a kormányra, ezek azonban – mint alább kísérletet teszek ennek alátámasztására – nem feltétlenül idegenek a konzervatív gondolkodástól és a konzervatív politikától.
Lássuk sorjában!
A demokráciáról
A demokrácia mindig többségi elven működik, ezért a többségi demokrácia kifejezés véleményem szerint redundancia. A mai politikai rendszert leíró megfelelő kifejezés inkább a tömegdemokrácia, amit a továbbiakban használni fogok. Az, hogy az új jobboldaliak használják a tömegdemokrácia által nyújtott kereteket, és ebben – a konzervatívoktól és a jobboldaliaktól is idegen – hatalommegszerzési és kormányzati formában sikeresek, nem azt jelenti, hogy lelkes hívei is lennének annak. Csupán azt, hogy nem veszítették el konzervatív realitásérzéküket: miközben szkeptikusak a tömegdemokráciával szemben, és azt pillanatnyi történelmi képződménynek tartják, elfogadják annak realitásait, tudomásul veszik, hogy most ez van, ebben a rendszerben kell hatalomra jutni. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mint az új jobboldaliak szimpátiája olyan, autoriter rendszerek irányában, mint pl. Franco Spanyolországa, Pinochet Chiléje vagy – igen – Putyin Oroszországa.
Nem a tömegdemokráciával szembeni alapvető hozzáállás különbözteti meg tehát őket a kritikus konzervatívoktól, hanem a gyakorlati cselekvés: realista konzervatívként viselkednek a tömegdemokrácia kereti között. Nem akarom persze azt mondani, hogy elítélendő az a konzervatív magatartás, amelyik a választási harc helyett inkább visszahúzódik a hűvös könyvtárszobákba, ez is egy konzervatív válasz. De az is, hogy beleállunk a rendszerbe, és kihozzuk belőle a maximumot – a saját, konzervatív értékeink és világunk védelmében.
És miközben konzervatív alapállásból lehet hiányolni azt a parlamenti politizálást, amelyben a parlamenti képviselők saját személyes meggyőződésük alapján, a közjó érdekében szabadon tanácskozhatnak (majd szavazhatnak), realista nézőpontból látni kell azt, hogy tömegdemokráciában – amelyet, még egyszer hangsúlyozom: sem a jobboldaliak, sem a konzervatívok nem szeretnek – mindenhol frakcióvezetők által kikényszerített frakciófegyelem működik, egyetlen (konzervatív) párt képviselői sem szavazgatnak saját meggyőződésük szerint, össze-vissza a parlamentben, néhány lelkiismereti, és/vagy nagyon súlyos egyéb kérdés (pl. abortusz kérdése, brexit) kivételével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a parlamenti demokrácia ne működne, és hogy ne létezne érdemi, személyes politikai meggyőződéseken alapuló vita, csak azt, hogy ezek a viták a parlamenti ülésteremből eggyel előbbre, a frakcióülésekre kerültek, ahol kialakul a parlamenti vitában és szavazáson minden frakciótag által képviselendő álláspont. A kormánypárti frakcióüléseken pedig – a hírek szerint – nem egy esetben a miniszterelnök álláspontja is kisebbségbe került már. Ő aztán ilyenkor is a többségi, a frakcióálláspontot képviseli.
A politika mindenhatóságáról vagy korlátozott hatóköréről
Az új jobboldaliak nem hisznek a politika mindenhatóságában, annak korlátozott hatókörével nagyon is tisztában vannak. Például, amikor azzal szembesülnek, hogy mennyire messze van a jelenlegi politikai főáramtól az az érzés- és gondolatvilág, amelyet gyerekeik a fővárosi és nagyvárosi elit gimnáziumokban szívnak magukba. Vagy hogy a jelenlegi politikai főárammal szemben hogyan alakítja át tömegek gondolkodását a homoszexuális lobbi. De az is sokat elárul, amikor az új jobboldaliak arról panaszkodnak, hogy a bürokrácia hogyan akadályozza a politikai akarat érvényesülését, hogy mennyire korlátozott az, amit politikai akarattal keresztül tudnak vinni. Természetesen politikájukkal minél több mindent el szeretnének érni. Nem azt gondolják-gondoljuk azonban, hogy a politika mindenható. Azt viszont igen, hogy abban a korlátozott hatókörben, amiben a politika hatni tud, el kell menni a falig.
Az elitellenességről
Az elitellenesség sem igaz. Senkinek nincsen baja az elittel az új jobboldalon. Való igaz, hogy az új jobboldal harcol a belvárosi, liberális entellektüelekkel, a progresszív liberalizmus és a politikai korrektség nemzetközi képviselőivel (pl. CEU), a magukat hamvas civil szervezetként eladni próbáló, globális NGO-kal, valamint mindezek finanszírozóival (pl. Soros). Ez azonban egyrészt nem elitellenesség, másrészt ezen személyek és szervezetek megítélésében véleményem szerint nincsen különbség az új jobboldali és a konzervatív gondolkodás között. (Kivétel talán a CEU, ahol a fővárosi és a nagyvárosi társadalomtudományos értelmiség nagy része, ideológiai alapállástól és politikai nézetektől függetlenül felsorakozott a CEU védelmében – néhány érthető és sok érthetetlen okból kifolyólag.)
Az pedig, hogy bizonyos értelemben plebejus politizálás zajlik, amelynek deklarált és valós célja a „köznép” érdekeinek szolgálata, szintén nem jelenti azt, hogy az új jobboldal elitellenes lenne. Senki nem akarja lefejezni a társadalmat, senki nem akarja elvenni a gazdagok vagyonát, vagy kiszorítani az értelmiségi szülők gyerekeit a felsőoktatásból, amint ezekre már voltak példák a magyar történelemben. Szakpolitikai szinten sem jelenik meg az elitellenesség. Elég csak az egykulcsos személyi jövedelemadóra gondolni. Az lenne elitellenes, ha a leggazdagabbakat magas kulcsú, progresszív adózással büntetnék.
Ugyanakkor, kétségtelen, hogy bizonyos értelemben elitcserére irányuló törekvés van. Az elitcserére törekvés azonban nem egyenlő az elitellenességgel. Az a módszer pedig, ahogyan az új elit kialakul és lecseréli a régit, nem újdonság a (magyar) történelemben. Az elitbe bekerülni – arisztokratává válni – mindig úgy lehetett, ha valaki az uralkodóhoz közel volt, neki szolgálatokat tett. Ezekből lettek a nemesi oklevelek, a bárói, grófi, hercegi címek és a földbirtokok. Az uralkodónak tett szolgálat sokszor a csatatéren tanúsított hősies magatartás volt, de ez nem mindig külső ellenséggel vívott csatát jelentett, hanem gyakran az uralkodó belső ellenzékének megsemmisítésében való aktív részvételt (mint például István és Koppány harca esetében). Vagyis az elitbe újonnan való bekerülés mindig az uralkodó szolgálatától és akaratától függött. Így volt ez nemcsak Istvánnál, de a török kiűzése utáni Újszerzeményi Bizottságnál, vagy éppen a Horthy Miklós által alapított Vitézi Rend esetében is. Ha úgy tetszik, ez egy nagyon régi és szép konzervatív hagyomány… Mindössze annyi változás történt, hogy az új elitbe törekvők régen földet kaptak, ma pedig állami megrendelést. Valamint, hogy ez az elitcsere a korábbiakhoz képest kulturált módon – felnégyelés, vérpad, akasztás és teljes vagyonelkobzás nélkül – zajlik. Az is igaz persze, hogy ezen új elit esetében is szükség lesz néhány generációra, mire egy kifinomult elitről beszélhetünk.
A populizmusról
A populizmus – amely valóban jellemzője az új jobboldalnak – visszavezet a demokrácia kérdéséhez. Ha egyszer bárminemű politikai hatalomgyakorlás előfeltétele a többség megszerzése, akkor a többség megszerzéséhez vezető, sikeres módszereket, eszközöket kell alkalmazni. A populizmus, amiről most beszélünk, véleményem szerint nem egy ideológia vagy egy politikai program, hanem egy ilyen eszköz, ebben az értelemben rokon értelmű szava a demagógiának. A demagógia, mint kifejezés, ugyan nem került elő a kritikus konzervatívoknak az új jobboldaliakkal szemben megfogalmazott kritikájában, ugyanakkor a populizmus – abban az értelemben, amelyben használták – több-kevesebb átfedést mutat a demagógiával. A populizmust más jelentésben (a nép szembefordítása a hatalmon lévőkkel) nehéz is lenne elképzelni és alkalmazni a kilenc éve kormányzó párt pozíciójából. A kritizált populizmus tehát értelmezésem szerint népszerű(sködő), nagyokat mondó, sokat ígérő, az érzelmekre, vagy gyakran az elemi ösztönökre ható, néhány egyszerű dolgot ezerszer sulykoló, egyszerű nyelvezetet használó politikai érvelés, aminek része az ellenségkép kreálása és az ellenség elleni harc hirdetése.
A legtöbb politikai szereplő alkalmazza ezt az eszközt, csak van, aki sikeresebben, van, aki kevésbé sikeresen. Általában az a különbség az ilyen értelemben vett populizmus és a kulturált politikai érvelés között, hogy a kulturált politikai érvelést mindig én alkalmazom, a populizmust pedig a politikai ellenfelem… Mindez a tömegdemokrácia szükségszerű velejárója. Lehet ezt nem szeretni, lehet elegánsan fintorogni, de ha azt szeretnénk, hogy az általunk fontosnak tartott értékek (is) érvényesüljenek a politikában, akkor érdemes tudomásul venni, hogy a politikai cselekvés jogának megszerzéséhez szükséges egyik eszközről beszélünk. Ahhoz például, hogy a kereszténység, vagy éppen a magyar történeti alkotmány az Alaptörvény sarokköveivé váljanak, vagy az egy férfi és egy a nő házasságán alapuló hagyományos családmodell alkotmányos védelmet kapjon (klasszikus konzervatív értékek!), kétharmados parlamenti többséget kellett szerezni. Ez pedig populizmus nélkül nem megy, legalábbis eddig még senkinek nem sikerült. Mondhatni, a populizmus újra és újra történő bevetése klasszikus konzervatív politizálás: egy nem tökéletes, de működő eszközhöz való ragaszkodás, ahelyett, hogy ezt az eszközt lecserélnék valami új, sokkal bizonytalanabb eredményt ígérő eszközre. Elismerem, hogy ezzel elérkeztünk „a cél szentesíti az eszközt” dilemmához, azt viszont nem, hogy az alkalmazott populizmus túl lenne azon a vörös vonalon, amelyen túl már nem lehet eszközöket bevetni a kívánt cél eléréséhez.
A radikalizmusról
A radikalizmus első hallásra valóban idegen a konzervatizmustól. Mit jelent azonban ez a radikalizmus? Jelenti egyrészt az expressis verbis kifejezett nézetek és az ezekből levezethető és ténylegesen gyakorolt politikai cselekvések meghökkentő voltát, a középtől, a konszenzustól való nagy távolságát. Ez azonban abból adódik, hogy az elmúlt 70 – de legfőképpen az elmúlt 30 – évben a politikai és közgondolkodás, valamint a közbeszéd rendkívüli mértékben balra tolódott – a reagen-i és a thatcher-i „konzervatív forradalom” ellenére is. A politikai közép, a centrum balra tolódásával mára „radikálisok”, „szélsőségesek”, a baloldal által meghatározott közbeszéd és közgondolkodás számára „elfogadhatatlanok” lettek olyan álláspontok, amelyek korábban természetesek voltak. Ha ma valaki ellenzi a homoszexualitás nyilvános demonstrálását, az már radikális. Pedig néhány évtizede ez volt az általánosan elfogadott – egyébként konzervatív – hozzáállás.
A radikalizmus másik – eredeti – jelentésében egy módszert ír le. Hirtelen, gyorsan megtenni, sőt: erőszakosan, ha kell, akkor harccal keresztülvinni valamit. Ez lehet idegen a konzervatív lelkülettől. Ha azonban azzal szembesülünk, hogy a számunkra fontos, fentebb felsorolt konzervatív értékeket, az általunk szeretett világot komoly támadás érte és éri folyamatosan, és ez a világ elindult a felszámolódás felé, akkor dönteni kell: visszahúzódunk a hűvös könyvtárszobába (azt kockáztatva, hogy eljön az az idő, amikor a könyvtárat is ránk robbantják), vagy harcolunk azokért az értékekért, amelyeket konzervatívként magunkéinak vallunk, és azért a világért, amit szeretünk. Mondhatni, ez napjaink konzervatív dilemmája. (Korábban az volt a konzervatív dilemma, hogy mihez kezdjenek a konzervatívok egy olyan országban, ahol nincs mit konzerválni, mert egy erőszakos politikai rendszer – pl. a kommunizmus – a szerves fejlődést megakasztotta, a társadalmat szétzilálta és a hagyományokat megszüntette (konzervatív paradoxon). Erre volt a válasz, hogy a konzervatívok nem pusztán konzerválni akarnak valamit, hanem az adott helytől és időtől függetlenül is értelmezhető, általános értékeket (is) képviselnek.)
Amennyiben egy konzervatívnak valóban sajátja a realitásérzék, és a jelen világ realitásainak megfelelően él és cselekszik, akkor konzervatív mivoltától egyáltalán nem idegen, ha beleáll ebbe a harcba, így oldva fel az új konzervatív dilemmát.
Egyébként is: a konzervatív ideológia és a konzervatív hagyomány korántsem egységes. Ahogyan a konzervatizmus történetében jól – bár sokszor egymással vitázva – megférnek egymás mellett az erős állami beavatkozásban hívő paternalista vagy kollektivista és a szabadpiaci vagy libertariánus konzervatívok, úgy miért ne férhetnének meg a konzervatív táboron belül a szemlélődő, inkább intellektuális konzervatívok és a politizáló, inkább gyakorlatias, adott esetben harcias és harcos konzervatívok, akik ugyanúgy védelmezik a társadalmat és a világukat a jogkiterjesztő (és más jogokat ezzel egyidőben súlyosan korlátozó, sőt: megszüntető), progresszív liberális agressziótól, ahogyan Margaret Thatcher konzervatív kormánya védte a Falkland szigeteket az argentin agressziótól? A harc egyébként máskor és máshol sem volt idegen a konzervatív politikától, elég csak szintén Margaret Thatchernek a bányászok sztrájkját erőszakkal letörő politikájára gondolni, ahol a politikai szükségszerűség – adott körülmények között – más cselekvést kívánt meg, mint ami a konzervatív társadalom felfogásból (mely szerint a társadalom harmonikusan együttműködő csoportokból építkező organikus egység) elméletileg következett volna.
A konzervatív politika tökéletlensége
Mint fentebb írtam, egy konzervatív tudja, hogy ez a világ nem tökéletes, és hogy nem is lehet tökéletes világot létrehozni. Nem is érdemes törekedni rá, mert csak rosszabb lesz, mint volt. Erre bőven vannak történelmi tapasztalataink. Ha azonban következetes konzervatívok vagyunk, akkor a tökéletességet a politikán, és ezen belül a konzervatív politikán sem kérhetjük számon. Nem állítom, hogy a jelenlegi kormány politikája tökéletes, hogy mindenben megfelel az elképzeléseinknek és az ízlésünknek. De azt igen, hogy minden tökéletlenségével együtt is ez az, amely a legközelebb áll a konzervatív világképhez.
Konklúzió
Elismerem, hogy nem vagyok gyakorló politikai filozófus, csak egy vidéki, jobboldali szavazó, akinek a CEU-n szerzett politológia diplomája több, mint 20 éves. Azt is elismerem, hogy nem lehet valaki egyszerre 140 cm magas ruandai pigmeus öregasszony és 180 cm magas szőke svéd fiatalember. Azt azonban nem, hogy ne lehetne valaki egyszerre konzervatív és új jobboldali. Én az vagyok.
Nyitókép: AFP / BSIP
