Fabricius Gábor: Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni?

·2019.04.25

Miért kulcskérdés egy közösség mitológiája és a mitológia legfőbb hordozója: a film? Hogy hat a film az identitásra, hogyan értelmezi a jelent, hogyan épít múltat? És főként: mi történt Magyarországon a filmmel? Hogyan lehetséges, hogy harminc évvel a rendszerváltás után sincsenek meg a szocialista korszak valóságával szembenéző alkotások? Fabricius Gábort nem hagyják nyugodni a fenti kérdések, s minthogy a téma a Válasz Online-nak is fontos, örömmel közöljük a reklámszakemberként ismertté vált, filmesként is aktív szerző írását.

Byunk-Chul Hantól Jordan Petersonon át Fukuyamáig tömérdek filozófus gondolkozik azon, mi a jelenünk és jövőnk kognitív térképe, mi határozza meg tudatunkat itt Európában – így végső soron döntéseinket, preferenciáinkat, ideáljainkat. S hogy mindez milyen jövőt eredményezhet. Hogyan csúszhat ki a realitás, önrendelkezés és a szellemi értelemben vett függetlenség a kezünkből? Miként épül fel hosszú távon egy identitás és hogyan képes ezt a mitológia támogatni? Miért a mozgókép a legfontosabb mitológiateremtő erő a 20. század közepe óta?

A kérdés kulcsfontosságú: a posztmateriális, információs társadalom korában a tiltások, lehetőségek, ergo a kerítések és kapuk rendszere már nem fizikai, hanem tudati ügy: Han kifejezésével élve a pszichohatalom korszakát éljük, hiszen pusztán információ hatására teszünk vagy nem teszünk valamit. A tömeg meggyőződése, mítoszai, hittételei azok, amelyek mozgatják a különböző jelzőkkel ellátott tömegdemokráciákat. Ma cselekedni annyi, mint információt kibocsátani. Gondoljunk csak a közösségi médiára, az orosz vagy amerikai dezinformációs stratégiákra. Benyomás alapján szavaznunk, döntünk, választunk: zenét, filmet, identitást („a szellem second-hand piacának pultjain turkálunk” – Petri György, 1987), joghurtot, mosóport, politikai identitást. Ebben a pillanatban válik életfontosságúvá a kontextus, a szerkesztés elve, a kurátori munka, az egymás mellé helyezett üzenetek közös többletjelentése, a múlt és emlékezete. Az információs társadalom mai helyzetében tézisem szerint

a múlt kibeszéletlen, elhallgatott vagy elhallgattatott és feldolgozatlan traumatikus történései biztosítják az alapot a mindenkori jelen pozíciók és a jövő birtoklásához, domináns kulturális és identitásbeli paradigmák fenntartásához, a feldolgozatlanság feszültségeit vagy az elhallgatott információkat fel- és kihasználva.

Következtetésem szerint Magyarországon a jelen (és láthatóan a jövő) közgondolkozásának útjában a múlt feldolgozatlansága (elhallgatása) áll. A hiányosan vagy kulturálisan egyoldalúan konstruált múltképek legfőbb csatornája pedig a múlt és jelen társadalmi és történelmi kérdéseit nem tisztázó vagy munkáját nem komplexen elvégző emlékezetpolitika és zászlóshajója: a magyar film.

Nyitó jelenet: máris késve kezdődik?

Nagy, univerzális mitológiákat a politikán túl a mozgókép tud a legerősebb érzelmi töltettel és legszélesebb tömegek számára közvetíteni, hiszen a film nem állít, hanem bizonyít azáltal, hogy láttat. Emlékképeink egy korszakról filmek szegmensei: így válik a film történelemformáló erővé. Amíg egy kiállítást csupán néhány ezren, egy filmet akár százezres nagyságrendben néznek meg. Az első, nyíltan a holokausztról beszélő német film Harald Brauntól a Tegnap és holnap között 1947-ből, de ott van a nyolcvanas évek NDK-s diktatúrájáról beszélő Mások élete (2006) is Florian Henckel von Donnersmarcktól. Ezek a filmek mély, traumatikus sötétkamrákba világítottak be, rávilágítottak hibás paradigmákra, téves-hazug múltképekre, identitásokra. Mindezt megfelelő ritmusban, jó belépéssel tették: amikor még nem telt el a traumák után túl hosszú idő, amely elmélyíthette volna a feldolgozatlanság problémáját. Thomas Vinterberg Születésnap (1998) című alkotásának a fókuszában a pedofília társadalmi jelensége áll, amely az internet előretörésével az ezredfordulón különösen fontos témává vált. A dán alkotó direkt és kíméletlen nézőpontja olyan közel viszi a nézőt a drámához, amilyen erejű megközelítést kevesen képesek felépíteni.

Eközben itthon?

A központi finanszírozású magyar film ezzel szemben kerüli a kényes helyzeteket. Nem szeret akut, társadalmilag és történelmileg fontos témához nyúlni – néhány kivételtől eltekintve.

Hagyományosan karikatúraszerű önáltatással lakatja jól a társadalmat szembenézés vagy elemző mediáció helyett. A mai napig jót mulatunk Bástya elvtárson, amivel fel is mentjük: milyen vicces is egy tömeggyilkos, milyen vicces a szocializmus terrorja. Ez a fel nem fogott és fel nem dolgozott múlt eredményezi, hogy még ma is a humor relativizáló hatásával készül egy újabb börleszk: Drakulics elvtárs címen. Ilyen vagy ehhez hasonló múlthoz való viszony a volt vasfüggöny-országokban ma ritka, ha nem elképzelhetetlen. Olyan emlékezetpolitikai hungarikum ez, amely történelemhamisításával tovább traumatizál, és a múlton keresztül jelenbeli identitásunkat is átfesti. Makk Károly Déry Tibor-adaptációja, a Szerelem, amely filmtörténetünk egyik csúcspontja, épp ezekről a kegyes hazugságokról, pestiesen a „kibekkelésről” szól. A keleti blokk többi országához képest nálunk elmaradt a vasfüggöny utáni korszakban az erős, éles, szembenéző film a szocializmus diktatúrájával. Alkotóknak és finanszírozóknak egyaránt komoly felelőssége van abban, hogy számtalan 20. századi trauma nem jelent meg filmen, feldolgozatlanságában nem alakult ki széles, „kibeszélő”, gyógyító diskurzus.

Németország jó példa lehet e tekintetben: többek között Hannah Arendt munkásságának köszönhetően tisztán (vagy tisztábban) látják a totális rendszereket, nem egymáshoz hasonlítják, hanem önmagukban vizsgálják azokat, így a német elutasít mindenféle totalitást és viszonyítást, áldozat-licitet. Azok az országok, ahol a szembenézés folyamatát mentálhigiénés feladatként kezelik, nagyobb eséllyel tudtak létrehozni integráló kulturális közeget és demokratikus gondolkozást.

Ulrich Mühe mint HGW XX/7 A mások élete című filmben. Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12

Nálunk ritka az a nagy formátumú kulturális gondolkozás, amely tudatában van felelősségének és képes rendszerszinten feldolgozni saját közelmúltunk történeteit, amelyek néhol összefolynak a jelennel. Olyan kérdéseket szükséges például feltenni, amit például az alapvetően konzervatív Michel Houellebecq tesz fel Behódolás című disztópikus regényében: merre halad Európa? Az iszlamizáció útján? Hogyan eshet szét Franciaország? De említhetném Konrád György megjegyzését is, aki a The New York Times migrációval foglalkozó összeállításában 2016-ban úgy fogalmazott: Európa a nácizmussal és a kommunizmussal szemben naiv és felkészületlen volt, és az iszlamizmussal szemben is az. Mindhárom a totalitarizmus eszméi nevében hívja erőszakra híveit. Hogy melyik történetet meséljük el, vagy melyik történetet nem mesélhetjük el, így a világról milyen következtetéseket vonunk le, mi keretezi a valóságunkat: egyáltalán nem mindegy. A felelősség pedig a finanszírozóé.

Így vigyázd a mítoszodat?

Minden kulturális alkotás egy csoport mitológiai körében értelmezhető, hiszen a csoport kultúráját közös mitológiája határozza meg: identitásképző emlékek, történések, hiedelmek, átélt traumák. Egy-egy új mű a közös konszenzuális mitológiai értékrend ismétlése, változata. Olyasmi, mint egy-egy filmes univerzum, amelynek újabb és újabb résztöredékével áll elő (Marvel, Csillagok háborúja, például). A 20. századi magyar történelemben nagy számban vannak jelen különböző mitológiák, melyek adott esetben ugyanannak a történésnek más-más oldalát látják: gondoljunk csak Trianonra, a holokausztra, a szocialista diktatúrára, a nacionalizmusra, a liberális kapitalizmusra vagy a globalizációra. Ezeknek a mitológiáknak az összessége a realitás. A különböző mitologikus körök tehát paradigmák: egyéni, családi, nemzeti és politikai identitásbeli szegmensekkel, sokszor egymásnak ellentétes értelmezéssel. Az identitásképző gondolatok, alkotások, irodalmi szövegek vagy fajsúlyos filmek ezekre épülnek. A közönség alapvetően a saját mitológiájára kíváncsi, hiszen éppen ez az egybetartó ereje, egyben a csoport fennmaradásának záloga.

Nagyjából úgy, ahogy a saját politikai nézete szerinti médiumot olvassa-nézi-hallgatja az ember, nehogy identitásában abúzus érje az ellenoldal részéről. Diskurzust azok a művek képesek elindítani, amelyek nagyobb egészként képesek a valóságot megragadni, igazzá tudják tenni magukat nem csak egy szűk szegmens számára. A legizgalmasabb az a pillanat, amikor a csoport rájön, hogy új mitológiákat is meg tud érteni, képes integrálni, és új nézőponttal, komplexebb valósággal gazdagodik.

Társadalmi veszélyt rejt ugyanis, ha mások mitológiáját eltörölni, átírni, elhallgattatni akarjuk.

Közös felelősségünk, hogy képesek leszünk-e mindezt feloldani azzal, hogy elfogadjuk és tiszteljük a másik traumáját, sőt magunkénak tudjuk-e érezni, a „közösbe” beemelni azt, ami nem velünk, vagy velünk is, de máshogy történt meg.

S hogy ez, az empátia gyakorlása hogyan működik ma a gyakorlatban? Elég a Szabadság téri német megszállási emlékműre, illetve a körülötte kialakuló diskurzusra gondolni, amitől a kérdés és az emlékmű is „elevenné” vált. Eleven kérdésről van szó tehát, lezáratlan, kibeszéletlen traumáról. Másoknak a fel nem dolgozott szocialista diktatúra okoz napi sebeket, az elszámoltatás hiánya, de annak még kimondatlansága is. Vannak Trianon-traumában szenvedők, akiknek feldolgozhatatlan, ahogy egy ország hullott szét és vele családok, pillanatok alatt. Ezek mind olyan témák, amelyekhez együttérzéssel kell közelítenünk. A sor hosszú: ez a magyar történelem, a mi közös történetünk. Mi más feladata volna a közös pénzünkből létrejövő alkotások finanszírozóinak, mint ezt figyelembe venni, tiszteletben tartani és szakmai tudásukkal segíteni?

Elmaradt katarzis?

Szociológiai alapvetés, hogy a jelenkor alakulását az elmúlt száz év története határozza meg. Ha az 1848-as szabadságharcról vagy a török korról készül fikciós alkotás, annak kicsit olyan a hatása, mint amikor egy távoli világ színes illusztrációját néznénk, mondjuk a fáraókról. Nehezen lesz benne az első olvasatos személyes vagy családi mitológiánk, nehezen szólít meg, nem fog fájni, valójában nincs tétje annak, amit látunk. Ma az a kérdés, hogy mi történt Magyarországon a 20. században. Kik, mit, miért csináltak és ebben hogyan éltünk, maradtunk életben mi, hogy éreztük magunkat?

Nézzük legközelebbi múltunkat, amely a legnagyobb hatást gyakorol ma ránk! A Kádár-kor diktatúrájának drámaisága fehér folt a magyar film térképén. Egy film sem mutatott rá a korszak hőseire. Vajon miért? Születtek a korszakban (60-as évektől 90-ig) filmek, amelyek társadalmi vagy egyéni kontextusokat vizsgáltak, de az ideológiai elnyomás, öncenzúra és cenzúra, a diktatúra működésének hiányos ismerete vagy épp tudatosan torzított képe, a titkos dokumentumok ismeretének korabeli hiánya képtelenné tette az alkotókat arra, hogy szabadon és valóságosan gondolkodhassanak a korról. Bódy Gábor különös halála csak egy példa arra, hogyan nem tisztázódott a korszak és emlékezete. A korai Tarr-filmek, Gazdag Gyula és Ember Judit filmjei nem láthattak rá történelmi távlatból a korra, nem ismerhették a nyilvánosságra került levéltári aktákat, amelyek ma az ABTL-ben vannak. Hogyan is gondolkodhattak volna úgy, ahogy a jelenből tehetnénk? Tehát: miért nem gondolkodik a magyar film erről a korról?

Ismét illusztratív példa Németország: Kelet-Németországban ez a szembenézés nem történt meg és ha megnézzük a szélsőjobb előretörésének politikai térképét a mai német területeken, jól látható, hol volt a határ kelet és nyugat között: jól látszik a kognitív barakk kerítése, amelyben élünk tehát mind a mai napig. A keleti blokk diktatúráiban beálló csend és elnyomás a feldolgozatlanság oka, ahol a színes identitásokért büntettek, az elfojtáson és megbélyegzésen dolgozott az egész államapparátus. Ezekben a barakkokban nem a holokauszt feldolgozása történt, hanem annak kommunista propagandába való beemelése, az antifasizmus kisajátítása a szocialista propaganda oldaláról. Ennek eredménye zavar, amelyet emberek múlthoz fűződő viszonyában, identitásában tapasztalunk itthon is.

Volt valaha nálunk egy nagy hatású mozifilm, amely pontos képet festett volna arról, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek milyen szellemi elnyomásban tartotta az embereket?

Hogy az a korszak hogyan tette lehetetlenné a gondolkodást, hogyan szüntette meg a szabad véleményt? Miért nincs egy Mások élete-szerű filmünk a rendszerváltás után harminc évvel sem? Ki felelős azért, hogy nincs a múltunk lejegyezve? Ki felelős azért, hogy gyerekeink nem tudhatják meg mi történt a szüleikkel, nagyszüleikkel? Szatirikus alkotások születtek: a kor figurája ma is Bástya elvtárs, kezében magyar naranccsal. A tanú a 60-as években készült, majd sokáig dobozban volt. Azért beszélt a (Rákosi-) korról relativizáló humorral, mert csak úgy tehette. Pedig abban a korban nem volt semmi vicces.

Az irodalom több fontos alkotást is kitermelt pedig magából: Forgács András Élő kötet nem marad című szövege vagy Esterházy Péter Javított kiadása foglalkozik a szocializmus korszakának diktatúrájával, de a tömegek számára hozzáférhető, személyes hangú és nézőpontú, nem zsánerrel vagy humorral relativizáló, hanem a téma és karakter drámai problémáival foglalkozó filmek teljességgel hiányoznak. Éppen az, ami képes a tömegek megszólítására. Miért?

Jó, de hol van ma a mozi?

A kultúra felülete, a történetmesélés platformjai, a kortárs mítoszok keretrendszerei azonban változnak, a fiatalok világszerte dinamikus felületeken érzik otthon magukat: Amerikában a PewDiPie nevezetű Youtube-blogger tahó vicceit a mainstream, a The Wall Street Journal támadta meg. Amelynek viszont csak szerényke 1,3 milliós követői bázisa van, míg a bloggernek 50 milliós. Ki is akkor a mainstream és ki az alternatív? A Trump-érának ezek a grassroot tömegcsatornák képezik a legfőbb erejét, az elnök is a virális felületek számára beszél, nem véletlenül emelte be a Twittert a közlés centrumába: rövid, haiku-szerű, provokatív, leegyszerűsített mondatok. Ez lett a Zeitgeist. A Youtube hatalmi szóval betiltotta ugyan PewDiPie csatornáját, de ez csak olaj volt a tűzre:

a hagyományos, elitista status quo sehol nem működik már, csak a dinamikus dialogizálás, amelybe bele tud folyni a közönség, ahol értékek-becsípődések mentén megy az egymásra licitálás.

A megoldás elve tehát ugyanaz: kitartóan érvelve, dialogizálva lehet a traumákra rávilágítani, azokat feldolgozni, legyen szó akár televízióról, moziforgalmazású filmekről, vagy közösségi médiáról, a feldolgozáshoz minden résztvevő félre szükség van, nem propagandisztikus állásfoglalásra, amire egyébként Hollywood is szeret rácsúszni, mert a propaganda hatásos, könnyű megoldás.

Csak összehasonlításképpen: a Zöld könyvet összesen 30 millióan láthatták világszerte, mozikörnyezetben, ahol nincs hozzászólás, likeolás, megoszthatóság, és érződik a grassroot hiánya, sőt inkább a kulturális hatalmi struktúra elitizmusa van jelen. Mindebben a klasszikus mediális tér erózióját, a szerkesztett és irányított gondolatok alulmaradását látom a közösségi média törzsi felületeivel szemben. Az tehát, hogy egyszer születik egy alkotás, amely feldolgozza a traumát, kevés: folyamatos diskurzusra van szükség. Vannak jó példák. Hadd utaljak ismét a Behódolásra, amely Európa iszlamizációját teszi a disztópikus szöveg középpontjába, hogy ne tudjuk ne átgondolni, mit kezdjünk Európa jövőjével. Provokatív, friss, és kulcsa, hogy nem kanonizált véleményeket ismételget unalmasan. Akkor propaganda lenne. Így pedig kultúra.

Etikus verseny?

A totális rendszerek természetének megismerése és megismertetése Magyarországon akkor folyna a megfelelő mederben, ha nem torkollna politikai játszótérbe. Felelőssége van mindenkinek, aki erőforrások felett rendelkezik. A múltat nem eltörölni kell, hanem fel kell végre dolgozni, ehhez az egyik legerősebb médium pedig még mindig a film. Az emlékezet birtoklásáért, a múlt felfogásáért folyó versenyt pedig mielőbb etikussá kell tenni: átláthatóan kell dolgozniuk azoknak, akik a tudatunkat és emlékezetünket befolyásoló művek finanszírozásáról döntenek. Máskülönben az emlékezetünk és a jövőnk sem lesz az.

 

Ez az írás nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Kérjük, álljon mellénk ön is, és kövesse a Válasz Online-t Facebookon!

Kategória: vélemény