„Ez gyónás azért, amit tettem” – exkluzív interjú Putyin propagandistájával

·2019.02.04

Még a kezdet kezdetén, Borisz Jelcin lemondásakor kezdett Vlagyimir Putyinról szóló kampány- majd imázsfilm forgatásába. Hamar kiábrándult az orosz elnökből, és – ahogy mondja: gyónásképp – a kimaradt jelentekkel újragondolva tavaly jelent meg legújabb dokumentumfilmje. Vitalij Manszkij Putyin szemtanúi című alkotását – „a világ legkritikusabb propagandafilmjét” – az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon ismerhette meg a magyar közönség, a rendező pedig itthon elsőként a Válasznak mondja el, milyen volt Putyin közelében dolgozni, és mit lát, amikor ma a hazájára néz – önkéntes rigai száműzetésből.

 

– A filmje a lemondását 1999 utolsó napján bejelentő Borisz Jelcin beszédével kezdődik, ebben az elnök bocsánatot kér a honfitársaitól. Kissé szokatlan gesztus.

– Ez már Vlagyimir Putyin választási kampányának része volt. Jelcinnek valahogy el kellett érnie, hogy az emberek odafigyeljenek arra, amit mond. Egy nagyon egyszerű használati utasítás alapján végrehajtott aktus, aminek része volt, hogy Jelcinnek ezt el kell mondania.

– Amúgy volt miért bocsánatot kérnie?

– Természetesen. Ott volt a 90-es évek gazdasági sokkterápiája vagy a több ezer megölt fiatal Csecsenföldön meg megannyi incidens, ami egy ekkora országban időről időre megtörténik, és ezekért a végső politikai felelősség mindig az elnöké. A felgyülemlett elégedetlenség miatt minden egyes ember kihallhatta a beszédből, hogy miért kért tőle bocsánatot Jelcin – például a sok veterán, akik megélték, hogy a szovjet hadsereget kivonták a volt szocialista országokból, annak minden következményével. De még egyszer: Jelcinnek ez nem valami belülről feltörő őszinteségi rohama volt, hanem egy egyszerű kampányfogásnak szánt beszéd.

– A Szovjetunió összeomlása utáni évtized – Jelcin elnöksége – gazdasági hanyatlást hozott Oroszországnak. Hogy emlékszik a 90-es évekre?

– A szabadság és a remények gyönyörű időszaka volt. Miközben csalódás is, mert kudarccal végződtek azok az elvárások, amelyek alapján Oroszország fejlődését elképzeltük. És mégis:

ha a ma Oroszországát akárcsak azzal az időszakkal hasonlítjuk össze, amikor Jelcin – az egészsége miatt – már alkalmatlan volt elnöknek (a remények viszont még éltek), akkor csak nosztalgiával és szomorúsággal tudok erre visszagondolni.

Egy fontos körülményre viszont muszáj felhívni a figyelmet. A demokratikus útról való letérés nem 2000-ben történt meg, hanem már 1996-ban.

– Amikor az újraválasztásért küzdő Jelcin alighanem csalással tudta csak legyőzni a kommunista Gennagyij Zjuganovot?

– Azzal a szöveggel, hogy „a kommunistaveszélyt el kell hárítani”, nem demokratikus eszközöket is felhasználtak. Nagy hiba volt, mert ha győztek volna a kommunisták, akkor 2000-re kifejlődött volna egy olyan erős ellenzék, ami elsöpri őket.

hirdetés

– A csalódás sodorta Putyin kampánystábjába?

– Nem, sokkal egyszerűbb oka volt: én voltam az orosz állami tévé dokumentumcsatornájának vezetője. Amikor meghallottam a hírekből, hogy új elnökünk lesz, előkészültem, hogy feldolgozzam: ki az a Putyin? 2000 első napjaiban járunk, még csak ideiglenes elnök, én meg a saját tévés főnökeim vagy az elnöki apparátussal való egyeztetés nélkül munkához láttam. Kezembe került egy hír, hogy mekkora hatással volt Putyinra az első némettanára Szentpéterváron, aki akkor elég szerény körülmények között élt. Elmentem hozzá, a felvételt eljuttattam Putyinhoz, ő pedig magához hívott, és megállapodtunk arról, hogy dokumentumfilmet készítek a kampányáról.

– Nem érzi etikailag aggályosnak, hogy most az egész világnak megmutatja a kivágott jeleneteket?

– Nem azért veszek fel dolgokat, hogy egy bezárt szobában nézegessem őket, hanem azért, hogy meg is mutassam. Jogilag is támadhatatlan vagyok, mert annak idején úgy kötöttük a szerződést, hogy a felvételek tulajdonosa a feleségem cége, és övé a forgalmazási jog is. Amikor 2014-ben elhagytuk Oroszországot, magammal hoztam az összes felvételt, a határőr meg csak annyit kérdezett, van-e nálunk cigaretta. Az nem volt.

Nagydíj a legjobb dokumentumfilmnek Karlovy Varyban. Fotó: AFP/Michal Cizek

– Milyen Putyin közelében lenni? Amikor becsukja az irodája ajtaját a Kremlben, és egyedül van vele.

– Képes magát úgy elfogadtatni, hogy az embernek egy idő után megtetszik. Érdeklődik a beszélgetőpartnere iránt, megkérdezi, hogy van a feleség meg a gyerekek. Az az érzésed, hogy érdekli, amit mondasz neki, a közeledését pedig úgy is kifejezi, hogy bizonyos zsargont használ.

– És ez mind álca?

– Nem. Ez iskola. Egyszer elmesélt egy epizódot a felderítőiskolából, ahol tanult. Amikor a kadétokat pár órás kimenőre engedik, akkor mindig van egy barátja (és szigorúan a barátja, nem csak úgy találomra böknek rá az illetőre), akinek úgy kell követnie a kimenőst, hogy az ne vegye észre. Ha visszatértek, mindkettőnek – egymástól függetlenül – jelentést kell írnia. Aztán ezt fordítva is eljátsszák. Vagyis úgy nőtt fel, hogy egy barátja mindig követte.

– 2018-ban vette fel saját narrációját a filmhez. Olyan intonációval beszél a húszéves felvételek alá, mintha folyamatosan a homlokára csapna: mint akinek most áll össze, mi miért történt akkor. Húsz éve, a kampányfilmforgatáson még semmi nem tűnt fel?

– A most bemutatott film készítése előtt megnéztem az összes nyersanyagot, és

magam is elcsodálkoztam, hogy olyan dolgokkal gyötröm Putyint, amik akkor nem voltak napirenden.

Szó sem esik például a Kurszk atom-tengeralattjáró 2000. augusztusi katasztrófájáról vagy a Kreml-kritikus NTV csatorna ellehetetlenítéséről. Akkor sem értettem, miért térek el a napi aktualitásoktól, és miért az ezekhez képest irreleváns kérdéseket teszem fel.

– És miért?

– Annyira nyomasztó volt a napi aktualitásokat követni, hogy muszáj volt belőle kitörni. A film mindig valós kontextusból indul ki, de az meg olyan, mint a jégkorongban a mandiner: csak segít az átadásban.

Putyin a budapesti moziban. Fotó: Vörös Szabolcs

– Van egy jelenet, amikor név szerint bemutatja a Putyin-stábot. Ki volt a legfontosabb játékos?

– Az első elnöki kabinetfőnöke, Alekszandr Volosin, az ő Jelcin-kori elődje, Valentyin Jumasev – aki később feleségül vette Jelcin kisebbik lányát, Tatjanát – és az 1-es csatorna, a Pervij Kanal korábbi igazgatója, Kszenyija Ponomarjova. Egy biztos: a kampánystábot hivatalosan irányító Dmitrij Medvegyev nem volt köztük.

– Mégis ő az egyetlen, aki abból a csapatból Putyin mellett maradt.

– Mert ő volt a leggyengébb.

– Ma is az?

– Mindig is az volt. 2007-ben, amikor Putyinnak – a kétszer négyéves elnöki mandátum lejárta miatt – utódra volt szüksége, pont a gyengesége miatt választotta Medvegyevet, nem pedig Szergej Ivanov védelmi minisztert.

– Nehéz elképzelni, hogy Oroszország jelenlegi miniszterelnöke nem egy karakán figura.

– Egy diktátornak teljesen mindegy, ki a miniszterelnöke. Medvegyev a pétervári városházán, a Szmolnijban kezelte Putyin telefonjait, nem pedig valami befolyásos tanácsadó volt.

– 2019 elején járunk: Oroszország háborúzik Ukrajnában és Szíriában, mélyponton vannak a nyugati–orosz kapcsolatok, a nyugdíjreform miatt pedig belső elégedetlenség is mérhető. Rigából ön is ezt látja a hazájából?

– A rendszer haldokolni kezdett. A kérdés, hogy egyszerűen kimúlik, vagy magával rántja az országot is. Amikor – évente egyszer – visszatérek Moszkvába, olyan érzésem van, mintha 1914 boldogan éldegélő Európájában lennék, nem sejtve, hogy holnap Szarajevóban megölik Ferenc Ferdinándot.

A kérdés, hogy a rendszer egyszerűen kimúlik, vagy magával rántja az országot is. Fotó: Vörös Szabolcs

– Már hallom is az Oroszországban élő Putyin-szavazót: „könnyen beszél az emigráns értelmiségi”!

– Pontosan ezt mondják.

– Erre ön?

– Amikor olyannal találkozom, akivel régen jóban voltam, nem az ütközőpontokat keresem, hanem kivonom azokat a beszélgetésből, hogy ne haljon el teljesen a kapcsolat.

De alkalmi találkozókon keményen megfogalmazom a véleményemet, és ezzel el is vágom a további párbeszédet. De ez nemcsak oroszországi jelenség: a tavalyi orosz elnökválasztáson a rigai oroszok akkora sorban álltak az orosz követség előtt, mint a Hősök terétől a Terror Háza, és 97 százalékuk Putyinra szavazott. Vagyis az engem Rigában kiszolgáló taxisok, vízvezeték-szerelők és bolti eladók fele Putyin-szavazó. (A lett főváros lakosságának bő 40 százaléka orosz – a szerk.)

– 2014 óta sosem hiányoztak a „Moszkva-parti esték”?

– Az emberek hiányoznak, a város nem. Nincs honvágyam.

– És lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy Putyint segítette?

– Ez a film a gyónás azért, amit csináltam.

– Nem félti az életét?

– Soha nem akartam ezzel foglalkozni, mert ha elkezdeném, valószínűleg beleőrülnék.

– Tehát nem nézi meg gyanúsan a teáját.

– Oroszországban azért körültekintőbb vagyok.

×××

Hogyan lett Putyin mára az, aki?

Az a nagyszerű, hogy erre a Putyin szemtanúi nem válaszol – látszólag. Az alapprobléma, hogy a film nyersanyagát 1999-ben és 2000-ben vették fel, vagyis akkor, amikor Tony Blair akkori brit miniszterelnök már Putyin ideiglenes elnöksége alatt ellátogatott Szentpétervárra – ezzel mintegy a Nyugat előzetes áldását adva a megválasztására –, egy évvel később, a ljubljanai Bush–Putyin-csúcson pedig elhangzik az ominózus mondat az amerikai elnöktől: „Belenéztem a szemébe. Egy egyenes és megbízható embert láttam. Megértettem valamit a lelkéből.”

Csakhogy a Manszkij – ahogy a rendező mondja: akkor irreleváns – kérdéseire adott válaszaiból pont az válik világossá, hogy

Jelcin felfedezettje már az ezredfordulón is az volt, akinek ma ismerjük, nem pedig a „demokratikus Oroszország” apostola, akinek a Nyugat akkor gondolta.

A birodalmi ambícióknak pedig, amelyeknek ma Moszkva fegyverrel is képes érvényt szerezni, már 2000-ben voltak jelei. Például az olyan szimbolikus döntések, mint az orosz himnusznak a filmben is hosszasan tárgyalt megváltoztatása: a Jelcin által a 90-es években „énekeltetett” Mihail Glinka-féle dalt Putyin már az elnöksége első félévében felváltja Alekszandr Alekszandrov újraszövegezett szovjet himnuszával.

„Őrült beszédnek” tűnt? Meglehet. De a ma Oroszországát látva „van benne rendszer”.

 

Borítókép: Vörös Szabolcs

Ha tetszett az interjú, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Címkék: Interjú