Túlóratörvény: német érdekek csaptak össze a magyar Parlamentben

·2018.12.13

A túlóratörvény szavazásának hisztérikus parlamenti jelenetei elvonják a figyelmet a lényegről: arról, hogyan csattan össze nálunk a német nagytőke és a német szakszervezeti mozgalom. Bizony: a német. Miközben fecseg a felszín, a Válasz megmutatja, mi van a mélyben.

„A német szakszervezeti tagok érdekeit már nem Németországban kell megvédeni” – hökkent meg Molnár Ákos, a Vasas Szakszervezeti Szövetség dunántúli regionális ügyvivője. A mondat idézet, amely gyakran hangzik el az IG Metall, a német fémipari szakszervezet tanácsadóitól, akik két irodát is nyitottak Magyarországon – egyet Győrben és egyet Kecskeméten –, hogy a német munkaügyi csatákat megvívják. Nem gépeltünk félre: a német csatákat.

Ha ugyanis egy érdekvédő valamit el akar érni Németországban, azért Magyarországon is kell tennie, és Tunéziában, Algériában vagyis a többi „low cost country”-ban, alacsony bérű országban. A túlmunkakeret itteni növelése a németországi munkavállalókat is érinti: erős érv a németországi jogok ellen, hogy nálunk eleve 40 órás egy munkahét és nem 35 órás, mint Németország nyugati felén, és jóval több túlórára kötelezhető egy munkás, mint ott – jóval kisebb bérért.

A mai kínos parlamenti jelenetek, az elnöki pulpitust elzáró ellenzék, az ülést a helyéről, állva levezető elnököt nevetgélve „testükkel védő” kormánypárti politikusok látványa azért különösen szomorú, mert az ellenzék és a kormány összefeszülése a politikai hisztéria terepévé tette a vitát. Közben a háttérben a tőke és munkavállalói érdekek kőkeményen feszülnek egymásnak, és hát: Magyarország mégsem egyenlő néhány hatalmas német autógyárral.

Jogkövető multik, kiskapuzó kkv-k

„Nem hinném, hogy mindez a multinacionális cégek érdeke. A járműiparban nemhogy azt nem lehet kikényszeríteni, hogy három év múlva számolják el és fizessék ki a túlórákat, a dolgozók még a jelenlegi, kollektív szerződésben rögzített egy évet sem várják ki. Ha a túlóradíj nem érkezik meg a számlájára a következő hónapban, a munkás továbbáll, megteheti, akkora a munkaerőhiány” – mondja Ács László, aki korábban az egyik nagy autógyár HR-vezetője volt, ma pedig a Gewar Cee Kft. ügyvezetőjeként munkajogi tanácsokkal segíti a cégvezetőket. A nagy nemzetközi vállalatoknál működik szakszervezet, van kollektív szerződésük. Nemcsak a saját belső igényük alapján, hanem azért is, mert a német szakszervezetek ezt kikényszerítik a Keletre hozott gyárak esetében is.

hirdetés

A magyar kis- és közepes cégek világát jobban leírják egy budapesti pincér, Kovács Bence szavai: „Hat órára vagyok bejelentve, de tízet dolgozom. Minimálbérre, persze. Miért? Mert »el lehet menni, lehet keresni másik helyet«. A jövedelmünk jelentős része a borravalóból származik, de a jatt a fizetőpincérnél van, és a tíz óra ledolgozása feltétele a visszaosztásnak” – ez a magyar valóság másik oldala. Kovács szavai azért meglepők, mert az étterem, ahol felszolgálóként dolgozik, Budapest egyik ikonikus helye, amelyről nem gondolnánk, hogy munkajogi szempontból a vadkelethez tartozik.

Azt persze mondani sem kell, hogy sem szakszervezet, sem üzemi tanács nem működik náluk. Például azért, mert történelmi okokból nálunk azt baloldali dolognak gondolják.

A pápa és a szakszervezet

„Világosan látjuk, s ebben mindenki egyetért, hogy a legszegényebb sorsú embereken sürgősen és alkalmas módon segíteni kell, mert az emberiség nagy része méltánytalanul szomorú és nyomorult viszonyok között tengődik” – ez az idézet XIII. Leó pápa 1891-ben a munkásjogokról közzétett Rerum novarum című enciklikájából származik, és erőteljes cáfolata annak, hogy szakszervezet csak baloldali lehet. A keresztényszociális szakszervezeti mozgalom egészen mást gondol a jogvédelemről, nem akarja elsöpörni a tőkéseket, nem hisz az osztályharcban, a munkásban polgárt lát, és azt hirdeti, hogy az államnak támogatnia kell a tőke és a munka békés együttélését, vagyis a társadalmi béke megőrzését.

XIII. Leó pápa audienciája egy korabeli rajzon. Forrás: Leemage

Magyarországon a Munkástanácsok Országos Szövetsége élesztette újra a keresztényszociális hagyományt. Palkovics Imre elnök a mostani szirénaszós szavazással kapcsolatban megerősíti, hogy a törvény módosítása ellen nemcsak a baloldali szakszervezetek tiltakoztak. A Munkástanácsok honlapján a következő szöveg jelent meg:

„Bedőltünk a politikai ígéreteknek, becsaptak minket, csalódnunk kellett a saját jóhiszemű hozzáállásunkban, a jogalkotásba vetett hitünkben. Mindez megmutatja a mérhetetlen erőfölényt a befektetők és a munkavállalók között, amely most már bizonyítottan a kormány és a befektetők között is fennáll, hiszen az elmúlt napokban folytatott küzdelem azt igazolja, hogy a befektetők diktálják a kormánynak is az irányt.”

Korábban a három nagy szakszervezeti szövetség megállapodott a kabinettel a szabályokról, ebből azonban a kormánypárti képviselők visszakoztak. Eredetileg csak a kollektív szerződés részeként emelték volna a túlórakeretet. Mi a különbség? Alapvető. Révész Máriusz fideszes országgyűlési képviselő nyilatkozatán keresztül igyekszünk ezt megvilágítani.

Rabszolga a síparadicsomban

„Nagyon sokan ezért mennek külföldre, például Ausztriába. Beszéltem olyan emberekkel, akik 3-4 hónapot szabadnap nélkül lehúznak egy szállodában, mert így tudnak pénzt keresni, Magyarországon erre – hogyha valaki többet akar dolgozni, és ezért több pénzt akart kapni – egész egyszerűen nem volt lehetőség” – idézi a képviselőt a 24.hu. Abban az Ausztriában, ahol ágazati kollektív szerződésekkel lefedett szinte minden munkavállaló? Ahol magyar nyelvű tanácsadó szolgálatokat üzemeltetnek a legnagyobb szakszervezetek, és súlyos munkajogsértés esetén bezárják a munkahelyeket? Lehet ott 12 órát dolgozni pihenőnap nélkül hónapokig?

Nem pihenőnap nélkül, de valóban lehet. Akár két-három hónapig is van mód 12 óráztatni a munkavállalót, ha „munkaidőkeretet” alkalmaznak. S hogy az mi? Vegyünk például egy síparadicsomot, ahol nyáron alig lézeng valaki, télen viszont hónapokig telt ház van. A nyári hónapokban a dolgozóknak nincs munkájuk, fizetést mégis kapnak. Ekkor az úgynevezett „mínusz órákat” gyűjtik. Télen viszont 12 órát dolgoznak naponta, ilyenkor nem feltétlenül fizetik ki nekik a túlórát, hanem összeszámolják, hogy nyáron volt 150 óra mínuszuk, most meg van 180 óra plusz, akkor tehát csak 30 órát kell rendezni. A munkavállaló is jól jár, a munkáltató is, mert ennek köszönhetően a síparadicsom nem úgy működik, mint a Balaton, ahol a szezon végén elbocsátják az embereket, tavasszal meg zokognak, mert nem találnak munkavállalót.

hirdetés

Nálunk 40 óra a heti munkaidő és átlagosan heti nyolc órát lehet túlórázni úgy, hogy összességében eddig egy év alatt 250 óra túlórát lehetett elrendelni, ez kollektív szerződéssel 300 órára növekedhetett. (Vagyis – Révész Máriusz szavaival – szemben eddig is lehetett 12 órázni nálunk.) Most ez nő meg éves átlagban 400 órára – kollektív szerződés nélkül. Korábban az az időkeret, ami alatt elszámolhatták a túlórát, kollektív szerződéssel maximum egy év lehetett, ez – és itt marad a kollektív szerződés vagy üzemi tanácsi bólintás – három évre emelkedik.

Miért baj, hogy így alakult? Mert Magyarországon kevés a szervezett munkavállaló, kollektív szerződéssel még a 20 százalékuk sincs lefedve, míg a nyugati országokban ez gyakran 80-90 százalék feletti arányt képvisel.

Pedig a kollektív szerződés nyugodt kereteket teremt. Amikor például sok autót vásárolnak az emberek, a munkavállalók azt mondhatják, rendben, túlórázunk, de 50 százalék pótlékért. Vagy százért. Vagy mehet a 14 óra is, de 200 százalékos bérpótlékért. Ha pedig nincs megrendelés egy válság idején, a munkáltató mondhatja: nem bocsátalak el, fizetést is kapsz, de gyűjtöd a mínusz órákat, és ha fellendülés jön, majd ledolgozod.

A mostani törvény – és ebben egyetért a vasasszakszervezet és a Munkástanácsok is – azért hátrányos, mert a kollektív szerződések ellen hat.

„Kollektívszerződés-törők lesznek a munkatársaink és szerződésszegővé válnak a munkáltatók is, hiszen ők megegyeztek valamiben a kollektív szerződés szerint a szakszervezetekkel, de a dolgozók most ezen kívül, ezen felül újabb túlórát vállalhatnak. Ki akar majd ezután kollektív szerződést kötni?” – kérdezi Molnár Ákos.

Az Audi Hungária Független Szakszervezete ezért képviseltette magát buszokkal utazva a Parlament előtti pénteki tüntetésen. A nagy autógyárak dolgozói a legjobban képzett magyar munkavállalók közé tartoznak, őket várhatóan nem tudják belekényszeríteni olyan kifizetetlen túlórába, mint a cikkünk elején említett pincért. Az új törvény elleni tiltakozással a szakszervezetek saját magukat védik, vagyis lényegében az eddigi eredményeiket, amivel a többi munkavállalónak példát mutatnak.

Szakszervezeti tüntetés a Kossuth téren. Fotó: AFP/Attila Kisbenedek

Palkovics Imre szerint a tőke mindig előnyösebb helyzetben van, mint a dolgozó, ugyanakkor népfelkelést említeni a jelenlegi helyzetben hatalmas túlzás, mert azt sem szabad elfelejteni, hogy amíg korábban magas munkanélküliség és alacsony keresetnövekedés volt a jellemző, addig most gyakorlatilag megvalósult a teljes foglalkoztatottság és két számjegyű a bérnövekedés – amit a szakszervezeteknek is értékelniük kell. Emellett a munkavállalók sem teljesen egységesek. Hozzájuk is érkezett olyan kérés például, hogyan lehetne az évi 300 órás túlmunkakeretet megemelni.

„Ha túlmunkára van szükség, a dolgozók 60-70 százaléka azonnal igent mond – magyarázza Ács László. – Persze, kell a pénz. De van, aki nemhogy 300 órával többet nem akar dolgozni, de még tízzel sem. Ha a mindig igent mondók 300 órája elfogy, akkor őket nem lehet tovább dolgoztatni. A mindig nemet mondókat viszont ezután sem lehet kényszeríteni semmire, mert azonnal felmondanak” – ismerteti Ács a multinacionális cégeknél szerzett tapasztalatát.

Az új szabály tehát fenyegeti a nagy szakszervezeteket, akik ez ellen hangosan tiltakoznak. És hátrányos helyzetbe hozza a kis cégek dolgozóit, akik meg csendben nyelnek.

Mi történik például, ha csak gyűlnek a túlórák és közben bedől a cég, nem tud fizetni? Az állami bérgarancia-alap bruttó 1,3 millió forintig téríti meg a felszámolt cégek tartozását a munkavállalók felé, ez olyan alacsony limit, hogy sok esetben még a végkielégítésekre sem nyújt fedezetet, nemhogy a túlórákra.

A Munkástanácsok szerint nyugodtan kell elemezni a helyzetet, Palkovics Imre kiemeli, hogy az uniós irányelv is lehetőséget ad 416 órányi éves túlórakeret megállapítására, de kollektív szerződésekkel. A vasasszakszervezeti vezető pedig azt mondja, ma is vannak olyan cégek, ahol 400 vagy akár 600 órát dolgoztatják a munkavállalóikat, de ezt nem a törvénysértés legalizálásával, hanem munkaügyi hatósági fellépéssel kellett volna rendezni.

Nem véletlen, hogy a Policy Agenda felmérése szerint a módosítást a megkérdezett dolgozók 83 százaléka nem támogatta. Finomhangolásra azonban már aligha kerülhet sor, mióta a „politikai panoptikum” is megjelent az utcán, a kormány pedig kihátrált a nagy szakszervezetekkel történt megállapodásból. A politikai csatazajban, amikor az elnök elvonja a szót az ellenzéktől, az ellenzék pedig szirénát bőget, nem lehet érdemben tárgyalni. A baloldali szakszervezetek folytatják a tiltakozássorozatot. A Munkástanácsok viszont jogsegélypontokat hoznak létre a nem szakszervezeti tag munkavállalóknak, arra az eshetőségre számítva, ha jogsértő módon elbocsátanák őket azért, mert nem szerződnek a 400 órára.

A fejlett országok nem működhetnek jól szervezett munkavállalók nélkül, nálunk viszont nemcsak a szakszervezeti jelenlét gyenge, hanem az állami felügyelet és a munkavédelmi hatóság is. A jó törvények a munkavállalók védelmét erősítik, a munkajogi keretek változtatásának alacsony színvonalú pártpolitikai csatává silányítása ez ellen hat.

×××

Heil Arbeiter! A szélsőjobb építkezik a német szakszervezeti mozgalomban

írta: Sztankóczy András

Azt tudjuk, hogy a magyar miniszterelnök a német autógyártók nagy barátja és viszont. Azt is, hogy Orbán Viktor legfőbb németországi rajongói a jobboldali populista AfD politikusai és szavazói. Ez alapján a magyar kormány akár örülhetne is, hogy a német szélsőjobboldali munkásmozgalom a Mercedes stuttgarti üzemeiből akarja meghódítani az országot. Vagy mégsem?

Oliver Hilburger életútja a legkevésbé sem tipikusan szakszervezetis életút. Igaz ugyan, hogy vagy harminc éve dolgozik a Mercedes egyik stuttgarti üzemében, és jó régóta tagja az üzemi tanácsnak is, de emellett húsz éven át volt az első számú német szélsőjobbos zenekar, a Noie Werte gitárosa. A 2010-ben feloszlott együttes annyira hírhedt volt, hogy a demokratikus Németország legszörnyűbb szélsőjobbos gyilkosságsorozatát elkövető Nemzetiszocialista Underground nevű szervezet tagjai is a Noie Werte számait használták aláfestőzeneként, amikor videóikban elismerték egy-egy újabb németországi török kivégzését.

Hilburger azonban már 2008-ban kilépett az együttesből és figyelme a zene helyett egyre inkább a szakszervezeti mozgalom felé fordult: 2009-ben alakult meg a Zentrum Automobil, amely önmeghatározása szerint „alternatív munkaerő-képviselet”, afféle ellenzéki szakszervezet. Az alternatív jelző egyszersmind jelzi is, hogy itt bizony olyan szervezetről van szó, amely közel áll a német politika üstököséhez, a jobboldali populista AfD-hez, amelynek a hivatalos neve ugye szintén Alternatíva Németországnak.

Oliver Hilburger egy zwickaui tüntetésen. Fotó: dpa/Sebastian Willnow

Ennek a Zentrum Automobilnak az elnöke Hilburger, aki ugyan zenélni nem nagyon zenél, de rendezvények szónokaiként azért szívesen áll színpadra, ha hívják, akár a bevándorlásellenes Pegida mozgalom szervezői, akár az AfD jobbszárnyához tartozó politikusok. Akik mind egyetértenek abban, hogy a szakszervezetek lehetnek a következő olyan társadalmi színtér, ahol a szélsőjobb áttörést érhet el.

Még akkor is, ha egyelőre a számok nem ezt jelzik. A Zentrum eltörpül az olyan, darabonként kétmillió körüli tagokat számláló szakszervezeti óriások mellett, mint a Ver.di vagy az Ig Metall és egyelőre nem látszik, hogy Stuttgarton és az autóiparon kívül más szektorokban is meg tudnák vetni a lábukat. Azzal vigasztalják magukat, hogy nem is olyan régen még az AfD is csak pár lázadó politikus hobbijának tűnt a keresztény és a szocdem néppártok árnyékában, ma pedig már azok rettegett ellenfeleinek számít.

Más szempontból a számok ráadásul nagyon is ígéretesek. Felmérések szerint a legutóbbi német választásokon a munkások 19 százaléka szavazott az AfD-re, másfélszer annyian, mint az átlagos népességben.

Ráadásul mindez ez egy nemzetközi trend része: Ausztriától az Egyesült Államokig látható, ahogy például az Osztrák Szabadságpárt a kékgallérosok kedvenc pártja lett, miközben Amerikában a fehér munkásosztály állt be az amúgy nagytőkés Donald Trump mögé.

De Németország és különösen a német autóipar magyar szempontból még sokkal fontosabb. Márpedig az AfD nem véletlenül hívja magát „az új munkáspártnak“: 2016-ban a baden-württembergi tartományi választásokon a munkások 30 százaléka választotta az AfD-t, ugyanabban az évben Szász-Anhaltban 35. Ezzel mindkét tartományban a szélsőjobb lett a munkások kedvenc pártja. Idén ősszel a Merkel-korszak végét jelentő hesseni választásokon pedig már arról is készült kutatás, hogy az antifasizmust elvileg ugye a génjeikben hordozó szakszervezeti tag munkások hogyan szavaztak. Nos, 17 százalékuk támogatta az AfD-t, ami megint jóval több, mint a 13 százalékos tartományi átlag.

A férfi szakszervezetiseknél ráadásul minden ötödik rájuk voksolt. Vagyis a hagyományos baloldali pártok folyamatosan veszítenek a támogatottságukból, méghozzá leggyorsabban épp a munkások között. Pedig Hessenben a nagy szakszervezetek minden erejükkel kampányoltak az AfD ellen, volt, amikor még kézitusa is kialakult – a legszebb weimari időket idézve.

Az átrendeződés okai sokrétűek: az általános bizonytalanság és félelem, a növekvő vagyoni különbségek miatti elégedetlenség. A kékgallérosok látják, hogy a nem a munkából élő vezetőknek mennyivel jobban megy, és a kényelmes állásokban ülő szakszervezeti vezetők sokszor inkább tűnnek ennek a korrupt és elkényeztetett elit részének, mint a munkavállalók érdekképviselőinek. A jobbos szakszervezeti kezdeményezések éppen ezért igyekeznek is úgy beállítani magukat, mint akik végre valódi érdekképviseletet ígérnek és valódi küzdelmet az elit ellen.

És persze ott a migráció kérdése is. A munkások közül sokan úgy érzik, hogy miközben ők évtizedek óta verejtékeznek, hogy kicsit jobban élhessenek, addig a migránsok csak a két szép szemükért minden támogatást megkapnak, méghozzá az ő adójukból. Hogy aztán ráadásul a bérlakáspiacon vagy éppen a képzettséget nem igénylő munkáknál éppen ezeknek a munkásoknak legyenek a versenytársai.

Még nem tudni, sikerül-e szakszervezeti szinten az áttörés. Egyelőre hiányzik a logisztika, az infrastruktúra, a beágyazottság, és a helyzetüket nem feltétlen demokratikus akadályok is nehezítik. A politikai meggyőződésüket felvállaló AfD-közeli szakszervezetisek joggal félhetnek munkahelyi hátrányoktól. A Mercedes első embere, Dieter Zetsche például nyilvános megszólalásban tartotta szükségesnek aggodalmát kifejezni a Zentrum Automobil miatt. Mert hogy lassan úgy tűnik, mintha a Mercedes gyár a német neonácik gyűjtőhelye lenne.

Mindenesetre ha az AfD szakszervezeti szinten is megerősödik, sikerül az újabb érdekes csavart dobnia a magyar vezetés és az európai populista pártok közötti kapcsolatba. A Zentrum Automobil ugyanis honlapján nem csinál titkot terveiből. A „Mi ellen vagyunk?” kérdésre adott válaszok közül az első: a munkaexport ellen.

 

Ha tetszett a cikk, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Borítókép: MTI/Soós Lajos

Kategória: Nagytotál