Nem puszta ellenségkép! Baloldaliak a „progresszív liberalizmusról” – válasz egy konzervatív felvetésre

Lapunk identitása szempontjából kulcsfontosságú volt Körösényi András és Mándi Tibor írása, amelyben különválasztották, ami nem tartozik össze: a konzervatívokat és az új jobboldal képviselőit. A szerzők megmutatták azt is, miben ért egyet a két tábor: a „progresszív liberalizmus” elutasításában. Ezért nagyon fontos írás, amelyet most közre adunk. Kováts Eszter politológus és Schultz Nóra, a Cambridge-i Egyetem politológushallgatója azok közé tartoznak, akik baloldalról bírálják ugyanezt a jelenséget. Állítják: nem pusztán a jobboldal fantomellenségeiről van szó, ezért tagadásuk a baloldalnak sem lehet út előre. Már akkor, ha a magyar baloldal valaha is a Nemzeti Együttműködés Rendszerének alternatíváját kívánja nyújtani.

Körösényi András és Mándi Tibor a Válasz Online által közölt írására, amelyben a szerzők igyekeznek meghúzni a határt a konzervativizmus és a magyar kormányhoz lojális „új jobboldal” ideológiája között, liberális és baloldali válaszok is születtek, többek között Lakner Zoltán, Kapelner Zsolt és Szűcs Zoltán Gábor tollából. Körösényi és Mándi vázolták, konzervatívként miben értenek ők is egyet az orbánista új jobboldallal: a progresszív liberalizmus elutasításában. Baloldali és liberális kritikusaik többek között épp ezt hányják a szemükre: azzal, hogy elismerik a kormányzat (egyik) gyűlöletkeltésre használt jelenségének létét és aggasztó voltát, közösséget vállalnak magával a gyűlöletkeltéssel is. Kapelner Zsolt szemében például az eredeti cikk politikai és gondolati elhatárolódásra tett kísérlete „üresen cseng”, s a kortárs magyar konzervativizmus azzal, hogy azt állítja, „arra, ami a múltból értékes, a »progresszív liberalizmus« nagyobb veszélyt jelent, mint az autoritarizmus és a terjedő posztfasizmus”, bizonyítja, hogy „nem egyéb, mint a megfontoltság álruhájába öltözött szélsőjobboldal”.

Miért nem vagyunk „új jobboldaliak”? | Válasz Online

Kapelner azonban téved. Kritikája nemcsak az eredeti cikket torzítja el (a szerzők sehol nem írták, hogy a progresszív liberalizmus nagyobb veszély volna), de struccpolitikát propagál a baloldal számára is.

Igenis el lehet utasítani a NER gyűlöletkeltését anélkül, hogy a riogatásra felhasznált jelenség létét tagadnánk. Sőt: a jelenség tagadása a Fidesz-KDNP szavazóinak aggodalmait veszi semmibe – épp ez az, ami igazán hasznos a rendszer, illetve az „anti-polkorrekt” új jobboldal számára.

Körösényiékkel egyetértésben állítjuk, hogy ennek a valóban aggasztó irányzatnak a léte nem igazolja a kormányzat és ideológusainak érvelését és gyakorlatát. Nevezetesen, hogy legitim volna erre hivatkozva gyűlöletet kelteni, a véleménypluralizmust a közmédiában felszámolni vagy a közpénzt egyoldalú politikai propagandára fordítani. S hogy az úgynevezett progresszív liberalizmus kérdése itthon miért releváns kérdés? Mielőtt erre rátérnénk, vessünk még egy pillantást a fogalomra.

„Progresszív liberalizmus”-e ez?

A jelenséggel kapcsolatos egyik első magyar nyelvű baloldali kritika már két és fél évvel ezelőtt leírta, hogy az angolszász országokban (de Németországban is) a „társadalmi igazságosságért” folytatott, az utóbbi években megerősödött aktivizmus-jelenséget senki nem kívánja a nevére venni. A liberálisok baloldalinak vagy szélsőbalnak hívják, sok baloldali szerint pedig liberális jelenség. Angolszász kontextusban a jelenség liberális, illetve konzervatív-liberális kritikái a legerősebbek, elsősorban – ahogyan Körösényi és Mándi teszik – a szólásszabadsággal érvelve és azzal, hogy nem helyes egyéneket a csoporthovatartozásukkal azonosítani. Mi azok közé tartozunk, akik baloldalról bíráljuk a jelenséget és kulcsfontosságúnak tartjuk, hogy a rendszerkritikus baloldal elmélete és gyakorlata elváljon a „progresszív liberalizmustól”.

Ahogy Szűcs Zoltán Gábor találóan írja: „A valódi liberalizmus lassanként visszavonult elefántcsonttornyába, nemzetközi folyóiratcikkekbe és könyvekbe, a közéleti vitákban átadva helyét a politikai korrektség, a gyűlöletbeszéd, az LMBTQ-jogok, az identitáspolitika körüli vitáknak.”

Ennek a jelenségnek, ahogy Körösényiék is kifejtik, semmi köze a klasszikus liberalizmushoz. Annyiban liberális (vagyis módszertani individualista), hogy a vélt vagy valós elnyomási viszonyok okaiként egyéni attitűdöket azonosít, és a megoldásokat is innen, az egyéni szintről várja – ebből következnek a nyelvi csendőrködések, a „nem megfelelő véleményűek” zaklatása, kirekesztése.

Ugyan érteni véljük, miért érzik úgy Körösényiék, hogy a „progresszív liberálisok” csoportidentitásokra hivatkozó hozzáállása emlékeztet egyes marxista szólamokra, ám a „progresszív liberalizmus” egyáltalán nem túlzott baloldalisága miatt aggasztó. Éppen ellenkezőleg. Gyakorlataik nem az igazságtalanságokat létrehozó társadalmi-gazdasági berendezkedést támadják, pusztán az úgynevezett privilégiumok, reprezentációs és döntéshozatali pozíciók egyenlőtlen elosztását kérik számon nemi, etnikai, származási, esetleg vallási alapon. Újabban ebbe a körbe bekerült a gazdasági igazságtalanság, az osztály kérdése is, ám a „progresszív liberális” gyakorlat az osztályt is csak mint csoporthovatartozást ismeri, nem pedig mint társadalmi struktúrák eredményét. Ebből következnek olyan fogalmak, mint az „osztályizmus” (classism), ami a gazdaságihelyzet-alapú diszkriminációt jelenti (például, ha valaki nem enged be a kávézójába egy „prolit”), és lemond annak az elemzéséről, hogy miként jönnek létre ezek az alacsonyabb rendű pozíciók a társadalomban, s mit kellene ahhoz tenni, hogy minél szélesebb rétegeknek javuljanak az életesélyei.

A progresszív liberalizmus tehát elismerési és identitási kérdéssé fokoz le kőkemény strukturális igazságtalanságokat.

A Mándiék által „progresszív liberalizmusként” aposztrofált jelenség bemutatására használt angolszász akadémiai közeget mi is szemléletesnek tartjuk. Itt jól kirajzolódnak a különböző politikai irányultságú diákcsoportok közti törésvonalak és ezeket fontos is szem előtt tartani. Míg a brit Munkáspárt leginkább szocialistának nevezhető, Corbyn-párti egyetemista aktivistái a fizetős elit iskolák állami rendszerbe való integrálásáért, illetve az egyetemi tandíjak csökkentéséért vagy eltörléséért küzdenek, addig az egyetemeken inkább az az aktivizmus számít a főáramnak, mely szimbolikus harcokon keresztül próbál tenni a „társadalmi igazságosságért” (social justice).

Harc a társadalmi igazságosságért. Fotó: Hans Lucas/Amaury Cornu

Vagyis: nem csak a konzervatívok és az (új)jobboldaliak fejében élő fantazmagóriáról van szó. Igenis gyakran tapasztalható a „halott fehér férfiak” elleni küzdelem vagy olyan elvárások, hogy több női, nem-fehér, nem-nyugati szerző szerepeljen a tananyagban. Az angol elitképzésben, így például a Cambridge-i Egyetem társadalomtudományos tananyagában már egyértelműen érzékelhető ennek az álláspontnak érvényesülése. Évek óta vita tárgyát képezi a politológia tanterv is, amelyet sokan túlságosan eurocentrikusnak tartanak, ezért „dekolonializálni kellene”. Az természetesen jogos felvetés, hogy szánhatnánk több időt Hannah Arendtre vagy Frantz Fanonra, de

nem gondoljuk, hogy a „halott fehér férfi” filozófusok munkásságát el kellene vetni, mert fehérek és férfiak.

Hogy mást ne mondjunk, számos olyan gondolatot (pl.: szekularizáció, antiesszencializmus) köszönhetünk nekik, melyek nélkül ma elképzelhetetlen volna a baloldali gondolkodás. Világos, hogy a tisztán reprezentációra fókuszáló eszközök nem egy baloldali program részei, hiszen – Nancy Fraser amerikai filozófus fogalmaival élve – kizárólag elismerési válaszokat adnak olyan, strukturális problémákra, melyek rendszerszintű politikai, társadalmi változást vagy materiális újraelosztást igényelnének.

A másik felvetése ezeknek az aktivistáknak, hogy ki kellene emelni a tananyagból olyan (szélső)jobboldali kötődésű személyeket, amilyen például Carl Schmitt. A viták és a diákkampányok hatására előfordul, hogy a tanárok szükségesnek találják, hogy (első éves) diákjaik előtt igazolják egyes szerzők vizsgálatának indokoltságát, vagy hosszas bevezetőt tartsanak, amelyben kifejtik az eltérő vélemények megismerésének fontosságát az egyetemi oktatásban. Tegyük egyértelművé: a sajáttól esetleg eltérő nézeteket felkavarónak és ezért megismerésre sem érdemesnek beállító gyakorlatok éppen az egyetem célját ássák alá.

Annyiban tehát egyetértünk a konzervatív szerzőkkel, hogy a „progresszív liberális” aktivizmus – ahogy az elsősorban az angolszász világban kifejeződik – aggasztó tendencia. Körösényi és Mándi ugyanakkor tévesen azonosítja az olyan klasszikus szociáldemokrata intézkedéseket, mint a „progresszív jövedelem- és vagyonadóztatás, illetve a gazdaság mind szélesebb körű állami szabályozásának követelése” az alapvetően kultúrharcos, elismerés-fókusszal operáló és gyökereiben individualista progresszív liberalizmussal.

Szabadság vagy egyenlőség – lezárt vita?

Fontos kitérni a szabadság és egyenlőség fogalmaival kapcsolatos vitára is. A konzervatív és a baloldali szabadságkoncepciók közötti különbség: míg az első az állami beavatkozástól mentes cselekvésre helyezi a hangsúlyt (szabadon vásárolni, vállalkozni, szerveződni), addig a baloldal számára a valódi szabadság (pl. a szabadság arra, hogy ne kelljen áruba bocsátanod a munkaerődet) a kizsákmányolás és az elidegenedés felszámolásán keresztül érhető el.

Mándi és Körösényi azt állítják, hogy a „progresszív liberalizmussal” szembeni kritikájuk elsősorban ennek az irányzatnak az egyenlőség felé való szélsőséges elmozdulásából fakad. Míg azonban a jobboldal esetében figyelnek a politikai gondolkodás és a reálpolitika megkülönböztetésére, addig ez a baloldal tekintetében elmarad. Az egyéni szabadságot háttérbe toló egalitarianizmust történetietlenül a mindenkori „marxista” vagy „baloldali” hagyománnyal azonosítják.

Csakhogy a baloldalon mindig is komoly viták voltak az egyenlőség és szabadság törésvonalán. Hogy egy klasszikus példát említsünk: Marx A zsidókérdéshez című művében kifejti, hogy ő Bruno Bauerrel ellentétben nem a zsidó vallási közösség politikai jogainak, boldogulási esélyeinek egyenlősítését (lásd klasszikus liberalizmus), hanem az embercsoportok vallási alapú társadalmi szerveződésének teljes megszüntetését tartja valódi emancipációs lehetőséget hordozó célnak. Ez a 19. századi vita máig érezteti hatását a baloldali gondolkodásban és politikai gyakorlatban, például amikor Nancy Fraser rámutat, hogy a melegek társadalmi egyenlőségéhez nem az egyetlen elképzelhető út, ha megnyitjuk előttük az eddig csak heteróknak elérhető intézményeket, például engedélyezzük az azonos neműek házasságát. Hanem ha felszámoljuk azokat a társadalmi, materiális gyakorlatokat, amelyek a házasságot magasabb rendűnek tételezik más elköteleződési formáknál (lásd még: CSOK).

Jelentős baloldali gondolkodók számára tehát a „progresszív liberálisok” és olykor még a konzervatívok által is támogatható egyenlőség (az azonos neműek házasságát Nagy-Britanniában a konzervatív kormányzat vezette be stb.) nem kielégítő, többek közt azért sem, mert a marxi hagyományokat követve láthatóvá válik, hogy ezek az egyenlősítő célok elvonhatják az erőforrásokat az általános emberi emancipációért folytatott küzdelemtől – amelyhez elengedhetetlen a fennálló gazdasági rend kritikája.

Közel sem találunk tehát egyetlen konszenzusos álláspontot. Ebből kifolyólag mi – Kapelner Zsolttal ellentétben – nem tartjuk politikafilozófiailag meghaladottnak a kérdést. A kortárs baloldalon különböző szabadság- és egyenlőségfelfogásokat találunk, illetve értékválasztásokat a két elv között. Erre példák azok a heves viták is, amelyek a feltétel nélküli alapjövedelem (az egyszerűség kedvéért: fna) körül dúlnak. Sok baloldali szerint az fna bevezetése lenne az első lépés ahhoz, hogy felszabadítsuk a dolgozókat a bérmunkakényszer alól, illetve számos feminista is érvel amellett, hogy az alapjövedelem megfelelő kompenzációt nyújtana a jelenleg fizetetlen otthon végzett gondoskodó és háztartási munkáért, ezzel járulva hozzá a női emancipációhoz. Más baloldaliak viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a globális egyenlőtlenségek által terhelt világgazdaságban helyi szinten akár káros (mondjuk periféria–centrum irányú migrációs) folyamatokat is beindíthat, ha csak egyes fejlett országok vezetnék be a garantált alapjövedelmet. Ami meg a nőket illeti: ez éppen, hogy nem jelentene felszabadítást számukra, inkább bebetonozná az úgynevezett hagyományos nemi szerepeket.

A szabadság és az egyenlőség között feszülő politikaelméleti dilemma tehát nem csak a konzervatív, jobboldali szerzők kreálmánya, a baloldal pedig szerintünk akkor jár jó úton, ha sokszínű hagyományait tovább ápolva újra és újra teret ad a szabadság és egyenlőség skáláján felvetődő vitáknak.

Ebből már következik is, hogy Körösényi és Mándi állítása, amely szerint a „a kortárs progresszív liberálisok szembefordultak a szabadságot védelmező klasszikus liberális hagyománnyal, és ezzel beolvadtak a baloldalba”, elfedi a szerteágazó baloldali eszmetörténeti hagyományokat, és a „progresszív liberális” elméletet és gyakorlatot egyaránt érintő baloldali kritikákat.

Ezért fontos megemlítenünk, hogy a (nép)szuverenitás körül felvetődő kortárs politikai viták esetén sem tartjuk összemoshatónak a baloldal egészét a „progresszív liberalizmussal.” Említhetjük itt például a brexit-szavazást megelőzően kialakult „lexit”- (azaz Leftist-Exit, baloldali brexit) kampányt vagy a nagy port kavart, nyitott határok ellen megfogalmazott Angela Nagle-cikket. Utóbbi a jóhiszemű, a menekültek meghurcolása és a határellenőrzés ellen egyszerre küzdő aktivistákat a nyitott határokat szorgalmazó, globális tőkefelhalmozásban érdekelt cégek „hasznos hülyéinek” nevezi. Nagle tehát a jelenlegi, nagyrészt morális érveket használó, emberi jogi keretben működő antinacionalista válaszok helyett globalizációkritikus, a ki- és bevándorlást rendszerszintű problémaként kezelő baloldal mellett teszi le a voksát.

Hasonlóképp, a Körösényi és Mándi által bírált szupranacionális intézmények általi szakértői döntéshozatalnak is számos baloldali kritikája ismert. Chantal Mouffe, a spanyol és a francia újbaloldal inspirációforrásaként is ismert belga politikatudós például a jobboldal megerősödésének egyik fő okaként azonosítja a technokrata kormányzást, a politikai konfliktus delegitimálását az „egyedül helyes szakmai döntések” jegyében. Ivan Krasztev bolgár politológus már 2004-ben kifejtette a „liberális konszenzus különös haláláról” szóló cikkében, hogy

a liberális elitek a posztszocialista országokban a javaslataikat nem „jóként”, „kívánatosként”, hanem „szükségesként” és „racionálisként” mutatták be, ezzel elfogadhatatlanná téve bármilyen kritikát vagy tiltakozást.

Ezekkel a példákkal természetesen nem azt akarjuk állítani, hogy minden gondolat, amely baloldalinak állítja magát, baloldali – hiszen a baloldaliság nem egy öncímkézés, hanem viszonylag jól körülhatárolható politikai módszer, amelynek a strukturális elemzés, a materializmus és a történeti beágyazás alapvető alkotórészei, így legitim és fontos vita, milyen legyen a jó baloldal. Érteni véljük, hogy a NER-nek politikai okokból miért érdeke mindezeket a vitákat és szereplőket homogenizálni, egyetlen egységes és fenyegető masszának bemutatni, kiragadva a legabszurdabb példákat, viszont intellektuális vizsgálatban, amilyen Körösényiéké is, érdemes ezekre differenciáltan tekinteni.

Fontos-e ez itthon?

Lakner Zoltán és Szűcs Zoltán Gábor joggal vetik fel, hogy az autoriter intézkedések ellen folytatott harc közepén a nemzetközi „proglib” tendenciákhoz való hozzáállásunk talán kevéssé tűnik relevánsnak. Magyarországon sem az úgynevezett baloldali, sem a liberális pártok, sem a kivéreztetett, erőforrás-hiányos társadalmi mozgalmak nem tűzik zászlajukra az amerikai és brit követeléseket. Narratíváik itthon egyelőre csak elszórtan jelennek meg: például az egyenlőtlenségeket kitermelő rendszerek kritikája helyett a csoporthovatartozásokat („te heteró fehér férfi”) számon kérő aktivizmusban. Mindezek hordozója az emancipációs mozgalmakban még mindig divatos elképzelés, hogy minden, ami nyugatról jön, jó – gondoljunk csak a kormányellenes tüntetéseken oly sokszor felzúgó „Európa, Európa!”-kiáltásokra.

Minden, ami nyugatról jön, jó… Fotó: AFP/Kisbenedek Attila

Mindezek a NER pusztításával, a társadalmi szolidaritást aláásó, polarizáló diskurzusával kétségkívül nincsenek egy súlycsoportban. Nem ezek a szólásszabadságot fenyegető legnagyobb kihívásaink. Ebben mindannyian egyetértünk Körösényiékkel is. Mégis, éppen az ellenállás eddigi sikertelensége miatt fontos szembenézni azzal, hogy az olyan, nyugatról importált szlogenek, mint az „egy ember sem illegális”, nem képesek tömegeket megszólítani. A „társadalmi igazságosságért” folytatott „progresszív liberális” harc, ha tetszik, ha nem, ideológiai viszonyítási ponttá vált sokak számára, és ezzel akkor is van teendőnk, ha a NER-t elutasítjuk.

A NER ellenségképzésének lényege, hogy rendre a legextrémebb példákat emeli ki és állítja be úgy, mintha ezek liberálisokra, progresszívekre, baloldaliakra – mindenkire, akik nem ők – reprezentatívak lennének. Céljuk a polarizálás, és hogy a katasztrófanarratíva fenntartásával Orbán Viktor a megmentő szerepében tetszeleghessen, akinek – pont a szükségállapot miatt – minden eszköz megengedett.

Akár nem-demokratikus eszközök használata is. (Lám, ezért sem érdemes Carl Schmittet kidobni a tananyagból.) Ismerve a NER kommunikációs apparátusát, tudjuk, hogy a társadalomban uralkodó félelmek (a migránsoktól, a „gendertől”) nem mind megalapozottak, jelentős részt politikai célból gerjesztettek. Ezért mi sem tartjuk hasznosnak a címkézést, például a „progresszív liberalizmusozást”, amellyel Körösényiék is éltek. Ám a másik véglet sem jó: a tabusítás. Attól még, hogy a jobboldal van (túl)hatalmon és támogatja a gyűlöletbeszédet, hadd lehessen kihordani belső ideológiai vitáinkat a liberális és a baloldalon. Ezek lefolytatása ugyanis nem gátja, hanem előfeltétele a változásnak.

Ha eltagadjuk azon jelenségek létezését, amelyeket a NER eltorzítva felhasznál apokalipszis-víziója alátámasztására, nem jutunk előrébb, sőt, így a jobboldal válaszai többek számára lesznek vonzók a továbbiakban is.

Hiba azt az álláspontot képviselni, hogy aki bármilyen, az egyenlőségre hivatkozó politikai aktivizmust bírál, az a hatalom apologétája és az „az alávetettség és az embert méltóságától megfosztó hierarchiák” mellett száll síkra – ahogy Kapelner állítja. Ez a hozzáállás, ahogy írásunkban igazolni próbáltuk, sem intellektuálisan, sem reálpolitikailag nem állja meg a helyét.

A baloldalnak szüksége lesz a politikai munkára, mellyel a jobbra tolódott nyilvánosságot megszólíthatja. Ebből a szempontból különösen fontosnak tartjuk, hogy a baloldal megszólalásai mindig tükrözzék a kormánypártok és választóik (honfitársaink) közti különbségtételt. Utóbbiak megbélyegzésével nem kerülünk közelebb ahhoz az országhoz, amelyben élni szeretnénk. A konzervatívok némileg torz és sok mindent összemosó, de becsületes írása pedig, amellyel célba vették nem csak az „új jobboldalt”, de a „progresszív liberalizmust” is, hordozhatna önreflexiós lehetőségeket a kortárs magyar baloldalnak is. Már ha az tényleg szeretné egyszer a NER valódi és emancipatív alternatíváját nyújtani.

 

Borítókép: JGT/Science Photo Library

Olvasóink támogatása nélkül nem tudnánk vitákat közölni. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény