A gyerek lázát nem csillapítja a „Hajrá, Fradi!” – gondolatok identitásról és választásról

·2019.05.17

Egy hét múlva európai parlamenti választás – az alkalom pedig gondolkodóba ejtette Pálinkás Józsefet. A fizikus egykori miniszter, aki hat éven át a Magyar Tudományos Akadémia elnöki székében is ült, azt a kérdést tette fel magának: mi alapján hozzuk meg döntésünket a választás előtt? Pártok melletti agitálásra ne számítsanak, a mérsékeltek szükségességének alátámasztására viszont egészen nyugodtan. Akadémikus vendégszerzőnk a Válasz Online-nak küldte meg írását, amelyet most teljes terjedelmében közlünk.

Értékrend és érdek vagy párthovatartozás szerint szavazunk? Az uniós választás előtt, az egyszerű üzenetek özönében is érdemes kicsit mélyebben elgondolkozni a voksolások tétjén és logikáján. Az identitás, a politikai identitás és az identitáspolitika viszonyán. Alábbiakban erre teszek kísérletet.

Kezdjük magával az identitással. Mennél bonyolultabb körülmények között élünk és dolgozunk, annál többféle csoporthoz, közösséghez tartozunk, annál többféle identitásunk van. Rendelkezünk családi, rokonsági identitással. Lehet munkahelyi, esetleg hivatásrendi identitásunk. Tagjai lehetünk társaságoknak, kluboknak, szurkolhatunk valamelyik sportcsapatnak. A település, ahol élünk, szintén része identitásunknak. A vallási közösségekhez tartozók vallási identitása a közösség jellegétől függően lehet kis- vagy világméretű identitáselem, de polgárai vagyunk egy országnak (államnak), részei egy nemzetnek, ami az egyének döntő többségének meghatározó identitáseleme. Vallhatunk egyéniségünket meghatározó alapvető elveket (az élet, az emberi méltóság, a szabadság, a jogrend tisztelete). Ahogy a vallási identitás is jelenthet szélesebb csoporthoz tartozást, a kulturális is lehet tágasabb az országra korlátozódó, vagy nemzeti identitásnál.

Ezért nem ellentmondás, ha magyarként magunkat az európai kultúra részesének vagy egyszerűen európainak valljuk: Arany János, József Attila és Bartók Béla alkotásai mellett Goethe, Thomas Mann és Chopin alkotásai is könnyedén lehetnek kulturális identitásunk részei. Az identitáselemek részben átfednek, részben egymásra épülnek, egyik erősebb, másik gyengébb. Még csak egy síkban sem helyezhetők el ezek: sokdimenziós matematikai objektum elemeiként talán igen, de még akkor is az adott élethelyzettől függ, hogy éppen mely identitáselemek dominálnak. Ha beteg gyereket kell orvoshoz vinni, akkor az apai, nem pedig a futballszurkolói identitás a meghatározó. Jó esetben. Lázas a gyerek? Erre nem a legmegfelelőbb válasz, hogy „Hajrá, Fradi!”.

Egészen más azonban a helyzet, ha a politikára pillantunk. Elvileg a politikai identitásnak is sokféle identitáselemből kellene összeállnia. Csakhogy ez esetben a végeredmény egyáltalán nem sokféle. Az eredmény egyetlen személyre vagy politikai pártra leadott szavazat. Hogyan jutunk el az alap-identitásoktól (értékrend, elvek, kultúra, világlátás, tudás, vallás stb.) a politikai identitásig, amely az állampolgárok kisebbik részét egy adott politikai pártban való részvételre ösztökéli, ennél nagyobb – nyilván az előbbieket is magában foglaló – részének a pedig a szavazatában nyilvánul meg? Az alap-identitások – értékrend, elvek, kultúra, tudás, világlátás, egyéni mérlegelés – határozzák-e meg a politikai identitást, vagy a kialakult politikai identitás hat az egyén identitásának alapelemeire?

A válasz meglepő. Azt hihetnénk, hogy tájékozott, tudatos és racionálisabb választók esetében inkább az alapidentitások alakítják a politikai identitást és a politikában való részvételt. Széleskörű, adatokon, felméréseken, összehasonlításokon alapuló politológiai és szociológiai vizsgálatok azonban feltárják, hogy éppen az ellenkező előjelű folyamat ölt ijesztő méreteket. Az, amikor

az egyén egyetlen identitáselemén – rosszabb esetben identitástagadásán, tudatlanságán, tévképzetén vagy félrevezetettségén – alapuló politikai identitás mintegy „szuper-identitássá” alakul, amely még az egyén alapidentitásának elemeit – elveit, értékrendjét – is képes felülírni.

Egyszerűbben: ha az illetőt megkérdik, fontosnak tart-e néhány konkrét értéket, esetleg érdeket, igennel felel, de ha szembesítik vele, hogy a politikai identitását meghatározó személy vagy párt ezekkel ellentétesen cselekszik, akkor „érvekkel” vagy azok nélkül, de mégiscsak kitart választottja mellett. Azaz: a választók jelentős része bizony futballszurkolói mentalitással szavaz.

A kevésbé tájékozott, kevésbé tudatos, inkább érzelmi alapon döntő emberek harcosan állnak ki választott vagy kialakult politikai identitásuk, pártjuk mellett még akkor is, ha az már csak elemeiben tartalmazza elveiket, értékrendjüket, érdekeiket, vagy akár ellentétes is azokkal. Inkább váltanak elvet vagy értéket, mint politikai elkötelezettséget. Tévedés azonban, hogy a képzett, tájékozott, tudatos emberek mások. Az egyetlen különbség: ők még érvelnek is politikai szuper-identitásuk mellett.

A vezérelvű demokrácia, a leegyszerűsített kommunikáció, a politikának alárendelt sajtó, az állam által felhasznált közösségi média ezt a tendenciát erősíti. A politikai szuper-identitás folyamatos külső megerősítést igényel. Egyszerű, igennel és nemmel megválaszolható kérdéseket kell feltenni, és minden kérdésben a csak a jó („mi”) és a rossz („ők”) válasz lehetőségét kell erősíteni. Azaz: politikai verseny helyett permanens háborút kell vívni a politikában. Ám nemcsak a végletekig leegyszerűsítő és szembeállító táborpolitika, hanem paradox módon még a gazdasági és politikai stabilitás is ebbe az irányba hat. A világ ilyenkor egyszerűnek látszik, az ember nem kényszerül összetett döntésekre, tehát elkötelezettsége határozza meg véleményét és szavazatát.

Mi ezzel a gond? Nos, az, hogy korunk nagy kérdései sokkal összetettebbek. A nemzeti és az európai kérdések is, hogy a világproblémákról vagy a régiók közötti verseny kérdéseiről már ne is szóljunk. Bőséges időkben nem látszik a veszélye a szuper-identitások uralta döntéseknek, ez a modell azonban hatalmasat üthet vissza válság esetén.

Ezekben a rendszerekben ugyanis tévedés vagy hiba esetén nincs (vagy kicsi) a korrekciós lehetőség, márpedig előbb vagy utóbb mindenki hibázik, téved. A választópolgárokra minden eszközzel saját elképzeléseit, leegyszerűsített világképét, rosszabb esetben hazugságait vagy tévedéseit ráerőltető vezetés előbb-utóbb sok embertől fogja visszahallani a saját maga sulykolta véleményt, ettől azonban az még nem lesz se jó, se igaz.

Akkor sem, ha „népakaratként” hivatkoznak rá. Békére és jólétre hosszabb távon csak az a közösség számíthat, amelynek vezetői megalapozott vélemények alapján, méltányos párbeszédben alakítják ki véleményüket: a történelem számos példával szolgál az ezeket figyelmen kívül hagyó vezetők hibáira – amelyek nagy része aztán történelmi tragédiákhoz is vezetett.

Ha a politikára nem permanens háborúként tekintő választókat, akik nem csupán feltétel nélküli elkötelezettségüket erősítő útmutatásokat várnak, most az egyszerűség kedvéért mérsékelteknek nevezzük, fel is tehetjük a kérdést: megmenthetik-e a világot a mérsékeltek? Van-e ehhez eszközük és erejük? Képes lesz-e a politika új korszakba lépni, amelyben – a nyilvánvalóan diktatórikus országokról most nem szólva – a szavazók döntő többségének voksát nem elsősorban a vezér vagy a vezérek kinyilatkoztatásai – sokszor agyrémei – határozzák meg?

Megnyugtató válaszom sajnos nincs, arról azonban meg vagyok győződve, hogy új korszak új politikáját csak akkor teremthetjük meg, ha a polgárok egyre nagyobb csoportjai ismerik fel: demokráciában való csalódottságuk legjobb vigasza mégiscsak a demokrácia és a joguralom. A rendszer, amelyben a vezetők tisztességes versenyben válnak vezetőkké – és tisztességes versenyben, félelem nélkül veszíthetik el vezető szerepüket. Amelyben nemcsak a magán-, de a közéletben is természetes igazságként fogadjuk el: a gyerek lázát nem csillapítja a „Hajrá, Fradi!”

 

Borítókép: Vörös Szabolcs

A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: vélemény