„Minden egész eltörött”: a száz éve meghalt Ady Endre örökségéről

·2019.01.25

Január 27-én lesz száz éve, hogy elhunyt Ady Endre, a XX. század egyik legjelentősebb magyar költője. Személye körül már életében heves viták dúltak. Miközben művészi tehetségét kevesen vitatták, életmódja és politikai nézetei sokakat máig határozott állásfoglalásra késztetnek. Papp István történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa írásában arra keresi a választ, hogy miért vált Ady gyújtóponttá és hogyan sáfárkodtak örökségével méltó és méltatlan utódai.

„Ki volt neki Ady? Mi volt neki egy nép?” – kérdezte Márai Sándor híres versében, a Halotti beszédben 1950-ben. A kassai polgárok szerzője a magyar identitás egyik nagyon fontos viszonyítási pontjára tapintott rá. A „mit jelent számomra Ady Endre, hogyan viszonyulok költészetéhez?” kérdésre adott válasz elég jól kijelöli helyünket az eszmék országútján. Ebből adódóan alakultak ki a különböző értelmezői hagyományok, s ezek mindenkori hívei adják a fel-fellángoló Ady-viták közönségét.

Miért alakult ez így? Miért nem Petőfi-, Arany-, József Attila-, Babits- vagy Móricz-viták bontakoztak ki? Természetesen kisebb számban, kevesebb huzattal a magyar irodalom szinte minden jelese körül támadt esztétikai vagy politika jellegű vita, ám Ady Endre megdönthetetlen csúcstartó az ellene vagy mellette érvelő, életművének egy-egy szeletét igazolásként használó pamfletek, esszék, tanulmányok, publicisztikák, lejárató förmedvények, apologikus szösszenetek és politikusi megszólalások számát tekintve. Ez cseppet sem meglepő, hiszen Ady Endre az előző századforduló, a magyar és egyetemes modernitás válságának legfontosabb kérdéseit tette fel. Bármilyen komoly is esztétikai-költői teljesítménye, Ady politikus költő és újságíró is volt, nagyon markáns véleményekkel, amelyek már életében erősen megosztották olvasóit. Ezt ő maga cseppet sem bánta, igen tudatosan építette fel és ápolta azt a művészi arculatot, amely olyannyira egyénivé és megkülönböztethetetlenné tette őt.

Ady az előző századforduló, a magyar és egyetemes modernitás válságának legfontosabb kérdéseit tette fel

Az 1890 és 1914 közötti időszak, ha csupán a magyar történelemre sandítunk, számos éles kérdést vetett fel. Az óriásira duzzadt Budapest, a fokozódó kivándorlás, az élesedő nemzetiségi küzdelmek, a lappangva jelen lévő, időnként felizzó antiszemitizmus, az egyre gyarapodó ipari munkásság, nyomában a szakszervezeti mozgalommal és a szociáldemokrata párttal, a növekvő vallási közömbösség és ateizmus, az erre reakcióként fellépő katolikus megújulás, a tudományos-technikai forradalom kiteljesedése, a sajtó növekvő térhódításával együtt járó információs robbanás azt erősítette a kortársakban, hogy véget ért vagy véget érőben van a magyar történelem ismerős, megszokott, patriarchális korszaka. Az embernek újra be kell rendeznie az életét, a születéstől a halálig újra kell gondolnia a kereteket, másként kell viszonyulni a házassághoz, a gyermekneveléshez, a hagyományokhoz, ünnepekhez, a nemzethez mint érzelmi/politikai kerethez. Ráadásul mindez viharos gyorsasággal ment végbe, olyan szédületes tempóban zajlott a millenniumi Magyarország átalakulása, hogy a kortársak közül számosan egyre idegenebbül, tétovábban mozogtak a színen.

Ady Endre nagyon hamar felismerte a modernség válságának, a modern ember útkeresésének súlyos terheit, tudatosítva magában, hogy

jó lenne a régi, megszokott, áttekinthető világban élni, de a visszatérés lehetetlen, mert „minden egész eltörött”, mondta ki ítéletét.

S ezzel Ady csöppet sem volt egyedül, gondoljunk csupán olyan nevezetes nem magyar kortársaira, mint Wittgenstein, Freud, Musil, Kafka és Thomas Mann, akik a századfordulótól kezdve egymás után ismerték fel a modernitás problematikusságát, s ünnepelték vagy kárhoztatták jelenségeit. A magyar szellem történetében nem adatott hozzájuk mérhető filozófus vagy prózaíró, ám akadt egy velük azonos problémaérzékenységű költő, nevezetesen Ady Endre.

Ady verseiben és publicisztikai írásaiban öt nagy problémakört vázolt fel, s váltott ki szenvedélyes vitákat. Ezek az alábbiak: 1. istenhit vs. szabadgondolkodás; 2. régi (reakciós, feudális) Magyarország vs. új (népi, modern) Magyarország; 3. Budapest vs. vidék (Érmellék, Partium); 4. konzervatív erkölcsök vs. szabad szerelem; 5. magyarság vs. zsidóság (anti- vagy filoszemita volt-e?).

Az Adyt istenítők és kárhoztatók ezekre az ellentétpárokra kerestek választ, s ennek mentén alakultak ki a különböző hagyományok. Az egészben csupán az a végtelen paradoxon, hogy Ady életművéből szinte mindenre és mindennek az ellenkezőjére lehet példát találni.

Elég csupán legismertebb sorai közül idézni az alábbiakat: „Hiszek hitetlenül Istenben / Mert hinni akarok / Mert sohse volt úgy rászorulva / Sem élő, sem halott.” (Hiszek hitetlenül Istenben) Két évvel később, 1912-ben viszont már így nyilatkozott: „Repülő, lármás gépmadárnak / Istenkísértő, bátor, büszke szárnya / Vallja: Emberé a teremtés / S Isten csak egy megócskult koronája.” (A nagyranőtt Krisztusok) A háború éveiben pedig középkorias fohász röppent fel a költő ajkáról: „Beteg vagyok, nagyon beteg, / Én Istenem, légy igazságos / S úgy áldj meg, ahogy szenvedek.” (Beteg ember fohásza)

Ugyancsak fontos és perzselő vitákat kiváltó ellentét volt a régi/új Magyarország kérdése, vagyis az, hogy Ady szakítani akart-e a magyar múlttal, vagy szervesen nőtt ki belőle, s minden korholásával együtt arra kívánt építkezni. Mind a kettőre tudunk érveket hozni, ráadásul két, egymást követő évben született versből. A Hadak Útja szinte fenyegetően vágja a hagyományos magyar elit szemébe: „Ez az ország a mi országunk, / Itt most már a mi kezünk épít. / Tobzódtatok, tobzódtatok, / Éppen elég volt ezer évig.” Az ezer évig uralkodó elit leváltása széles körben vallott alapeszméjévé vált a polgári radikálisoknak és később a népi mozgalom tagjainak is. Igen ám, de 1909-ben Ady nagyon szép versben siratta el a nemzeti klasszicista irodalomtörténet-írás fejedelmét, Petőfi sógorát, Arany jó barátját, az erdélyi protestáns kisnemesi hagyomány emblematikus alakját, Gyulai Pált: „Hát ő verekszik, bevágtat a bajba / S végtelenül sok a magyar baj, / Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta, / Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta.” (Harcos Gyulai Pál)

Lehet, hogy a főváros kontra vidék kérdésében fogalmazott egyértelműen Ady? A sokak körében nagyon szeretett verse, az „én kedves kis falum”-at megéneklő Karácsony a költő igazi hangja, nem pedig az abszint, a kávéházak és bérkocsisok világát zengő költeményeké? Az Utólszor még Párisba ezt üzeni: „Csupasz, bús erdők, vén hegyek / Kikhez várostól menekültem, / Kacagjatok ki: elmegyek / A városoknak Városába.” Annyi azért bizonyos, hogy Ady érmelléki, szilágysági kötődése mindvégig nagyon erős volt. Elég arra gondolnunk, hogy a róla elsőként könyvet író, költészetét elismerő, de életmódját bíráló Horváth János konzervatív irodalomtörténésszel éppen úgy összebarátkozott, mivel margittai volt, mint a Szilágysomlyóról származó Bölöni Györggyel, aki Az igazi Ady című fontos könyvet írta róla. A költő számára Jászi Oszkár sem csak a polgári radikálisok vezére, hanem a nagykárolyi piarista gimnázium diákja is volt.

Ezek után szinte csak a szerelem maradt fogódzóként, mint olyan téma, ahol Ady egyértelmű tanítást adott. S talán nem is járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, politikai karcosságán túl ez a téma váltotta ki a legnagyobb ellenállást. Hiszen nemzedékek számára a szerelem úgy fogalmazódott meg, hogy „Reszket a bokor / Mert madárka szállott rá / Reszket a lelkem / Mert eszembe jutottál”. Ehhez képest azt olvasni, hogy „Új rablói vannak a Nyárnak / Csattognak az új héja-szárnyak / Dúlnak a csókos ütközetek”, egészen más oldalát mutatta a szerelemnek. Ahogyan Fejtő Ferenc visszaemlékezett Ady hatására: „…föltárta olvasói előtt az erdélyi magyar zsidó asszonyhoz, a dús idomú és intelligens Lédához fűződő szerelmét is, és mindezzel természetesen elbűvölt egy magamfajta törékeny alkatú, mutáló hangú, kimondhatatlanul kínzó vágyakkal gyötört ifjoncot.” Ám mielőtt végleg a szabad szerelem prófétájává avatnánk Adyt, idézzük fel Álom egy méhesről című versét: „Páris helyett: falu csöndje, / Csöndes Ér, szagos virágok, / Zöngő méhek s hárs alatt / Hahotázó gyermekek / Okuláré és karos-szék.” Bizony, nem Verlaine és Rimbaud, hanem Horatius és Berzsenyi szelleme van jelen e versben.

Ady Lédával Borbás Tibor szobrán. Fotó: Borbás Barna

Végezetül maradt az anti- vagy filoszemitizmus problémája, amely az Ady-viták egyik legfontosabb gyújtópontját jelentette. Először is: Ady mindvégig magyarokról és zsidókról, két különálló népről beszélt. Mint a Nyugat egyik vezető szerzőjét, számos zsidó származású értelmiségi vette körül, éppen úgy, mint nem zsidó származásúak. Adynak zsidó kortársaihoz fűződő viszonya ugyancsak hullámzó. Igen gyakran idézik A bélyeges sereg című versét („Véretek, ha idegen is százszor, / Mégis az enyém, az enyém, / Véres ajkakkal mézes asszonyaitok / S nyitott szívvel baráti, hű fiúk / Átöntötték belém”) mint a zsidósággal való azonosulás szép példáját. Ugyanakkor közismertek nevezetes publicisztikai írásai (A magyar Pimodán, A duk-duk affér, Korrobori), amelyek árnyalják e képet. Ady hol burkoltan, hol nyíltabban megfogalmazza azt az állítást, hogy ő maga, mint nem zsidó tehetség, valójában a zsidóknak köszönheti felemelkedését, és ezáltal ki van nekik szolgáltatva. Mindezt Ady úgy fogalmazta meg, hogy az bántó volt, mégis nyitva hagyta a barátaival való kibékülés útját. A Nyugat első számában napvilágot látott, A magyar Pimodán című cikkében így fogalmazott: „…megérkeztünk a nálunk sokkal készebb, ügyesebb zsidókhoz, akik már, ha magyar írók és művészek – igaziak – régi és nemes faj lévén, rossz gyomrú fajta, okosabb és finomabb narkotikumot tudnak kieszelni és használni, mint a szesz.” Ez a publicisztikai eszköztár később sem változott, s bár Ady a két nép egyesülésétől valamiféle magasabb emberi minőséget remélt, de a lelke mélyén élő, olykor bántó és éles kételyt annak ellenére megőrizte, hogy élete végéig hűen kitartott az Országos Polgári Radikális Pártban lévő elvbarátai mellett.

Ezen tarkaság és ellentmondásosság után talán nem meglepő, ha Ady örökösei maguk is annyifelé oszlottak, ahogyan a költő változtatta álláspontját egyes kérdésekben. Annyit elmondhatunk, hogy az elsöprő többség inkább szerette Adyt, bár mindenki egy kicsit másképp.

A leghevesebben a magyar szélsőjobboldal, a nyilas mozgalom egy része vetette el a költőt.

A Pesti Újságnál dolgozó Vörösváry István, később Márai Sándor kanadai kiadója, afféle minőségi szélsőjobbos bulvárt próbált teremteni, s úgy vélte, „Ady magyarsága ösztönös, a magyarság népi gyökereihez lenyúló érzés volt, s éppen ezért ő látta meg, mindenkit megelőzve, a föld és a nép racionális problémáit”. 1941-ben látott napvilágot a felettébb beszédes című válogatás, Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!, amely részben korai, még 1920 előtti fajvédő, illetve kortárs nyilas szerzők írásait tette közzé. A kötet azért fontos, mert remek összefoglalását adja a magyar szélsőjobboldalon tenyésző, Adyt támadó förmedvényeknek. Kovách Géza példának okáért nem annyira politikai, mint erkölcsi kifogásokat emelt: „Visszautasítjuk, hogy a magyar nőt piedesztálra helyező irodalmunk fölé a hedonizmusban fetrengő költészet tétessék s fölháborodottan tiltakozunk az ellen, hogy az Istennel való komázás a vallásos költészet magasabb rendű formájaként ünnepeltessék.” Ennél is érdekesebb és fontosabb a két világháború közötti magyar szélsőjobb első számú újságírójának, Milotay Istvánnak egy 1936-ból származó, a népi író Féja Géza által kiadott publicisztikai gyűjtemény kapcsán született állásfoglalása: Ady „a politikában a primitív jakobinizmus szellemét képviselte, átszőve azt a magyar kisnemesi, dózsai hagyományok, a zsidó intellektuel radikalizmus és a marxi szociáldemokrácia zűrzavaros egyvelegével”.

A konzervatív tábor megosztott volt Ady kérdésében, bár a lassú elfogadás, a költői életmű értékeinek elismerése egyre jobban teret kapott. Már Ady indulásakor akadt olyan, Tisza Istvánhoz közel álló irodalomtörténész, Horváth János, aki nem osztotta Beöthy Zsolt, Négyesy László vagy éppen a kor sztárpublicistája, Rákosi Jenő véleményét, akik mind esztétikai kifogásaikat, mind a költő hazátlanságát, erkölcstelenségét hangoztatták. A Tisza–Ady-viszony külön fejezetet érdemelne, természetesen a kölcsönös mély ellenszenv elég jól ismert („vad, geszti bolond” vs. „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján”), ám az kevésbé, hogy voltak ennek a kapcsolatnak más oldalai is. 1901-ben a fiatal újságíró még úgy vélte, Tisza az, akitől „mi, szabadelvűek ennek az országnak a megváltását várjuk”. A bizalom még két év múlva is töretlen volt, változatlanul „nagy tudású, tiszta szemű ember, igazi européer” a leendő miniszterelnök Ady számára. Bár a vélemények radikálisan megváltoztak néhány év alatt, ám azt sem szabad elfelednünk, hogy a világháború idején Ady, nem könnyen ugyan, de mindig megkapta a hadi szolgálat alóli felmentést.

Bármilyen politikai nézetkülönbségek is voltak közöttük, Tisza Istvántól végtelenül távol állt a kicsinyes hatalmi bosszú gyakorlata.

Nem is kellett sokáig várni, hogy valaki észrevegye azt a potenciált, amelyet Ady életműve a konzervatív gondolat számára tartogat. Szekfű Gyula vállalta ezt a feladatot, s A három nemzedék című történeti esszéjének utolsó fejezetében mint az egymást meg nem értő, de ugyanúgy a hazáját szerető tragikus magyar sors képviselőiként azonosította Adyt és Tiszát. Szekfű voltaképpen nem tett mást, mint elkezdte leválasztani Adyt a polgári radikálisok, a progresszió táboráról és átterelni – természetesen a konzervatív eszmeiség jegyében megigazítva – a jobboldali közösségbe.

Ez az igény már korábban megfogalmazódott, csak az akkor éppen kommunista Szabó Dezső részéről. Az 1919 márciusában megjelent A forradalmas Ady című könyvecskében immár az egész magyarság képviselőjének látta a költőt: „Így költészete mégsem egy bomlott idegélet senyvedő, magános szimfóniája, hanem egy kor ítéletharsonája s elzokogása egy egész fajnak.” Szabó állásfoglalása egyrészt kikövezte a népi mozgalom Ady-képét, másrészt a keresztény-konzervatív középosztálynak is megkönnyítette a költő befogadását. Az idők változásának látványos jele volt, amikor 1921-ben a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatójává kinevezett Kozma Miklós egy belső előterjesztésében így fogalmazott: „Komoly tehetségeket segítő és nem lenyomó, előre néző fajszellemű irodalmi és művészetpolitika kell, e téren kiküszöbölése azoknak a végzetes balfogásoknak, melyek Ady Endrét és Móricz Zsigmondot a radikális zsidó tőke karjaiba hajszolták.”

Természetesen Ady elfogadásának, átértékelésének folyamata nagyon lassú volt, még az 1940-es évek elején is szinte forradalmi tettnek, kulturális provokációnak számított, ha egy-egy merészebb magyartanár a költő verseit szavaltatta tanítványaival. Ám ekkor már nem lehetett visszafogni a zsilipeket, már csak azért sem, mert az Adyt nagyon sokra tartó népi mozgalom teret hódított. Fontos azt is látnunk, hogy Ady egykori tábora, a polgári radikálisok, a magyar oktobrizmus két világháború közötti szellemi-politikai karanténba zárása miatt sokkal korlátozottabban képviselhették a maguk Ady-képét, melynek fő alakja a nyugatos modernizációt igenlő, antiklerikális, antifeudális, antinacionalista gondolkodó volt. Részben az emigrációban élő Bölöni György, a kora Kádár-korszak dicstelen irodalompolitikusa, részben az emigrációból hazatérő és börtönbüntetést szenvedő Hatvany Lajos ápolták a régi Nyugat-tábor Ady-kultuszát. Hatvany tulajdonképpen Ady miatt került éles pengeváltásba Németh Lászlóval.

Az érmindszenti költő és a Nyugat zsidó mecénásai viszonyának megítélése robbantotta ki a népi-urbánus vita egyik első nagy csörtéjét. Ám akkor ez a két tábor még jóval közelebb volt egymáshoz, mint ma gondoljuk.

Jelzi ezt Hatvany és Németh viszonyának rendeződése életük vége felé, amikor is Németh meleg hangú nekrológban búcsúztatta az Élet és Irodalom hasábjain egykori harcos ellenfelét.

Ady elfogadásának, átértékelésének folyamata nagyon lassú volt. Fotó: Borbás Barna

Ám Adyt nem csupán a szélsőjobb vagy az ókonzervatív tábor nem szerette, hanem saját irodalmár társainak egy része sem. Ők nem feltétlenül direkt politikai érvekkel álltak elő, hanem esztétikai kifogásaik voltak – magyarán gyenge költőnek tartották. Az 1929-es ún. Ady-revízió során a legélesebben Kosztolányi Dezső és Márai Sándor fogalmazott. Az előbbi azt állította: „A költő vagy néven nevezi, amit akar s akkor tartalmas, de művészileg lapos és unalmas. Vagy csak messziről, tétován céloz erre s akkor puffogó, fráziscséplő, jelszavas, dörgedelmes néptribun.” Márai még csípősebben értékelt: „Nehéz vitatni, hogy Ady Endre a világirodalom legnagyobb ripacsainak egyike.” S alig húsz évre rá már a magyar néppel azonosította Adyt. Tempora mutantur…

1945, majd 1948/49 újabb, minden addiginál radikálisabb Ady-átértékelést hozott. Az először koalícióban kormányzó, majd sztálinista diktatúrát építő kommunista párt ideológusai egyenesen eszmei elődjükként láttatták Ady Endrét. Révai József Ady halálának 30. évfordulóján mondott beszédében nemcsak az antiklerikális Adyt emelte ki (1950-ben meg is jelent A fekete lobogó. Ady harca a klerikális reakció ellen című kötet), hanem visszanyúlt a forradalmas költő képéhez: „Megtagadni Ady kuruc népi patriotizmusát, annyit jelent, mint gyökértelenné tenni önmagunkat, kilépni a magyar történelem népi mozgalmainak folytonosságából.” Vagyis a nemzeti deficittel küzdő kommunista párt többek között Ady kultuszával kívánta ezt a bizonyos hiányt csökkenteni. Révainál is lényegesebb volt Lukács Györgynek a kor irodalomtörténészei előtt mondott, A magyar irodalomtörténet revíziója című beszéde. Az esemény azért is volt különleges, mert a nagyon fiatal Lukács 1909-ben a Huszadik Század hasábjain állt ki Ady kivételes tehetsége mellett. Ám az a Lukács György még egy nagypolgári családból induló, németes műveltségű, finom esztéta volt, nem pedig sztálinista politikai komisszár. 1948-as beszéde évtizedekre eldöntötte a hivatalos irodalompolitika irányát: „…a legjobb és legnagyobb magyar irodalom mindig politikai irodalom volt. Itt vannak a magyar irodalomtörténet legjobb hagyományai. Elég, ha Petőfire és Aranyra, Adyra és Móricz Zsigmondra, József Attilára gondolunk.”

Hamarosan megszületett az új magyar irodalmi kánon, amelyben Adynak az 1919-es forradalom költője eposzi jelző jutott. Már ezzel is volt azért némi baj, hiszen a költő nem élte meg a Tanácsköztársaságot, de nem is vált kommunistává, akárhogy csűrték-csavarták a dolgot. A nagyobb gond az volt, hogy a nem politikus irodalmárok (példának okáért Kosztolányi és Babits, Szerb Antal és az Újhold köre) bizony kiebrudaltattak az ún. irodalmi kánonból.

Ady pedig szobor lett: utak, terek, téeszcsék, bélyegek, pénzjegyek (1970-ben jött az 500 forintos a „felszab.” 25. évfordulójára) és iskolák viselték a nevét. (1948-ban az antiklerikalizmus jegyében a budapesti piarista gimnáziumot Állami Ady Endre Gimnáziumra keresztelték át, szerencsére csak két esztendőre. Miközben az iskola jeles tanára, Sík Sándor egyike volt azon katolikus gondolkodóknak, akik nagyon hamar felismerték a költő tehetségét. A kényszerű névcsere nem hagyott túl rossz emléket az akkor érettségiző Antall Józsefben, aki később szívesen figurázta ki Ady-idézetekkel politikai ellenfeleit.) Az 1956-os magyar forradalom hatása hosszabb távon Ady hivatalos fontosságában is jelentkezett. Az 1960-as évek közepére konszolidálódó politikai hatalom, amely nem annyira forradalmi messianizmusra, mint a fogyasztás felpörgetésére épített életszínvonal-politikára alapozta legitimitását, a felszínen ugyan továbbra is szerette Adyt, de valójában egyre kevésbé volt rá szüksége.

Ünnepi könyvhét a budapesti Liszt Ferenc téren (1986) Csorba Géza Ady-szobrával (1960). Fotó: Fortepan/Vészi Ágnes

Ezt az ellenmondást jól érzékelteti az alábbi történet. 1977-ben mutatták be Kósa Ferenc Küldetés című filmjét, amely Balczó András küzdelmét, érvényesülését, hitét mutatta be, s egyben a bukott forradalom (értsd: 1956) utáni újrakezdés lehetőségét hirdette. A filmet egy Ady-idézet vezette be: „Becsületes szívem / Becsületes jussát / Kerestem a harcban.” (Most már megállhatok) A filmet megtekintette Király István irodalomtörténész is, aki alighanem a legtöbbet tudta Ady életművéről, s vaskos monográfiákat szentelt a költőnek. Király Révai József és Lukács György nyomán megpróbálta az Ady képviselte kurucos függetlenségi hagyományt integrálni a rendszer kereteibe, de úgy, hogy ’56 hivatalos értékelése, vagyis az ellenforradalom minősítés, ne sérüljön. Ez persze fából vaskarika volt, s ezt naplójában Király is beismerte: „A film a hétköznapok forradalmiságáról szól, de ez a forradalom ellenünk zajlik.”

Az 1970-es évek lazábbá váló ideológiai keretei s egyben az MSZMP elődkereső, hatalomlegitimáló szándéka lehetővé tette, hogy lassacskán újra beszélni lehessen a polgári radikális hagyományról, még a következetes antikommunista Jászi Oszkár személyéről is. Először Vezér Erzsébet irodalomtörténész, majd a Jászi életművét kutató Hanák Péter és Litván György történészek képviselték egyre határozottabban a magyar oktobrizmus Ady-képét. Ahogyan nemrégiben megjelent monográfiájában Hatos Pál hangsúlyozza, Litván volt a magyar oktobrizmus utolsó mohikánja. Ez a kitétel azért fontos, mert az oktobrista hagyomány megőrzött valamit a függetlenségi párt hagyományelvűségéből, a népi mozgalom szociális radikalizmusából is. Ám a demokratikus ellenzék körében mégsem e demokratikus hagyomány, hanem a szűkkeblűbb, Kosztolányi-, némileg Babits-féle Ady-értelmezés hatott, elég Petri György költészetére gondolnunk, aki sokkal inkább Arany Jánost, mint az Ady-féle váteszszerepet tekintette magáénak.

Ezek után nem meglepő, hogy bár a párt Jászi Oszkárt elődjének vallotta, de sem ő, sem a hozzá kötődő Ady személye nem kapott különösebb szerepet az SZDSZ történetpolitikai törekvéseiben. Ugyanezt mondhatjuk el a Kádár-korszak népi-nemzeti értelmiségéhez tartozókról, akik később a Magyar Demokrata Fórumban tömörültek. Közöttük szép számmal akadtak hívei a Németh László-féle Ady-képnek, de ez az örökség mégsem játszott fontos szerepet.

Csurka István is inkább az alkatához közelebb álló Szabó Dezső örökségében látott politikai potenciált.

A rendszerváltás utáni évek tartós csöndet hoztak Ady körül, s csupán az elmúlt tíz-tizenöt évben mutatkozik nagyobb élénkség. A mostanában zajló, ún. Ady-viták jobbára megismétlik a korábban felhozott érveket, különböző szellemi színvonalon, de érdemi újdonsággal nem szolgálnak. Ennél érdekesebb, hogy egészen eltérő világnézetű kortárs költők (Kemény István, Lackfi János, Szálinger Balázs, Térey János) kezdtek el foglalkozni Ady újraolvasásának, újraértelmezésének lehetőségeivel. Ady kiszabadult a kötelező kánonok fogságából, s ezzel felcsillan újjászületésének lehetősége. Ez a legjobb, ami történhetett vele és velünk is.

 

Borítókép: Ady sírja a Fiumei úti sírkertben. Fotó: Vörös Szabolcs

Ha tetszett az írás, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Címkék: Nagytotál