Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”? – reakciók a Körösényi–Mándi szerzőpáros írására

·2019.05.22

„Nagyon fontos cikk, büszkén közöljük” – így harangoztuk be május elején Körösényi András és Mándi Tibor politológusok Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”? című esszéjét. A két szerző konklúziója így szólt: „A sokszor szintén autoriter vonásokat mutató globális progresszív liberalizmus elutasítása és a hazai autoriter törekvések támogatása között nincs szükségszerű kapcsolat – sőt, a konzervatívok hasonló okokból ellenzik mindkettőt.” Mivel a Válasz Online küldetésének tartja, hogy teret biztosítson a magyar közéletből hiányzó kulturált vitáknak, az alábbiakban Karácsony András jogfilozófus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának tanára, valamint Löffler Tibor politológus, a Szegedi Tudományegyetem oktatója reakcióját közöljük. Majd ezeket követően Körösényi András és Mándi Tibor viszonválasza következik. Mélyvíz (összesen 35 ezer karakter), csak úszóknak!

Karácsony András: Konzervativizmus – jobboldal: Wahlverwandtschaft, avagy idegenek egy szobában?

Goethe híres regényének címe (Wahlverwandtschaften) a lelki rokonságra utal, ám a lényeget (legalábbis az alábbi cikk szempontjából) pontosabban visszaadja a könyv magyar fordításának címe: Vonzások és választások.

A konzervativizmus és a jobboldali politikai pozíció kapcsolata igencsak összetett téma. Összetett, mert a konzervativizmus inkább meghatározott eszme vagy szellemi beállítottság képviseletét jelenti, míg a jobboldal címkéje inkább az aktuális politikai helyzet kontextusára vonatkoztatható. Konzervatív sokféle lehet, ami persze nem jelenti a posztmodern anything goes-t. De azt igen, hogy a saját világán belül többféle, mint a liberális vagy szocialista eszmekör. Ebből következően az utóbbiak esetében könnyebben megadható az alapvető (koherens) értékkatalógus, míg az úgynevezett konzervatív kánon nehezebben definiálható – ha egyáltalán definiálható. Gondoljunk csak arra, hogy vallásos vagy éppen ateista alapon is kifejthető a konzervatív alapállás. (Az utóbbira példaként John Kekes említhető.) Persze lehet vallásos meggyőződésű egy liberális vagy egy szocialista is, ám ez tipikusan nem inherens része eszméjének, hanem az adott politikai gondolkodó magánvilágát jellemzi. Nem trükkös kibúvás a lehetséges immanens kritikák alól, hogy kétségesnek tartom az eszmetan szintjén egy koherens konzervatív kánon megfogalmazhatóságát. Csak azt jelzem, hogy a konzervativizmus megítélése szempontjából nem elegendő bizonyos alaptételek rögzítése, hanem figyelembe kell venni a történetiségben kifejeződött sokszínűséget is. Ezen túlmenően arról sem feledkezhetünk meg, hogy a politikai gyakorlatban is – miként a tudományról megállapította Polányi – jelentős szerepet játszik a „hallgatólagos tudás”. És a hallgatólagos tudás nem kanonizálható.

De a másik fogalom, a jobboldal is szemantikai burjánzást mutat. Jobboldalhoz korántsem csupán konzervatív meggyőződésűek sorolhatók.

Néhány liberálisra utalnék: például Helmut Schelsky önmagát óliberálisnak tartotta, ám kora politikai nyilvánosságban konzervatívnak és jobboldalinak tartották. Említhető még Raymond Aron, aki mindig is hangsúlyozta liberális meggyőződését, ám – főként 1968 után – a jobboldal szószólójaként támadták. De itt említhető meg a liberális Erik von Kuehnelt-Leddihn, akinek kemény jobboldalisága nem kérdéses. E rövid felsorolásban Alain de Benoist említhető még, akit talán a görögség hagyományának tisztelete miatt konzervatívnak is nevezhetünk, ám eszméiben, Rousseau-ra is támaszkodva, radikálisan nem keresztény álláspontot képvisel. Közbevetőleg jegyzem meg: gyakorta használják a „neo” címkét (neokonzervatív, neoliberális), mely egyszerűen arra utal, hogy valaki egy adott táborba sorolható, de mégis más, mint ami eddig volt. Már ezek a példák is azt jelzik, hogy a jobboldaliság és konzervativizmus önmagában is tarka képet ad – egymáshoz kapcsolódásuk pedig még inkább.

Épp ezért üdvözlendők azok az elméleti kísérletek, melyek áttekintést, eligazodást akarnak adni ebben az összetett eszmei, politikai világban, s a Körösényi–Mándi szerzőpáros írása ezek közé sorolható. A megfogalmazott elhatárolások, megkülönböztetések a jelen hazai politikai valóságának jobb megfigyelését szolgálják. Nem az általánosság szintjén vizsgálják a konzervativizmus és a jobboldal viszonyát, hanem a konzervativizmus általános mintázatát vetítik rá a legújabb hazai jobboldali törekvésekre, amit elsősorban a Kommentár 2018. nyarán történt (részleges) átalakulásával mutatnak be. Az általános mintázat és a konkrét helyzet összevetése számomra túlzottan steril képet ad, de erre az alábbiakban visszatérek.

A következőkben a cikk néhány azon megállapításához fűzök megjegyzést, melyek a konzervativizmus és a jelenlegi jobboldali (új jobboldal) program viszonyának ellentmondásairól szól, tehát a III. részhez szólok hozzá. (Mind a kultúrharc, mind pedig a NER kérdéskörét nem érintem, mivel ezek vonatkozásában véleményem alapvetően eltér a hazai politikusoktól, politikai elemzőktől, s ennek taglalása nem illeszkedne ebbe a reflexióba.)

A szerzők pontosan látják, hogy a konzervativizmusra inkább az arisztokratizmus és nem pedig a „népbarátság” a jellemző, ám ha egy konzervatív elkötelezett a demokrácia mellett (azaz a választásokban kifejeződő politikai-jogi egyenlőség mellett), akkor már ezt az opciót (mármint a politikai arisztokratizmust) feladta. Marad számára a kulturális arisztokratizmus. Itt jön a képbe a populizmus, ami egy kellemetlen konnotációjú kifejezés arra, amit egy jóhangulatú beszélgetésben demokráciának is nevezhetnek.

Hogy a konzervativizmus dichotómia-ellenes lenne? Elfogadom, hogy bizonyos dichotómiákat elutasít (például az osztályellenét kitüntetettségét), de ha a politikai mezőben cselekszik (beszél), akkor nem hinném, hogy megszabadulhat a politikai küzdelmet átható dichotómiáktól. Az más kérdés, ha kívülről figyeli és értelmezi a politikát, hangsúlyozottan úgy, hogy nem kíván a megfigyelés tárgyának részeként cselekedni, persze a politikai dichotómiáktól mentes maradhat, de akkor ott van az alapvető tudományos dichotómia (igaz vagy hamis a leírása). A szerzők szerint a „konzervativizmus nem osztja a modernség előtti kor valamiféle helyreállításának társadalomátalakító programját” – nos, ha a programját nem is, de vannak, akik ideálként kifejezik a régi korok iránti csodálatukat. Gondoljunk csak Leo Straussra, akit persze – újra a fent említett nehézségek – igencsak nehéz konzervatívnak vagy liberálisnak címkézni. (Noha ő inkább az utóbbinak nevezte magát.)

Burke-re hivatkozva olvasható a cikkben, hogy „nem egy választott diktátor (elnök vagy kormányfő) számára kéri a szabad mandátumot, hanem a választókerület képviselője számára, mégpedig azért, hogy az a parlamentben képviselőtársaival, saját személyes politikai meggyőződése alapján, a közjó érdekében szabadon tanácskozhasson.” S ezzel a megjegyzéssel arra utalnak, hogy az új jobboldal valójában a választott diktátor álláspontját vallja. Schmitt nevének említése itt ugyan alkalmas arra, hogy a választott diktátorra asszociáljunk, ám hogy ténylegesen ez a jelenlegi magyar helyzet és az új jobboldal ezt igazolja – nos, ezt alá kellene támasztani. Egyébként a közjóért történő fellépés nem kötődik szükségképp a demokráciához, emlékezzünk csak Machiavelli Fejedelmére, akitől elvárt a közjó képviselete.

A konzervativizmus és a forradalmi radikalizmus kapcsolata – szintén egy kiáltó ellentmondás a szerzők szerint. Elvileg igazuk lehet, ám történelmileg nem ily egyszerű a helyzet (ami megint csak rávilágít arra, hogy a konzervativizmus nem redukálható egy koherens mintázatra). Emlékezzünk csak az 1920-as évek német konzervatív forradalmára. Ennek képviselő nem egy múltat akartak visszahelyezni a jelenbe, hanem arra törekedtek, hogy megőrzésre méltó értékeket, intézményeket (hagyományokat) teremtsenek. Ha szabad egy paradox kifejezéssel élni: egy elképzelt jövő konzervativizmusát akarták szolgálni.

Végezetül arról, hogy az új jobboldal elutasítja a joguralom eszméjét. A joguralom mint ideál azt fejezte ki, hogy emberségesebb és előreláthatóbban működik egy olyan társadalom (közösség), amit nem a meghatározó pozícióban lévő emberek vágya, érdeke szülte ad hoc (önkényes) döntések irányítanak, hanem általános szabályok. A joguralom kontra emberek uralma egy hamis dichotómia annyiban, hogy a jogot emberek alkotják és emberek érvényesítik. Tehát inkább arról van szó, hogy a jog által körült írt kontextusban a jog által feljogosított emberek hozzák a döntéseket. Ha a jogi környezetet meg akarják változtatni, akkor azt csak úgy tudják megtenni, hogy az új jogi rendelkezést beleillesztik a jogi normák hálózatába. Elfogadom, hogy ez egy formális megközelítés és sokat lehet arról olvasni, a jogállamnak vannak tartalmi követelményei is, ám ez nem evidencia, hanem – legalábbis – vitatható pozíció. Épp ezért nem sokat mond, ha szimplán szembeállítjuk a jog uralmát az emberek uralmával. Ki határozza meg a jogot és miként valósulhat meg az emberek uralma – e két kérdésről nem szabad megfeledkezni. E témához kapcsolódik a jog politikai voluntarizmus alapján megvalósuló instrumentalizálása – amivel egyébként sokféle módon találkozhatunk. Nemcsak arra kell gondolnunk, hogy az államban kifejeződő politikai akarat jogi formát kap, hanem arra is például, amit perlési politizálásnak neveznek. Ez legjobban az Egyesült Államokban figyelhető meg jó félévszázada, egy bírói döntés megsemmisíthet több tízmillió ember akaratát kifejező politikai döntést. Itt is politikai akarat használja a jogot, csak éppen nem a demokratikus választás alapján konstituálódó politikai akarat, hanem „civil” politikai akarat. Ezek a törekvések beleilleszkednek az eljogiasítás jelenségébe, ami évtizedek óta jellemzi a nyugati demokráciákat (és persze három évtizede a hazait is). Az eljogiasítási folyamat gyakorta az erkölcs erejével szembeni kételyből táplálkozik. Közös életünk legapróbb, sőt, legintimebb történéseit is immáron a jog szabályozza. Amire évszázadokon át alkalmas volt az erkölcs, azt felváltotta a jog.

A jogállam mindenek felettiségében a demokráciával és az erkölccsel szembeni bizalmatlanság fejeződik ki. Szerencsésebb lenne elfogadni, hogy a jogállam, a demokrácia és az erkölcs három egyenrangú tényező, melyek harmóniáját folytonosan újra kell alkotni. Tehát nem a jogállam ellen érvelek, hanem az ellen, hogy kérdés, kétely nélküli dicsőítés illesse.

A szerzők az új jobboldal törekvéseit úgy összegzik, hogy „ezek a jellemzők nagymértékben elősegíthetik a politikai hatalom megszerzését és megtartását, önálló kormányzati filozófiaként azonban nem állják meg a helyüket. Számos vonatkozásban pedig gyökeresen szemben állnak a konzervatívok által évszázadok óta vallott alapelvekkel és politikafelfogással. A konzervatívok számára a politika egyszerre több és kevesebb, mint a »pillanat uralásának művészete«. Több, mert legalább annyira szól múltról és jövőről, mint a jelen pillanatról; és kevesebb, mert legalább annyira szükség van benne a prudens mérlegelésre, mint a magabiztos hatalomgyakorlásra.” Ezen a ponton érzékeltem legjobban az elemzés sterilitását. A konzervatívoknak – akik persze nagyon különbözőek – lehet elképzelése a politika mibenlétéről, ám az elképzelés és a politika gyakorlása különböző. Ha egy konzervatív politikusként cselekszik, nagyon is jól megtapasztalja a pillanat uralásának szükségességét. Nem hinném, hogy lehetséges konzervatív kormányzati filozófia, inkább abban bízom: lehetséges olyan jobboldali politika, mely a konzervatív eszmék némelyikét képes megvalósítani. A konzervativizmus és a jobboldal (beleértve a hazai új jobboldali törekvéseket is) viszonyát a „vonzások és választások” jellemzik. Egy konzervatív okkal utasíthatja el a jobboldali politika egyik-másik változatát és egy jobboldali politikus nem kizárólag a konzervatív eszmék világára figyel, hanem gyakorlati problémákat kell megoldania. Ám nem hiszem, hogy emiatt két idegen lenne egy szobában.

×××

Löffler Tibor: Lehet más a konzervativizmus?

Körösényi András és Mándi Tibor Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”? című esszéjükben részletesen ecsetelik a Kommentár folyóirat körül szerveződő „új jobboldal” és „a” konzervativizmus közötti gondolkodásbeli különbséget, illetve egészen pontosan azt, hogy – túl a közös pontokon – mi áll útjában a konzervativizmus és az új jobboldal szövetségkötésének.

Ha jól értem, a szerzők mintha felvették volna a konzervativizmus feliratú, Békés Márton által nyilvánosságba dobott inget. A Kommentár felelős szerkesztője ugyanis azt írta, hogy „a nyugati egyirányú haladás történeti teleológiájából, a piacpárti dogmatikából és a liberális értékrendnek való megfelelési kényszerből kiszabadulva a konzervativizmusnak komoly esélye nyílik arra, hogy az új jobboldal szövetségese legyen”. Békés személyes példákkal nem is állt elő, nem tudhatjuk, hogy konkrétan kikre utalt, ámde a „ki sem kényszerített megfelelési kényszer örök hazai emlékművének” titulálta a Heti Választ. Gondolom, ezért is történt, hogy a Békés által elparentált konzervativizmus nevében Körösényi András és Mándi Tibor a Válasz Online felületén reagált, a megszólított szerkesztőség pedig kifejezte mély egyetértését velük: „Az írás pontosan kijelöli a magyar konzervatívok helyét a hazai eszmei térben. Nagyon fontos cikk, büszkén közöljük”.

Békés Márton írását, Körösényi András és Mándi Tibor reflexióját, valamint a Válasz Online állásfoglalását tekinthetjük a felek intellektuális bel- és magánügyének. Valószínű azonban, hogy végül is a szélesebb olvasóközönségnek is szánják mondandójukat, ami miatt megszólíttatva érezhetik magukat mások, akik a jobboldalisággal és/vagy a konzervativizmussal kicsit is meghitt viszonyban állnak.

Véleményem szerint Körösényi András és Mándi Tibor ugyanabba a hibába esik, mint Békés Márton. Békés „új jobboldali” álláspontjából az szűrhető le, hogy csak a Kommentár-kör szerint lehet új jobboldalinak lenni, és ráadásul ők kivételes tudással rendelkeznek a határozott névelős „a” konzervativizmusról. Körösényi András és Mándi Tibor meg úgy beszélnek a határozott névelős „a” konzervativizmusról, illetve annak nevében, mintha az valami racionálisan gondolkodó emberi lény lenne, és mások másféleképpen nem gondolhatnák végig és nem élhetnék meg a konzervativizmust. Mintha csak az általuk interpretált konzervativizmus lehetne konzervativizmus. Biztos vagyok benne, hogy nem így gondolják, de beszédmódjuk rossz vitapozíciót alapoz meg: a vitapartnerek érdemi válasz helyett annak rendje s módja szerint az „igazikonzervativizmus” (egybeírva!) ex cathedra kijelentéseként kezelik mondandójukat…

Az, hogy a két fél következetesen „az” új jobboldalról és „a” konzervativizmusról beszél, megnehezíti az (új) jobboldali és/vagy konzervatív identitású, de másképpen gondolkodó olvasók számára mondandójuk befogadását.

Ha az új jobboldaliak fontosnak tartják, hogy mások megértsék őket, akkor, de csak akkor, tartalmilag mégoly radikális és akár helytálló kritikáikat érdemes lenne tételesen kifejteni és kívülállók számára fogyaszthatóbb, alkalmasint kulturáltabb stílusban előadni. A „megfelelési kényszer” jelenségét én is érzem, de egyáltalán nem biztos, hogy adott esetben a véleménykülönbségek oka megfelelési kényszer. Ezért sokkal meggyőzőbb lehet, ha először is tényszerű leírást kaphatnának az olvasók azokról az esetekről, melyekre a „megfelelési kényszer” fogalmával utalnak, mert különben tűnhet úgy is, hogy a fogalommal egyszerűen csak ki akarnak iktatni (ellen)véleményeket. A címkézés és megbélyegzés sem nem forrása, sem nem garanciája az igazságnak, ahogy az övön aluli ütésekben megnyilvánuló verbális radikalizmus sem: lásd a „konszarvatív” kifejezés elterjedt használatát az új jobboldal más fórumain. Azért is lenne egyszerűbb, és az új jobboldalhoz méltóbb, ha inkább tételesen kifejtenék, hogy egészen pontosan kire vagy mire gondolnak, mert a kívülálló olvasók számára már az sem világos, hogy az új jobboldal egyáltalán konzervatívnak tekinti-e magát…

Az új jobboldalnak a („konszarvatív?”) konzervativizmussal folytatott vitájához érdemes lenne feldolgoznia azt, hogy közvetlenül a rendszerváltás után az ellenzéki liberálisok milyen módszerrel igyekeztek intellektuálisan megsemmisíteni a kormánypárti, MDF-es nemzeti liberálisok (mai mércék szerint mérsékelt konzervatívok) identitását, szellemi és politikai pozícióját. Élnek még a nagy idők nagy tanúi. Kulin Ferenc vagy Kiss Gy. Csaba sok-sok tanulsággal szolgálhat ahhoz, hogy a mai új jobboldal ne a politikai ellenség (liberálisok) módszereit alkalmazza azokkal (konzervatívokkal) szemben, akiknek egyébként hajlandó lenne békejobbot nyújtani. Ugyancsak érdemes megnézni azt, hogy milyen szellemi reakciói voltak az 1994-es választási vereség után az akkori nemzeti-konzervatív, keresztény-nemzeti, keresztény-konzervatív stb. jobboldalnak a szintén ellenzéki, de már nemzeti liberális Fidesz jobbra tolódására és konzervativizmusra való kinyílására, különös tekintettel az Orbán-kormányt most ostorozó Giczy Györgyre (KDNP) és az ő mögé akkor felsorakozó jobboldali sajtóra és értelmiségiekre.

A kibontakozni látszó konzervativizmus-vita is azt bizonyítja számomra, hogy elérkezett az idő az új jobboldaliak és a konzervatívok önreflexiójára és ezen belül arra, hogy alapos politikai és szellemtörténeti számvetés készítsenek a rendszerváltás utáni magyar jobboldal és konzervativizmus sorsáról – különös tekintettel a jobboldali-konzervatív pártok értelmiségi holdudvaraira és azok szellemi teljesítményeire. A név kötelez: az „új” jobboldal önelnevezésnek csak úgy van értelme, ha világos intellektuális és politikai határt húznak az addigi, általuk meghaladottnak tekintett (ó)jobboldal irányába.

A teljesség igénye nélkül: beszélhetünk-e például antalli konzervativizmusról? (Antall József sosem definiálta magát annak.) S ha igen, voltak-e s vannak-e örökösei? Politikai síkon Dávid Ibolya, Boross Péter, Jeszenszky Géza vagy más, például a nem ellenzéki Antall József Tudásközpont az autentikus képviselője? Mi lehet az antalli konzervativizmus új jobboldali megítélése? Az antalli konzervativizmus mércéi vagy mintái alapján hogyan lehet értékelni az Orbán-kormány gyakorlatát és az új jobboldalt? Lezsák Sándorék egy alternatív újkonzervativizmust vittek tovább az MDF-ben? Harrach Péterék konzervatívok vagy (ó)jobboldaliak?

Körösényi András és Mándi Tibor hogyan látja a magyar politikai (pártpolitikai) konzervativizmust? Az új jobboldal miként látja az ójobboldalt (FKGP, MIÉP, Giczy György fémjelezte KDNP) és az 2018-ig alternatív új jobboldalként megjelenő Jobbikot? Mi a helyzet a Mi Hazánk jobboldaliságával? Mit gondoljunk Julius Evola Jobboldali fiatalok kézikönyve című művéről (Kvintesszencia Kiadó. Debrecen, 2012.) és annak Vona Gábor közvetítésével történt, jobbikos, jobboldali radikális recepciójáról? (A Jobbikhoz közelálló Magyar Hüperión című jobboldali folyóirat azt a célt tűzte ki, hogy publikációs lehetőséget nyújtson a magyar értelmiség mindazon tagjainak, akik a jobboldaliság ideáját és nemzeti elkötelezettségüket nyíltan felvállalják, összefogja, összefoglalja és bemutassa a jobboldali beállítottságú nemzeti értelmiség alkotásait, kutatási eredményeit, színvonalasan kidolgozott gondolatait, és lefektesse a jellegzetesen magyar szellemi út alapjait – Hamvas Béla által inspiráltan…)

Magam az önfeladó konzervativizmus, az önkéntes szellemi kolonizáció vagy a megfelelési kényszer felvetését éppenséggel az antalli konzervativizmus örökségéért vívott harc és ezáltal az antalli konzervativizmus – rendkívül tanulságos – felbomlása miatt tartom helytállónak.

Lánczi Andrásnak a Fidesz mellett kiálló Konzervatív Kiáltványa (Attraktor Kiadó, 2002) után Dávid Ibolya kifejezetten Fidesz-ellenes Konzervatív Kiáltványt adott közre (Népszabadság, 2004. június 9.), majd az új jobboldal pozíciójából bírálta a Fideszt (Népszabadság, 2006. szeptember 22.). Dávidék módszeresen kérdőjelezték meg a Fidesz jobboldaliságát meg konzervativizmusát, és populistának vagy egyenesen baloldalinak festették le a Fideszt. 2006. augusztus 26-án az MDF Új Jobboldal címmel nyilatkozatot is fogadott el, amelyben a populista és demagóg látványpolitikával szemben értelmezték az MDF új jobboldaliságát, és leszögezték, hogy konzervatív politikai erőteret kívánnak létrehozni. Mivel Körösényi András és Mándi Tibor a klasszikus angolszász konzervativizmus felé orientálódik, külön kell hangsúlyoznom, hogy Dávid Ibolya az amerikai liberális konzervativizmus mintáit kezdte követni nagy valószínűséggel a mellette tanácsadóként működő Somogyi Zoltán (Political Capital) útmutatásai nyomán. Dávid antallizmussal elegy amerikai mintájú újkonzervativizmusa és Somogyi Zoltán tanácsadói szerepe közötti ellentmondás nem kis fejtörést okozott az elemzőknek mindaddig, amíg Somogyi be nem jelentette, hogy ő konzervatív. (HVG, 2016. május 30.) 2009-ben még arról is nyilatkozott, hogy a Political Capitalből néhányan „egy új, az MDF-nek tanácsot adó, vállaltan konzervatív értékrendű intézetet” fognak létrehozni. (HVG, 2009. július 22.) Somogyi lett az MDF kampányfőnőke 2010-ben, és a párt képviselőjelöltje lett az „antallista”, de jó ideje Gyurcsány Ferenc szűk körén belül letáborozó Debreczeni József. A párt Bokros Lajost, a Horn-kormány volt pénzügyminiszterét jelölte Orbán Viktor kihívójának. Róla azt állították, hogy „a magyar konzervatív tábor” miniszterelnök-jelöltje, aki képes egy „józan, normális, konzervatív gazdaságpolitikai fordulatra.” Bokros bekerült az Európai Parlamentbe, ahol az Európai Konzervatívok és Reformerek frakciójában foglalt helyet, majd Modern Magyarország Mozgalom (MoMa) néven olyan, identitása szerint liberális konzervatív pártot alapított, amely a konzervatív szavazókra is számított. (Lásd ehhez még Béndek Péter konzervatív filozófus Polgári Konzervatív Párt nevű alakulatát, melynek célkitűzése volt „a polgári konzervatív értékrend és gondolkodásmód megismertetése, terjesztése és képviselete Magyarországon, az ezen értékrendet elfogadó polgárok részére részvételi lehetőség biztosítása az európai uniós, az országos és a helyi döntéshozatalban.”) A pártalapításkor Bokros mögé sorakoztak fel olyan „értékkonzervatív” figurák, mint Kajdi József, aki az Antall-kormányban a Miniszterelnöki Hivatal vezetője volt, Pusztai Erzsébet egykori államtitkár és MDF-es országgyűlési képviselő, valamint Pálfy G. István, az antalli MDF-hez lojális újságíró.

A MoMa holdudvarában gründolták a Szabadság és Reform Intézet Alapítványt, amelynek küldetése volt „a konzervatív-szabadelvű értékek hiteles képviselete” Magyarországon. (Facebook oldalán az intézet is egyetértett Körösényi és Mándi írásával.) Az intézet ügyvezető igazgatója volt Kerék-Bárczy Szabolcs, Antall József kabinetfőnökének titkára, majd Stumpf István kabinetfőnöke. Ő utóbb belépett a Demokratikus Koalícióba, ahol az elnökség tagjává vált, és országgyűlési képviselőnek is jelölték 2014-ben.

Herényi Károly, az antalli konzervativizmust felvállaló Dávid Ibolya jobbkeze, Orbán Viktor elleni tiltakozásul mondta le részvételét az Antall József halálának huszonötödik évfordulója alkalmából – a Veritas Intézet és az Antall József Tudásközpont által – szervezett parlamenti megemlékezésen és ünnepségen. A Veritas Intézetnek írt levelében azt írta, hogy nem ünnepelhet együtt és nem vállalhat szellemi közösséget egy olyan emberrel, aki szisztematikusan döngöli földbe, teszi tönkre Antall József életművét és politikai munkássága szinte minden eredményét. „Politikai ízlésem, szocializációm és konzervatív értékrendem nem teszi lehetővé, hogy együtt emlékezzem egy olyan emberrel, aki politikai cselekedeteit tekintve a keresztény-konzervatív értékrend szerint sem erkölcsösnek, sem jó ízlésűnek, sem demokratának nem nevezhető. Méltatlan lenne Antall József emlékéhez, méltatlan lenne a tisztességes Magyarországhoz, és méltatlan lenne a keresztény-konzervatív eszmerendszerhez”. Mivel Herényi 2010 után a „balliberális” ellenzéki fórumok és megmozdulások aktív – és ezért retorikai elemzésre is méltó – szereplője volt, adódik a kérdés: Debreczeni és Kerék-Bárczy a Gyurcsány-párt valamiféle antallista-konzervatív vonalát képviselte, és Bokrossal meg Herényivel együtt „a” magyar konzervativizmus politikai letéteményesei lennének?

A kérdést nem blaszfémiának szántam. Pomogáts Béla még az 1994-es választások előtt arra jutott az SZDSZ-közeli Beszélőben, hogy az MDF Antall Józsefhez köthető nemzeti liberalizmusa, amit, mint írtam, sokan mérsékelt konzervativizmusnak tekintettek, válságban van: a párt „midőn megszabadult saját jobboldali radikálisaitól, nem a nemzeti liberális elvek és stílus, inkább egy konzervatív és autoritárius pragmatikus politikai tradíció irányába mozdult el (…) lehetséges, hogy a nemzeti liberalizmus gondolatkörét a jövőben a liberális pártoknak vagy a velük szimpatizáló értelmiségi köröknek kell magukra vállalniuk…”

×××

Körösényi András és Mándi Tibor: Konzervativizmus és új jobboldal, vonzások és választások – válasz a bírálatokra

Örülünk, hogy írásunk számos reakciót váltott ki, ezek sokszor számunkra is igen tanulságosak voltak. Most elsősorban Karácsony András írására szeretnénk reagálni, nemcsak azért, mert ez az eredeti megjelenés helyére, közvetlenül nekünk címezve érkezett, hanem azért is, mert színvonalas és tartalmas formában fogalmaz meg olyan ellenvetéseket, amelyek más fórumokon megjelent írásokban is visszaköszönnek. Löffler Tibor tanulságos írására – mely a rendszerváltás utáni magyar jobboldal és konzervativizmus sorsáról, mindenekelőtt az antalli konzervativizmus felbomlásáról való politikai és szellemtörténeti számvetés készítésére szólít fel – nem térünk ki, mivel az általa körvonalazott kérdéskör taglalása nem tartozott eredeti esszénk témájához.

Karácsony András talán legfontosabb megállapítása, hogy a konzervativizmus és az új jobboldal összevetésekor megfeledkezünk a politikai eszmék és a politikai gyakorlat közötti különbségről, és ettől írásunk „sterillé” (mások szerint „ideologikussá”) válik. Nos, mi úgy gondoljuk, nemhogy nem feledkeztünk meg erről a valóban fontos különbségről, hanem kifejezetten hangsúlyoztuk azt. Az új jobboldallal szemben kifejtett kritikánk központi tézise, hogy az irányzat mindenekelőtt egy politikai pozícióval – a kormánypártisággal – határozza meg önmagát, miközben eszmei-ideológiai természetű célkitűzéseket kíván megfogalmazni, többek között a konzervativizmus újrafogalmazására vonatkozóan. „Régi konzervativizmus = új jobboldal” – írja általunk idézett írásában az irányzat egyik meghatározó képviselője.

Egyetértünk kritikusainkkal abban, hogy a (párt)politikai cselekvés és a politikai eszmeáramlatok viszonya összetett, így a jobboldali politika (a politikai gyakorlat) korántsem feltétlenül, vagy egyértelműen konzervatív. Csakhogy cikkünkben nem a hazai vagy nemzetközi jobboldali (párt)politika konzervatív vagy nem konzervatív jellegét elemeztük, hanem a Kommentár folyóiratban az önmagát „új jobboldaliként” meghatározó szellemi kör által képviselt eszmei irányzat viszonyát vizsgáltuk a konzervativizmushoz. Vizsgálódásunknak a politikai gyakorlat csak annyiban képezte tárgyát, amennyiben – a hangsúlyos kormánypártiság fogalmán keresztül – az új jobboldal beemelte azt saját szellemi-ideológiai projektjébe és ezáltal az annak részévé vált. Főbb megállapításaink egyike, hogy az új jobboldal egy politikai gyakorlat igazolását tekinti céljának, és hogy az ennek során kifejtett szellemi-ideológiai platform viszonya a konzervativizmushoz ambivalens: egyes elemeiben közelebb, másokban igen messze áll tőle. Úgy érezzük, cikkünk téziseit vitapartnereink írásai nem cáfolták, inkább megerősítették és kiegészítették.

Mindazonáltal, a fentieket fenntartva, mi nem zárnánk ki teljesen az elvszerű politikai cselekvés lehetőségét sem. Erre – bár szándékán kívül – egyik bírálónk szolgáltat remek példát, amikor Edmund Burke híres sorait ajánlja figyelmünkbe a Töprengések végéről, ahol Burke arról ír, hogy érvei súlyát mindig a hajónak arra az oldalára viszi, ahol az egyensúly fenntartása végett szükséges. „Érdemes néha mozogni azon a hajón” (azaz, a politikai elveknek alkalmazkodni kell a politikai gyakorlathoz) – szól a szerző empatikus tanácsa. Igen ám, de ismerve a mű eszmetörténeti kontextusát, tudhatjuk, hogy Burke itt nem az elvei, hanem éppen a pártpolitikai pozíciója megváltoztatására utal – a francia forradalmat (kezdetben) támogató whig párttársaival való szakításra, amint azt „Fellebbezés az új whigektől a régiekhez” című írásából kiderül. Miközben az ő elvei nem változtak, a forradalmi radikalizmus bűvkörébe került társai (az „új” whigek) elhagyták a korábban közösen vallott eszméket. A fenti írásban Burke a párton belüli ellenzékbe vonulását, és a párt ikonikus vezetőjével, Charles James Fox-szal való szakítását jelenti be. Igen, néha tényleg érdemes mozogni a hajón. Sőt, még az is lehet, hogy le kell szállni róla.

Az írásunkat ért bírálatok szintén visszatérő eleme, mely Karácsony Andrásnál is megjelenik, hogy a konzervativizmus általunk adott leírása túlságosan egyoldalú, nem veszi figyelembe az irányzat köztudomásúlag nehezen meghatározható jellegét, történeti és helyi változatosságát. Nos, ezekben a konzervativizmusra vonatkozó állításokban természetesen ismét sok igazság van, de ha szeretnénk értelmesen beszélni a konzervativizmusról (és nem csak mi szeretnénk, hanem, mint láttuk, az új jobboldal képviselői is), akkor kénytelenek vagyunk valamiféle fogalmat alkotni – a „poszt-modern anything goes” elvét Karácsony András sem támogatja. Írásunkban (éppen a konzervativizmus nagyfokú változatossága miatt) igyekeztünk a konzervativizmus olyan fogalmával dolgozni, amely a lehető legáltalánosabban ragadja meg az irányzat jellemvonásait.

Nem hisszük, hogy létezik a konzervativizmusnak olyan, viszonylag széles körben elfogadott leírása, amelyből hiányozhatnának az általunk alapul vett jellemzők (a többségi demokráciával és a korlátlan népszuverenitással szembeni szkepszis, a politikai radikalizmus elvetése, az intézményelvűség és a joguralom támogatása) – olyan pedig egészen biztosan nincs, amely ezeket egyszerre nélkülözhetné.

Hogy álláspontunkat jobban megvilágítsuk, alább Karácsony András cikkünkre tett négy olyan konkrét, szövegszerű kritikai megjegyzésére válaszolunk, melyek a konzervativizmus általunk leírt jellemzőinek alkalmazhatóságát kérdőjelezték meg.

Az első a populizmus és a dichotómia kérdése. A konzervativizmus demokrácia melletti elkötelezettsége – ami véleményünk szerint nem fenntartások nélküli – korántsem jelenti a populizmushoz való közeledését. A populizmus, noha a demokráciához kötődik, még egy „jó hangulatú beszélgetésben” sem a demokrácia szinonimája. Nem az, amit a konzervatívok elfogadnak a demokráciában, hanem éppen az, amit elutasítanak, és itt utalhatunk Platón örökbecsű meglátásaira. A konzervatívok ugyanis biztosan nem osztják a populizmus dichotóm társadalomképét és elitellenességét. És bár a politikai cselekvők – politikai-ideológiai beállítottságuktól függetlenül – valóban gyakran dichotómiákban gondolkodnak, a konzervatív eszmeáramlat és hagyomány általános társadalomképe nem dichotóm jellegű: a társadalmat sokrétegűnek, strukturáltnak vagy organikusnak tekintik. Az új jobboldal társadalmi dichotómiákban fogalmazó politikai programja mutatja legjobban, hogy a 2010 óta regnáló fideszes kormányzat lépéseinek a kritikátlan és reflektálatlan eszmei-ideológiai igazolását kínálja.

A második a modernség előtti korhoz való viszony. Karácsony Andrással szemben úgy véljük, hogy más nosztalgiázni és „csodálatunkat kifejezni” a modernség előtti kor iránt, és megint más a politikai program és cselekvés terén szembefordulni a modernséggel. Miközben az új jobboldal gyakran épp ez utóbbira buzdít, a konzervatívok nem akarják visszahozni a múltat, nem gondolják, hogy a modernség előtti kor viszonyai rekonstruálhatóak. A Karácsony András által említett Leo Strauss, bár kétségtelenül csodálattal fordult ki az antik politikai gondolkodás felé, a legjobb politikai berendezkedés kérdését illetően (éppen Arisztotelész nyomán) az adott korban megvalósítható legjobb politikai berendezkedésben gondolkodott – és ennek a modern korban a liberális demokráciát tartotta.

Harmadszor, vitapartnerünk hiányolja annak alátámasztását, hogy a jelenlegi magyar kormányzattal összefüggésben a „választott diktátor” fogalomra asszociálunk, illetve, hogy az új jobboldal ezt a „választott diktatúrát” igazolja. Nos, ami az első állítást illeti, írhattunk volna delegatív demokráciát, plebiszciter vezérdemokráciát, bonapartizmust vagy autoriter hatalomgyakorlást is. A „választott diktatúra” kifejezéssel arra kívántunk utalni, hogy a hatalmat gyakorlók választások révén történő szelekciója vagy megerősítése és az autokratikus hatalomgyakorlás nem zárja ki egymást. Alátámasztásként itt most csak utalni tudunk politikatudományi munkákra, noha úgy véljük, mind a választási legitimáció jelenlétében, mind pedig a kormányzás vagy uralom perszonalizált és hipercentralizált jellegében széles elemzői konszenzus alakult ki, amihez még a döntéshozatal gyakori voluntarisztikus vonásait tehetjük hozzá (erről lentebb még lesz szó). De igazolja-e mindezt az új jobboldal? Mást sem tesz, mint „kormányemberségével” kérkedik.

Végül, a joguralom eszméjéről. Karácsony András megjegyzi, hogy „A joguralom kontra emberek uralma egy hamis dichotómia annyiban, hogy a jogot emberek alkotják és emberek érvényesítik.” Ezzel az (általa is elismerten) formalista érveléssel egyet is érthetnénk, hiszen a joguralmat érvényesítő intézményekben (így a bíróságokon, sőt még az alkotmánybíráskodásban) is emberek hoznak döntéseket, és a római jogot, vagy a brit szokásjogot is emberek alkották. Írásunkban igyekeztünk pontosan fogalmazni, amikor azt írtuk: „a személyek uralmát tagadó liberális joguralom tézise, és annak ellentéte, a jog az új jobboldal által vallott teljes politikai instrumentalizálása között széles a távolság”. Ahhoz azonban, hogy a joguralom formális értelmezésén túllépjünk, szükséges, hogy az valamilyen értelemben korlátozza a mindenkori jogalkotó vagy jogalkalmazó akaratát. Ahogy Karácsony András remekül megfogalmazta hozzászólásában: „A joguralom mint ideál azt fejezte ki, hogy emberségesebb és előreláthatóbban működik egy olyan társadalom (közösség), amit nem a meghatározó pozícióban lévő emberek vágya, érdeke szülte ad hoc (önkényes) döntések irányítanak, hanem általános szabályok.” Ilyen szempontból viszont a joguralom („rule of law”) elve és a jogpozitivizmus megközelítése mégis szembekerülhetnek egymással. Míg az előbbi az emberek által évszázadok alatt alkotott jogelvek uralmát, mégpedig a jelenlegi cselekvő (például a törvényhozó vagy kormányzó) akaratával szembeni uralmát jelenti – azaz korlátot jelent a jogalkotói-jogalkalmazói voluntarizmussal szemben –, addig az utóbbi szabad teret ad e voluntarizmusnak.

Nem állítottuk, hogy „a pillanat uralásának” szükségessége ne lenne része a politikai gyakorlatnak. Ám továbbra is úgy gondoljuk, ha egy szellemi irányzat igényt jelent be a „konzervatív” jelző használatára, akkor nem azonosíthatja a politikát az előbbivel. Konzervatívok és „új jobboldaliak” talán nem idegenek egymás számára.

De, ami a politikai eszmék topográfiáját illeti, nem ugyanabban a szobában honosak.

 

Borítókép: Edmund Burke szobra Dublinban (Írország), a Trinity College előtt (fotó: AFP)

Kategória: vélemény